• Soha nem leszünk egyedül, és soha nem kell unatkoznunk.
  • Ezt ígéri az okostelefonos világ, amiben többen kommunikálunk, mint valaha.
  • Csakhogy az újfajta kommunikáció alapvető emberi képességekre nem tanít meg.
  • Szenvedélyes, kiáltványnak is beillő könyvet írt a témában Sherry Turkle, az MIT pszichológusa.
  • A forradalom helyszínei családi vacsoraasztalok lehetnek.
  • Az empatikus képességek gyengülése, az önismeret háttérbe szorulása elleni megoldási javaslata első hallásra evidensnek tűnik.
  • Pedig egyre kevésbé az.

Megutáltam a csetelést egy kicsit. Tudom, maga a kifejezés sem az igazi, ódivatú is már, de az egyszerűség kedvéért nevezzük csetelésnek azt, amit a Gtalkon, a Messengeren és a többi, azonnali üzenetküldő alkalmazáson csinálunk.

Pedig eltelt jópár év úgy, hogy a munkanapjaim nagy részében egymás mellett nyitva volt négy-öt Gtalk-ablak, folyamatosan villogott a piros üzenetgomb a Facebookon, és úgy éreztem, sosem pezsgett még ennyire a világ, és sosem kommunikáltam még ilyen sokat, ráadásul egyszerre.

Ez persze sokszor lehetetlenné tette, hogy odafigyeljek dolgokra. De hát ki akar „dolgokra” odafigyelni, miközben pillanatonként új vicces tartalmak linkjei villannak fel különböző ablakokban, fontos megjegyzésekre kell gyorsan és lehetőleg frappánsan válaszolni, a :DDD-któl pedig már egyébként se látom a szövegeket. Aztán lett okostelefonom, és az egész már nem is korlátozódott csak a gép előtt töltött időre.

Nem ez a bajom a cseteléssel. Az kezdett el zavarni, hogy a sarokban villogó kis dobozok egyre inkább a kommunikáció elsődleges terepei lettek, miközben egyre kevésbé vettem észre ezeket az összes többi inger mellett. Végigcsetelt, elvileg tehát másokkal kommunikálva töltött órák után nem éreztem semmi olyasmit, mint egy jó beszélgetés után. Sőt, egyre többször gondoltam azt, hogy ehelyett szinte bármi mással jobb lett volna eltölteni azt az időt.

Egyre kevesebbet jelentettek a szmájlikkal és emojikkal széttrancsírozott szövegcafatok, miközben egyre jobban zavart, hogy ha annyit írok, hogy igen, akkor sokszor meg kell magyaráznom, hogy nem azért írok ennyit, mert valami bajom van, hanem mert annyi a közlendőm, hogy igen - és ez élőbeszédben teljesen nyilvánvaló lett volna. Az állandó azonnaliság pedig egyre inkább frusztráló teher lett, mint játékos és izgalmas lehetőség, aminek kezdetben láttam az egészet. 

Azt vettem észre magamon, hogy egyre többször úgy tekintem ezeket az üzeneteket, mintha felugró hirdetések lennének, nem pedig emberek szavai, akikkel egyébként még szeretek is kommunikálni. És igyekeztem elkerülni, hogy bármi kicsit is fontosat cseten beszéljek meg.

A viselkedésünk változik meg

Mindez persze lehetne csak az én személyes problémám. De a jelenség egyik, vagy másik fázisán valószínűleg sokan átestek az elmúlt években. Nem sok témával lehet biztosabb sikert elérni az interneten, mint a közösségi oldalak, és az okostelefonos világ gyalázásával. Karikatúrák, képregények, kisfilmek
, fotósorozatok, cikkek és persze milliószámra megjelenő posztok és kommentek foglalkoznak azzal, hogyan változik meg az életünk ezek hatására (a gyűjtés innen). A Facebook a másfélmilliárd közösségioldalszakértő közösségi oldala.

