Hülye vagy, én vagyok a tulajdonos, enyém itt minden, saját magamtól nem tudok lopni

2016 október 18., 07:57
  • Tarsoly Csaba a bíróságon előadott védőbeszéde alapján még mindig nem akarja megérteni, cégcsoportjával milyen hatalmas kárt okozott.
  • Máig érthetetlen, hogyan mehetett évtizedekig egy ilyen, végül 210 milliárd forintos kárt maga után hagyó csalássorozat a magyar hatóságok szeme előtt.
  • De a nyomozás során összegyűjtött anyagból sok kérdésre választ lehet kapni. Kiderül, hol hibázott a felügyelet, és az is, milyen szálon nem indult el az ügyészség.
  • Ebben a cikkben a Quaestor börleszkszerű történetéről lesz szó: arról, hogyan tékozolta el a begyűjtött milliárdokat a cég döbbenetesen ügyetlen vezetése.
  • A Quaestor-ügy, első rész.

2013 májusában járunk, két évvel a magyar történelem legnagyobb pénzügyi botránya, a Quaestor-ügy kirobbanása előtt. A Quaestor brókercégénél, a Quaestor Értékpapírnál (QÉP) épp pénzügyi felügyeleti ellenőrzést tartottak ekkor a Váci út 30. alatti székház hatodik emeletén, ezért nagyon feszültek voltak az ott dolgozók.

Az irodavezető, Tóth Ibolya a nap végén írt egy levelet néhány közeli kollégájának.

Tóth a Quaestor Értékpapír háttérirodáját (back office) irányította. Itt regisztrálták a brókercéges megbízásokat, intézték a számlák ügyeit. A brókercég működött a hatodik emeleten, míg a nagyfőnökök, tehát az anyacég, a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó vezetői voltak a nyolcadikon.

Ha kívülállóként olvassuk Tóth levelét, nem látunk semmi gyanúsat. Valami „darabszámok” – a subjectből ki lehet következtetni, hogy OTP és Mol részvények – átvezetéséről küldött emlékeztetőt.

De annyira mégsem ártatlan ez a levél.

Másnap korán reggel Tóth egyik főnöke, a Quaestor Értékpapír treasury igazgatója – lényegében a brókercég második legfontosabb döntéshozója –, Kámory Ferenc szinte pánikban írt vissza.

Tóth rögtön válaszolt, kicsit rezignáltan. Ebből kiderül, tudta, hogy nem jó ez így, de rengetegszer meg kellett írnia hasonlókat.

Betti (N. Bernadett) a fő cég, a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó (QPT) könyvelője volt.

Perceken belül ott a válasz Tóthnál.

Nem csoda, hogy Kámory ilyen ideges volt. Az ugyanis, hogy a részvényeket „átvezettem 7/737-ről az 5/2014-re”, gyakorlatilag azt jelenti, hogy a korábban ellopott részvényeket a felügyeleti vizsgálat idejére visszacsempészték az ügyfelek számlájára.

Az „5/2014” pedig egy olyan számla volt, aminek már a létezése is törvénysértő.

Mégis úgy tűnik utólag, hogy Kámory egy kicsit túlreagálta a dolgot. 2013-ban nem akadtak rá a hatóságok erre a számlára, ahogy 2009-ben és az azt megelőző rendszeres felügyeleti vizsgálatok során sem – csak tavaly, 2015 márciusában, amikor lelepleződött az egész csalás. Vagy legalábbis azt szeretné a pénzügyi felügyelet és az ügyészség, hogy elhiggyük ezt.

Hiába tűnik úgy a fenti levélváltásból, hogy Tóth és Kámory valami súlyos titok tudói, és maguk is féltek tetteik következményeitől – végül mégsem kerültek a most kezdődött Quaestor-per tizenegy vádlottja közé. Sőt, amit később a tanúvallomásaikban elmondanak, az néha szinte szó szerint köszön vissza az ügyészség vádiratában. Tóth fenti levelének másik két címzettje, Májer Zsolt és O. Attila, valamint Betti, azaz N. Bernadett viszont vádlott lett. Ráadásul Májer a harmadrendű, azzal vádolják, hogy az egész csalás szellemi atyja és fővezére volt. Kámory és Tóth ügyét viszont mondvacsinált indokkal kiemelték a Quaestoros bűnszervezetből, és azóta a nyomozást is megszüntették ellenük.

A magyar Ponzik királya

Kétszáz milliárd forint felfoghatatlanul sok pénz, ekkora vagyon eltüntetésére már nemzetközi szinten is felfigyelnek. Nem túlzás azt állítani, hogy kárértékben soha nem volt még ekkora pénzügyi bűncselekmény Magyarországon. Maga a fővárosi főügyész mondta azt a vádirat bemutatásakor, hogy a bűncselekmény felderítése a magyar kriminalisztika csúcsteljesítménye. Tavaly márciusban harmincezer kisbefektető tudta meg, hogy nehezen megspórolt millióik elvesztek, kétszáz nagyobb befektető bukott hatalmas pénzeket, önkormányzatok vesztettek milliárdokat.

Az ügyből pedig pillanatok alatt áttekinthetetlen sejtés- és vádhalmaz lett, mint már annyi hasonló esetben. Emlékszik valaki, hogy mi volt a Kulcsár-ügy, a Postabank-ügy, az Eclipse-ügy, a Baumag-ügy, a Globex-ügy? Mindegyikből csak annyi maradt meg, hogy néhány, homályos politikai kapcsolatokkal rendelkező fehérgalléros meglépett egy csomó pénzzel, a kisember pedig rosszul járt. Minden más ködös.

A Quaestor-ügyből nagyjából arra emlékezhetnek a híreket követők, hogy Tarsoly Csaba, ez a dörzsölt, politikaközeli alak rengeteg pénzt lopott, és szó volt „fiktív kötvényekről” is (és derenghet még valami a történetnek bohókás csavart adó Orgován Béláról, az igazgatóvá lett, büntetett előéletű közmunkásról).

Azért sem látunk tisztán, mert sem a felügyelet, sem az ügyészség nem tett szinte semmit, hogy érthetően bemutassa a széles nyilvánosságnak, mi is történt valójában: kik és mit csináltak, mikor és hogyan. Nem vontak be elemzőket, közgazdászokat, jogászokat és újságírókat, hogy az ügy mélyére ássanak, és kiderüljön, mi romlott el a magyar intézményrendszerben, hogy évtizedeken keresztül észrevétlenül mehetett egy ekkora csalás. Amikor elkértem az ügyészségtől a dokumentumot, amiben benne van, milyen tanulságokat vontak le az ügyből és milyen változásokat javasolnak a törvényhozóknak, nem adták oda. Az ügyészség vádjai és a vádlottak védekezései ugyan formálisan elhangoznak a tárgyalásokon, de ez ahhoz nagyon kevés, hogy meg lehessen érteni az ügyet. Még egy parlamenti vizsgálóbizottság sem alakult, leszavazták.

