A hitel mindig drága - A mikrohitel Magyarországon

„Macedóniában ha valaki megtermel valamit a földjén, kiviszi a piacra, vesz egy helyjegyet és eladja. Nincs több kérdés. Nálunk egy borsodi cigánytelep szélén nyitott egy apró, 12 négyzetméteres boltot egy asszony. A következő héten jöttek az ellenőrök: NAV, ÁNTSZ, önkormányzat, állategészségügy. Annyian voltak, hogy be se fértek mind a boltba.”

Ezt Molnár György, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatója hozta fel példaként, amikor arról beszélgettünk, hogy mennyire alkalmazhatóak a mikrohitelezés nemzetközileg tesztelt modelljei Magyarországon. 

Azzal, hogy hogyan alakult ki a mikrohitelezés rendszere a fejlődő országokban, előző cikkünkben részletesen foglalkoztunk. Most arról lesz szó, hogy hogyan talált ez utat Magyarországra, és milyen nehézségekkel kellett itt szembenézni. 

A mikrohitel nálunk

Az első kísérletek a kilencvenes években indultak: az Autonómia Alapítványnál a legszegényebb roma közösségeknek vissza nem térítendő adománnyal és kamatmentes kölcsönnel próbálkoztak..

Az Autonómiánál a 90-es években alkalmazott kölcsönzési rendszer rossz visszafizetési mutatókkal működött, és maga a konstrukció is kiforratlan volt. Erről Béres Tibor, az alapítvány programvezetője beszélt nekünk. Ekkor már sokszor lehetett hallani a csoportnyomásra építő Grameen-modellről Magyarországon is, és mivel már éppen azon voltak, hogy az egész kölcsönzést befejezik, gondolták, adnak ennek is egy esélyt.

Az hamar kiderült, hogy ahol működik a modell, ott mind a szociokulturális, mind a gazdasági és jogi környezet nagyon más. Az első kísérletük kudarc lett: Béres elmondása szerint, mire ők Magyarországon belevágtak, addigra a világ nagy mikrohitelező szervezeteinél már felismerték azt, hogy a hitelezés mellett a mikromegtakarítások ösztönzése is ugyanannyira fontos.

Itthon mikrovállalkozásokat próbálták meg beindítani egy olyan közegben, ahol persze alig találni épkézláb vállalkozásötletet. Ismét ott tartottak, hogy ezt a modellt is elengedik, amikor 2007-ben nemzetközi támogatók egy az alapítvány szerint szakmailag is értékelhető projekt levezénylésére kérték fel őket.

A modell alapja az Egyesült Államokból jön, és egyik lényeges eleme az IDA, azaz egy egyéni fejlődési számla: az összes ügyfél kap egy egyéni megtakarítási számlát, választhat egy listából, hogy mire akar takarékoskodni, majd szerződést kötnek vele, és ha sikerrel eléri a megtakarítási időszak végét, akkor egy szorzó alapján megsokszorozzák az összegyűlt összeget.

„Az volt a hipotézisünk, hogy a mélyszegény rétegeknél is van megtakarítási potenciál, csak nem akkora, ami megmozgatná a bankok fantáziáját.”

Ehhez jött még a csoportos hitelezés nemzetközi példákból ismert gyakorlata: volt egy mentor, aki szervezte a közösségeket, és a tagok szavazhattak arról, hogy ki tarthat velük, kiért tudnak a többiek is felelősséget vállalni. Ezek néha nagyon szép, máskor pedig nagyon megrázó történeteket szültek. Egy faluban élő, egymást évtizedek óta ismerő embereknek kellett dönteniük arról, ki lehet tagja a csoportjuknak. Viszont a csoportok működtek, három éven át tesztelték ezt a módszert, és nagyon sokat tanultak arról, hogy milyen feltételek mellett lehet egy ilyen program sikeres.

A programra idővel rátalált a politika is, politikusok mellett a Magyar Fejlesztési Bank szakemberei keresték meg őket, hogy beszállnának. Ebből született meg 2008-2009 között az Esélykassza.

Egy évig tudott működni, és Béres szerint nagyszerű eredményeik voltak. 96 százalékos visszafizetés, 100 százalékos cél szerinti felhasználás, a program lezárásakor a kihelyezett tőkeállomány 124 százaléka volt meg fedezetként.