És bár a kritikák egy részét le lehet söpörni az asztalról azzal, hogy ezek a múlt hangjai, hogy technológia- és fejlődésellenesek, valamint, hogy már ezerszer lejátszott morális pánikok élednek újra és újra, ráadásul még képmutató is telesírni az internetet azzal, hogy milyen rossz az internet, ettől még természetes, hogy egyre több embert érdekel, hogyan befolyásolja az életünket, és a viselkedésünket a technológiai fejlődés.

Engem például már csak azért is érdekel, mert természetesen eszem ágában sincs lemondani ezek használatáról. A Snapchat szerintem szuper játék, rajongok a Facebook matricáiért, és az Instagramot is csak addig tartottam szükségszerűen álságos dolognak, amíg el nem kezdtem használni, és rá nem éreztem a nyilvánvalóra - pont olyan, amit az ember kihoz belőle. Ha túlfilterezett hazugságot akarsz, és olyan arcokat is követsz, akkor az lesz belőle, ha meg nem, akkor nem. És persze, hogy csetelni is jó sokszor. Vagyis távol áll tőlem a technológiaellenesség. Az viszont megúszhatatlannak látszik, hogy a kezdeti, teljesen egyoldalú lelkesedés után foglalkozzunk azzal, hol van ezeknek az eszközöknek a helye az életünkben.

Corby, Northamptonshire, Nagy-Britannia. Kép: Christopher Furlong/Getty Images

Ebben a hangulatban találkoztam Sherry Turkle, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) pszichológusának könyvével, melynek címe Reclaiming Conversation: The Power of Talk in the Digital Age (A beszélgetés visszakövetelése/visszaszerzése: A beszéd ereje a digitális korban).

A techvilág lelkiismeretének is nevezett Turkle évtizedek óta kutatja a technológiai fejlődés kérdéseit pszichológiai szempontból. Ehhez a könyvhöz is több száz emberrel beszélgetett. Az MIT-n pedig közeli és rendszeres kapcsolatban van mérnökökkel, robotikával foglalkozó kutatókkal. Nemhogy gépromboló technológiaellenességgel nem lehet vádolni, de kifejezetten megbecsült insider a techvilágban.

A Reclaiming Conversation inkább egy hosszú esszé, mint tudományos munka. Sőt, akár „önfejlesztő” könyvnek is lehetne nevezni, ha nem lenne ennek a kategóriának eleve kellemetlen íze és kamuszaga. Amiről Turkle ebben a könyvben ír, első hallása olyan lapos és magától értetődő dolognak tűnik, mintha valami facebookos bölcsességgyárban született volna. A könyv olvasása közben viszont lépésről lépésre derül ki, hogy egyáltalán nem olyan evidens. A pszichológus ugyanis azt üzeni, szinte már kiáltványszerűen: 

Beszélgessünk többet.

Elsőre éppen azért nem hangzik el túl erős állításnak, mert úgy tűnik, mintha többet kommunikálnánk, mint valaha. 

Az amerikai tinédzserek negyede ébredéstől számítva öt percen belül már belép valamelyik hálózatba. Napi átlag száz szöveges üzenetet küldenek. Nyolcvan százalékuk a telefonjával alszik. Negyvennégy százalékuk az összes élethelyzetben online marad. (Az adatok a könyvből származnak.)

Az emberi kommunikáció egyre nagyobb része zajlik nem élő, nem szóbeli csatornákon. A legtöbben viszont nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy ez nem egy zökkenőmentes átállás, és egyáltalán nem egy az egyben váltja ki a csetelés a beszélgetést. 

Gyengül az empátia és az önismeret

Mostanában áll munkába az első olyan generáció, amely már okostelefonokkal nőtt fel, és miközben intellektuálisan készen áll egy csomó feladat elvégzésre, otthonossága a digitális világban pedig nem is lehet kérdés, egyre több amerikai munkaadó panaszkodik arra, hogy sokan egyszerűen nem tudnak beszélgetést kezdeményezni, nem tudják, hogy működik az élő beszélgetés. Pedig ez olyasmi, amiről a legtöbben azt hinnék, alap emberi képesség, és nem kell különösebben tanulni. Közben egyre inkább látható, hogy igenis kell.