Miután átolvastam a Quaestor-ügy nyomozati iratait, és beszéltem néhány kulcsszereplővel, arra jutottam, hogy hiába minden ködösítés, annyira mégsem bonyolult ez a történet.

A Quaestor története félig egy pénügyi börleszk, felerészben pedig krimi. Egy olyan cégcsoport volt ez, ami rengeteg pénzt költött el már-már komikusan rosszul, de volt egy brókercége, ami folyamatosan szállította a milliókat. Eleinte (legkésőbb 1996-tól kezdve) az önkormányzati és takarékszövetkezeti ügyfelek értékpapírjainak eltulajdonításával, aztán egyre inkább kisbefektetőknek eladott kötvényekből jött a bevétel. A kisbefektetőket átverték, többségében nem létező kötvényeket adtak el nekik. A pénzből megvalósított rengeteg projekt szinte kivétel nélkül mind veszteséges volt, a nullszaldót is csak ritkán érték el. A hiányzó pénzt, mint a vádiratból világosan kiderül, az elején sikkasztással, később pedig tömeges csalással biztosították, ezt a tényt pedig további csalásokkal, és, bár erről a vádirat már nem szól, nagy eséllyel – közép- vagy felső szintű – korrupcióval leplezték el a hatóságok elől.

Így nézett ki a cégcsoport alapvető működési modellje:

A bevétel szinte teljes egészében a brókercégtől jött, és rosszul igazgatott, veszteséges projektekre verték el, már amit nem folyattak ki belőle a tulajdonos Tarsoly Csaba és néhány kivételes helyzetbe hozott alkalmazott zsebébe.

Ha lehet egy ábrán összegezni a Quaestor-ügyet, akkor az ez az ábra lesz.

Mit látunk? A Quaestor brókerécégnek ügyfélszámláiról hiányzó értékpapírok és – 2001-től kezdve – az ügyfeleknek eladott nem létező értékpapírok teljes értékét. Tehát nagyjából azt, mennyivel csalt a cég. Az ábra nem teljesen pontos, de ez az, amit először elkészített a felügyelet a Quaestor belső adatbázisa alapján, miután 2015 márciusában elbukott a cégcsoport.

Azt lehet látni rajta, hogy a Quaestor modellje már a kilencvenes évek végétől kezdve a klasszikus Ponzi-elven alapult.

A pénzügyi csalók egyik legnagyobb alakjáról, az olasz-amerikai Charles Ponziról nevezték el ezt a csalástípust. Ennek az a lényege, hogy kölcsönből veszek valamit, ami egyébként nem hoz pénzt, de bízok abban, hogy a megvett dolog értéke gyorsan nőni fog. A kölcsönökért cserébe magas hozamokat kínálok az embereknek, és hogy ezeket fizetni tudjam, újabb kölcsönöket veszek fel.

Ha hatalmas szerencsém van, akkor a megvett dolgot akkora nyereséggel tudom eladni, ami nagyobb, mint amit a befektetőimnek tőkéstül, hozamostul vissza kell fizetnem. De erre nagyjából nulla az esély, általában nagyon gyorsan fenntarthatatlanná válik a működés, nagyon sok, és fokozatosan egyre több pénz megy el arra, hogy a már bent lévők hozamait fizessem vissza, ami miatt még több kölcsönt kell begyűjteni, ami még drágább lesz, és így tovább.

A Magyarországon jól ismert, piramisjáték vagy pilótajáték nevű csalástípus a Ponzi-elv egyik alesete, külön tételt is kapott a Büntető Törvénykönyvben. Ez arra épül, hogy az új résztvevők láncszerűen kapcsolódnak be, és a rendszer arra ösztönzi őket, hogy újabb embereket szervezzenek be. A rendszerváltás után Tribuszerné vagy éppen a közelmúltból a Fortress ilyen, klasszikus piramisjátékot vitt. Ezek adott esetben hatalmas pusztítást tudnak okozni, Kelet-Európa több országában – például Romániában, Moldovában vagy Albániában – is volt az utóbbi két évtizedben akkora piramisjáték, ami már az egész pénzügyi rendszert veszélyeztette.

Sima, beszervezős-ügynökös vonal nélküli Ponzi volt viszont a Magyarországon gyorsan legendává vált karcagi Kun-Mediátor Marcsika története, ahogy Ny. Györgyné Cirmos esete is, de Hungáriás Jolika is egyszemélyben szedte be a pénzeket Cegléden. Így működött az USA-ban Bernie Madoff vagy Lou Pearlman Ponzi-játszmája is.

De a Quaestor esetében nem egyszerűen erről volt szó.

Ami megkülönbözteti Tarsoly Csaba vállalkozását a fenti csalásoktól, az a normalitás látszata. Kun-Mediátor Marcsika egy lepukkant karcagi utazási irodában, Cirmos pedig egy budai csokiboltban rámolta el a milliókat.

A Quaestor viszont országosan működő fiókhálózattal szívta fel a pénzt, folyamatos reklámhadjárattal megtámogatva, mindenki szeme előtt. Úgy tűnt, semmit nem akartak eldugni a hatóságok elől. A cégcsoport számos iparágban volt jelen, és nagy gondot fordított a jogszerű működés látszatára, vezetői politikusokkal fotózkodtak, az állammal közös üzletekre voltak büszkék. Amikor egy mezei ügyfél pénzt fektetett be a Quaestornál, akkor nem egy ember jól hangzó ígéreteire adta a kölcsönt, hanem egy több hatóság által ellenőrzött, megbízhatónak tűnő, hosszú ideje működő, és nem utolsó sorban jó politikai kapcsolatokal rendelkező cégnek.

Két és fél évtizedes működése alatt a Quaestor vezetői kipróbálták magukat a legkülönbözőbb iparágakban, és ugyan minden területen látványos kudarcot vallottak, tömeges csalásba torkolló pénzügyi manőverekkel egészen sokáig a felszínen tudták tartani a cégcsoportot.

Pénz a feneketlen kútba

Tarsoly Csaba a nyolcvanas években végzett a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, később itt tartott órákat, és az Általános Vállalkozási Bankban kezdett dolgozni, nem túl magas beosztásban. Már a rendszerváltás előtt is szimatolta az üzleti lehetőségeket, ezért 1990-ben összekapirgált saját tőkéből, egy üzlettárssal és feleségével megalapította a Quaestor Pénzügyi Tanácsadót, akkor még Bt. formában, aminek egy XVII. kerületi panelházban volt a székhelye. Itt laktak akkoriban Tarsolyék.

