Ezt a cikket Vologyimir Kulikov ukrán történész, a harkovi egyetem oktatója írta. Kulikov fő kutatási területe a 19. - 20. század fordulójának orosz és ukrán gazdasága. Ezekben a hónapokban a szegedi egyetem vendége. Írását angolból fordítottuk.

Donyec-medence – így hívják Kelet-Ukrajna egy részét, ami ugyan sosem volt önálló terület, de történelmi, gazdasági és kulturális egységként is szokás hivatkozni rá. Két megye, Donyeck és Luhanszk alkotja, a nevét pedig a Donyec folyóról kapta. Ez Európa egyik legnagyobb szénlelőhelye. Úgy is nevezik ezért, hogy az ukrán Ruhr-vidék.

Egy évvel ezelőttig Európában legfeljebb a futballt kedvelők tudhattak Donyeck létezéséről (az idevalósi Sahtar 2009-ben megnyerte az UEFA-kupát), meg azok a gazdaságtörténészek, akiket a szénbányászat és vasgyártás érdekelt. Mostanában viszont állandóan szerepel a hírekben, olyan helyek mellett mint Palesztina, Irak és Szíria.

A mostani konfliktus 2014 áprilisában kezdődött, a nyugatosok és az oroszpártiak politikai vitájával, amiből gyorsan utcai összecsapások lettek. Nyárra ez igazi háborúvá fajult. Mára az egyik oldalon a függetlenségüket kikiáltó Donyecki és Luhánszki Népköztársaság fegyveresei harcolnak, a másikon pedig az ukrán hadsereg, illetve ukrán önkéntes egységek. A háborút az ukrán kormány hivatalosan Antiterrorista Műveletnek nevezi, míg a felkelők és az orosz kormány Kijev megtorló akciójáról beszélnek.

A konfliktus kezdettől nem csak egy belső viszály volt, hiszen a világ legerősebb hatalmainak geopolitikai érdekei is ütköztek. Oroszország katonáival közvetlenül is beavatkozott, legalábbis ezt állítja az ukrán kormány, az EU és az USA is. Az orosz kormány hivatalosan tagadja a beavatkozást.

Az ENSZ ukrajnai missziójának legutóbbi jelentése szerint közel ötezer ember vesztette életét eddig a harcokban, és további tízezren megsebesültek. Százezrek menekültek el otthonaikból. A szeptemberben kötött tűzszünet életbe lépése óta is naponta átlag 13 ember hal meg ebben a háborúban.

Sok kérdést fel lehet tenni az okokról. Nekem történészként az a leginkább érdekes, hogy vannak-e történelmi gyökerei ennek a háborúnak. Mennyiben számít itt a múlt öröksége?

Kézenfekvő a kérdés, hogy az ukrán – orosz határnak miért pont ezen a részén tört ki a háború? 2014 kora tavaszán, amikor a kijevi Majdanon élesedett a helyzet, akkor Kelet-Ukrajna sok más vidékén is voltak oroszpárti tüntetések. Sok más helyen is egymásnak estek a két oldal támogatói, például Harkovban, ám ott az ellenségeskedés hamar kihűlt. És olyan nagyobb városokban, mint a közvetlenül az orosz határnál lévő Szumi, vagy az egykor jelentős regionális központnak számító Csernyihiv, semmilyen konfliktus sem volt. Miért? A Donyec-vidéket talán a múltja rendelte el erre a háborúra?

Két népszerű válasz van erre a kérdésre, amiből komoly vita van. Az egyik oldal a régió történeti és kulturális hagyományaival magyarázza a mostani háborút. Mások szerint viszont ez egy mesterségesen gerjesztett háború, ahol az orosz propaganda szerepe volt a döntő. Ám még ha ez utóbbit is fogadjuk el, akkor is marad a kérdés, hogy miért pont ebben a régióban működött ilyen jól a propaganda?

Érdemes azzal kezdeni, hogy a Donyec-medencét az Ukrajna más vidékein élők sem ismerik igazán. Konkrétan semmilyen turistalátványosság sincs arrafele. Akinek nem volt valami üzleti ügye, az sohasem ment erre a vidékre az ország más részeiről. Éppen ezért egy csomó sztereotípia, mítosz él a Donyec-medencéről Ukrajnában is. Igyekszem ezek lényegét elmagyarázni, és megmutatni, hogy mennyi belőlük az igaz.

Az elmúlt száz évben három államhoz tartozott ez a terület: a cári Oroszországhoz, a Szovjetunióhoz és a független Ukrajnához (ha nem számítjuk az 1918-20 közti polgárháborút és az 1941-43-as német megszállást). Mindegyik váltás után az új hatalom a nép ellenségének bélyegezte a korábbit, újra írta a történelmet, így elég nehézkes bármilyen hagyományt felfedezni vagy értelmezni. Ennek ellenére van néhány közhely, ami minden váltás ellenére végig a Donyec-medencéhez tapadt: hogy ez a szabadság, a nehéz munka és a kemény emberek földje.