„Nálunk az a kulcsmondat azóta is a mikrohitelezéssel kapcsolatban, hogy az a jó mikrohitelprogram, ahol a delikvenseket meggyőzzük arról, hogy ne vegyenek fel hitelt.”

A cél a háztartások konszolidációja volt, ez pedig akkor lehetséges Béres szerint, ha az ügyfeleik csak akkor vesznek fel hitelt, ha vészhelyzetben nem jutnának olcsóbb forrásokhoz vagy ha fejlesztési, tartós felhalmozási céllal fektetnek be.

Ebbe a modellbe a mikrovállalkozások erősítése nem fért bele, az egyéves pilotprogramban csak a banki konstrukciót és a terméket vizsgálták. És ez Béres szerint működött, ehhez a kormányok már bármit hozzápakolhatnának, amit akarnának.

De nem akartak semmit. 2010-ben jött a kormányváltás, és minden projektet, ami nem illeszkedett a kormányprogramhoz, kilőttek.

„A mikrohitelezés egyébként sem izgalmas a kormány számára. A mélyszegénységben élőkkel való foglalkozás új, alternatív, innovatív módszerei nem férnek bele a jelenlegi szociálpolitikába. Akik nekünk megbízásokat adtak, azokat kirúgták, minket pedig azóta sem kérdeznek semmiről.”

Van kiút?

Jelenleg egyetlen hasonló program működik Magyarországon, idén hetven résztvevővel, csak magánfinanszírozók támogatására építve. Ez az ötödik éve futó Kiútprogram, amiben most uborkatermesztéshez biztosítanak anyagi és szakmai segítséget a kitörni vágyó, szegény, többségében roma embereknek.

„A világban sok helyen működött, miért ne tudna Magyarországon is működni?”

- idézi fel a modell eltervezésekor megfogalmazott kérdésüket Molnár György, aki gyakorlatilag a kezdetektől részt vesz a program működtetésében. A Kiútprogramot hosszas ötletelés és tervezés előzte meg, a modell fő kezdeményezője Polgár András, Felcsuti Péter és a később kiszálló Ujlaky András voltak, de az első megvalósíthatósági tanulmányos is már harmincan dolgoztak. 

Fotó: Sárkány Csilla

Az elmúlt öt év sok tapasztalattal járt a számukra. Bár Molnár ma is belevágna a programba, de jóval kevesebb illúzióval. Azok a viták és belátások, melyek a mikrohitelezés nemzetközi megítélésében végighullámoztak, kicsiben itthon is mind megjelentek.

Az egyik ilyen fontos tapasztalat a fenntarthatóság mítoszával történő leszámolás volt. A nemzetközi kutatók és a szervezetek sokszor még mindig túl nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a mikrohitelezésnek fenntarthatónak kell lennie.

„De ha a fenntarthatóságot várom el, akkor a dolog óhatatlanul afelé csúszik, hogy azokkal kezdünk el foglalkozni, akik a kereskedelmi alapon nem hitelképes ügyfelek között a legjobb helyzetben vannak.”

-mondja Molnár, aki szerint mindez ugyan segít a szegények egy kis csoportján, de közben ezáltal még akár növekedhet is a társadalmi egyenlőtlenség és nőhet a mélyebben lévő szegények kiszorítottsága is. Ennek ellenére a mikrohitel-programokat támogató finanszírozók, de még az Európai Unió szervei is elvárják programjaikban az önfenntarthatóságot.  

Ebben a szemléletben két dolog keveredik össze: abban mindenki egyetért, hogy a támogatott kisvállalkozások önfenntartó, sőt lehetőleg jövedelmező módon kell működjenek. De minden tapasztalat arra utal, hogy a rendszerből nem lehet annyi profitot kivenni, hogy a mikrohitelező intézmény is önfenntartó lehessen.

A Kiútprogram költségeinek tetemes része ugyanis nem a hitelezésből jön. Ebben a modellben a szerény hitelkeretnél jóval lényegesebb elem a szakmai segítség és a kapcsolatrendszer kiépítése. Ezek fenntartása viszont nagyon sokba kerül.