Ennek gyökerei a még fiatalabbak között látszanak igazán jól. A New York állambeli Holbrook Middle School tanárai például arról beszélnek a könyvben, hogy 12 éves gyerekek náluk érzelmileg nyolcéves szinten vannak. Láthatóan nem értik egymás érzéseit. És nem azért, mert kegyetlenek lennének. Egyszerűen nem fejlődtek tovább.

Anya gyermekével Pekingben. Kép: Kevin Frayer/Getty Images

Közben gyakorlott technológiahasználók, és a szünetekben a tanárok azt látják, hogy mindenki a telefonjával van elfoglalva, ha pedig kommunikálnak egymással, akkor is leginkább arról, amit a telefonjukon látnak. Ritkán néznek egymás szemébe, keveset beszélgetnek. Mindez bizonyos szempontból a beszélgetés új változata, és kétségtelenül megtanulnak közben olyan dolgokat, amiket korábbi generációk gyerekei nem tudnak ennyi idősen (vagy egyáltalán). Arra az empátiára viszont nem tanít meg ez az újfajta beszélgetés, amire a szemtől szemben történő beszélgetés igen. Ez megint olyasmi, ami túl közhelyesnek hangzik ahhoz, hogy leírjuk, ettől még egyre jobban látszik: ahogy egyre többen szoknak el attól, hogy kommunikáció közben látják a másik arcát, hallják a hangját, érzik a reakcióit, egyre kevésbé empatikusak mások iránt. Ennek eredménye a tanárok szerint, hogy a gyerekek nem kötnek úgy barátságokat, mint korábban, inkább csak felületes ismeretségeket.

Felismerni az érzéseket

Az empatikus és önismereti képességek gyengülése nemcsak ebben az iskolában volt jellemző, visszatérő elem volt tanárokkal készített interjúk során. Egy kutatás szerint az amerikai egyetemisták empatikus képességei az elmúlt húsz évben negyven százalékot romlottak.

Jó példa viszont, hogy megvizsgálták, hogyan változnak a gyerekek empatikus képességei, miután internetkapcsolat nélkül töltenek akár csak néhány napot, például egy táborban. Az derült ki, hogy már öt nap után sokat javultak az eredmények - sokkal több érzelmet voltak képesek felismerni a nekik mesélt történetekben mint korábban.

Egy asszony arról mesél a Reclaiming conversationben, hogy mindig online lévő fia rendszeresen csetüzenetekben mondta le a családi ebédeket. Ezért bevezetett egy új szabályt: ha le akarja mondani, legalább telefonálnia kell. Telefonálás közben jobban érzi, hogy a döntésének hatása van, hallja, hogy az anyja már süti a csirkét, a nagyszülei készülnek, és átérzi, hogy ha nem lesz ott, akkor hiányolni fogják. Amióta az asszony ezt a szabályt bevezette, a fia sokkal ritkábban mondja le a családi ebédeket.

A beszélgetés tanít meg olyan alapvető emberi dolgokra, mint az intimitás, mások közelsége. Egészen más hatása van például egy szöveges sajnálomnak, mint egy élőben elmondott bocsánatkérésnek. Egy közgazdaságtant hallgató egyetemista lány elmesélte Turkle-nek, hogy ha a barátjával egy veszekedés után csetben békülnek ki, akkor száz százalék, hogy ugyanaz a problélma megint elő fog kerülni. A szöveges sajnálomokat ezért inkább mesterséges tűzszünetnek hívják, mert valójában két dolgot fejeznek ki. Egyrészt, hogy legyen vége a konfliktusnak, másrészt viszont azt is, hogy a bocsánatkérő fél nem akar a másik közelében lenni a probléma megoldása közben.