A Quaestor Bt. eleinte nevéhez híven csak pénzügyi tanácsadással foglalkozott, ami nem hozhatott túl sokat, de Tarsoly rövidesen rátalált a nagy pénzre. Rájött – és ez nagy eséllyel az ő ötlete volt –, hogy rengeteg költségvetési intézmény nem tud mit csinálni a pénzével. Akkor még nem költségvetési előirányzatnak, hanem negyedéves ellátmánynak hívták az állami intézmények forrásait, és rugalmasabb szabályok vonatkoztak a felhasználására. Az állami szervek megkapták a pénzt három hónapra, ebből kellett a negyedéves időszakokban béreket és a fix dologi kiadásokat fizetni. De a pénz kétharmadára nem volt azonnal szükség, egy-két hónapig terméketlenül állt a forrás az intézmény bankszámláján. Tarsolyék azzal szereztek komoly jutalékbevételt, hogy végigtelefonálták és rávették ezeket a lomha intézményeket, hogy fektessék be a pénzt. Eleinte tehát csak kiközvetítették a költségvetési szerveket más befektetési szolgáltatókhoz, amiért cserébe vastag, egy százalék körüli jutalékot kaptak. Erre 1993-ban már saját brókercéget alapítottak, a Quaestor Értékpapírt. Ugyanebben az időben egy másik tuti üzletbe, a kárpótlási jegyek forgalmazásába is beszálltak.

A pénz áramlott befelé, Tarsoly Csaba cége cégcsoporttá fejlődött, és egyre több területen vált aktív befektetővé. Egy gond volt, de az elég nagy: sehogy sem tudták termőre fordítani a beruházásaikat.

„MINDEN, AMIHEZ A QUAESTOR CSOPORT HOZZÁNYÚLT, SZARRÁ VÁLTOZOTT”

– mondta nekem a történet egyik szereplője, és ha nem is pont ugyanezekkel a szavakkal, de ugyanígy látta a legtöbb olyan kihallgatott tanú is, aki ismerte a csoport pénzügyeit, belelátott a projektjeibe.

Bármibe fogtak bele a cég huszonöt éve alatt, mindig minden veszteséges lett. Néha pedig egészen komikus bukókba kormányozta bele magát a csoport döbbenetesen inkompetens vezetése.

Már-már szórakoztató például az az elbénázott üzlet, ami miatt olyan nehéz helyzetbe került a cégcsoport, hogy nagyüzemben lopni kezdte az ügyfélvagyont.

Ez 1998-ban történt, a Bakonyi és a Pécsi Erőmű részvénycsomagjának megvásárlása körül. Valaki – meséli az ügyészség koronatanúja, Kámory Ferenc – meggyőzte Tarsolyékat a tuti üzletről: meg kell venni a részvényeket, mivel a valódi érték 40 százalékán juthatnának hozzá. Az üzlet összedőlt, de nem is akárhogy.

Ekkor, 1998 körül különben is nagy bajban volt a Quaestor. A brókercég ebben az időben már tőzsdézett saját számlára is, és hatalmas, milliárdban mérhető veszteségeket szenvedtek el az orosz válság idején: nagy pozíciókkal számítottak a tőzsdeárfolyamok emelkedésére, de a pesti tőzsde csak esett és esett. Ez a tőzsdeválság a kilencvenes évek végére eltüntette az akkori magyar brókercégek tekintélyes részét (ahogyan egy amerikai nagybefektető mondta, „apálykor derül ki, kin nem volt fürgőgatya”).

A Quaestor is valami nagyot akart húzni, hogy megússza a csődöt. Az erőműüzlettől akkora rövid távú nyereséget reméltek, hogy ebből akarták rendezni a veszteségeket. Ezért sok más akkori magyar brókercéghez hasonlóan hozzányúltak az ügyfelek számlájához, a tőzsdei veszteségek mellett az erőmű-részvénycsomagok milliárdos árát is ebből fizették. És itt jön a vicc: Kámory szerint csak az üzlet megkötése után tudták meg Tarsolyék, hogy a megszerzett tulajdonrészt be kell jegyezni a társaság részvénykönyvébe, ha gyakorolni akarják a tulajdonosi jogokat. Ettől megijedtek, hiszen az adóhatóság előtt nem tudták volna igazolni a pénz eredetét – ezért nem jegyezték be a tulajdont. Később (nem teljesen tiszta körülmények között) teljesen elszállt a Quaestor tulajdonjoga, a részvények semmit nem értek.

Tarsoly Csaba gyanúsítotti kihallgatásán igyekezett áldozatként beállítani magát.

link Forrás
photo_camera Forrás: Tarsoly Csaba gyanúsítotti kihallgatása, 2015. április 1.

Valójában nem 700 milliót, hanem – kamatokkal együtt – jó 2,5-3,5 milliárd forint körüli tőkét vesztettek el ezzel.

Amikor a Quaestor bukásának napján Tarsoly egy magánbeszélgetésen meggyónta bűneit Windisch Lászlónak, az MNB felügyeleti ügyekért felelős alelnökének, még az elvtársakat is szóba hozta utóbbi visszaemlékezése szerint.

photo_camera Forrás: Windisch László tanúvallomása.

De nem sokkal az erőműrészvények után újabb nagy pénzkidobás következett. A dotcombuborék csúcspontján, a kétezres évek legelején a cégvezetés úgy érezte, hogy ideje beszállni egy telefonkártyás üzletbe az USA-ban. Ez lett volna a QuaestCom, a projekt vezetésével Öcsödy Pétert, egy Floridában élő magyar-amerikai kettős állampolgárt bíztak meg, aki később a Quaestor vezetésében is felbukkant. Csak 2008-ig több mint 1,1 milliárd forintot kiutaltak az amerikai cégbe, de semmi nem jött vissza onnan, és igazából nyoma sincs a cég tevékenységének. A nyomozók nyárig nem is tudták kihallgatni Öcsödyt, az ő ügyében külön nyomoznak. Nem kizárt, hogy az egész projekt arról szólt, hogy pénzt vigyenek ki az országból.

A Quaestornak sikerült az az elképesztő bravúr is, hogy akkor bukjon pénzt az ingatlanokon, amikor épp ezerrel mentek felfelé az ingatlanárak. A cég első ingatlanprojektje egy veresegyházi társasházépítés volt a kétezres évek elején. A házakat végül olcsóbban adták el, mint amennyibe a beruházás került.

2010-hez közeledve az ETO Park és a győri focicsapat lett a Quaestor legnagyobb pénznyelője, ez a két cég nyolc év alatt vagy 16 milliárd forintot szívott fel a Quaestor felől, miközben visszafelé onnan sem jött semmi. Az ETO Park egy bevásárlóközpont lett volna, fel is épült, hogy aztán évekig töküresen pangjon, csak a Quaestor-érdekkörbe sorolható, veszteséges üzletek voltak benne. Az ETO FC stadionja a tervezett 2,5 milliárd forint helyett végül 5,5 milliárdba került; itt is remek volt az időzítés, néhány évvel az állami stadionépítési őrület előtt vágtak bele, így szinte semmi állami támogatást nem kaptak rá (igaz, kedvezményes állami, MFB-s hitelt igen). A focicsapat pedig évente eltüntetett nagyjából egymilliárd forintot: 1,7 milliárd forint kiadásra alig több mint hétszázmillió bevétel jutott. A projekt harmadik részét, az ETO Hotelt a közeli Audi gyár mentette meg, viszonylag jó kihasználtsággal működött, így legalább innen nem jött veszteség, talán még minimális nyereséget is hozott a szálloda.