„Ha közvetlenül pénzt tennénk bele, akkor a dolog jó eséllyel a járadékvadászat irányába menne el, és nehéz lenne biztosnak lenni abban, hogy a pénzből tényleg vállalkozás lesz, és nem a polgármester unokaöccsének a zsebében landol.”

A Kiútprogram tervezése közben három dologról már előre látszott, hogy meg kell változtatni a legismertebb nemzetközi modellekhez képest:

  • Sokkal nagyobb szerep a terepmunkásoknak.

A bangladesi modellben a hitelügynökök csak bizonyos időközönként keresik fel az ügyfeleket. De a program tervezői állandó jelenlétet akartak, hogy mindig rendelkezésre állhasson a segítség. Ez persze jelentősen megdobja a költségeket, a Kiútprogram költségeinek elsöprő hányadát a terepmunkások bére és a járulékok teszik ki. Viszont fontos az is, hogy minden terepmunkásuk helyi diplomás fiatal, aki enélkül a lehetőség nélkül valószínűleg elköltözött volna már onnan vagy rosszabb munkát kéne végezzen. 

  • Ingyenes könyvelés.

A program kitalálói a kezdetektől ragaszkodtak ahhoz, hogy  csak a formális gazdaságban működhet. Ez közel sem annyira magától értetődő feltétel, a fejlődő országokban éppen azért lehet működőképes a mikrohitelezés, mert nincs ennyire világos különbség a formális és a szürkegazdaság között.

Az ehhez való alkalmazkodás komoly költségekkel jár, ezen próbálnak meg enyhíteni az ingyenes könyvelés biztosításával.

  • Muszáj a járulék egy részét kifizetni az ügyfelek helyett.

A Kiútprogram szervezői három kormánynál is próbálkoztak elérni, hogy az ebben a formában közben megszűnt Start kártya-program kedvezményei érvényesek legyenek az egyéni vállalkozókra és így az ő ügyfeleikre is, de nem jártak sikerrel. Így át kell vállalniuk a járulékok egy részét, különben működésképtelen lenne a rendszer.

A csoportnyomás nem működik

Van egy negyedik változtatás is a Junusz-féle rendszerhez képest, de erre csak időközben jöttek rá. Minden mikrohitel-program alapvető kérdése, hogy milyen garanciát lehet kérni cserébe a hitelért, hiszen ügyfeleik a szó hagyományos, banki értelmében nem hitelképesek. Erre egy lehetséges válasz a már korábban is említett modell, amikor a társadalmi tőkét vetik be: a hitelfelvevőket csoportba rakják, ahol közösen felelnek egymás hiteléért. Ha egyikük nem fizet, bukik mindenki más is. Ez az eszköz a világ számos mikrohitel-programjában feltűnik, és hasonlót láthattunk az Autonómia Alapítvány által kipróbált modellben is.

Molnár elmondása szerint kezdetben ők is hittek benne, de idővel rá kellett jönniük, hogy nem működik. Egyrészt, mert a csoportnyomás is csak az erőszak egy formája:

„Az egész történet lényege a bizalom.”

- mondja Molnár. Amikor megérkeznek a programmal egy faluba, általában kétféle gondolat merül fel az emberekben. Vagy az, hogy ebben a modellben biztos van valami csapda, mert ezek nem lehetnek ilyen hülyék az ingyen hitelükkel. És persze vannak olyanok is, akik nem látnak mást, csak pár városi idiótát, akiket le lehet húzni egy csomó pénzzel. Ebből az alaphelyzetből kell megértetniük, hogy itt tényleg nincs csapda, és itt kell megtalálniuk azokat is, akik nem lenyúlni akarják a hitel összegét.

„Ha elhiszik, hogy tényleg az lesz, amit állítunk, és hogy mi elhisszük róluk, hogy ők vissza fogják fizetni a pénzt, az ad egy hatalmas lökést nekik. Amikor megvan ez a lökés, akkor tud egy településen beindulni a program. És a döntő többség tényleg mindent megtesz, hogy vissza tudja fizetni a hitelt.”