Ez pedig nemcsak párkapcsolatokban kerül elő, hanem például az üzleti életben is, ahol előfordul, hogy valamiért elnézést kell kérni. Akiknek viszont a beszélgetés már eleve nehézség, a szemtől szemben bocsánatkérés szinte megugorhatatlan feladat. „Ha nem tudsz bocsánatot kérni élőben, az olyan, mintha mondjuk tudnál autót vezetni, de nem tudnád, hogy kell hátrafelé menni. Vagyis lényegében nem mondhatjuk, hogy tudsz autót vezetni” - mondja egy vállalatvezető.

Nincs többé unalom

Legalább ilyen fontos, amit Sherry Turkle az unalomról ír. Az okostelefonos világ arra nevel, hogy iktassuk ki az életünkből az unalmat. Az unalom egy félelmetes, mindenképp elkerülni való dologgá válik. Ha néhány percig állni kell a sorban, inkább átgörgeted valamelyik feedet. Ha egy társasági eseményen épp nincs körülötted senki, belemélyedsz a telefonodba, és máris nem látszik rajtad, hogy nem találod a helyed. És még érvelni is lehet emelett: olyan pillanatok is hasznosulnak, amik korábban üresen teltek.

Csakhogy az unalom egyáltalán nem feltétlenül elkerülni való dolog.

Az unatkozás képessége ugyanis kifejezetten hasznos, hiszen ha nem zavarna minket mondjuk a monotónia, akkor ellennénk a dolgok egyhangú ismétlődése mellett is. Az unalom annak a jele, hogy a képzelet szólít, és ideje kezdeni valamit magunkkal. Ha viszont kiiktatjuk az unalmat azzal, hogy abban a pillanatban, amint nem ér minket közvetlen inger, máris a telefonunkat bújjuk, sokkal kevesebb tere lesz a képzeletnek. Ennek a jelenségnek a másik oldala, hogy ha félünk az unalomtól, és nem engedjük, hogy a külső ingereket elengedve egy kicsit önmagunkra figyeljünk, azt az önismeret sínyli meg.

Mobile World Congress, Barcelona. Kép: David Ramos/Getty

A könyv kritikusai közül volt, aki épp azzal érvelt, hogy a telefonunkkal valójában azt az időt töltjük, amikor egyébként unatkoznánk, de ez nem befolyásolja a minőségi, társaságban töltött időt. Az előzőekből viszont Turkle szerint az következik, hogy ez nem igaz, mert az egyedüllét képessége szorosan összefügg azzal, hogy másokkal hogyan tudunk viselkedni.

Ha a társaságban töltött idő tartalmasan, másokra odafigyelve telik, akkor nagyobb eséllyel tudjuk az egyedüllétet is tartalmasan, önmagunkra is odafigyelve tölteni. Ugyanez fordítva is igaz: aki jól elvan egyedül, jobban megismeri önmagát, az valószínűbb, hogy társaságban is jobban tud működni. Amilyen egyszerűen hangzik, olyan régi probléma ez, amire jobb példa nem is kell, mint Blaise Pascal francia matematikus-fizikus-filozófus idézete a XVII. századból:

“Az ember nyomorúságának fő oka, hogy képtelen nyugton ülni egyedül egy csendes szobában.”

A helyzet azóta sem sokat javult.

Folyamatos részleges figyelem

Az okostelefonkultúra másik meghatározó hatása a „folyamatos részleges figyelem”. Az amerikaiak 89 százaléka mondja azt, hogy a kérdés előtti utolsó társasági helyzetben elővette a telefonját – és 82 százalék érezte úgy, hogy a beszélgetést ez összességében megzavarta.

Miközben alap lett, hogy egy beszélgetés közben a felek félszemmel a telefonjukat nézik (ezt hívják phubbingnak), arról kevesebben szoktak beszélni, hogy a legtöbb embernek valójában nem esik jól, ha nem kapja meg beszélgetőpartnere teljes figyelmét. Olyan érzés, mintha pause-ra kapcsolnának, érzékelteti Turkle egyik alanya. A legtöbben viszont elismerik, hogy amikor ők csinálják ezt másokkal, kevésbé érzékenyek erre.