A Quaestornak sikerült beszállnia a jelzáloghitelezésbe is, természetesen a legrosszabbkor, a piac bedőlése előtt, 2007-ben. Itt is nagy veszteségeket kellett leírniuk.

Ráadásul éppen ekkoriban, a 2008-as nagy válság előtti években indult egy másik zavaros történet, Tarsoly Csaba különüzlete a Soltvadkerti Takarékszövetkezettel. A helyi takarékszövetkezet vezetője – valamikor a kétezres években – hitelt akart adni a fia zseniális nevű vállalkozásának, a Fantázia Agrófa Kft.-nek. Mivel az összeférhetetlenségi szabályok miatt ezt közvetlenül nem tehette meg, ezért megbeszélte Tarsoly Csabával, hogy a Quaestor közbeiktatásával, egy színlelt szerződés segítségével folyassák át a pénzt a fiának. Ez meg is történt, csakhogy időközben csődbe ment a Soltvadkert, a felszámolót pedig már nem érdekelte, milyen szóbeli megállapodást kötött Tarsoly a korábbi vezetővel, csak követelte vissza a pénzt. A soltvadkerti vezető fiától hiába követelték volna vissza a pénzt, a cégét felszámolták. Szóval ez a két és fél milliárdos veszteség is a Quaestor nyakán maradt. (Ebben az ügyben külön büntetőeljárás folyik.)

Az utolsó nagy húzása a Quaestornak a csőd előtt a Quaestor Bank volt. Ez volt Májer Zsolt, a Quaestor Értékpapír vezérigazgatójának nagy vágyálma. Ő volt az az ember a cégnél, aki pénzügyi vonalon az utasításokat adta, és a nyomozati anyagban olvasható emailjei szerint elég csavaros dolgokat talált ki. Májer tényleg nagyon akarta a bankot, Tarsolynak így írt erről még 2009-ben a rá jellemző, összetéveszthetetlenül kaotikus stílusban.

photo_camera (A levél apropója az volt, hogy felmondott az az ember, akivel Májer fel akarta építeni a Quaestor bankját. Ő egyébként egy nagy, külföldi tulajdonú bank vidéki privátbanki hálózatát irányítja ma is.)

Csak öt évvel később, és néhány hónappal a csőd előtt, 2014 decemberében valósulhatott meg ez az álom. Akkor vették meg a francia tulajdonú Credigen Bankot, az ügyletet alapos vizsgálat után engedélyezte a Magyar Nemzeti Bank. A feltőkésítéssel és néhány érdekes rejtett költséggel – köztük százmilliós „ügyvédi költséggel” – együtt 2,7 milliárd forintot fizettek érte. Egy üres bankért, amire még rá kellett volna költeni egy csomó pénzt (IT, marketing, szakemberek bére, további tőke, ilyesmi), és még várni sok időt, mire a mérleg felépítése után talán egyszer majd nyereséges lehet.

Ezek csak a leglátványosabb, egyenként milliárdos elrontott üzletek voltak.

Kiszámítható és folyamatos veszteséget hozott a Quaestor egyik alaptevékenysége is, az utazásszervezés. A kétezres években évi félmilliárdot égetett el az az üzletág, főleg a kihasználatlan törökországi charterjáratok miatt. Mégis fontos szerepet játszott az utazásszervezés a Quaestor működésében: rengeteg ügyfélben keltett bizalmat a cég, így könnyű volt őket a cég pénzügyi szolgáltatásai, kötvényei felé terelni.

Voltak saját szállodái is a Quaestornak, főleg a Mátrában, a tanúvallomásokból úgy tűnik, hogy ez az üzletág Tarsolyné Rónaszéki Erika szenvedélye volt. Ha az eredeti befektetést nem is hozták vissza ezek a szállodák, legalább nagyon nagy veszteségeket sem termeltek, néhol mérsékelt nyereség is volt. Szintén apróbb veszteségeket okozott csak az a tucatnyi projektcég, amelyet hangzatos névvel és kisebb-nagyobb alaptőkével megalapítottak – film, egészségügy, média, feldolgozóipar, szóval a legkülönbözőbb területeken –, de aztán el sem indultak.

Persze lehet, hogy Tarsoly Csaba direkt adta a hülyét gyanúsítotti meghallgatásain, de tényleg feltűnő, mi mindenre be lehetett palizni. A cég nagy reményű befektetései között beszél a kihallgatáson például egy Szabadság-hegy tetején létrehozandó „makrobiotikus központról” (ebből is „több százmilliárd forint bevétel” származott volna Tarsoly szerint), és hogy a Quaestor egy olyan „rák elleni gyógyszer” fejlesztésében is részt vett, ami „a nemzetgazdaság szempontjából is óriási felfedezés”.

De a megváltó megtérülést, a háromszázmilliárdos értéket főleg a Csepel-sziget északi csücske melletti Duna City nevű ingatlanprojektbe vizionálták a cég vezetői. Ez valójában egy jó helyen lévő üres mező, amit egy masszív bankhitel is terhelt, a Quaestor viszont hatalmas infrastukturális fejlesztést és új városközpontot álmodott ide. 2006-tól kezdve 50 százalékos tulajdonos volt itt a Quaestor, 2014. márciusban pedig kivásárolta az időközben felszámolt korábbi tulajdonostársát, a Gropiust. A sokszáz milliárdos érték mellett túl sok ésszerű okot nem tudtak felhozni, bár volt szó arról, hogy a szomszéd telek jó áron kelt el, és hogy tárgyalnak arab és keleti befektetőkkel is az eladásról. Ezeknél is nyomósabb érv volt Tarsolyék álomvilágában, hogy ide tervezték a budapesti olimpia fő helyszínét. Tarsoly a gyanúsítotti kihallgatásához csatolta a Colliers nevű neves ingatlanos cég értékbecslését, ahol a SWOT-elemzés mellé saját kezűleg írta oda az erősségek mellé, hogy:

Hasonló befektetési vágyálomként hivatkozott gyanúsítotti kihallgatásában Tarsoly és Májer a Trasset nevű pénzügyiszoftver-fejlesztő cégre. Ebben párszáz millió forint fejében 25 százalékos tulajdonrészt szerzett a Quaestor nem sokkal a csőd előtt. A Quaestor vezetői azt állították a gyanúsítotti kihallgatásaikon, hogy ez a cég olyan gyorsan bővült – többek között a magyar Államadósság Kezelő Központnak, az indonéz pénzügyminisztériumnak és egy szaúdi banknak dolgoztak –, hogy 1-2 milliárd euró jövőbeli értéke volt. Ha ez így lett volna, már csak ebből is ki lehetett volna fizetni a kötvénytartozások jelentős részét. De az igazság az, hogy a csőd után Tarsoly 1,2 millió euróért akarta sietve eladni a Quaestor tulajdonrészét, hogy ki tudja fizetni néhány magánkölcsönét. Ez nem jött be, később pedig a már felszámolás alatt álló Quaestor elvesztette az egész tulajdonrészt, mivel nem tudott beszállni a veszteséges cég feltőkésítésébe.

