Felzárkózás a Nyugathoz: mit tehet a magyar elit?

Hét állítás a felzárkózás lehetőségéről, valamint a magyar elit felelősségéről és feladatáról

(A szöveg az Elit2020 konferencián, április 23-án, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen elhangzott előadás szerkesztett változata.)

1. Magyarország visszatérő álma a Nyugathoz való felzárkózás, de utolsó sikereink immáron száz évesek és az elmúlt huszonöt év egyértelmű kudarc.

Évszázadok óta siratjuk Mohácsot, a középkori magyar nagyhatalom végét, és próbálunk visszakerülni a világ fejlett országainak sorába. A hosszú 19. század ebben a tekintetben egyértelmű sikertörténet, szemben a rövid 20. századdal, amely során valódi felzárkózásra nem sok esélyünk volt.

Ezért is különösen fájdalmas az elmúlt 25 év teljesítménye. Bár békében élhettünk, a magunk urai voltunk, sőt, történelmi léptékben is kivételes világgazdasági fellendülés vett minket körül, mégis lemaradtunk először Csehországgal, majd Szlovákiával, végül Lengyelországgal szemben is. Utóbbi különösen intő jel kell, hogy legyen, hisz a legelfogadottabb nemzetközi gazdaságtörténeti adatbázis (Maddison) számai szerint az ezt megelőző 150 évben mindig gazdagabbak voltunk, mint lengyel barátaink.

Önmagának hazudik, aki azt gondolja, hogy ez elsősorban az elmúlt öt év következménye.

A 2010-ben meghirdetett anakronisztikus forradalomnak is meglesz majd a böjtje, nem is kicsi, de az EU pénzek vakító csillogása jó néhány évig elrejti még, hogy zsákutcában rohanunk előre.

Az a leszakadás viszont, amit most érzékelünk, az a nyolcvanas években elindult, majd a rendszerváltozás hibáival tetézett út eredménye.

A kudarcok azonban nem szabad, hogy kedvünket szegjék. Ne higgyünk a középszerűséget megideologizálóknak! A felzárkózás igenis lehetséges. Mindenképpen jobb helyzetben vagyunk például, mint a Malajziából kitaszított, erőforrások és önálló identitás nélkül álló Szingapúr volt 1965-ben, vagy az akkor még Európa egyik legszegényebb országának számító Írország 1969-ben. Ha nekik sikerült, akkor mi sem vagyunk örök kullogásra kárhoztatva: lehetünk mi is fejlett ország.

2. A politika önállóan soha nem fogja megváltani Magyarországot: szofisztikált tudás- és tulajdonosi elit nélkül nincs felzárkózás.

Az ország megváltását elsősorban a politikától, horribile dictu, egyetlen politikai vezetőtől várják a magyarok régóta. Hiába. Rájöhetnénk már, hogy ez a megközelítés alapvetően téves. A politikai elit, a „politika” az országban ismert és elérhető elemzésekből és ötletekből gazdálkodik, és a megvalósításukra is csak akkor képes, ha az országban működő rendszerekre, szervezetekre támaszkodik. Magyarul a politika a szellemi- és tulajdonosi elit (a továbbiakban röviden az „elit”, határozottan megkülönböztetve a „politikai elittől”) minősége által meghatározott pályán játszik.

A szellemi elit tagjai a tudományos és kulturális élet azon szereplői, akiket e területek művelői iránymutatónak, normateremtőnek gondolnak. A szellemi elit tagjait tekintélynek fogadja el legalább szakmájuk hazai közönsége, de nem egyszer a szélesebb közvélemény is. Az eliten belüli tagság gyakran bizonyos pozíciók betöltéséhez is kapcsolódik, de a kettő akár élesen el is válhat egymástól. A tulajdonosi elitet viszont vállalkozók alkotják, olyan emberek, akiknek elegendő anyagi függetlensége van ahhoz, hogy saját belátásuk szerint finanszírozzák mások alkotó tevékenységét. Ők elsősorban a pénzük segítségével befolyásolják az országban uralkodó állapotokat. Az eliten belül rendszerint egyfajta státusz-egyenlőség van, annak tagjai legalábbis vitapartnernek fogadják el egymást, szemben a politikával és az államigazgatással, ahol az alá- és fölérendeltség a meghatározó viszonylat.

Bár az egyenlőségeszme túlhajtásaként szokás az elit szót negatív konnotációval említeni, a valóságban minden közösségnek, így a társadalomnak is szüksége van tekintélyekre, informális vezetőkre. Ettől persze ez az elit még lehet jó és rossz, illetve hasznos vagy haszontalan is.

