Egy kis hitelből nagy baj nem lehet

A világsajtó és a közgazdász-társadalom 2008 óta próbálja megfejteni, pontosan mi és hogyan történt az elmúlt hetven év legnagyobb gazdasági válságában. Méregetjük a károkat, számolgatjuk, mennyi veszett oda, mennyi idő felépülni, és találgatjuk, mit ronthattunk el, hogy ide jutottunk.

Idén azonban megjelent egy könyv, ami a felsorolt kérdések legtöbbjére érthető és hihető válaszokat ad.

Amir Sufi és Atif Mian írása, a House of Debt minden bizonnyal az év legfontosabb közgazdaságtani értekezése (igen, még Pikettynél is fontosabb), mert gyökeresen megváltoztatja nemcsak a gazdasági válságról való gondolkodást, de talán azt is, ahogyan a modern pénzügyi rendszerhez viszonyulunk.

Amir Sufi a Chicagói Egyetem professzora., Atif Mian pedig a Princetonon tanít közgazdaságtant. Mindketten régóta kutatják a gazdasági válságokat, a 2008-as recesszióról is brutális mennyiségű adatot gyűjtöttek össze. A House of Debt ezek elemzése, és már csak azért is hiánypótló munka, mert széles közönség eddig nem fért hozzá olyan részletes gazdasági adatokhoz, amiket Mian és Sufi bemutatnak.

Minden megváltozik, amit eddig tudtunk a válságról

A legtöbb közgazdász eddig inkább úgy értelmezte a válságot, hogy az amerikai hitelezés 2000 és 2006 közötti brutális bővülése, és a háztartások fenntarthatatlanná váló adóssága szükségképpen visszaesésbe torkollott 2007-re, de az igazán súlyos likviditási válságot csak 2008-ban indította el az, hogy a Lehman Brothers nevű amerikai nagybankot nem mentették meg az ország gazdasági vezetői, hanem egy önkényes döntés alapján csődbe engedték. A csőd után megrendült az egész amerikai pénzügyi rendszer, így a bankok abbahagyták a hitelezést, a cégek beruházásai pedig emiatt leálltak. Munkásokat kellett elbocsátani, akiknek így kevesebb lett a pénzük, ezért visszaesett a fogyasztás is. Az elküldött dolgozók a hiteleik törlesztőit sem tudták fizetni, egyre több házat kellett elárverezni, az ingatlanárak zuhantak, összeomlott az építőipar.

Sufi és Mian viszont azt látták, hogy azokon a területeken, ahol a legmagasabb volt a háztartások adóssága, már jóval a Lehman Brothers csődje előtt – 2007-ben – komoly gazdasági visszaesés indult, és a válságban is ezeken a településeken volt a legnagyobb a fogyasztás csökkenése meg a munkanélküliség. Sőt, a történelem korábbi pénzügyi válságait, így az 1929-es nagy gazdasági válságot, vagy a dél-kelet ázsiai válságot minden esetben eszeveszett banki hitelezés, a háztartások részéről pedig kibírhatatlanná növekvő adósságfelhalmozás előzte meg.

A House of Debt ezt vizsgálja, a válságot tehát nem az eddig megszokott banki nézőpontból szemléli, hanem az eladósodott háztartások helyzetét követi a recesszió éveiben. A könyv adatok tömkelegével támasztja alá, hogy a gazdasági válságot nem az tette különösen súlyossá, hogy a bankok nem akartak hitelezni, hanem az, hogy az emberek nem akartak fogyasztani.

tldr-grafikonok-usa-hungary-consumption.unemployment-munkanelkuliseg-fogyasztas-03

2008-ban, az első évben, ahol csökkent az amerikai GDP, a fogyasztás visszaesése húzta leginkább le a gazdaságot, a bankválság és annak hatásai csak később jelentek meg a beruházások visszaesésével. A fogyasztás visszaesésének brutális mértéke már csak abból is látszik, hogy míg a válság előtt az Egyesült Államokban nemzetközi összehasonlításban is magasan, nagyjából a GDP 70 százalékán állt a háztartások fogyasztása, a válság alatt az eleve zuhanó GDP-re vetítve is csökkent a fogyasztás százalékos értéke (70-ről 66 százalék környékére).

Mian és Sufi bemutatják azt is, – amit a XX. század több nagy közgazdásza már előttük is kutatott – hogy az elmúlt évtizedek legsúlyosabb gazdasági visszaeséseit mindig a háztartások adósságának elviselhetetlen mértékűvé növekedése előzte meg, majd a fogyasztás visszaesésével kezdődtek a válságok.

A House of Debt adataiból az is kiderül, hogy azokban az amerikai államokban és megyékben esett vissza legjobban a fogyasztás, ahol a legmagasabb volt a háztartások adóssága, és ezeket a területeket sújtották leginkább a válság olyan hatásai is, mint a magas munkanélküliség.

Mian és Sufi azt is bemutatják, hogyan gyűrűztek át ezek a hatások az Egyesült Államok legeladósodottabb megyéiből a legkevésbé eladósodottabbakba. A részletes munkanélküliségi adatokon látszik, hogy azokban a megyékben, ahol a legmagasabb volt a háztartások adóssága (tehát ahol a háztartások legjobban visszafogták a költéseiket), már 2007-ben megugrott a munkanélküliség az olyan, helyi piacra termelő állásokban, mint a pincér, az autószerelő, a benzinkutas vagy a bolti eladó. Ebben az évben azonban azokat a megyéket, ahol a legkisebb volt a háztartások adóssága, szinte egyáltalán nem érintette még a recesszió. Néhány hónappal később viszont már a gazdagabb területeken is megjelent a munkanélküliség, itt viszont nem a helyi piacra termelő állásokból rúgtak ki először embereket, hanem az országos piacra gyártó üzemekből. Mian és Sufi szerint ennek oka, hogy ekkorra érte el az országos piacra termelő gyárakat az eladósodottabb megyék visszaeső fogyasztásának hatása.

A 2008-ban országszerte megszaladó munkanélküliséget a banki nézőpont közgazdászai eddig a bankválsággal és a beruházások visszaesésével magyarázták, a House of Debt viszont azt bizonygatja, hogy itt is a háztartások fogyasztásának visszaesése, azon keresztül pedig a háztartások eladósodottsága volt a fő ok.

tldr-grafikonok-usa-hungary-consumption.unemployment-munkanelkuliseg-fogyasztas-01

Ennek bemutatása politikai kritika is, hiszen ha tényleg nem a banki hitelezés visszaszorulása tette igazán súlyossá a válságot, akkor szinte teljesen értelmetlen volt az a több mint ezer milliárd dolláros mentőcsomag is, amivel 2008-ban a Bush-, majd az Obama-kormányzat az amerikai bankok segítségére sietett. Hiszen nem a bankokon, hanem az eladósodott háztartásokon kellett volna segíteni.

A bankpárti nézet képviselői ilyenkor általában azzal jönnek, hogy az amerikai kormányzat összességében keresett a bankmentésen, mert a megmentett bankok visszafizették azt a pénzt, amivel segített rajtuk az állam. Ez így igaz, Mian és Sufi csak azzal vitatkoznak, hogy a bankmentésnek volt-e értelme. Mert megtérülni megtérült, de mielőtt visszafizették, ez a pénz nagyrészt teljesen haszontalanul állt a banki tartalékokban, az ugyanis látszik, hogy hitelekben ezt nem adták ki a pénzintézetek. Bármennyire is a hitelezést akarta beindítani ezzel a pénzzel a kormányzat, az egyáltalán nem indult be a mentőcsomagtól. Aztán gondoljunk csak bele, mennyi minden másra lehetett volna elkölteni 1000 milliárd dollárt!.

Ehhez képest a munkanélküliségi ráta még 2013 elején is 8 százalék körül volt, az ingatlanpiac még ekkor sem állt talpra, sok volt az elárverezett vagy árverezésre váró ház, a fogyasztás pedig több államban még mindig padlón van.

Mian és Sufi mellett egyre több amerikai kutató foglalkozik azzal, hogy milyen hatásai lettek volna egy komolyabb adósmentésnek az országban, és nemcsak arra jutnak, hogy az amerikai gazdaság minden bizonnyal hamarabb kikecmergett volna a válságból, de arra is, hogy még az amerikai társadalom egészségi állapota is jobb lenne. Will Dobbie kutatásai szerint egy olyan adós, aki könnyítést kap a hitelfizetésére, nagyobb eséllyel talál vissza a munkaerőpiacra, többet keres, és még annak valószínűsége is csökken, hogy 5 éven belül meghal.

Míg azonban Dobbie inkább csak a már meglévő adatokat elemzi, Mian és Sufi tovább mennek és javaslatokat is tesznek a pénzügyi rendszer biztonságosabbá és egyenlőbbé tétele érdekében. Szerintük az egész gazdaságot új alapokra kell helyezni, mert jelenlegi formájában a hitel megmérgezi az egészet.

Hé, te ott, kell egy jó hitel? Nem? De!

A kilencvenes években a kelet-ázsiai pénzügyi válság bebizonyította, hogy a bajba jutott kis országok központi bankjai probléma esetén csak akkor képesek a dollárban eladósodott bankjaik alá nyúlni, ha nekik is vannak dollártartalékaik.