Első népszerű közhely: A Donyec-medence a szabadság és a lehetőségek földje

Minden történelemkönyv azzal kezdi a Donyec-medence bemutatását, hogy a “vad sztyeppe” része volt. Különböző nomád népek állandó felvonulási területének számított, és ezért nagyon ritkán lakott vidék volt sokáig. Az a sztereotípia alakult ki róla, hogy a hatalmas nyílt pusztaságon szabadságukra büszke emberek élnek, menekültek, bujdosók, akik itt a maguk urai lehetnek.

Igazából az 1870-es évek iparosításával kezdett csak benépesülni ez a környék, városok korábban erre egyáltalán nem voltak. Akkor viszont nagyon gyors fejlődés indult. A 19. század végére ez lett az Orosz Birodalom legjelentősebb szén- és vasérc-lelőhelye. Óriási bevándorlási hullám indult.

Donyeck városa szó szerint a semmiből nőtt ki, közvetlenül egy gyár köré. A lakossága 1870 és 1910 között háromszázszorosára nőtt. A medence összes többi városa is így alakult, és jellemző módon a szovjet idők előtt e településeknek nem volt se városi rangjuk, se saját közigazgatásuk. Hanem Nyugat-Európából érkező befektetők tulajdonában álltak, lényegében ipari létesítmények köré épült munkásszállások voltak. Rendes városokat a szovjethatalom csinált belőlük.

A 30-as évek erőltetett iparosítási hullámában még tovább duzzadt a régió lakossága, az egész Szovjetunióból áramlottak ide az emberek. Sokakat vonzott a szabadabb és a jobb élet reménye. A szabadság ekkor azt jelentette, hogy a helyi vállalatok részben átvették az állam funkcióit is, ám ez az autonómia egyáltalán nem jelentett kedvezőbb életet minden munkásnak: sokakat épp úgy megaláztak és kizsákmányoltak, mint a szovjet világ más részein, csak itt a vállalat képviselte a legfőbb hatalmat. Az állam viszonylagos gyengését bőven kiegyensúlyozták a gyárak saját erőszakszervezetei. A bányászok és gyári munkások mostoha körülmények között dolgoztak, nagyon sok sérülés és haláleset történt. A lakások minősége is borzasztó volt, jóléti intézkedéseket csak a második világháború után hoztak. Ám az a felfutás sem tartott nagyon sokáig.

A 70-es évek óta érezhető már a hanyatlás. Ekkor dőlt el, hogy a Szovjetunió inkább az olaj- és gázkitermelésre összpontosítja erőforrásait, és így a szénbányászatra egyre kevesebbet fordítottak. Reálértékben már a 70-es években esni kezdtek a fizetések.

Az újabb fellendülésre egészen 1999-ig kellett várni, hiszen az ukrán függetlenség rögtön gazdasági összeomlással is járt. A 2000-es évektől azonban a Donyec-medence elég jól teljesített: Donyeck megyében volt Kijev után a második legmagasabb az átlagfizetés az országban. Luhanszk szegényebb maradt, de az ukrán átlagnál nem teljesített rosszabbul.

Második népszerű közhely: A Donyec-medence egy örökké forrongó vidék

Általános vélekedés, hogy a Donyec-medence mindig is bűnözők, szerencselovagok, a törvény elől menekülők földje volt. Ennek is vannak történelmi okai. A cári és a szovjet időkben is erősen korlátozták az országon belüli szabad mozgást, belső útlevelet kellett kiváltani nagyobb utazásokhoz. Viszont a Donyec-medencében állandó volt a munkaerő-hiány, ezért ez volt az a vidék, ahová mindkét rendszer idején sokáig papírok nélkül is be lehetett utazni, és különösebb ellenőrzés nélkül bárki munkát vállalhatott a bányákban. Tény, hogy bűnözői múlttal is viszonylag könnyen lehetett munkát kapni a Donyec-medencében.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Donyec-medence a bűnözők birodalmává vált volna. A 2013-as statisztikák szerint ugyan az ukrajnai átlagnál valamivel magasabb volt itt a tízezer főre eső bűncselekmények száma, de a többi kelet-ukrajnai megye statisztikájához képest nem figyelhető meg kiugrás.

A Donyec-medence bányászai fontos szereplői voltak a 80-as évek végi antikommunista szervezkedéseknek. Csak míg Ukrajna nyugati felén a nacionalista ellenállás erősödött, addig errefele a munkás érdekképviselet vált a szervezkedés motorjává. Az 1989-ben itt szervezett első bányász-sztrájkokból nőtt ki az az országos bányász-sztrájk mozgalom, ami 1990-ben nagyot ütött a szovjet hatalmon. A megmozdulásokat a vállalatvezetők arra használták, hogy gazdaságilag függetlenedjenek a kijevi bürokráciától, a munkások pedig jobb élet- és munkakörülményeket követeltek. Mindkét igénynek gazdasági céljai voltak, és a követelések egyáltalán nem kapcsolódtak etnikai – nemzetiségi igényekhez, koncepciókhoz.