Ezekbe a befektetésekbe ekkora jövőbeli értéket belelátni már tényleg kétségbeesett hazudozásnak tűnik.

Ezt a hihetetlen hozzá nem értést a cégen belül is lehetett érezni.

Több korábbi alkalmazott is arról beszél, hogy furcsállták, amikor a 2008-as válság után az összes magyar brókercégnél nagy megszorítások és leépítések voltak, náluk nem volt semmi változás. A fizetések a versenytársaikhoz képest magasak maradtak, a vezetők megtarthatták drága céges autóikat. A legtöbb alkalmazott ugyan látta, hogy a cég évről évre nagy terveket prezentál, de arról nem tudtak, hogy ezek közül bármelyik pénzt is hozna, legalábbis így emlékeztek vissza a vallomásokban. Amikor arról volt szó, hogy tudták-e, honnan van a pénz, akkor a legtöbben bizonytalanul a brókercégre, a QÉP-re mutogattak.

A magas költségek és a drága projektek mellett folyamatos likviditási válságban volt a cég. A nagy pénzeket elosztó anyagcég, a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó (QPT) egyik korábbi pénzügyi igazgatója, D. Attila azt mondta tanúvallomásában, hogy a beérkező számlák mindössze 5 százalékát fizették ki időben. Folyamatosan arra kellett figyelniük, hogy legalább azokat a rég lejárt számlákat kifizessék, amik miatt felszámolást indíthattak volna velük szemben. Ezt akkor legfeljebb a Quaestor üzleti partnerei, hitelező bankjai tudták – utóbbiak rendszeresen küldték az inkasszókat –, mert kifelé ebből nem látszott sok. Amikor végrehajtás került a fő cég neve mellé, ami 2013-tól kezdve folyamatos volt, technikai félreértésekre, adminisztratív problémákra hivatkoztak.

D. Attila szerint a cégvezetés ugyan remekül elképzelte a projekteket, „de a kivitelezés valahogy sosem sikerült”, „nem volt a cégnek érdemi termelő befektetése”, ezért maradt a folyamatos tűzoltás, mondta tanúvallomásában.

Ennél is pontosabb elemzéssel állt elő tanúvallomásában Ökrös András. A rutinos üzletember Tarsoly Csaba bizalmas tanácsadója volt 2011-től kezdve, annyira, hogy ő lett az ügyvezető Tarsoly kedvenc projektjében, az ETO FC-ben, majd beült a QPT igazgatóságába is. Arról beszél a nyomozóknak, hogy 2012 őszén önszorgalomból beleásta magát a Quaestor-csoport pénzügyeibe. Csak nyilvános beszámolókat nézett, és az ezekből összeszedett számokból azt olvasta ki, hogy 2014 elején biztosan be fog dőlni a csoport.

Annyit látott csak, hogy a Quaestor éves szinten eléget 8-9 milliárd forintot: 3-4 milliárd megy a kötvények kamataira, egymilliárd a bankhitelek törlesztésére, hárommilliárd a működésre, és vannak egyéb költségek is – közben pedig a nyilvános adatokból is látszott, hogy van harmincmilliárd forint adósság. Ezért aztán kétségtelen, hogy az adósság rövid távon is fenntarthatatlan, kalkulált. Ugyan most már tudjuk, a számok, amikkel dolgozott, több ponton is meg voltak hamisítva, de alapvetően igaza lett volna, sőt: a Quaestor adósságai akkor már másfél évtizede fenntarthatatlanok voltak.

„Én a cégcsoporton belül ténylegesen nyereséges cégről nem tudok” – mondta Ökrös tanúvallomásában. Elmondása szerint Tarsoly annyival válaszolt neki, hogy ugyan tényleg vannak veszteségek, de ő ezzel ne foglalkozzon, vannak nagy-nagy projektek – főleg a Duna Cityre célzott ilyenkor –, amik idővel majd hatalmas nyereséget hoznak. Tehát a klasszikus Ponzi-választ adta: ő megvett valamit, amit addig kell finanszírozni, amíg olyan értékes nem lesz, hogy minden adósságot vissza lehet fizetni belőle.

Volt egy ember a Quaestorban, aki az ügyészség által összeszedett dokumentumok és tanúvallomások alapján folyamatosan nyíltan háborgott a veszteségek és a magas költségek miatt:

Kámory Ferenc.

Ő volt az az ember, akinek, mint a Quaestor Értékpapír (QÉP) treasury igazgatójának, el kellett intéznie, hogy folyamatosan legyen pénze az egész cégcsoportnak.

Ez valószínűleg a világ legfrusztrálóbb munkája volt: egy olyan cég likviditásáról kellett egyszemélyben gondoskodnia, amely nem csinált pénzt sehonnan sem.

Mint később látni fogjuk, Kámory egy igazi varázsló volt, egy alkimista, aki a semmiből tudott pénzt csinálni. És hiába tűnik úgy a nyomozati anyagból, hogy az egész Quaestor-csalás nélkülözhetetlen szereplője, alakítója volt, most minden arra utal, hogy koronatanúként büntetlenül megússza az egészet.

A nyomozati anyagban lévő emailek között 1999 óta szinte minden évből találni a cég vezetőinek szétküldött emaileket, amiben a gazdálkodást és az üzletpolitikát gyalázza. Ezeket Kámory önszorgalomból csatolta kihallgatásaihoz. Visszaköszön a tanúvallomásokból, hogy a treasury igazgató szóban is megszállottan gyalázta a cégcsoport magas költségeit, folyamatosan ezen zsörtölődött. Volt olyan pénzügyi igazgató, aki állítása szerint azért mondott fel, mert nem bírta folyamatosan hallgatni a néha az őrjöngésig fajuló költségcsökkentési monológjait.

Ez az ügyészségnek is megtetszett, a vádiratban is kiemelt helyen hivatkoznak Kámory kemény emailjeire.

És tényleg, Kámory rendszeresen elképesztő stílusban osztotta ki a cég vezetését. Tarsoly Csabára például simán „mocsadék féreg” vagy „tolvaj geci” néven hivatkozott, és ezekről a levelekről általában magának Tarsolynak is küldött másolatot, amikor épp nem személyesen neki írta őket.

Az egyik legelső levélben, amit az egyik kihallgatásához csatolt, már 2000-ben arról ír, hogy kétségbeejtőnek tartja a nagy költségeket, például hogy a Quaestor vidéki fiókjai azon versenyeznek, kinek van fényűzőbb irodája, vagy hogy csak telefonszámlákra elköltenek havi hétmillió forintot. Azt írja, hogy a szállodákat el kellene adni, mert „nem értünk hozzá, csak veszteséget termel, kilopják, ti ezt hagyjátok”, ki kellene rúgni egy csomó embert, mindenhol szigorú költségkorlátokat bevezetni, és más területeken is lennének ötletei.

Szóval már másfél évtizede felhozta, hogy ebből büntetőügy („előzetes vagy sitt”) lesz.

2001-ben így foglalta össze a cég működését egy Májernek és Tarsolynak küldött levélben.