Megindult hát a tankolás: az ezredfordulón már mindenki dolláreszközöket keresett a világpiacon, ezért rengeteg pénz áramlott az USA gazdaságába. Ez a sok olcsó pénz aztán állami támogatással hamar utat talált a hitelekhez, és az olcsó hitelekből hatalmas ingatlanpiaci buborék kerekedett.

Ebben az amerikai kormányzatnak és a pénzpiacnak is nagy szerepe volt. Befektetői oldalról a hagyományos, fedezettel támogatott hitel biztonságossága miatt kedvelt eszköznek számít, hiszen a hitelező elvileg minden esetben a hitelezett tőkét követelheti, kamatostul, még akkor is, ha a gazdaság recesszióba fordul. Ehhez társult az kormányzati támogatás, ami nemcsak az amerikaikat ösztönözte hitelfelvételre, hanem a bankokat is a hitelnyújtásra. Már a Clinton-kormányzat is tudatosan nyomta a bankszektort az alacsonyjövedelműek hitelezése felé, még arra is volt példa, hogy amerikai bankokat azért ítélt el a bíróság, mert nagyobb arányban utasították el feketék hitelkérelmét, mint a fehérekéit, azt viszont figyelmen kívül hagyták, hogy a fekete kérelmezők összességében a jövedelmi szintjük miatt voltak alacsonyabb hitelbesorolásúak.

Persze a bankokat sem kellett félteni, kormányzati hátszéllel nagyon szívesen hiteleztek, hiszen egy hagyományos hitelnél eleve minden kockázatot a hitelfelvevő visel. Ezen felül minél több hitelt helyez ki egy bank, annál nagyobb lesz a piaci részesedése, és egy kedvező piaci pozíció később könnyen pluszhozammá alakítható. Erre jöttek még az amerikai hitel-értékpapírosítási rendszer hatásai, amin keresztül – legalábbis a bankok ezt hitték – szinte rögtön a kiutalásuk után megszabadulhattak a legrosszabb hiteleiktől. A hitelező vagyona tehát (látszólag) minden oldalról körül volt bástyázva, az adóst azonban semmi nem védte.

Egy jelzáloghitelnél – a szerzők példáját használva – ha egy 100 ezer dolláros házra a vevő 80 ezer dolláros hitelt vesz fel, de később a ház értéke 20 ezer dollárral csökken, a tulajdonos minden saját megtakarítását, amit a házba fektetett, elveszíti, a hitelnyújtó viszont továbbra is 80 ezer dollárt követelhet. Az ingatlanpiaci kockázat, miszerint az elzálogosított ingatlan ára esik, teljes egészében az adóst terheli, a hitelezőnek minden esetben visszajár a pénze meg a kamat is.  A bank egyetlen kockázata jószerével, hogy az adós fizetésképtelenné válik, de még ekkor is fedezi a veszteségek egy részét az ingatlan. És mindjárt azt is látni fogjuk, hogy ezt az egyetlen kockázatot is remekül el lehet rejteni.

A befektetők tehát szívesen finanszíroztak hiteleket, az amerikai pénzügyi rendszer pedig megtalálta a módját, hogyan állítson be biztonságosként még olyan hiteleket is, amik már rég nem voltak azok. A House of Debt hosszan tárgyalja az amerikai hitel-értékpapírosítási rendszer átalakulásait is, amik odáig vezettek, hogy a bankok lényegében bárkinek tudtak hitelt nyújtani, utána úgyis értékpapírosították és továbbadták a rossz hitelek kockázatait is. Ilyenkor a rossz hiteleket néhány biztonságosabb hitellel vegyítve jelzálog fedezetű értékpapírokká alakították, és az értékpapírokról már azt mondták, hogy a hitelek keverése miatt már csak minimális kockázatúak. De végül kiderült, hogy ezek a kockázatok elég komolyak voltak, hiszen a rossz hitelek bedőlése által okozott ingatlanár-esés berántotta a jobban teljesítő adósokat is. De ezekről a – sokszor már csalásnak számító – banki műveletekről már Sufi és Mian előtt is sokan írtak.

Amiben viszont a House of Debt az első, az az, hogy a háztartások adósságát nevezi meg a válság forrásaként, és adatokkal bizonyítva végig is követi, hogyan gyarapodott ez – az amerikai gazdaság teljesítőképességét vagy a bérek növekedését messze felülmúlva – elviselhetetlenné.

US-ECONOMY-PROPERTY-FORECLOSURE

Dagad, aztán leereszt

A szerzők szerint az ilyen hitelbummoknál szükségszerűen eljön a pont, amikor a bankok már olyanoknak is elkezdenek hitelezni, akik a hitel felvétele után szinte azonnal fizetésképtelenekké válnak. Az Egyesült Államok 2007-re jutott el idáig, Sufi és Mian adatsorain látszik is, hogy ebben az évben már elkezdenek bedőlni a hitelek.

Megindultak a kilakoltatások is a jelzáloggal terhelt házakból, az árverések miatt pedig zuhanni kezdtek az ingatlanárak. Mivel a legtöbb amerikai adós épp a házára vett fel jelzáloghitelt, az ingatlanárak esése miatt az önrészüket elvesztették, a jelzálog viszont megmaradt. Logikus, hogy úgy érezték, megcsappant a vagyonuk. Erre pedig csak úgy tudtak válaszolni, hogy visszafogták a költéseiket.

Így viszont az amerikai vállalkozások is megszívták, mert csökkent a termékeik iránti kereslet, ezért csökkentek a bevételeik is. Az ő részükről így az volt a logikus, hogy elküldték a dolgozóik egy részét. A kirúgott dolgozó viszont ezzel a fejére nőtt hitele mellé még munkanélkülivé is vált, természetes, hogy még jobban visszaesett a fogyasztása.

Ez így ment folyamatosan, egyre mélyebbre taszítva az amerikai gazdaságot.

Ez azonban még önmagában kevés ahhoz, hogy megmagyarázza, miért alakult ki ekkora fogyasztási válság. 2000-ben, az internetes cégek bezuhanásakor hasonló mennyiségű vagyon veszett oda, mégsem esett vissza különösebben fogyasztás. A House of Debt íróinak erre is van válaszuk.

A két válság között valóban voltak hasonlóságok, mindkettőt a trendi közgazdaságtanban lufinak nevezett jelenségre vezetik vissza. 2008-ban az ingatlanárak estek nagyon mélyre, 2000-ben pedig az internetes cégek részvényárai. 2007 előtt házakat vásároltak az emberek, 2000 előtt meg internetes cégek részvényeit. A fontos különbség az, hogy kiket ért elsősorban a lufi kipukkadása miatti sokk.

2000-ben azokat, akiknek internetes vállalkozásokban voltak részvényeik, 2008-ban pedig azokat, akik hitelre vettek házat, vagy hitelt vettek fel a házukra. Egyszerűbben:

  • az internetlufin inkább a gazdagok buktak, mert általában nekik vannak részvényeik, és hasonló pénzügyi eszközeik,
  • az ingatlanlufin pedig inkább a szegények, mert ők azok, akik hitelt vesznek fel a házukra, vagy hitelből vesznek házat (az ingatlan önmagában persze hitel nélkül sem túl jó befektetés, hiszen diverzifikálatlan, egy rossz polgármesteri döntés vagy egy szemét szomszéd tönkreteszi az egész portfóliónkat, ha az csak egy ingatlanból áll).

És ha egy gazdag ember vagyona megcsappan, általában nem fogja vissza érezhetően a fogyasztását, hiszen még mindig van egy háza, jó esetben állása is. Viszont ha egy kisebb jövedelmű ember lesz szegényebb, elkezd spórolni a fogyasztásán is.

Sőt, ahogy Mian és Sufi egészen remekül be is mutatják, minél szegényebb valaki, annál nagyobb lesz a relatív vesztesége ugyanakkora ingatlanár-zuhanással. Egy egyszerű példával:

Ha A, B és C család háza egyaránt 100 ezer dollárba kerül, de A-én nincs hitel, B-nek 50 ezres, C-nek pedig 80 ezres hitele van, a három családot más-más módon érint egy 20 százalékos áresés. A-nak marad egy 80 ezer dolláros ingatlanja, B-nek ugyan van egy 50 ezres hitele, de a házában még mindig van 30 ezer dollárja, C viszont teljesen elveszíti a saját 20 ezer dollárját, amit a házra költött, és marad egy akkora bankhitele, amennyit a háza épp ér.

Persze mondhatnánk, hogy hogyan lehetett ekkora barom ez a C család, hogy felvett egy ilyen házra ekkora hitelt, de C-ék döntése racionálisnak tűnt, amikor meghozták, hiszen az elmúlt években folyamatosan csak nőttek az ingatlanárak. Simán hihették azt, hogy egyszerűen kinövik majd a hitelt. Több millió amerikai háztartás került a C családhoz hasonló helyzetbe.

A kétezres évek első felében még Detroitban is lehetett ingatlanfedezettel jelzáloghitelt felvenni, és még ott is felfelé mentek az házak és lakások árai, pedig Detroit már akkoriban is pusztulóban volt.