Uborkával kitörni

Jelenleg a Kiútprogramban egyetlen típusú vállalkozás beindításához nyújtanak segítséget: több faluban is az uborkatermesztést kezdték el támogatni. Az uborka ideális eszköze a mikrohitelalapú vállalkozásfejlesztésnek, egyrészt mert mindig van rá piac: a termesztés bizonyos szakaszait csak kemény kézimunkával lehet elvégezni, erre pedig a nyugati országokban egyre kevésbé akad munkaerő.

Másrészt pedig a sikeres uborkatermesztéshez vezető tudás nem szerezhető meg egyetlen nyár alatt. Minimum 3-4 évnyi intenzív termesztés kell ahhoz, hogy valaki utána már egyedül is boldoguljon. Ennyi idő alatt viszont minden faluban nyilvánvalóvá válik, hogy azok, akik beszálltak a programba, jobban jártak.

A nemzetközi példákból jól ismert jelenség, hogy a mikrohitelezett vállalkozások megjelenése még akár károsan is hathat a környék többi vállalkozására. A kiszorítóhatásnak nevezett probléma lényege, hogy a hitelekkel megtámogatott vállalkozók kiszorítják a helyi piacról a már létező, de kívülről nem támogatott vállalkozásokat, melyek mögött jellemzően szintén helyi szegények állnak. Ilyenkor a szegénység nem felszívódik, csak odébb megy egy kicsit.

A Kiútprogram résztvevői (Fotó: Cseres-Gergely Zsombor )

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez a tünet viszont legalább nincs jelen Magyarországon. Egyrészt a hetven ügyfelével a Kiútprogram egy borzasztó kis pont az uborkatermesztő szektorban. Másrészt abszurd módon épp a Kiútprogramot fenyegeti kiszorítóhatás, a közmunka felől.

Az önkormányzatok ugyanis rátaláltak a hasonló termelési módokra, és vannak felvásárlók, akik már csak önkormányzatokkal szerződnek, hiszen ott nincs kockázat. Az önkormányzatok költségkerete gyakorlatilag végtelen, miközben a Kiútprogramhoz képest elképesztő, gyakran többszörös termelési költséggel dolgoznak.

Ráadásul az önkormányzati közmunkás uborkatermesztésből az esetek többségében az a pozitív hatás is hiányzik, hogy közben a földekre kivezényelt közmunkások megtanulnának egy szakmát. Forgóban dolgoznak a földeken, mindenki csak pár hetet tölt kinn, nem látják egyben a munkafolyamatot, csak egy-egy fázisával találkoznak. Ez alapján nem lehet elképzelni, hogy később maguk is belevághassanak a termesztésbe.

Rengeteg múlik az egyes polgármesterek együttműködési készségén. Szatmárcsekén például a polgármester támogatja a projektet, sőt, idén másodszor még uborkabált is rendeztek.

„De van olyan önkormányzat is, ahol meg kifejezetten ellenünk játszanak, szezon közepén behívják az uborkázókat közmunkára. És ők az év többi részében jellemzően közmunkákat vállalnak, ha nem vállalják el a behívást, egész éves munkalehetőségtől esnek el. Olyan abszurd helyzet is előfordul, hogy miközben valaki közmunkán van, fizet valakinek napszámot, hogy helyette szedje az uborkát.”

A támogatott vállalkozók számára ugyanis csak három hónapnyi bevételt jelent az uborkabiznisz, az év többi részében jellemzően ők is közmunkára kényszerülnek. Viszont ebben a három hónapban jóval több pénzt keresnek, mint máskor. A program csúcsügyfelei, akik évek rutinjával tudnak már haladni, három hónap alatt hatszázezer forintot is megkereshetnek. De van, aki már a szomszédjától bérel földet, hogy ott is termesszen. A már említett Szatmárcsekén akadt olyan család, akik nagyon kemény munkával két nyár alatt kerestek annyit, hogy házat vehettek maguknak a faluban.

Ehhez iszonyú eltökéltség kell és rutin. Az elsőéves termelők ennél kevesebbet keresnek, de még így is többet, mint amit a közmunka hozna ezekre a hónapokra. És látják, hogy jövőre ez már nem így lesz, értik, hogy ez részükről egy befektetés.