Egy évvel később megint kiosztott mindenkit.

2009-ben már ilyen nagy betűkkel fakadt ki, miután sokadszorra is lehetetlenül sok pénzt kértek tőle, miközben a pénzügyi válság után megrendült országban a piacokon is káosz volt.

Két hónappal később, 2009 áprilisában így mutatta be a cég költségeit.

Amit ezzel nyomatékosított.

A lelkesedés nem lankadt 2012-ben sem, csak annyi a különbség, hogy a cég és az adósság lett sokkal nagyobb.

Alig egy hónappal később:

Ekkoriban derült ki számára, hogy a soltvadkerti történet miatt 2,7 milliárdot kell elővarázsolnia valahonnan.


És így tovább.

A brókercég QÉP-nek az utolsó években már havi hétszáz millió forintot, tehát éves szinten 8-9 milliárd forintot kellett átutalnia az anyacég QPT-nek. Ennek egy jelentős része a bankhitelekre ment el, más részét a fent bemutatott értelmetlen projektekre, és főleg a cégcsoport működésére költötték.

A Quaestor tehát nagy vízfejjel, drágán működött, projektjeibe pedig úgy öntötte a pénzt, mint egy feneketlen kútba.

Egészen súlyos terheket rótt a cégre az is, hogy

Tarsoly Csaba valamiért betegesen vonzódott a készpénzhez.

A Quaestor dolgozóinak nagy része minimálbér-közeli fizetést kapott, a többit borítékba rakott készpénzben (a pénzügyes Excel-táblázatában: „B fiz cash”) és Quaestoros befektetési jegyben kapta. A győri focisták is készpénzben kapták indokolatlanul nagy fizetéseik nagy részét. Ennek főleg adóelkerülési okai voltak, szóval ez akár még spórolásként is felfogható.

De a vezetők egészen szégyentelenül jártak rá a csoport házipénztárára.

A Quaestor Pénzügyi Tanácsadó vezetett egy fontos számlát saját brókercégénél, a QÉP-nél. Ez volt a 7/737-es számla, amit a cégvezetés a gyakorlatban arra is használt, hogy készpénzt vegyen ki a cégből, saját zsebbe. A kifizetéseket nem is ismernénk, de szerencsére a pénztári dolgozók saját munkájuk megkönnyítésére 2007-től kezdve vezettek egy Excel-táblázatot, amiben rögzítették a pénzfelvételeket. A pénzeket néha személyesen Tarsoly Csaba kérte a táblázat szerint, néha mások a cégvezetésből. Amikor Kámory felelősségre vonta Tarsolyt, az így válaszolt.

Tarsoly néha arra hivatkozott, hogy elviszi a készpénzt autóval Győrbe, mert ott több költséges projektje volt a Quaestornak, például fizetni kellett a focisták sztárgázsiját, de az építkezések környékén is pörögtek a bankók. Viszont amikor az alkalmazottak utánakérdeztek, hogy mégis mi van a pesti fiókból állítólag Győrbe vitt pénzzel, akkor a győri fiókból azt mondták, hogy oda nem érkezett be semmi. Szóval néha útközben felszívódtak a tízmilliók.

Az egyik ilyen alkalommal írt például a QPT egyik főpénztárosa a főnökének. A levélből látszik, mennyi idegesítő pluszmunkát jelenthetett mindenkinek, hogy Tarsoly saját széfjeként kezelte a cég pénzét, hiszen a pénztárakból elvitt pénzt pótolni kellett, és el is kellett könyvelni valahogy.

Más emailekből az látszik, hogy az alkalmazottak szinte körberöhögték Tarsoly lopási hajlamát. „Pedig nincs is hosszú hétvége”, írta vissza a QPT gazdasági vezetője az aggódó pénztárosoknak, amikor egy pénteki napon Tarsoly kétszer is elvitt ötmilliót az egyik fiókból.

A pénztári dolgozók táblázata alapján 2007 és 2014 között 644 alkalommal összesen 7,4 milliárd forint készpénzt vettek ki a cégvezetők utasítására a QPT számlájáról, a 7/737-ről. Ez évekre lebontva így nézett ki.

Az utolsó öt évben tehát évente 1-1,5 milliárd forint ment el táskás pénzfelvételekre.

A pénzfelvételek hetedénél van beírva a táblázatba, hogy „Tarsoly Csaba kérte” – az utolsó két évben már egyszer sem –, ez alapján állították az ügyészek, például Polt Péter is több parlamenti válaszában, hogy Tarsoly egymilliárdot vett ki a cégből készpénzben. De nehéz elképzelni, hogy Tarsoly előzetes engedélye és utólagos jóváhagyása nélkül bárki pénzt vehetett volna fel erről számláról, ezért bátran állíthatjuk, hogy a többi készpénzfelvétel mögött is ő áll, legalábbis az általa elfogadott célokra fordították a készpénzt. Kámory azt mondja ezekről a pénzkivételekről, hogy a QPT-nél havonta 130-200 milliót vettek ki kápéban, ebből 70 millió ment borítékos fizetésre, Tarsoly havi 30-50 milliót vett ki a saját céljaira. Feltehetőleg jutott más vezetőknek is.

Ez a pénz köddé vált, semmit nem tudni arról, hogy mi lett vele, és az ügyészség sem foglalkozott azzal, hogy felderítse az útját.

A bűnszervezet

A két vezetőt, Tarsolyt és Májert kifejezetten konfliktuskerülő embereknek írják le beosztottjaik.

Tarsoly Csabánál bármit ki lehetett járni, ha valamelyik területvezető pénzt kért, annak adott. Egy alkalommal azért is közbenjárt, hogy egy Duna City-s vezető egymilliós parkolási bírságát kifizesse a cég, miután a QPT akkori pénzügyi vezetője elutasította ezt. Azok az alkalmazottak, akik megpróbáltak a fejére olvasni valamit, mind arról számoltak be vallomásaikban, hogy Tarsoly ilyenkor bólogatott, esetleg megígérte, hogy változtat majd, hogy aztán hónapokkal, évekkel később se történjen semmi. Ennek a puhaságának köze lehetett ahhoz, a projektekben semennyire sem ellenőrizték, mire megy el a pénz, miért lépik túl a költségeket.

A fröcsögve anyázó Kámoryt sem rúgta ki.

A lefoglalt emailezésben a legtöbbször úgy bukkan fel, hogy írt neki Májer valamilyen súlyos megoldandó problémával kapcsolatban – legyen szó felmondással fenyegetőző alkalmazottról, kifizetetlen számláról –, ő pedig visszakérdezett, de csak annyit, hogy „mit tegyek?”.

Tarsoly egyébként gyakran volt távol a cég irodájától. Minden szerdán a győri ügyeket intézte, sokat járt Törökországban és Oroszországban, fontos emberek, politikusok társaságában mozgott. Az utolsó években még parlamenti VIP-belépője is volt – ezt a Győrből jól ismert Szijjártó Péter külügyminisztertől kapta –, kommunikációs vezetője, Bende Gyöngyi pedig Orbán Viktor elnöki tanácsadója volt még az ellenzéki időben, és a pletykák szerint különösen közel állt a miniszterelnökhöz.