(Detroit a XX. század közepén még az amerikai autógyártás fellegvára volt, a gyárak külföldre településével viszont drámaian visszaesett a a város gazdasága, csökkent lakossága is, épületek ezrei ürültek ki, egyre kevesebb volt a munkahely, senki nem akart már Detroitban lakni. Racionálisan szemlélve tehát elképesztő hülyeség egy bank részéről detroiti lakóingatlant jelzálogként elfogadni egy hitelhez. Egy magyarázat azért mégis van erre: akkora üzlet volt a hitelezés, hogy a hitelezők már szinte nem is nézték, kinek adnak pénzt és mire.)

Az eladósodott város eladósodott lakói pórul is jártak a válságban: 2008 januárja és 2009 júliusa között a munkanélküliség 15 százalékról 30-ra ugrott. Ez országos viszonyításban is óriási arány, ez is alátámasztja Mian és Sufi elméletét arról, hogy a legeladósodottabb térségek jártak legrosszabbul.

A gond tehát nemcsak az, hogy rengeteg pénz veszett el a válságban, de az is, hogy a veszteségek az eleve rosszabb helyzetben lévő családokra koncentrálódtak.

A House of Debt szerint a fenntarthatatlan adósság okozta a gazdasági válságot, a bankválság csak ennek egyik következménye volt: miután az adósság miatt elkezdtek bedőlni a hitelek, és leestek az ingatlanárak, a bankoknál is észrevették, hogy a hiteleikkel hatalmas gondok vannak. Ezt a nézetet támogatja az is, ha mostani válságot a 2000-es pénzügyi összeomlással hasonlítjuk össze, a kettő között ugyanis az is különbség, hogy 2007-ben eleve hitellel terhelt eszközök árai estek. Ha nem lett volna ennyi házon jelzálog, akkor egy, a válság elején tapasztalt ingatlanpiaci áresés nem alakult volna ilyen komoly fogyasztási válsággá, és bankokat sem döntött volna romba.

A hitel igazságtalan termék

Mian és Sufi szerint ez a mai hitelezés szükségszerű velejárója, mert a hitel igazságtalan pénzügyi termék. A hitel lényege ugyanis általában pont az, hogy a hitelező pénzét számtalan biztosítékkal védik, így pedig minden kockázatot az adósra hárítanak. Ez egyrészt meggondolatlanná teheti a hitelezőt, másrészt tönkreteszi az adóst.

A hiteleken keresztül a pénzügyi rendszer válságok idején azokat védi, akiknek eleve van pénzük (hitelező), és azokra terhel minden kockázatot, akiknek eleve kevesebb van (adós). Ha nincs gazdasági visszaesés és minden fél felelősen gondolkodik, akkor ez nem nagy probléma. A mostani gazdasági válságban, amit korábban rengeteg szegény háztartás hitelfelvétele előzött meg, viszont már előjöttek ezek a bajok. Holott a pénzügyi rendszer egyik célja épp ennek az ellentéte, a lehetséges kockázatok megosztása a társadalmon belül, így működik például a biztosítás.

Azt persze ez a könyv sem vitatja, hogy komoly gazdasági növekedésre sokkal kisebb esély lenne, ha nem léteznének hitelek, ezért a House of Debt sem javasolja a hitelezés megszüntetését, inkább csak felhívja a figyelmet a túlzott mértékű hitelezés veszélyeire, és újabb, a kockázatok megosztásán alapuló hitelezési módszereket javasol.

Mégis a bankokhoz ment az állami lóvé

Ha a könyv főbb meglátásai helyesek – és nagyon úgy tűnik, hogy azok –, akkor nyugodtan kijelenthetjük, amit eddig is mindenki sejtett, azaz hogy amit az amerikai kormányzat művelt válságkezelés címén a 2008 és 2011 között, az minden volt, csak épp az nem, amit csinálnia kellett volna.

A Fed vezetői és az egymást követő kormányok tagjai ugyanis a Lehman Brothers csődje után nem fogyasztási válságként tekintettek a recesszióra, hanem bank- és hitelezési válságként. Legfontosabb céljuknak ezért azt tartották, hogy megvédjék az amerikai bankrendszert likviditási válságtól meg a további csődöktől és rávegyék a pénzintézeteket, hogy folytassák a hitelezést.

Hogy a bankokat meg kell védeni, az nem újdonság. A bankok abban különböznek egy sima vállalkozástól, hogy a forrásaikat nemcsak a bankrészvényesektől és a hitelezőktől szerzik, hanem a betétesektől is. A betéteket pedig a pénzügyi rendszer stabilitása érdekében muszáj megvédeni, ezért van rajtuk általában állami garancia is. A részvényesek és a hitelezők pénzét viszont nyugodtan hagyhatná veszni a kormányzat, hiszen ha egy bank rosszul teljesít, akkor logikus, hogy veszteségeket szenvednek el a tulajdonosai és azok, akik pénzelték a bank rossz üzleteit. Az utóbbi néhány évben azonban számtalan amerikai tanulmány –köztük a House of Debt és a szerzők korábbi munkái – bizonyította be, hogy a 2008-9-es amerikai bankmentés során a bankok többségében nemcsak a betéteseket mentették, de a részvényesek és a hitelezők is jól jártak.

Elképesztő mennyiségű állami pénz vándorolt a pénzintézetekbe, 2008-ban George W. Bush el is mondta, hogy ez azért lesz nagyon jó, mert így a kormány felszabadítja a bankokat, akik majd jól újrakezdik a hitelezést. De a hitelezés nem indult újra. Nem is indulhatott, hiszen a cégek nem is akartak beruházni a termékeik iránti alacsony kereslet miatt.

Akkoriban publicisták és humoristák százai kérdezgették: miért nem lehetett ezt a sok-sok milliárd dollárt egyszerűen odaadni az embereknek?

Ezt kérdezi Mian és Sufi is a könyvük legtöbbet kritizált, harmadik részében. Azt írják, hogy a gazdasági válságot hamarabb is le lehetett volna zárni, ha a kormány nem a bankmentésbe fektet ekkora energiát, hanem a bajba jutott háztartásoknak nyújt segítséget.

Ezzel együtt nem magát a bankmentést kritizálják, hanem azt, hogy közben a kormány nem tett semmit a háztartások megsegítése érdekében. Sufi és Mian szerint a fő bűn az volt, hogy a vezetők zéró összegű játékként tekintettek a mentésre, úgy gondolták, hogy ami az adósoknak jó, az biztosan rossz a bankoknak, a bankok pedig nem szenvedhettek kárt, ezért az adósokat is tilos volt segíteni.

Mára a legnagyobb amerikai bankok a kormánnyal kötött megállapodásaik keretében olyan óriási összegeket fizettek vissza az amerikai államkincstárba, hogy a bankmentésbe fektetett pénz nemhogy megtérült, de még egy kis hasznot is hozott. Ez a House of Debtből a könyv 2013-as lezárása miatt kimarad. Mian és Sufi érvelése azonban a legfőbb pontokon így sem változik, hiszen bármennyire is jó, hogy az amerikai állam összességében keresett a bankmentésen, ez sem változtat azon a tényen, hogy a 2008-9-es bankmentésnek a beleölt pénz elképesztő nagyságához viszonyítva nagyon kevés hatása volt a gazdaság egészére. Az amerikai nominális GDP pedig nagyjából 10 százalékkal tért le az eredeti pályájáról, és ha Sufi és Mian nem írnak hülyeséget, akkor a bankmentésre szánt pénzzel ezt a kisiklást lényegesen kisebbíteni (vagy akár elkerülni is) lehetett volna, ha adósmentésre fordítják. Lehet, hogy a kincstár nem kapta volna vissza minden pénzét, de a gazdaság egésze sem kapott volna ekkora pofont.

Közben az amerikai kormányzat nemcsak hogy nem indított komolyabb adósmentő programokat, de a fontos állami hivatalok vezetői több esetben még a természetes hitelkönnyítő mechanizmusokat is akadályozták. Ezért amikor az Egyesült Államokban valaki komolyabb adósmentést akar, akkor azon nem feltétlenül a magyarhoz hasonló valamit kell érteni, hanem sok esetben egyszerűen azt, hogy megengedik a nagyon szigorú hitelszerződések módosítását. Az USA-ban kötött hitelszerződések, amik már bekerültek a értékpapír-rendszerbe, nem módosíthatóak, csak minden érdekelt fél egyetértésével. A jelzálogfedezetű értékpapírok birtokosai pedig a bank és az ügyfél mellett még egy újabb felet jelentenek, akivel minden ügyben alkudozni kellett volna.

Sufi és Mian a könyv végén javaslatot is tesz egy újfajta kölcsönre, ami követné a piaci változásokat. Ha egy adott térségben esnek az ingatlanárak, az adós ingatlanjára bejegyzett jelzálog értéke is esik úgy, hogy az ingatlanban mindig ugyanakkora hányad legyen a jelzálog és az adós vagyona, tehát a hitelező és az adós megosztják a veszteségeket. A bank az árnövekedésből is kapna, persze nem ugyanekkora arányban. A legtöbb kockázatitőke-alap már most is ehhez hasonló szerkezetben hitelez a vállalkozásoknak. Adnak pénzt, de megosztják a kockázatot az adóssal. Így a hitelező is érdekeltté válik abban, hogy megfelelően vizsgálja meg, érdemes-e a kérelmezőnek adnia a pénzét, a hitelnyújtás után pedig a hitelező is igyekszik segíteni abban, hogy az adós rendesen törleszteni tudjon.