Nem a szegények bankja

A következő értelmes továbblépés a program számára a fóliázás lehetne, de annak jóval nagyobb a beruházási költsége. A szervezők most azon gondolkodnak, hogy a két éve sikeres termelőknek segítenének tőkejuttatással, hogy beszerezhessenek egy fűtött fóliasátrat, és akkor egész évben termelhetnének.

Ekkor pedig nem lenne többet szükségük közmunkára.

De ez az ugrás további költségekkel is jár: teherautók kellenének, hogy a termékeket mindig el lehessen vinni a piacokra, saját uborkaválogató gépek kellenének, mert az átvevők sok helyen csalnak a mérésekkel. És ami a fő, több ügyfél is kéne, hetven vállalkozóval ugyanis a modell nem lehet stabil hosszabb távon. Molnárék úgy számolnak, kétszáz ügyfél meglétével lenne biztonságban a Kiútprogram.

Ezekhez viszont több pénz kell. A program jelenleg teljesen magánadományokból működik , az alapító Polgár András és alapítványa mellett Felcsuti Péter és a KITE volt elnöke, Balogh Csaba a főbb támogatók. Folyamatosan keresnek új támogatókat, de ez egyáltalán nem könnyű dolog.

„Mi egy elképesztően furcsa résben vagyunk: vannak segítőkész emberek, akik nagyon szívesen végeznek karitatív tevékenységet, és közben vannak ezek a modellek, melyek a fenntartható mikrohitelezésről szólnak. Mi pedig a kettő között, a senki földjén vagyunk.”

A program vezetői rendre azt tapasztalják, hogy azok a magánemberek és szervezetek, akik szívesen adnak pénzt jótékony célokra, megrettennek, amikor látják, hogy ebben a modellben van egy gazdálkodási elem. A Kiútprogramot kezdetben még a jó szándékú cikkek is a szegények bankjának nevezték, de ez nem csak téves, hanem egyenesen káros percepció, ami sok finanszírozót elijeszthetett.

Pedig a hazai tapasztalatok épp azt mutatták meg, hogy a modell nem működhet banki logika alapján, lehetetlen a rendszerből profitot kiszedni és fenntarthatóvá tenni. A cél nem is lehet ez, hiszen ehhez túl magasak az operatív költségek és túl sok a vissza nem fizetett, elúszott hitel.

Molnár szerint egyrészt azt a szemléletet kéne elfogadtatni, hogy a 40 százalékos hitelvesztés valójában jó eredmény, 

és sokkal olcsóbb, mint a kormányzati programok, sokkal olcsóbb, mint a közmunka.

Másrészt pedig azt fontos hangsúlyozni, hogy egy ilyen modell sokkal hasznosabb, mint bármiféle karitatív akció:

„Egy tartós szegénységben élő, aktív korú ember esetében a karitász csak konzerválja a helyzetet, és nem segít. Nyilván ha valaki éhen fog halni, akkor annak enni kell adni, ez nem is kérdés. De mindegyik módszernek meg kéne találni a saját helyét.”

Térkövezés helyett piac

A legnehezebb feladat és egyben a legfontosabb kérdés, hogy a piacra jutást segítsék elő. Molnár szerint épp ez a baj a lokális, önfenntartó gazdálkodást elősegítő programokkal. Ezekből nem jön a társadalmi integráció, ilyenkor egy kis kapszulába zárva még jobban kirekesztik az érintetteket a társadalom szövetéből. Az persze fontos különbség, hogy valaki úgy van-e kiszorítva a társadalomból, hogy éhezik, vagy úgy, hogy nem. De hosszabb távon ez nem lehet megoldás.

„Egy értelmesen működő országban az állam legfontosabb szerepe az épp az üzleti kapcsolatok megteremtésében van. Segítenek hálózatot építeni, ami összeköti a lokálisan termelő kisvállalkozókat.”

Itthon viszont ennek nem látni jelét. Sokan mondták, hogy az autópálya-építés majd segít, de a pár települést leszámítva, ami közvetlenül a pályák mellett fekszik, zéró hatása lett. Hiányzik a felhordó infrastruktúra, nem látni, honnan kerülhetne oda termelő tőke.