Hogy mit csinált Tarsoly külföldön, arról nem tudni semmit a nyomozati iratok alapján, az ügyészségnek a jelek szerint nem volt fontos ez a szál, még csak adatokat sem kértek az ottani szervezetektől. A Quaestor a bukás előtt nagyban hirdette, hogy megnyerték a Magyar Nemzeti Kereskedőház üzemeltetésének jogát Moszkvában és Isztambulban is, akkor még nem is tudhattuk, hogy ezek a Szijjártó és Tarsoly által közösen átadott irodák csak papíron léteztek, és azt sem, hogy a Quaestor mellesleg az MNKH kevés híjján négymilliárd forintját kezelte. A Quaestor alkalmazottai arról beszéltek, hogy Tarsoly a minimális erőfeszítésért cserébe óriási extraprofitot biztosító letelepedési kötvényes üzlethez akart közel kerülni a külföldi irodákkal, és az is logikus, hogy külföldi befektetőket próbált toborozni a Quaestor-csoport mögé. Oroszországban egy energetikai projektben is részt akart venni – ami nem olyan egyszerű dolog egy energetikai milliárdosokkal megtömött maffiaállamban, nyilván nem is lett belőle semmi.

Tarsoly felesége vallomásában azt írja, ő alapvetően azért lett a férje cégvezető-társa a legtöbb Quaestor-cégben, mert sokszor kellett hivatalos papírokat aláírnia a férje távollétében. Emailjeiből úgy tűnik, sokra tartotta a diszkréciót, amikor beosztottjai súlyosabb dolgokról írtak, többször azzal válaszolt, hogy „ne emailben”. Tarsolynéhoz hasonlóan csak aláíróként vett részt a cégek munkájában Tarsolyék fő testőre – aki egyébként saját jogon is bekerült a bulvárlapokba, mint Magyarország első, kizárólag női testőröket foglalkoztató cégének alapítója –, P. Angéla is. Azt mondta tanúvallomásában, több cégben is az volt a feladata ügyvezetőként, hogy mindenfélét aláírjon.

Tarsolyhoz hasonlóan konfliktuskerülő, puha embernek írják le a munkavállalók a másik főfönököt, Májert is. Nála viszont ennél is erősebb jellemvonásnak tűnik, hogy mintha folyamatosan az üzleti bukástól rettegett volna, járt az agya a bizniszen, folyamatosan kereste a kitörési lehetőségeket a fojtogató adósságcsapdából.

Emailjeiben döbbenetesen széteső, egyben nagyon komplex módon fogalmazott. Így beszélt róla egy QÉP-es bróker, amikor megkérték, értelmezze Májer egyik levelét.

Így pedig egy QPT-s pénzügyes.

És tényleg, néha olyanok Májer levelei, mint egy szabadvers, rengeteg egymásba csavarodó mondattal, érthetetlen utalással. Az alapján, amit leveleznek Tarsollyal, és amit utóbbi előad a gyanúsítotti kihallgatásán, nehéz elképzeni, hogy egyáltalán értette, amit Májer magyarázott neki.

Sokatmondó lehet kettejük viszonyáról, hogy amikor a múlt heti bírósági tárgyaláson a halkabb szavú Májer mondott néhány hosszabb mondatot, Tarsoly rögtön a mikrofonnhoz lépett, és elmondta egyszerűbben Májer mondanivalóját. Arról beszélt egyébként Májer, hogy milyen nehéz a börtönben hozzáférni a nyomozati anyagokhoz, csak ennél valamivel bonyolultabban. Tarsoly azt mondta, hozzászokott, hogy a „cégben is az volt a feladata”, hogy „magyarra fordítsa Májer okos gondolatait”.

Néhol azért kiderül a nyomozati anyagból, hogy Tarsoly milyen dörzsölt egy figura volt valójában.

Az egyik alkalmazottat például végig SMS-ekkel és chat üzenetekkel bombázta a 2013-as és a 2015-ös felügyeleti vizsgálat alatt. Egyik alkalommal csak ennyit írt neki.

Saját unokatestvérének, Kéri Attilának – akinek több fontos posztot, például igazgatóságbeli pozíciót is adott – tanúvallomása szerint a bukás után azt mondta, „te tiszta hülye vagy”, hogy Quaestor-kötvényben tartotta megspórolt vagyonát.

A harmadik fő vádlott, a haját lófarokban hordó, sommelier és hobbifotós Kárpáti Péter hozzájuk képest nem zavart sok vizet, de annál jobban beszélt előadásokban üzleti és vezetéstudományi általánosságokról. A sok konkrétumot nem tartalmazó „stratégiai” és a marketingterület felelőse volt ő, és hozzá tartoztak az ingatlanprojektek is. Ez utóbbiak elég érdekesek lehetnének, de ezek szabálytalanságát a számos gyanús jel – például a folyamatos költségtúllépések – ellenére az ügyészség egyáltalán nem tárta fel. De mivel Kárpáti a cégen belül Tarsoly fő bizalmasa volt, a legtöbb alkalmazott úgy látta, biztosan benne van a nagy döntésekben. Ez szinte minden, ami terhelő elhangzik vele kapcsolatban.

Az ügyészség Tarsoly, Tarsolyné, Májer és Kárpáti mellett még hét emberrel szemben emelt vádat 2015 végén. Ők lennének együtt a Quaestor-bűnszervezet.

Érdekes módon a hét másik ember a vezetőkkel ellentétben egyáltalán nem tűnik fajsúlyos szereplőnek a cégen belül. Ketten, a fiókhálózatot igazgató B. László és a győri régióért felelő F. Sándor Balázs gyakorlatilag Tarsoly meghosszabbított kezeként jártak el két kevésbé jelentős vádpont, a készpénzfelvételek és az opciós szerződések ügyében. F. Edina, N. Bernadett és D. Tímea főleg a könyvelés meghamisítása miatt kerültek vád alá, az informatikus B. Róbertet és a részvénykereskedő O. Attilát a felügyeleti jelentések manipulálásával vádolják, elsősorban a koronatanúk vallomása alapján. A cég több korábbi és a bukás idején is aktív vezetője viszont nincs ott a vádlottak között, ahogy számos olyan alkalmazott sem, akik a felsorolt vádlottakhoz hasonló hozzáféréssel rendelkeztek az információkhoz.

Az elkerülhetetlen bukás

De miért tartott 2015-ig, hogy összedőljön ez az üzleti pancserbirodalom? Valószínűleg a történet minden szereplőjének jobb lett volna, ha már a kilencvenes évek végén, az első magyar brókercsőd-hullám idején bedől a cég. Ebben az esetben nem jöhetett volna létre a kétszáztíz milliárd forintos adóssághalom.