Az a javaslatot persze számtalan oldalról lehet kritizálni, de nem is ez adja a House of Debt jelentőségét, hanem az, hogy megmutatja, hogy veszélyes, ha a gazdaságunkat olyan, hagyományos hitelre építjük, amiben minden kockázat az adós saját tőkéjét terheli, a hitelre viszont semmilyen kockázat nem kerül. A hitelpiacon is innovációkra lenne szükség, az adós és a hitelező közötti kockázatmegosztáson alapuló konstrukciók bevezetésével valószínűleg kevesebben jutnának hitelhez, de biztosabb lábakon is állna a pénzügyi rendszer, hiszen a hitelezőknek jobban át kellene gondolniuk, kinek, mikor és mennyi hitelt adhatnak, ha viszont is szeretnék látni a pénzüket.

A második fontos alapja a könyvnek az a gondolat, hogy a szuperbiztonságos eszközként beállított hitel, és az így túltolt hitelezés megmérgezi a pénzügyi rendszert. Egyrészt azért, mert minden kockázatot az adósokra hárít, akik többnyire épp azok a háztartások, amiket a legjobban sújtanak a gazdasági válságok. Másrészt pedig azért, mert a hiteleket szuperbiztonságos eszköznek hazudva a rendszer észrevétlenül piaci buborékok pumpálására ösztönzi a befektetőket. Ebből a szemszögből lényegtelen, hogy egy eszköz a vele járó állami támogatás és a kedvezmények miatt tűnik szuperbiztonságosnak vagy a piac magától állítja be annak, a következmény ugyanaz.

A House of Debt legáltalánosabb haszna pedig az, hogy bevitte a mainstream közgazdaságtanba azt a témakört, amit több amerikai egyetemi kutató már évek óta vizsgál: az adósmentést. Na meg azt, hogy segíteni a hiteladósokon nem helyből elítélendő dolog. Sőt, ha normálisan csinálják, a gazdaság egészének hasznára válik.

elvalaszto5

Nem eszik olyan forrón

Konzervatív közgazdászok tömkelege támadta és támadja a House of Debt megállapításait. Az ő értelmezésük szerint is katasztrofális volt a háztartások eladósodása, viszont szerintük a hitelezés felfutásában a fő hibás az amerikai kormányzat, ami tudatosan tolta a bankokat a szegények hitelezése felé, a pénzintézetek csak engedtek ennek a nyomásnak. E nézet szerint a fogyasztási válság szükségszerűen következett a hitelbumm után, és nem is lett volna ennyire súlyos, ha a Lehman Brothers-t nem engedi csődbe menni az amerikai kormányzat.

Részben ebből a bankbarátabb álláspontból írta meg a House of Debt recenzióját a Financial Times-ba Lawrence Summers. Ő a Harvard egyik legnagyobb nevű professzora, volt pénzügyminiszter Clinton elnöksége idején, és ő vezette 2009 januárja és 2010 decembere között Obama első számú gazdasági tanácsadószervét, a Nemzeti Gazdasági Tanácsot is.

Azt írja, hogy bár a House of Debt 2014 legfontosabb gazdasági témájú könyve, a szerzők  az amerikai bankmentést tárgyaló részben abba a hibába esnek, amibe a legtöbb tudós. Summers szerint Sufi és Mian túltolják a dolgot, és az amerikai kormány lépéseinek értékelése közben rengeteg olyan körülményről megfeledkeznek, ami egy egyetemi irodában ülő közgazdász számára valóban nem feltétlenül evidens, de a politikusoknak muszáj ezeket a tényezőket is számításba venniük.

Summers recenziójában leírja, miért tűnt jobb ötletnek a bankmentés, mint az adósok megsegítése:

  1. A Lehman csődje utáni Armageddon 2008-ban annyira megijesztett mindenkit a gazdasági döntéshozók közül, hogy érthetően arra utaztak, hogy ennek megismétlődését elkerüljék.
  2. Ha a kormány nem kellő körültekintéssel segít az adósokon, vagy a bankokat kényszeríti adósságleírásra, akkor olyan tartozásokat is kivezethet a rendszerből, amiket egyébként rendesen fizetnek az adósok, és a kilátások alapján a jövőben is tudnának törleszteni.
  3. A House of Debtben is elemzett adatok szerint az adósok átlagosan minden adósságkönnyítés 15 százalékát költik el a fogyasztásuk növelésére. Eszerint, ha a kormány a bankokba pumpált egybillió dollárjával az adósokon segítenek, azzal csak 150 milliárd dollárral, azaz az akkori GDP alig egy százalékával nőtt volna a fogyasztás, amikor a gazdaság teljesítménye sokkal többel, 10 százalékkal maradt el a potenciális szinttől.
  4. Ha a kormány csak simán adósságleírásra kényszeríti a bankokat, vagy máshogy beavatkozik a hitelszerződésekbe, azzal befagyasztja a jövőbeli hitelezést, hiszen a bankok számára világos lesz, hogy ezt a kormány attól fogva akármikor megteheti, így pedig bizonytalanná válik a gazdasági környezet.
  5. Egyáltalán nem biztos, hogy az adósok megsegítésével el lehetett volna kerülni a hitelek bedőlését, simán lehetséges, hogy ez csak késleltette volna az ingatlanpiac bezuhanását. (A legújabb kutatások itt ellentmondanak Summers szavainak, Will Dobbie és Jae Song a House of Debtben is hivatkozott tanulmányai szerint az amerikai adósok megbecsülnek minden mentést: ha segítenek rajtuk, nemcsak lelkiismeretesebben törlesztenek, de nagyobb eséllyel térnek vissza a munkaerőpiacra, többet keresnek és még az egészségük javul.

Természetesen mindkét fél érvelésében van igazság. Ami viszont teljesen világos, és senki nem is vitatkozik róla, hogy az igazi baj az volt, hogy ezeket a hitelszerződéseket egyáltalán aláírták, és olyanok kaptak hitelt, akiknek az adott feltételekkel sosem kaphattak volna.

Pontosan ezért, ha az Egyesült Államokban bárki bármit mond az adósmentésről vagy a bankmentésről, általában azzal zárja, hogy butaság csak az egyik oldalt kikiáltani felelősnek. A probléma az egész gazdaságot érinti, így mindannyian benne vagyunk, együtt is kell megoldanunk. Summers is ír erről, és a House of Debt is számtalanszor kitér erre.

elvalaszto5

Mit tanulhatunk ebből?

A House of Debt és a könyv körül kialakult tudományos vita mellett már csak azért sem szabad szó nélkül elmenni, mert ezzel az amerikai gazdasági válság értelmezése sokkal közelebb került a magyar helyzethez, mint eddig bármikor.

Magyarország gazdasága persze nagyon kicsi és nyitottsága miatt nagyon erősen hatnak rá a világgazdasági folyamatok, az amerikai pedig óriási és egyedül is képes alakítani a világgazdaságot, de a gazdasági válság magyarországi értelmezésében is a kezdetektől fogva kiemelt szerepet játszik a hitel és az adósság.

Itthon az Egyesült Államokban ismeretlen devizahitellel volt probléma, de a mostani magyar adósmentés körül részben az amerikaihoz hasonló vita alakult ki, így talán érdemes lehet ebből levonni néhány, Magyarországra vonatkozó következtetést. Azt azonban még itt érdemes megjegyezni, hogy a bankok szerepe Európában hagyományosan jelentősebb a gazdaságban, mint az Egyesült Államokban, ott ugyanis a vállalatok finanszírozásában sokkal komolyabb szerepet játszik a kötvénypiac. Ehhez képest Európában a vállalati hitelezés jóval nagyobb részben a bankok feladata, és részben ezért az európai bankok sokkal sebezhetőbbek is egy-egy válság idején. Tehát míg Amerikában egészen biztosan lehetett volna keményebb a kormányzat a bankokkal, Európában árnyaltabb a helyzet. Itt is lehet persze a bankokra hárítani bizonyos költségeket, de sokkal nagyobb körültekintéssel kell eljárni, hiszen az európai bankrendszer megroggyanása sokkal-sokkal több kárt okozna a kontinens gazdaságának még annál is, mint amekkorát az amerikai bankrendszer megingása hozott az Egyesült Államokban.

A hitelezés Magyarországon is felfutott az ezredforduló után, és ezt itthon is politikai akarat támogatta. Az első Orbán-kormány kamattámogatott forinthitelei mögötti cél az építőipar berobbantása volt, és hogy minél több embernek legyen lakása (csak aztán sokaknak nem is egy, hanem több támogatott lakása lett). A kamattámogatást hosszabb távon nem tudta fenntartani az állam, mert túl nagy költséget jelentett, és növelte az egyébként is magas államadósságot. A kamattámogatott forinthitelek leállítása után a devizahitelezés terjedt el, ezt a fordulatot pedig a kormányzat még támogatta is, azzal a  céllal, hogy csökkentse a bankpiacon az OTP túlsúlyát. Hiszen a külföldi bankok a devizahitelezésben tudtak először érdemben versenyezni az OTP-vel.