„Nehéz valakitől azt kérni, hogy semmi másra ne figyeljen, csak rád. Azt mondani valakinek, örülök, hogy látom, majd megkérni, hogy tegye el a telefonját, hogy beszélgethessünk egy jót – hát, ez elég fura lenne” – mondja Turkle egy gimnazista interjúalanya.

A társasági összejövetelek leggyakoribb mondata a „Mi van? Mit mondtál?” lett, mert a résztvevők legtöbbször épp egy ütemmel le vannak maradva, mire felnéznek a telefonjukból, és megpróbálják elkapni a beszélgetés fonalát. Több amerikai fiatal arról beszélt, a „hármas szabály” lett az íratlan társasági előírás: ha egy csoportban legalább hárman nem a telefonjukat nézik, akkor te magad lenézhetsz a telefonodra, mert nem fog elakadni a beszélgetés.

Cikázó gondolatok

Az persze nem újdonság, hogy a modern ember életének meghatározó jelensége a figyelem ide-oda terelődése. Erről rengeteg írás született már - 1903-ban például arról írt Georg Simmel német szociológus a The Metropolis and Mental Life című esszében, hogy a modern nagyvárosok ingerei között az emberek figyelme össze-vissza cikázik, és olyan sok hatás jön magától, hogy az agyunknak tulajdonképpen nem is kell különösebb erőfeszítést tennie. (Ellentétben az ingerszegényebb vidéki környezettel, ahol muszáj szórakoztatnunk magunkat.) Az internettel, pláne a folyamatosan a kezünkben lévő internettel ez sokkal inkább felerősödött, és teljesen függetlenné vált attól, hogy fizikailag milyen környezetben vagyunk.

Mobile World Congress, Barcelona. Kép: Lluis Gene / AFP

A New Yorkerben jelent meg idén nyáron egy szép felvetés: a New Theory of Distraction (A megzavarás új elmélete) című cikk idézi Elizabeth Barrett Browning költőnőt 1839-ből, aki azt írta, amikor nem megy az alkotás, a nyelvtan és a szótárak tökéletesek arra, hogy eltereljék az ember figyelmét.

Vagyis akkoriban még tanácsot kellett adni, hogyan kell a figyelmünket elterelni, ma pedig már a legtöbben arra panaszkodnak, éppen, hogy koncentrálni képtelenek az internet minden szegletéből áramló ingerek miatt.

A szerző, Joshua Rothman viszont felveti:

„Mi van, ha, miközben arról beszélnük, hogy állandóan elkalandozik a figyelmünk, és hogy képtelenek vagyunk összpontosítani, valójában már a nem odafigyelésben sem vagyunk igazán jók?”

Miközben ugyanis cicás gifeket nézünk, random cikkek között kattingatunk, vagy csak tekergetjük a news feedet, a képzeletünk valójában egyáltalán nem kalandozik sehova, az egész kiszámíthatóvá és monotonná válik, amiből pont a véletlenszerűség hiányzik. Vagyis ezek épp a fejben kalandozást akadályozzák meg.

Persze, ha épp határidőre dolgozik valaki, vizsgára tanul, vagy bármi egyéb okból fontos lenne a koncentrált figyelem, akkor probléma, ha nem tudja ráncba szedni a gondolatait. A gondolatok csapongása viszont általában egyáltalán nem rossz dolog.

Rothman a XX. század egyik legnagyobb irodalmi alkotását, az Ulyssesst hozza fel példának, ami a főhősének, Leopold Bloomnak elkalandozó gondolatait követi. Bloomot egyáltalán nem zavarja, hogy nem koncentrál, csak szabadon csapong. Éppen ebből a tudatfolyamból áll a szöveg. Magában dúdolgat, az evésre gondol, vagy épp a szexről fantáziál. Időről irőre eszébe jut egy csók a feleségével, Mollyval a fűben, amikor egy megrágott szelet süteményt adtak át egymás szájába. Ilyesmi, kis hülyeségek.

Ha viszont ma születne meg az Ulysses, a főhős ábrándozás helyett a telefonját frissítgetné, ide-oda kattingatna, de bármire is keresne, úgysem lenne olyan érdekes, mint a szabadon csapongó képzelet. 