„Mindig sírva fakadok, amikor meglátom, hogy egy újabb falu főterén építettek szökőkutat és díszburkolatot uniós forrásokból. A polgármesternek nyilván jól esik ezt látni, amikor kilép a hivatalából, de ennek ennél több funkciója nincs.  Nagyon sok pénz kerül EU-s pályázatokból ezekbe a térségekbe olyan dolgokra, amiből végül semmi nem lesz.”

Vissza a társadalomba

A Kiútprogram igazi célja a piacra jutással párhuzamosan a társadalmi integráció elősegítése. A program résztvevőinek döntő többsége, több mint nyolcvan százalékuk cigány.

A munkanélküli ellátásokkal és a közmunkával kapcsolatos magyar közpolitika arra az elgondolásra épül, hogy a tartós munkanélküliek elsősorban azért nem dolgoznak, mert kényelmesebb nekik a segélyből élni és mellette esetleg alkalmi munkákat vállalni. Úgyhogy rá kell őket szorítani a munkára, csökkenteni kell a szociális támogatásokat és a közmunkáért járó juttatást is.

Uborkák zsákolása (Fotó: Sárkány Csilla)

És Molnár szerint ez a fajta megközelítés még erősebbé válik, ha cigányokról van szó. Ebben a tekintetben Magyarországon egyébként is sajátos a cigányokkal szembeni előítéletek szerkezete. Miközben az emberek négyötöde úgy gondolja, hogy a cigányok problémáit megoldaná, ha végre elkezdenének dolgozni, ha munkába szeretnének állni, akkor nem veszik fel őket. Nincs is ennél biztosabb módszer az előítéletek megerősítésére. A romák háromnegyede gyakran találkozott a munkavállalás során hátrányos megkülönböztetéssel

A Kiútprogram pedig Molnár elmondása szerint nagyon erős cáfolatot nyújt ezekkel az előítéletekkel szemben.

Azt bizonyítja, hogy ha reális lehetőséget kínálunk, segítünk megteremteni a munka feltételeit, legyen szó akár a hiányzó kezdőtőkéről, akár hiányzó ismeretek pótlásáról, vagy a termelés értékesítéséhez szükséges kapcsolatokról, akkor olyan emberek, akiknek korábban soha nem is volt bejelentett munkájuk elképesztő intenzitással és eltökéltséggel dolgoznak.

Nem kevés olyan roma ügyfelünk van, aki a főszezonban jóval több mint napi 8 órát tölt az uborka körüli kemény munkával. Sokat számít ebben a vonatkozásban az is, hogy közvetlenül látható a munka értelme. Partnereink tudják, hogy minél többet termelnek, annál több marad nekik. Meg tudják venni télire a tüzelőt, meg tudják venni az iskolába szükséges felszerelést a gyerekeknek, ki tudják fizetni a tartozásukat a boltban.

Közben pedig folyamatosan tanulnak, a mezőgazdasági alapismeretek elsajátítása mellett nem ritka az sem, hogy a munkába integrált tanulásnak köszönhetően döbbennek rá emberek, hogy be akarják fejezni a nyolc általánost.

És rengeteg hasonló történet van. A Nyírség és Szatmár után idén Bodrogköz néhány településén is próbálkoztak. Csak páran mertek belevágni a programba, most meg már az eredmények láttán egyre többen szeretnének csatlkozni. Vagy a falu, ahol a sikeresen törlesztő ügyfeleknek kamatmentes hitelt ad a helyi boltos, mivel látja, hogy ő rendesen fizeti a hitelét. Vagy a történet a családról, ahol az uborkázásból bejövő bevételből tudják iskolába járatni és kollégiumba íratni gyermeküket a legközelebbi nagyvárosban. Mert hiába a mélyszegénység, az állam csak a szükséges összeg felét állja. És persze voltak őrületes kudarcok is, falvak, ahol alighanem előre összebeszéltek a helyiek közül többen, és közösen lenyúlták, amit lehetett.

De ezek benne vannak a kalapban és közben a megtérülési ráta folyamatosan növekszik, idén nyolcvan százalék fölött volt a visszafizetési arány. A cél az, hogy rövid időn belül ne hetven, hanem kétszáz ügyfél részvételével növelhessék tovább ezt az arányt.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;