A következmény az amerikaihoz hasonló volt, egyre többen kaptak hitelt, az ingatlanárak felkúsztak, nagyon jól teljesített az építőipar, és felpörgött a fogyasztás is. Magyarországon ugyan nem működött olyan komplex értékpapírosítási rendszer, mint az Egyesült Államokban, ahol ez a rendszer már jelzálog fedezetű értékpapírokat adott ki, de itthon is volt egy mechanizmus, ami a kezdeti állami támogatás után is megágyazott a bankok felelőtlenségének.

A magyar jog ugyanis viszonylag széles körben engedélyezte az egyoldalú banki szerződésmódosításokat, a bankok pedig ezen keresztül még jobban védeni tudják magukat a piac kedvezőtlen változásaival szemben, míg az adós oldalán ilyen védelem nem volt. Ez igazságtalannak tűnhet, de nem szabad elfelejteni, hogy a magyar jog és a piaci felügyelőszervek szerint az egyoldalú banki szerződésmódosításokat lehetővé tévő szerződések teljesen szabályosak voltak, tehát nincs arról szó, hogy a bankok kijátszották volna az ügyfeleiket. A kormány most persze ezt próbálja ősbűnként beállítani, de ha félretesszük a populista hülyéskedést, beláthatjuk, hogy a bankok részéről teljesen logikus, hogy a jog által garantált legteljesebb mértékig igyekeznek védeni a betéteseik, a hitelezőik és a részvényeseik pénzét a kockázatokkal szemben.

Ezen kívül Magyarországon is működtek hitelközvetítők, akik gyakorlatilag házaltak a banki hitelekkel, és olyanokat is rábeszéltek a hitelfelvételre, akiknek egyébként nem volt erre igényük. A hitelközvetítők általában a hitel mellé valamilyen pompás befektetési lehetőséget is ajánlottak hatalmas hozammal, ami még a törlesztőt is kitermeli. Ingyen pénz, ugye. Csak aztán 2008 táján csökkenni kezdtek ezek a hozamok, a törlesztők viszont elszálltak.

Ehhez társulva a magyar állam is 2004 óta hitegette a lakosságot azzal, hogy küszöbön áll az eurózónához való csatlakozás. Ezt nemcsak az egyszerű hitelfelvevők, de a topmenedzserek szintjén is bekajálta mindenki.

Ezek a hatások együttesen az amerikaihoz hasonló helyzetet teremtettek: rengetegen vettek fel devizahitelt, a bankok pedig nem mérték fel megfelelően a kockázatokat. De nem is kényszerítette őket erre semmi, a szerződésekbe beleírták, hogy változhatnak az árfolyamok és a kondíciók is, az ő követelésük így látszólag biztonságban volt.

De arra a bankok sem számítottak, hogy a hitelek csoportos bedőlése esetén Magyarországon is lezuhannak az ingatlanárak, visszaesik a fogyasztás, és ugyanolyan recessziós spirálba esik a gazdaság, mint amilyenbe az amerikai is került. Számtalan magyar család került abba a helyzetbe, hogy többel tartozott a banknak, mint amennyit a jelzáloggal terhelt ingatlanja ért. Sőt, ha a reál GDP-t nézzük, az is látszik, hogy a magyar gazdaság az amerikainál is rosszabb helyzetbe került, hiszen az USA már visszatért a saját 2006-os szintjére, de Magyarország még messze nem.

Szükségszerű, hogy az ilyen helyzetbe jutott családok Magyarországon is a fogyasztás visszafogásával reagálnak.

tldr-grafikonok-usa-hungary-consumption.unemployment-munkanelkuliseg-fogyasztas-04

A fogyasztás Magyarországon is visszaesett már 2007-ben, tehát a válság kitörésének tekintett bankcsőd előtt. A gazdasági válság azonban itthon is csak 2008 őszén került be a politikusok beszédeibe, de akkor is inkább csak úgy, hogy annak elsődleges hatásai elkerülik Magyarországot.

A House of Debt szerzőinek blogján van is egy fontos bejegyzés az Európai Unió gazdasági válságáról. Ebben a szerzők megállapítják, hogy Európában is nagy a korreláció a fogyasztás visszaesése és az adósság között. Európában is a legeladósodottabb államokban esett vissza leginkább a fogyasztás, Magyarország pedig a legrosszabbul teljesítő országok között van.

Európában is a bankok az elsők

Az EU-ban 2009-től szintén bankmentésben gondolkodtak a politikusok, az unió még kerettervet is kialakított és pénzalapot állított fel a bajbajutott pénzintézetek megsegítésére. 2009-ben állami segítséget kapott például az FHB egy 30 milliárdos tőkeemelés formájában, de ez semmi a Nyugat-Európában kiosztott banksegélyekhez képest.

Ezeknek a bankmentőcsomagoknak valószínűleg szintén nem volt olyan sok értelme, de a magyar válságkezelés számára ez nem kritika, hiszen Magyarországon messze nem volt olyan jelentőségű bankmentés, amilyen az Egyesült Államokban vagy az EU más államaiban. Az itthon működő bankok veszteségeit azóta is főleg a külföldi anyabankok nyelik le. Az már más kérdés, hogy ezek a külföldi anyabankok nagyobb arányban részesültek az unió más tagállamainak bankmentő programjaiból, az MKB korábbi tulajdonosát, a BayernLB-t például eurómilliárdokkal kellett kisegíteni Németországban.

Az adósok megsegítésére azonban Magyarországon nem is indultak fontosabb programok egészen 2010 nyaráig, amikor – Kósa Lajos görögös nyilatkozata után – történelmi csúcsra ugrott a svájci frank árfolyama és azóta sem nyugodott a kormányváltás idejét megközelítő szintre. A magyar háztartások devizaadóssága pedig túlnyomórészt svájci frank alapú hitelekből áll, így a törlesztőrészletek ismét elszaladtak. Ezen felül az európai trendeket is követve tovább nőtt a munkanélküléség és tovább zuhant a háztatások fogyasztása.

tldr-grafikonok-usa-hungary-consumption.unemployment-munkanelkuliseg-fogyasztas-02

Ahogy a House of Debt is bemutatja, a trendeken legegyszerűbben a fogyasztás támogatásával lehetett volna változtatni. Ez persze nem csak direkt kormányzati intézkedésekkel lehetséges, az elméleti közgazdaságtanban szabályozási eszközökkel is lehet tompítani egy fogyasztási válságot, ezek a szabályozási eszközök azonban Magyarországon – nem a kormány hibájából – nem működhettek.

Kamat és infláció

Ha azt akarjuk, hogy az emberek költekezni kezdjenek, és ne üljenek a pénzükön, azt - ha hagyományos szabályozási eszközöknél maradunk - kamatcsökkentéssel és az infláció növelésével lehet elérni. Alacsony kamatszinttel és nagy inflációval ugyanis nem éri meg megtartani a pénzt, mert minél tovább marad nálunk, annál többet bukunk rajta.

Ehhez képest Simor András jegybanki elnöksége alatt még térségi összehasonlításban is magas volt a magyar alapkamat. Ez persze az árfolyam szempontjából indokolható is, hiszen valahogyan védeni kellett a sebezhető magyar gazdaságot. Az eladósodott háztartásoknak viszont ez kifejezetten rosszul jött. Később a kamat csökkenni kezdett, de mára a jegybank átesett a ló túloldalára, és a kamat alacsonyabb, mint amekkorát az országkockázat indokolna. Lengyelországot például Magyarországnál jóval stabilabbnak látják az elemzők, a lengyel kamat mégis magasabb a magyarnál.

A második lehetőség az inflációs várakozások növelése. Ha az emberek arra számítanak, hogy az árak nőni fognak, jó eséllyel már az adott pillanatban többet költenek, mert remélik, hogy így olcsóbban hozzájutnak a cuccaikhoz. Nem kizárt azonban, hogy ez a gondolatmenet csak logikailag helyes, és egy mély válságban a háztartások nem reagálnának ilyen közvetlenül a magasabb inflációra. De magyar szempontból ez lényegtelen: a Fidesz-kormány pont az infláció 40 éve nem látott leszorítását tartja egyik legnagyobb eredményének. Érdemes egyébként felidézni, hogy mi volt a világgazdaságban 40 éve. Igen, pontosan. Válság.

A legvisszásabb az egészben, hogy az infláció csökkentése a magyar gazdaságpolitika egészét elnézve egyáltalán nem tűnik tudatosnak, hiszen az alacsonyabb kamatnak is magasabb inflációt kellene eredményeznie egy egészséges gazdaságban. Az infláció növekedése a költségvetési tervezéskor is jól jönne a kormánynak. A 0 százalék körüli infláció tehát inkább annak egyszerű és világos jele, hogy Magyarországnak még nem sikerült kilábalnia a válságból, és nem indult be a fogyasztás.