Semmi nincs a Facebookon, ami olyan, mint egy csók az emlékeinkben.

A tökéletes digitális én

De vissza Turkle könyvéhez. A pszichológus arról is ír, hogy az interneten valójában önmagunk tökéletes mását hozzuk létre, illetve addig szerkesztjük azt, amíg tökéletes nem lesz. Az email önmagunk sajtóközlemény-változata, az Instragramon az idealizált képünk jelenik meg, és mindezt erősíti a Facebook egyoldalú lájkkultúrája. Mindezek miatt egyre többen érzik úgy, hogy csak a pozitív visszajelzések elfogadhatóak az életben, a negatív reakció pedig olyasmi, amit csak a sikertelen emberek tapasztalnak - nem pedig természetes, mindennapos dolog.

„Apa, hagyd a Google-t, csak beszélgetni akarok veled” 

– mondta a könyv egyik interjúalanya apjának, amikor egyből rá akar keresni arra, mi a válasz egy kérdésre, amiről éppen beszélgettek. Az azonnaliság és tökéletesség ugyanis a beszélgetésekre is kihat. Attól ugyanis nem lesz jobb egy beszélgetés, ha valaki egyből kikeresi a választ. Ez a klasszikus „nem a válasz érdekel, hanem az, hogyan jutsz el oda” tanári érvelés a beszélgetésekre lefordítva – a találgatások, ötletelések, érvelések mind a beszélgetések részei, és fontosak abból a szempontból, hogy a résztvevők szociális képességei fejlődjenek. Ha egyből előkapják a telefont, és kikeresik a jó megoldást, valami elveszik ebből.

Részben ennek következménye lehet egyébként, hogy az amerikai egyetemisták egy jelentős része már semmilyen kritikát, vagy ellenvéleményt nem tud elviselni, ezek elől pedig inkább mesterséges „biztonságos terekbe” menekülnek (a jelenségről bővebben itt írtunk). 
Természetesen igaz, hogy a negatív reakciókat nehezebb feldolgozni (vagyis konkrétan nagyobb agyi aktivitást igényel). Aki viszont ezt nem tanulja meg, nemcsak magának árt később. Hosszabb távon egész rendszereknek árthat súlyosan, ha tagjai nem tudnak vitatkozni egymással, önmaguktól csak a tökéletességet, mástól csak az egyetértést fogadják el. Demokrácia nem működhet úgy, ha az emberek nem képesek kezelni az ellenvéleményeket.

Úgy akarják nevelni a gyerekeiket, ahogy a szüleik csak hitték, hogy nevelik őket

A Google-ös idézet azért is érdekes, mert Turkle tapasztalatai szerint nem mindig a fiatalabbak azok, akik kevésbé érzékenyek ezekre a problémákra. A fiatalok sokszor azért merülnek a családi beszélgetések helyett a telefonjukba, mert nem tudják elérni, hogy a szüleik rájuk figyeljenek a saját telefonjaik helyett. Persze ez is leegyszerűsítés – Danah Boyd tavaly megjelent, részben hasonló témákkal foglalkozó It’s complicated című könyvének egyik fontos állítása volt, hogy aki azt hiszi, a fiatalok a telefonok és egyéb eszközök függőivé váltak, éppen csak a lényeget nem látja. Valójában ugyanis csak a baráti és társasági köreik függői, ahogy a legtöbb tini bármilyen korszakban, és ennek legfeljebb csak eszköze a telefon és a tablet. Turkle visszatérő tapasztalata volt, hogy fiatalok arról beszélnek, ők nem úgy akarják felnevelni majd a gyerekeiket, ahogy ők maguk felnőttek, hanem úgy, ahogy a szüleik csak hitték, hogy nevelik őket. Ez önmagában nem újdonság, szinte minden generáció így érezte eddig is, most viszont arra vonatkozik, hogy sokan szeretnének olyan otthont, ahol természetes a beszélgetés, miközben ezt ők maguk nem kapták meg.