A 21. században a Donyec-medence inkább kimaradt a nagy ukrajnai politikai megmozdulásokból. Egy 2006-os közvélemény-kutatás szerint az itt élők több mint 80 százaléka semmilyen módon sem érezte magát érintettnek a narancsos forradalom eseményeiben. Ez arra utal, hogy az itt élők legendás szabadságszeretete leginkább arról szólt, hogy szeretnének kívül maradni az ukrán belpolitika harcaitól.

Harmadik népszerű közhely: A Donyec-medence a népek olvasztótégelye

A 19. század vége óta kedvelt közhely, hogy a Donyec-medence a népek olvasztótégelye. Divat volt egy időben “Új Amerikaként” hivatkozni rá, a gyors ipari és szociális fejlődésre utalva. Az Amerika-párhuzamot azért is használták, mert különböző nemzetiségű emberek kaphattak itt új identitást, aminek közösségformáló ereje az állampolgárságon, a szakmán és a településeken alapult. Valóban a bevándorló munkások olvasztótégelyévé vált a Donyec-medence?

Számos visszaemlékezés és dokumentum utal arra, hogy a 30-as évekig biztosan nem volt itt semmiféle olvasztótégely. Sőt inkább nagyon is megosztott társadalom alakult ki. Nem volt keveredés a fehérgalléros cégvezetők és a melósok között, és nem keveredtek egymással a különböző nemzetiségű munkások sem. Utóbbi leginkább azért történt így, mert a bevándorló munkások nagy része nem akart örökre itt ragadni: arra számítottak, hogy ha elég pénzt kerestek, akkor majd egyszer hazamennek.

Az úgynevezett donyeci identitást a szovjet kultúrpolitika erőltette csupán. E propaganda a munkások hősiességéből és a jobb életszínvonalból indult ki, mint ebben az 1951-es bányászindulóban is:

Szeretünk hazánk,
Meleget és fényt viszünk a népnek,
Bátrak voltunk a csatában
És legyőzzük az éhséget.
A bányászok mindig az elsők,
A bányászok a munka őrei,
Szeretjük édes hazánkat,
Az egyesült népek nagy családját.

A szovjet mítosz hősei a Donyec-medence élmunkásai voltak, mint Nyikita Izotov vagy Alekszej Sztahanov. Őket erősnek, vakmerőnek és nagyon férfiasnak ábrázolták. Ez vezetett oda, hogy a Szovjetunióban az a képzet terjedt el a doniakról, hogy ők igazán különlegesek és kemények. Ehhez hozzájött az az idealizált kép, hogy a szovjet idők előtt itt sanyarú körülmények között éltek az emberek, de a forradalom különleges közszolgáltatásokat hozott a bányászoknak. Ez is általános propaganda fontos példája volt.

A Szovjetunió szétesésével ez a konstruált donyeci élmény szertefoszlott, legfeljebb az ipar iránti elkötelezettség maradt meg a helyi identitás szervező erejének.

Negyedik népszerű közhely: A Donyec-medencében él a legtöbb orosz

Ha a Donyec-medence etnikai adatait összevetjük a szomszédos megyékével, akkor kiderül egy valóban fontos sajátossága a régiónak. A 2001-es népszámlálás szerint itt a legnagyobb a magukat orosznak vallók aránya. Azonban ez is csak körülbelül 40 százalékot jelent, és az ukránok vannak többségben a Don-medencében is. (Donyeckben 38 százalék, Luhanszkban 39 százalék mondta magát orosznak.)

Szintén nagyon fontos azonban, hogy az itteni népesség nagy része oroszul beszél, és nem ukránul. Donyeckben 75, Luhanszkban 69 százalék az orosz anyanyelvűek aránya. Ez a legmagasabb egész Ukrajnában, és összefügg azzal is, hogy kifejezetten urbanizált vidék ez. Márpedig Ukrajnára egyébként is jellemző, hogy a városokban magasabb az orosz anyanyelvűek aránya mint a falvakban, és különösen jellemző ez az ország keleti felére. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a helyiek Oroszországhoz tartozónak érezték volna magukat. A korábbi szociológiai kutatások azt mutatták, hogy a Donyec-medencét az itt élők történelmileg inkább Ukrajnához kötik.

Következtetések

A Donyec-medencének sajátos történelmi és kulturális karaktere van, ami megjelenik a helyiek identitásában is. Fontos ebben a képben, hogy ők kemények, és a lehetőségek földjére vándoroltak az őseik. Ugyanakkor nem mutatható ki az itt élők esetében olyan történelmi elkülönültség vagy hagyomány, mint például a baszkok esetében Spanyolországban, vagy a skótok esetében Nagy-Britanniában. A Donyec-medence korábbi népi mozgalmainak mindig gazdasági, és sosem területi vagy nemzetiségi követelései voltak.

A mostani háborút nem lehet levezetni egy történelmi ellenállásból, és ezért minden esély megvolna a politikai rendezésre, ha ezt a külső körülmények lehetővé tennék.

(A címlapkép egy 1957-es festmény, Donyecki brigád a címe.)