Ez itt mind nagyon szép, de sajnos a magyar devizaadósokon ezekkel a szabályozási eszközökkel nem lehetett volna érdemben sokat segíteni, mert a magyar bankok az egyoldalú szerződésmódosítások lehetőségével ki tudták zárni ezeknek a hatásoknak a nagy részét a szerződéseikből. Az Egyesült Államokban nehezebb módosítani egy hitelszerződést, így a dollárban fennálló tartozásokat könnyebben elinflálhatta volna a Fed, hiszen ha valaki 200 dollárt törleszt, az 200 dollárt törleszt, akárhogy emelkednek az árak.

Ezen kívül már az is nyilvánvaló volt 2010 végétől, hogy a magyar gazdaságpolitika nem feltétlenül az erős forintot favorizálja. Ez önmagában nem baj (bár a magyar gazdaságszerkezetnek összességében inkább rossz, mint jó), csak be kell látni, hogy a devizában eladósodott háztartásoknak egyáltalán nem jó. Magyarországon tehát már 2010-11-ben is evidens volt, hogy a bajba jutott adósokon valamilyen konkrét intézkedéssel segíteni kell, ha nem akarunk még nagyobb gazdasági katasztrófát, hiszen a helyzet a megszokott szabályozási eszközökkel megoldhatatlannak bizonyult. Valamit pedig muszáj volt csinálni, hiszen eladósodott háztartásokkal jóval nehezebb legyűrni egy gazdasági válságot. Jött is a végtörlesztés és az árfolyamgát, most pedig az elszámoltatási törvény.

Juhú, akkor a magyar közgazdaságtani gondolkodás előrébb jár az amerikainál, hiszen ott még csak tavaly kezdtek lamentálni ezen!

Ez részben igaz, a mentés módját illetően viszont inkább le vagyunk maradva.

A károkat ismerve nagyon elvakultnak kell lenni ahhoz, hogy valaki helyből elutasítsa az adósmentést. A közvélemény hajlamos úgy beállítani, mintha komoly morális kockázat lenne abban, hogy valamilyen módon a közösből kapjanak a legrosszabb helyzetben lévő adósok. Holott az azért nem valószínű, hogy azok a magyar adósok, akik már hetedik éve szenvednek a devizahitelükkel, esetleg már el is árverezték a házukat, legközelebb majd kevésbé fognak figyelni arra, hogy elkerüljék ezt a tragédiát. Ennyi erővel azokat sem szabadna ellátni a kórházban, akik azért kaptak szívrohamot mert sok zsíros kaját ettek, vagy legalább az ellátásuk előtt az orvosnak jól le kellene szidnia őket, hogy miért nem figyeltek jobban a koleszterinjükre.

A magyar adósmentés ellenzőinek többnyire (remélem legalábbis) nem is a céllal, hanem a módszerrel van bajuk, itthon ugyanis pont az történik, amitől Larry Summers a Financial Times-ban megjelent recenziójában óvni akart.

  1. Az állam belenyúl a szerződésekbe, ezzel veszélyeztetve a későbbi hitelezés minden formáját.
  2. Az állam akkora veszteségek leírására kényszeríti a bankokat, amekkorákba némelyikük akár bele is pusztulhat, az pedig nagyon-nagyon rossz lenne, a pénzügyi rendszer egésze szempontjából is.
  3. Az állam válogatás nélkül menti az adósokat, tehát olyanokon is segített és segít, akik egyébként tudnának törleszteni. Sőt, az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a mentés kifejezetten ezt a réteget favorizálja.

De a legrosszabb az egészben a devizahiteles-mentés kommunikációja. Az állam ugyanis egyértelműen oldalt választ ebben a gazdasági vitában, és azt mondja, hogy a hitelfelvevők nem hibáztak, ezért minden kárt a bankoknak kell lenyelniük. Ezzel épp a ló túloldalára esünk. Míg az Egyesült Államokban egyoldalúan szívtak az adósok, addig itthon a bankok fognak.

Nem azon kell vitatkozni, hogy ki rontotta el, hanem a problémát kell megoldani a lehető legkisebb kárral

A magyar kormány szintén zéró összegű játéknak tekinti az adósmentést, szerintük az a jó az adósoknak, ami rossz a bankoknak. Ezért büntetik is őket rendesen.

A House of Debt szerzői a banki adósságleírás mellett is érvelnek, viszont bennük sem merül fel, hogy az államnak kellene ilyesmire kényszerítenie a pénzintézeteket. Egyrészt azért, mert ha az állam bármire kényszeríti a bankokat, azzal hazárdjátékká teszi a későbbi banki tevékenységet, másrészt pedig a bank nem szociális intézmény, ha magától nem dönt úgy, hogy tesz valamit az adósaiért, az állam normális esetben nem igazán szólhatna bele a szerződéseibe.

Ráadásul az Egyesült Államok bankjai a kormányzati bankmentés óta vitán felül állóan bírják a strapát, így a részükről tényleg logikusabbnak hatott volna, ha csökkentik vagy átütemezik a legrosszabb helyzetben lévő ügyfeleik tartozását. A magyar bankrendszer nem ennyire stabil, hiszen nem is kapott olyan mentőövet, mint az amerikai.

Magyarországon a devizahiteleknél az is probléma, hogy a bankoknak sokkal nehezebb volt megfelelően elbírálniuk, hogy az ügyfeleik képes lesz-e a hiteltörlesztésre. Mert a bank azt nagyjából fel tudja mérni, hogy a hitelfelvételkori árfolyamon és az akkor aktuális díjakkal törleszteni tud-e az adós, azt viszont nem láthatja évekre előre, hogy ha elszalad az árfolyam, zökkenőmentes marad-e a törlesztés. Erre a problémára több magyar közgazdász már a kétezres évek közepén felhívta a figyelmet, és az ellentmondást a bankok is csak azzal tudták feloldani, hogy bíztak az euró minél hamarabb történő bevezetésében, és így az árfolyamkockázat automatikus mérséklődésében.

2014-ben még mindig nincs magyar euró, a forint árfolyama pedig padlóra került, így látszik, hogy az adós számára a devizahitelnél kockázatosabb pénzügyi eszköz alig volt az elmúlt 10 évben. Egy devizahiteles ugyanis nemcsak a hiteleknek az amerikai válsággal foglalkozó részben már leírt merevsége miatti kockázatokat viseli, hanem megkapja ezek mellé az árfolyamkockázatot is. Ez így elsőre olvasva valószínűleg nem tűnik annyira súlyosnak, de az, főleg azért, mert az eszközárak bezuhanása és a forintárfolyam elképesztő mértékű esése ebben a válságban együtt jelentkezett. A magyar devizaadósok így nem csak a házukban lévő saját vagyont vesztették el, de még növekedett is a hitelük. Nemcsak a saját vagyonuk csökkenéséhez viszonyítva, hanem nominálisan is.

A magyar devizaadósok azonban annak ellenére, hogy amerikai társaiknál sokkal nagyobb kockázatokat viseltek, nem menthetőek olyan könnyen a felelősség alól. Ennek oka, hogy a bankok ezeket a kockázatokat beleírták a hitelszerződésbe, az adósok pedig így is aláírták ezeket. Az Egyesült Államok adósait azért egyszerűbb mosdatni, mert az ő helyzetük olyan kockázatok miatt vált rosszabbá, amiket a hitelszerződések nem részleteztek. Ők aláírták, hogy havonta fizetnek x dollárnyi törlesztőrészletet, de a gazdasági helyzet megváltozása miatt többen közülük képtelenné váltak kicsengtetni ezt a havi x dollárt is.

Ezzel szemben a magyar adósok aláírták, hogy havi x forintot törlesztenek, de ez az x forint bizonyos esetekben a gazdasági változásoknak és a bank döntéseinek megfelelően bármilyen irányba korlátlanul változhat. Ez óriási rizikó, és a bankok a válság alatt nem is csináltak mást, mint éltek a szerződés által biztosított jogukkal, és kihasználták, hogy az ügyfeleik minden kockázatot vállaltak a szerződéskötéskor.

A legnagyobb hibájukat is ezzel követték el, hiszen nem ismerték fel, hogy a törlesztők folyamatos emelése egy ponton túl ellenük fordítja az adósokat. A bajba jutott magyar adós ugyanis nem látott mást, mint hogy tombol körülötte a gazdasági válság, a bankja pedig csak tolja és tolja rá a veszteségeket anélkül, hogy a pénzintézet csak egy pillanatra megfontolná, hogy legalább ideiglenesen könnyít az adósa helyzetén. A válságban globálisan egyáltalán nem volt példa nélküli, hogy a hitelezők felismerték, hogy át kell szervezniük a rosszul teljesítő hiteleiket ahhoz, hogy az adósaik fizetőképesek maradjanak. Magyarországon a bankok maguktól csak nagyon korlátozottan voltak erre hajlandóak, pedig az árfolyamgát-rendszert akár ők is kidolgozhatták volna, és akkor talán nem nyavalyognának azon, hogy a kormány rájuk kényszerítette az akaratát.

Ettől még továbbra is hülyeség azon rugózni, hogy a bankok vagy az ügyfelek hibáztak nagyobbat, mert végső soron mindkét fél kihasználta a felelőtlenségnek teret adó rendszert, amit meg ugye az állam alakított ki és felügyelt. Ez a történetben a lényeg, és ez az, ami ugyanúgy érvényes Magyarországra, ahogyan az Egyesült Államokra.