A szülők közben sokszor azt hiszik, ha nem tudják ugyanúgy használni a technológiát, mint gyerekeik, kimaradnak valamiből, és nem fogják tudni megérteni őket. És az is igaz, hogy minél többen nőnek fel úgy, hogy nem is igazán találkoznak már beszélgetéssel otthon, egyre kevésbé merül fel ez egyáltalán hiányként. Aminek a létéről sem tudunk, az nem tud hiányozni.

Hideg kijelentések, forró szmájlik

A generációk közötti kommunikációs problémákat Turkle egy rendkívül érzékeletes példán keresztül írja le, ami ráadásul saját családjában esett meg. Mi is írtunk arról, hogy az egyszerű, ártalmatlan, mondat végi pontból az internetes kommunikációban agresszívnak ható írásjel lett. Az emojik elterjedése és szmájlik elburjánzása óta ez még inkább igaz, ami kifejezetten nehéz helyzetek elé állítja azokat, akik klasszikus mondatokkal és írásjelekkel szeretnek kommunikálni, vagy legalábbis azt szokták meg.

Turkle aggasztó eredményt kapott egy orvosi vizsgálat után. Meg akarta ezt beszélni lányával, ezért megírta neki, hogy találkozzanak személyesen. Egyszerűen csak annyit írt:

„Hívj vissza, amikor tudsz.”

Azonnal jött a válasz: 

„Mi a baj???”

Lányának az egyszerű mondat riasztóan hatott.

„Semmi baj, csak szeretném, ha találkoznánk”, írta erre az anya, ami persze nem volt igaz, de magával a mondattal semmi más szándéka nem volt, csak egyszerű közlés. A lány nem akarta elhinni a semlegesnek látszó szöveg alapján, hogy nincs baj, és addig erősködött („De mi van??? Tudom, hogy van valami!!!”), hogy a végén Turkle kénytelen volt csetben elmondani a rossz hírt, miközben ezt nem szerette volna. Ebből értette meg, máshogy kellett volna kommunikálnia, ha el akarja célját. Olyan üzenetet kellett volna írnia, ami az internetes kommunikációban azt fejezi ki, az egésznek semmi súlya. A célravezető üzenet valami ilyesmi lett volna:

„Hello...épp a környékeden járok holnap :) Amúgy is arra van dolgom!!!! Van időd reggelizni???...csak jobb, mint a kolis kaja!!!”

A megoldás a több beszélgetés Turkle szerint, aminek eredménye, hogy olyan alap emberi képességek, mint az együttérzés, az önismeret, és ezen keresztül kommunikáció, nem sorvadnak el. Olyan, természetesnek tűnő dolgok kapnak így sokkal nagyobb hangsúlyt és jelentőséget, mint például az, hogy a család üljön le beszélgetni vacsora közben. A technikai vívmányok mellőzése helyett általában csak azok helyes használatáról beszélő Turkle ezen a ponton mondja csak azt, hogy érdemes korlátozni ezeket: vagyis, hogy a családi beszélgetés közben jobb, ha egyszerűen nem kerül elő a telefon, a tablet és a laptop.

A védett családi helyek

A csábítás ugyanis túl nagy. Túl sok ingert, túl sok azonnali visszajelzést kínálnak ezek az eszközök, amikkel egy egyszerű beszélgetés elsőre nem könnyen tud versenyezni. Egy beszélgetésben szükségszerűen vannak unalmasabb pillanatok is. Mégsem járunk jobban, ha lemondunk a beszélgetésről. 