A történet legvégén, 2014 második felétől kezdve már nemzetközi kötvénykibocsátásra készült a Quaestor. Luxemburgban bocsátottak volna ki kötvényeket, először 100 millió euró, tehát mintegy harminc milliárd forint névértékben. Az ügylethez a jó nevű Chevalier & Sciales ügyvédi iroda adott tanácsot, a luxemburgi pénzügyi felügyelet elvi engedélye is megvolt, Tarsoly a gyanúsítotti kihallgatásához mellékelte is a dokumentációt, állítása szerint fél év alatt végig tudták volna vinni a folyamatot. A kötvények jegyzéséhez persze meg kellett volna találniuk a világ legmélyebb zsebű balekjeit, ami bárkinek nagy feladat lenne.

DE AZ A VÉKONY JÉG, AMIN A QUAESTOR KÉT ÉS FÉL ÉVTIZED ALATT VÉGIG JÁRKÁLT, EGYSZER MÉGISCSAK BESZAKADT.

Tulajdonképpen Tarsolyék inkompetens, csaláson alapuló vállalatbirodalmától teljesen független okokból.

2015 elején rendesen megrázta a pénzügyi világot, hogy Svájc jegybankja eltörölte a svájci frank árfolyamplafonját. Példa nélküli módon egy pillanat alatt húsz százalékot erősödött az ország devizája, miközben a devizapiacon rengetegen számítottak arra – és vettek fel ennek megfelelő pozíciókat, nagy tőkeáttételekkel –, hogy gyengülni fog a frank. Ezért a legkülönbözőbb típusú befektetők szenvedtek óriási veszteségeket, a legmenőbb New York-i hedge fundoktól kezdve egészen a magyar brókercégek devizázó ügyfeleiig.

A magyar brókercégeknél különösen durva veszteségek voltak. A devizapiac egy időre lefagyott, nem működtek a stop-loss megbízások, és végül a magyar brókercégeknek kellett fizetni azon ügyfeleik után, akiknél a fedezetet elvitte a veszteség. A korábbi független pénzügyi felügyeletet 2013 során beolvasztó Magyar Nemzeti Banknál mindenesetre a gyanított nagy veszteségek miatt úgy döntöttek, hogy rendkívüli ellenőrzéseket kezdenek, új módszerrel. Ennek, mint később több alkalommal is elmondták, az volt a lényege, hogy nem előre kérik ki az adatokat a brókercégektől, hanem a helyszínen azzal nyitnak, hogy tükörmásolatot készítenek az összes adatbázisról, és a helyszínen felügyelik a kérdéseik megválaszolását.

Így jelent meg az MNB a Buda-Cash nevű brókercégnél, ahol a helyszíni ellenőrzéskor kiderült, a cégnél rengeteg pénzt elloptak az ügyfelek számláiról. Technikailag szinte pontosan úgy, mint másfél évtizeden keresztül a Quaestor esetében is – csak a Buda-Cashnél nem lakossági kötvényprogramba tolták át a veszteséget, hanem inkább vettek néhány bankot, ahonnan kedvükre dézsmálhatták tovább a betétesek pénzét.

A Buda-Cash a jobb nevű cégek közé tartozott a piacon, így miután fény derült a bűncselekményre, az ügyfelek természetesen pánikban szedték ki a pénzüket a magyar tulajdonú brókercégekből. Gyorsan elterjedt a pletyka a magyar piaci szolgáltatóknál, hogy a felügyelet most nagyon bekeményít, és mindenhol szinte egyszerre kezdenek bele az új módszer alapján folytatott ellenőrzésekbe. Egy héttel a Buda-Cash csődje után már a fél Fidesz arról pletykált, hogy a Quaestor lesz a következő dominó.

Ez magyarázhatja, hogy a március 7-8-i hétvégén már nagyüzemben semmisítették meg az iratokat és törölték az adatokat a Quaestor Értékpapír csalás körüli teendőkbe jobban beavatott dolgozói, így Kámory Ferenc és Tóth Ibolya is.

Március 9-én, hétfőn korán reggel megjelent az MNB a Quaestornál is, néhány órával később pedig a két vezető, Tarsoly és Májer egymástól függetlenül belátták, hogy vége a játszmának, és bevallották a csalás lényegét a felügyeletnek. Májer a Váci úti székházban vallott, Tarsoly külön bement az MNB-be, ahol négyszemközt az alelnöknek mondott el szinte mindent a csalásokról. Még aznap késő este bekerült a hírekbe a Quaestor Hrurira Kft. öncsődje – mint később kiderült, ál-öncsődje –, másnap pedig már az egész sajtó az illegálisan kibocsátott, kisbefektetőkre rásózott 150 milliárd forinttól volt hangos. Tarsolyék ezt követően tettek néhány kísérletet a nyomok és a vagyon eltüntetésére, de egy hónappal később már mindketten előzetesben voltak, rengeteg kisbefektetőjük azóta is bottal ütheti a pénze nyomát, az érdeklődő nagyközönség pedig azóta is azon töri a fejét, hogy hogyan történhetett ez meg.

A nyomozati iratok elemzéséből két fontos dolog derült ki. Mindkettő elég aggasztó a magyar jogállam működése szempontjából.

A felügyelet védekezése, miszerint őket másfél-két évtizeden át félrevezették, nem áll meg. Látniuk kellett, vagy látniuk kellett volna, hogy mi történik a Quaestornál, a csalások ugyanis látható nyomot hagytak. A csoport cégei közötti bankszámla-mozgásokból, az üzleti működés elemzéséből és a nyilvánvaló könyvelési szabálytalanságokból ki kellett volna olvasnia a magyar hatóságoknak, hogy tömeges csalás hajtja Tarsoly Csaba birodalmát. Döbbenetes hanyagság, alapjaiban elrontott felügyeleti módszerek, vagy közép- és felső szintű korrupció lehet a mulasztás oka, de a legvalószínűbb az, hogy ezek keveréke. Erről fog szólni a cikksorozat következő része.

Az ügyészség vádja pedig nagyon gyenge lábakon áll Tarsoly Csaba és társai ellen, ugyanis a vádiratban megfogalmazott kerettörténet teljesen egészében egy megbízhatatlannak tűnő figura elmondásán alapul. Kámory Ferenc nem az a jóhiszemű, passzív szereplő a történetben, akinek az ügyészség be akarja mutatni: kulcsszerepe volt az ügyfelek értékpapírjainak eltulajdonításában és a későbbi kötvényes csalásban is. Ha a bíróság is így látja majd, akkor összedőlhet a vád. Könnyen lehet, hogy hiába maradt ekkora pusztítás a Quaestor után és hiába szedték össze a rengeteg világos bizonyítékot, még fel is menthetik Tarsoly Csabát és társait. Annak pedig, hogy hova lett a pénz, érdemben nem mentek utána, pedig soha vissza nem térő lehetőség lett volna arra, hogy végre kiboruljon valami a politikával mélyen összenőtt magyar pénzügyi árnyékvilágból. Erről fog szólni a cikksorozat harmadik része.

A sorozat következő része: Kifosztották a kicsiket, hogy kifizethessék a nagyokat.

Vizuál, grafikák: Tamás Bence Gáspár

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.