Akinek nincs hitele, az is szív, ha nem segítünk azokon, akiknek van

Az adósmentés lehetőségére a magyar társadalom is hasonlóan reagált, mint a világ legtöbb, hasonló helyzetben lévő országának lakossága: polarizálódott.

Azok, akik nem vettek fel devizahitelt, mereven elzárkóztak attól a gondolattól, hogy a bajba jutott adósok mentésén ők bármekkora kárt szenvedjenek, a devizaadósok pedig értelemszerűen nem is álltak le vitatkozni az álláspont képviselővel. Tény, hogy a devizahitelesek felelőtlenségét hangoztatókkal szemben a legtöbb devizahiteles érez valamiféle szégyent, és – ahogy azt már leírtuk fentebb – nem is teljesen alaptalanul. Így adja magát a bankok hibáztatása, hiszen ha minden felelősséget a bankokra tolunk, akkor az adós sem rontott el semmit, és (közvetlenül) a lakosság devizahitelt nem felvevő része sem fizet.

Ez a helyzet nagyjából az amerikai fordítottja, ott a Tea Party-féle gazdaságpolitikai vonal minden felelősséget az adósokra tolt, ezzel elleplezve, hogy a bankok és az állam is rengetegszer hibáztak. A cél ott is és itt is a helyzet tisztázása és a felelősség kiegyenlítése kell legyen.

This is how we do it

Magyarországon messze nem ez történik, a kormány oldalt választott, és segít a bankokra tolni a felelősséget. Ez beláthatatlan hatással lesz a magyar pénzügyi és jogi kultúrára a jövőben. A magyar társadalom eleve abban a tudatban töltötte a XX. század nagy részét, hogy ha gond van, az állam úgyis beavatkozik majd és megment mindenkit. Nem vagy nem feltétlenül azokat, akik a legnagyobb bajban vannak, hanem mindenkit. Fel sem merül, hogy a gazdasági válságot talán inkább úgy kellene kezelni, hogy egyik szereplő se szenvedjen összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt a többinél.

Az, hogy itthon a bankok fogják egyedül elvinni a balhét, hosszú távon teljesen kiemeli majd a magyar pénzügyi rendszerből azokat az innovációkat is, amiket Mian és Sufi javasol. A magyar bankoknak nem lesz érdekükben, hogy újabb és esetleg igazságosabb pénzügyi termékekkel kísérletezzenek, hiszen látták, hogy számukra bizonytalan a magyarországi környezet, a hitelezés részükről hazárdjátékká válik.

Utasok és potyautasok

Ráadásul a magyar állam a bankok bűnösnek bélyegzésével úgy aratja le a babérokat, hogy az adósmentésben potyautas marad, hiszen eddig egyetlen forinttal nem járult hozzá ahhoz, hogy a bajba jutott családok újra fogyaszthassanak. Sem a bankoknak, sem az adósoknak nem adott semmit, pedig – ahogy már írtuk – a szabályozási környezet kialakításával és a rendszer működtetésével ugyanúgy a főbűnösök között van. Persze, lehet azon rugózni, hogy 2002 és 2010 között baloldali kormányok vezették az országot, de ettől még ugyanúgy a magyar államról van szó, a politikai váltógazdaságon alapuló állami lét egyik legalapvetőbb velejárója pedig az, hogy a kormányváltáskor nem szűnik meg a jogfolytonosság. Ha egy állami szerv hibázik, az állam felel a kárért. Pont. Lehet keresgélni és büntetni a személyi felelősöket, de ők nem fogják tudni fedezni az állami döntéshozóként tett hibás intézkedéseikkel okozott kárt.

Ehhez képest a magyar állam eddig pénzügyileg annyit tett hozzá az adósmentéshez, hogy a végtörlesztés által okozott veszteségek 30 százalékát a pénzintézetek leírhatták a bankadóból. De a bankadó eleve többletkiadás volt a szektornak, a kormány pedig úgy beszélt róla, mintha az valamiféle büntetés lenne a pénzintézeteknek. Ez így olyan, mintha a rendőr megbírságolna 100 forinttal, hogy nincs rajtunk sapka, majd másnap 200 forinttal azért, mert tegnap nem volt, de megnyugtat, hogy a 200 forintos bírság 10 százalékát levonhatjuk a 100 forintos bírságból.

A bankok tehát most elveszítenek újabb 1000 milliárd forintot, miután már elveszítettek 250 milliárdot a végtörlesztéssel, és árfolyamgátba engedtek 1500 milliárdnyi devizahitelt. Ezek közül a végtörlesztés egészen biztosan baromság volt, hiszen nem a legrosszabb helyzetben lévő háztartásoknak jött jól, hanem azoknak, akiknek volt elég pénzük kiváltani a hitelüket. Akiknek pedig van elég pénzük ehhez, azoknak nem is kellett nagyobb mértékben visszafogniuk a fogyasztásukat a válság elején, tehát az ő megsegítésüktől – ahogyan Mian és Sufi bemutatták – nem nő jelentősen a fogyasztás, és a megsegítésük társadalompolitikai célja is megkérdőjelezhető.

Segítségre nem a leggazdagabb devizahiteleseknek volt nagy szükségük, hanem a legszegényebbeknek. Ők csak 2015-ben, tehát a válság kitörésének tekintett 2008 után 7 évvel kapnak egyáltalán bármit, míg gazdagabb sorstársaikat már 2011-ben kihúzta a szarból a kormány a bankok pénzén. Ráadásul most sem célzottan a bajbajutottaknak érkezik a segítség, hanem a hitelszerződések tisztességtelenné bélyegzésével mindenki kap könnyítést.

Ezzel jogi és közgazdasági szempontból egyaránt vannak gondok.

Közgazdasági szempontból ez a megoldás a Mian és Sufi féle radikálisnak számító közgazdászok és a Larry Summershez hasonló konzervatívabbak gondolkodása szerint sem túl célravezető. Utóbbiak számára azért, mert az adósok nagy tömegben történő mentése tönkreteszi a törlesztési fegyelmet, hiszen azokat is a fizetés megtagadására ösztönzi (sőt támogatja is), akik egyébként tudnának törleszteni. Ennek hatására bankok még kevésbé akarnak majd kölcsönt nyújtani a jövőben, ezzel pedig szép lassan teljesen elapad a banki hitelezés.

Mian és Sufi szemszögéből pedig azért nem jó ez a megoldás, mert ők a House of Debtben épp azt bizonygatják, hogy a gazdaság mihamarabbi talpra állítása érdekében a legszegényebb adósokat kell segíteni minél többel, hiszen ők azok, akik már egy kis könnyítéstől is újra fogyasztani kezdenek.

Mivel a magyar adósmentés kifejezetten jogias szemléletű, és a szerződések utólagos újraírásával minden adós helyzetébe egyaránt beavatkozik, a hitelkönnyítés mértéke eloszlik az igazán rászorulók és a gazdagabb adósok között. Belátható, hogy azok mentése, akik egyébként tudnának törleszteni, elvonja a pénzt azoktól, akik az könnyítés nagyobb részét fordítanák át a fogyasztásukba, ez pedig rontja az intézkedés hatékonyságát.

Sőt, a magyar adósmentés olyannyira nem az igazán komoly problémákkal küzdő adósokra koncentrál, hogy még a végtörlesztők is kaphatnak utólagos kártérítést a bankoktól. Ennek értelme és közgazdasági haszna nemhogy nulla, de már a negatív tartományba esik, a végtörlesztőknek ugyanis így már másodszor fognak pénzt adni a bankok, holott épp ezeknek az adósoknak fog legkevésbé nőni a fogyasztása az adományoktól.

Ehhez képest a mostani devizahiteles-mentés nem ad érdemi választ azok problémáira, akik már most sem tudnak törleszteni. Az ilyen adósok többségének nem sokat számít, hogy 20-30 százalékkal csökken a törlesztőjük, néhányukkal szemben már kezdeményezte is a végrehajtást a bank, sőt több újság is arról írt, hogy mielőtt a köztársasági elnök aláírta az elszámolási törvényt, a bankok felmondtak néhány nem teljesítő hitelszerződést. A törvény hatálybalépése után a bankoknak ilyesmire nem lesz lehetőségük, viszont a pénzintézetek is tudják, hogy a legrosszabb helyzetben lévő, már most sem fizető adósok jelentős része az elszámolás után sem fog tudni fizetni. A bank így csak akkor láthat egyáltalán bármennyi pénzt, ha felmondja a szerződést és elárverezi a jelzáloggal terhelt ingatlant, amíg még teheti. Arra, hogy mi lesz azokkal, akik az elszámolás után sem fognak tudni törleszteni, nem szól a törvény.