Pár a pekingi metrón. Kép: Fred Dufour / AFP

Az is fontos szempont, hogy míg a közösségi médiában folyton ügyelünk arra, hogy tökéletesnek mutatkozzunk, a családi kör elvileg védett, biztonságos hely, ahol nem kell minden szavunkra és pillanatunkra aggódva figyelni. Fontos, hogy a biztonságos hely ebben az értelemben egyáltalán nem ugyanaz, mint az egyetemek politikailag korrekt safe space-ei. Bizonyos szempontból épp az ellenkezője. Azt jelenti, hogy a családi kör legyen olyan, ahol mindenki lehet olyan, amilyen lenni akar, ne kelljen a tökéletességre törekedni, és ha lehet, legyenek olyan pillanatai, amik nem a közösségi média nyilvánossága előtt zajlanak. Turkle ezért nem is jelölte be a lányát Facebookon, hogy ne keveredjen össze a két világ.

A könyvet egyelőre jellemzően lelkesedés és érdeklődés övezi. A haladásellenes kártyát a kritikusok ritkán veszik elő, inkább csak olyan részletekkel kapcsolatban, mint például, hogy miért nem említi meg a szerző a koncentrációt segítő applikációkat. Turkle szerint egyébként azért, mert azt akarja, az emberek egy másik emberre figyelve tanuljanak meg odafigyelni, ne egy applikáció segítségével. Ennek példája az is, hogy az amerikai egyetemisták empatikus képességeinek gyengülését vizsgáló kutató végül egy empátiát erősíti applikációt javasolt megoldásnak. Turkle szerint viszont nem erre van szükség – itt vagyunk egymásnak, épp az a lényeg, hogy kommunikáljunk többet élőben.

Nem mindenkinek megoldás

A leginkább figyelemre méltó kommentár érdekes módon nem technológiai, hanem társadalmi szempont alapján érkezett. Jonathan Franzen amerikai író (a Szabadság és az idén megjelent Purity szerzője) a New York Timesban azt jegyezte meg, hogy Turkle javaslatai, például a beszélgetés a családi asztal mellett, vagy a közös olvasás ugyan könnyen elérhető dolgoknak tűnnek, valójában privilégiumok. Nem véletlen, hogy Turkle is olyan példát hoz fel, mint mondjuk Steve Jobs családja, ami gazdaságilag és intellektuálisan is messze van az átlagtól.

Közben nagyon sokan vannak, akiknek nincs erre lehetőségük, vagy egyszerűen nem része ez az életüknek. Túlhajtott, kimerült, stresszel és bizonytalanssággal teli emberek nem ülnek le este a vacsoraasztal mellett nyugodtan beszélgetni, már ha van egyáltalán vacsoraasztal. Sokaknak pedig egyszerűen nincs kivel beszélgetni. Az ő esetükben nemhogy nagyobb a csábítás, de teljesen érthető is, ha ezt az űrt az interneten keresztül töltik be. Erre pedig a jelenséget elsősorban középosztálybeli szempontból vizsgáló könyv valóban nem ad választ.

Összességében pedig lehet, hogy a fejlődés mostani szakaszának egyszerűen csak járulékos vesztesége az empátia gyengülése. Más képességek cserébe megerősödnek. Ettől még igaz, és egyre jobban látszik, hogy a Facebook, a Google és a többiek látszólagos ingyenességük ellenére egyáltalán nincsenek ingyen, és Sherry Turkle meggyőzően mutatja be, hogy mi az ár egyik része. (A másik része például ez és ez.)

Csetelni és okostelefont használni persze fogok továbbra is, és egyébként nincs is arról szó, hogy ezektől meg kellene válni. Arra viszont érdemes figyelni, hogy mi az, amit ezek nem tudnak helyettesíteni. Az utóbbi időben már gond nélkül megmondom, ha valamit nem akarok Messengeren megbeszélni. Van, aki ezt furcsállja, és talán meg is gyengült néhány felszínes kapcsolatom. Cserébe nagyon fontos beszélgetéseket nyertem.

A szerzővel a könvy megjelenése óta készült interjú többek között a Longreads blogon, az Atlanticen, a Guardianon és a Salon.com-on. Előző könyve az Alone Together volt. Köszönet Sándor Lászlónak, a 444 olvasójának és rendszeres levelezőjének, hogy felhívta a figyelmemet a könyvre. A fenti kép:  Ansan Valley Rock Festival, Szöul, 2015 július. Ed Jones / AFP