Mindez persze a rendezés jogias szemléletéből is fakad, a kormány bizonyára úgy érezte igazságosnak, ha minden adós számára azonos helyzetet teremt. Ez egy szemszögből valóban igazságos, de egy másikból meg nem. Ugyanarról van itt szó, amiért már eddig is több támadást kapott a kormány. A Fidesz gazdaságfilozófiája szerint ugyanis igazságos az egykulcsos jövedelemadó és az is, hogy a rezsicsökkentés ugyanúgy jár egy nélkülöző családnak, ahogyan Szijjártó Péternek is olcsóbb az új házában fűtenie a medencéjét. De hogy ebben tényleg mennyire érvényesül a társadalmi igazságosság, az egy másik vita, ebben a cikkben talán nem is érdemes mélyebben belemenni.

A devizahiteles-mentésnek a közgazdaságtani következmények mellett valószínűleg jogi-kulturális következményei is lesznek. A válság legsúlyosabb éveiben már megjelentek az országban azok a devizahitelesekből álló és/vagy devizahiteleseket támogató csoportok és egyesületek, amik országszerte arra biztatták a devizahiteleseket, hogy ne törlesszenek, mert a bankok átvágták őket. A dühük talán valahol érthető, de a hozzáállásuk káros. Minden modern jogrendszer egyik legfontosabb alapelve az, hogy a megállapodásokat teljesíteni kell. A nemfizetésre biztató csoportok magatartása pedig sérti ezt a jogelvet, és már önmagában visszás, hogy 2007 előtt, amikor ezekből a hitelszerződésekből még ők is profitáltak, nem tüntettek bankok előtt azzal, hogy nem tetszik nekik a konstrukció.

Az állam pedig a bankok elszámoltatásával korlátozott módon, de ezeknek a csoportoknak adott igazat. Persze a törvényi rendezés nem pártolja a nemfizetést, de valóban a tisztességtelen bankok hibájaként állítja be a történteket, és így bebizonyítja, hogy a megállapodásokat ebben az országban, valamilyen felsőbbrendű igazságérzet vezérletével, valóban nem különösebben muszáj betartani.

Ez elkerülhető lett volna még akkor is, ha az állam képes lett volna akár informális csatornákon keresztül rábírni a bankokat arra, hogy önként szervezzék át a legrosszabbul teljesítő adósaik hiteleit. Ez történik például Nagy-Britanniában is, ahol az ország legnagyobb mikrohitelezője, a Wonga maga engedte el a késedelmesen fizető ügyfelei adósságát. Ezek az intézkedések ugyanolyan hatásúak, mint ami Magyarországon történik, mégsem sértik a jogbiztonságot, és a bankok is kevésbé érzik kiszolgáltatottnak magukat az állami akarattal szemben.

Rakéta

Mindemellett tény, hogy a devizahiteles mentés – szidhatjuk akárhogy – valószínűleg így is komoly löketet ad majd a fogyasztásnak. Ha hihetünk Mian és Sufi adatainak, az 1000 milliárd 15 százalékával, tehát 150 milliárddal mindenképp többet költhetnek ezután a háztartások. Ez a magyar GDP nagyjából fél százaléka, de trendfordulóként még nagyobb jelentősége lehet. A magyar kormány más intézkedési persze afelé mutatnak, hogy a lakosság pénzét inkább állampapírokba terelnék, mint hogy hagyják a fogyasztásba folyni, de ettől most tekintsünk el.

Ha beindul a fogyasztás, az Mian és Sufi modellje szerint öngerjesztő folyamatként állítja talpra az egész gazdaságot, hiszen a cégek újra elkezdenek beruházni és dolgozókat felvenni, a dolgozókat jobban megfizetik, akik így még tovább pörgetik a fogyasztást, és így tovább.

A kormány célozhatta volna jobban ezt az 1000 milliárd forintot, de így is valószínű, hogy a teherkönnyítés jelentős része átcsorog majd a háztartások fogyasztásába, végeredményben pedig minden kritika ellenére mégiscsak az Orbán-kormány lesz az, ami kivezeti az országot a gazdasági válságból. A bankok pénzén, durva kényszerrel és súlyos társadalmi következményekkel, de kivezeti. Ez tehát mindenképp jó.

Az viszont nem, hogy ha a bankok a tőkéjük harmadának elvesztése és egy így levezényelt devizahiteles-mentés után valószínűleg nem nagyon akarnak majd hitelezni. A gazdasági növekedéshez és az EU-s források lehívásához ugyanis elengedhetetlen, hogy a bankok hajlandóak legyenek pénzt pumpálni a gazdaságba. Ha ez a hajlandóság megcsappan – és ezek után, miért ne csappanna – annak elképesztően súlyos következményei lesznek.

Arról nem is beszélve, hogy a bankok tőkéjének harmada, az valakinek a pénze. Mármint nem a bankoké, hanem hitelezőké, részvényeseké, de főleg: bankbetéteseké. Ha nem csak a magyar betéteseké, akkor a külföldi bank tőkeemelése után már a külföldi betéteseké is.

Orbánék eddig aludtak

Viszont ha a kormány tényleg úgy gondolja, hogy ezzel az 1000 milliárddal végre meg lehet menteni a devizahiteleseket, akkor tényleg felmerül a kérdés: eddig miért nem adtak erre állami pénzt?

1000 milliárd forint a 2013-as magyar költségvetési kiadások 6-7 százaléka. Mivel a kormány 2010 vége óta hangoztatja, hogy az adósokat menteni kell, 4 éve és 4 költségvetése lett volna erre. Ha pedig az 1000 milliárdot negyedeljük, akkor kijön, hogy évente mindössze 250 milliárdra lett volna szükség.

Ez persze sok pénz, de magyar költségvetésből ennek a többszöröse megy el másra. A Mol 21,2 százalékos részvénycsomagját például 500 milliárdért vásárolta vissza a magyar állam, stadionokra már nagyjából 100 milliárd ment el, Matolcsy György 200 milliárdot szór ki alapítványokba az MNB nyereségéből, hogy unortodox közgazdászokat képezzen.

Ez persze kicsit demagóg érvelés, de annyi látszik belőle, hogy ha a kormány tényleg olyan nagyon meg akarta volna menteni a devizahiteleseket 2010-11 óta, akkor erre már eddig is számtalan lehetősége lett volna a magyar bankrendszer – hosszú távon mindenkinek káros – vegzálása nélkül is.

A magyar bankok piaci szereplők, a döntéseiket gazdasági megfontolások vezetik, ahogy a House of Debt szerzői is írják, nem kényszeríthetőek arra, hogy lenyeljenek minden veszteséget a közjó érdekében. Az államnak viszont ez nemcsak lehetősége, de kötelessége is lenne. Lehet persze mondogatni, hogy a felelősen gondolkodó állampolgárok adójából ne mentsék a felelőtlenül gondolkodó devizahiteleseket. Az Egyesült Államokban is ezzel kampányolt egy csomó politikus, lényegében ezekre az érvekre épült az egész Tea Party mozgalom.

De ez szűklátókörű érvelés, tudva, hogy Magyarországon mire megy el az adófizetők pénze, pedig még igazságtalan is. A gazdasági válság mindannyiunk gondja. Ha kijövünk belőle, az pedig mindenkinek jó lesz. Ha úgy lehet kijönni belőle, hogy felpörgetjük a rosszabb helyzetben lévők fogyasztását – és a fentebb bemutatottak alapján úgy tűnik, ez a helyzet – akkor a rosszabb helyzetben lévő magyarok fogyasztásának felpörgetése közérdek. Az államot pedig pont a közérdek előmozdítására tartjuk, ezért fizetünk neki adót.

A válság megoldásában vagy legalább enyhítésében betöltött állami szerep pedig nem feltétlenül az, hogy pénzt ad a legrosszabb helyzetben lévő adósoknak, pótolhatná a bankok veszteségeit vagy azok egy részét is. De persze ez is csak egy hülye és kidolgozatlan javaslat.

Ami mindenképp látszik ebből az egészből az az, hogy

  1. A legrosszabb helyzetben lévő adósokat nem érdemes és nem is lehet magukra hagyni a hitelükkel. Az a legújabb tanulmányok alapján elég jól követhető, hogy az eladósodott háztartások és rajtuk keresztül az egész nemzetgazdaság meghálál mindenféle teherkönnyítést egy ennyire súlyos helyzetben. Ezen a ponton már nem lehet úgy kezelni a történteket, hogy megszívják a felelőtlen hitelfelvevők, de így legalább majd megtanulják, hogy legközelebb mikor és mire vesznek fel kölcsönt.
  2. Ezt a mentést nem tanácsos a bankok pénzéből és a bankok hibáztatásával végigvinni, hiszen abban az országban, ahol visszamenőleges hatállyal pénzügyi szerződéseket ír át az állam, a hitelezés könnyen összezuhan. Ezen felül egy kevésbé tőkeerős és sebezhető bankrendszer senkinek sem jó.

Lehet, hogy a válság előidézésében nem minden állampolgár játszott ugyanakkora szerepet, de a hibák megbüntetésével csak mélyebbre kerülünk. Ilyen gazdasági helyzetben a hibákat már nem büntetni kell, hanem tudatosítani, hogy később ne kövessék el őket.

Mian és Sufi épp azért ostorozzák az amerikai kormányt, mert nem látta meg időben, mi okozza a válságot. Az Orbán-kormány – nyilatkozatai alapján – hamar észrevette a fő problémát, mégsem tett semmi érdemit a rendezés érdekében.