Annyit már tudunk a sikeresen felzárkózó országok történetéből, hogy fenntarthatóan gazdaggá, azaz fejletté akkor válik egy ország, ha bizonyos normák és szabályok követése bevett gyakorlattá válik. Arra viszont nincs általános recept, hogy hogyan, milyen úton lehet eljutni odáig. Az nagyon is országfüggő. A felzárkózási pálya kialakítását nehezíti, hogy a környezet, amelyben boldogulni kéne, nagyon komplex, ráadásul gyorsan változik.

Ebben a rengeteg bizonytalansággal terhelt helyzetben csak állandó próbálgatással lehet sikert elérni. Egyet lépek, aztán mérek, ellenőrzöm a hatást, és ha kell, korrigálok. Nem évtizedeken átívelő nagy víziók tucatjai kellenek, hanem milliónyi apró ötlet, kezdeményezés és visszajelzés. Egy ország szintjén az ezekhez kapcsolódó megannyi szempont és ismeret folyamatos integrálását jelenti. Ez elsősorban az elit feladata volna.

Jól működő elit nélkül a szerepet az államapparátus vindikálja magának, de annak bürokratikus logikája lehetetlenné teszi a sikert. A magyar közoktatás elmúlt ötéves története tökéletesen illusztrálja ezt a példát. Az óriási központosítás egyetlen központi akarat érvényesítését tűzte célul a tananyagtól a tanárok továbbképzésén át az iskolák adminisztratív problémáinak kezeléséig. Ez valamennyire sikerült is, elveszett viszont az a helyi körülmények, a tanári innovációk és a világ változásának integrációja. Nincs is nagyon senki, akinek tetszene a rendszer, kivéve persze a rendszert működtető, a kontrollt öncéllá emelő bürokratikus rendszert, a magyar államot.

3. A féltudású magyar elit megbukott és egyelőre senki nem vette át a funkcióját.

Az elmúlt évtizedekben regnáló magyar elit hiteltelenné vált mind a hatalom, mind pedig a szélesebb közvélemény szemében. Hitelesség híján előbbi nem tart igényt sem döntés-előkészítői (szakértői funkció), sem a végrehajtás-támogatói szerepére (véleményvezéri funkció). A közvéleményt pedig egész egyszerűen nem érdekli az egykor volt elit tagjainak siráma.

Az elit klasszikus funkcióit azonban nem vette át tőlük senki. Nincsenek politikától független, önmagukban megálló tekintélyek, nincsenek befolyásos szakértők és véleményvezérek. A hatalmon lévők csak a saját fejük után mennek.

A hagyományos elit állásokat természetesen ma is betöltik valakik, csak éppen a meghatározó döntések előkészítésénél és értékelésénél nem osztanak nekik lapot. Az egyetlen funkciójuk, hogy személyükben szimbolizáljanak valamifajta elitcserét. A valóságban azonban ma nem elitünk van, hanem nómenklatúránk. Azaz a politika által a hagyományos elit állásokba ültetett, a hatalmi logika mentén működő, önálló tekintéllyel nem rendelkező rétegünk.

Elit nélkül viszont drámaian lecsökken az intézkedésekhez kapcsolódó önkorrekció lehetősége, illetve beszűkül a mindennapi, apró szabályinnovációk tere, hisz bezárul az ötletek alulról felfelé történő becsatornázásának lehetősége. A feladatok ellátására pedig bejelentkezik egy felülről-lefelé irányított, parancskövetésre szocializált bürokratikus monolit, a magyar állam. Ebből aztán a sok apró kísérlet helyett néhány „big bet”, azaz nagy ambíciójú és egyben nagy kockázatú szabályozási kaland lesz. E hazárdőr stratégiával azonban még soha senki nem tudott tartós növekedést produkálni.

4. A féltudású elit azért hiteltelenedett el, mert a járadékvadászatot tette modus operandijává és ezzel a teljesítmény helyett a hatalmi, illetve pártpolitikai szempontok váltak rendező elvévé. Így viszont megkülönböztethetetlenné vált a politikától, és a rezsim bukása őket is maga alá temette.

Mindkét nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ, elitpártok voltak, amelyek az akkori tudáselit szemszögéből, előítéleteivel szemlélték az ország problémáit. Ezzel az eliten belüli választóvonalak és ellentétek nagyon korán pártpolitikai kérdéssé lényegültek át. Ráadásul e helyzet lehetővé tette, hogy az elit megannyi tagja saját maga és barátai megélhetését a pártpolitika segítségével biztosítsa, méghozzá korábban nem látott színvonalon. Ez az ún. járadékvadászat (az államtól szerzett, meg nem szolgált jövedelem lefölözése) nagyon gyorsan normává vált az eliten belül, miközben nem volt szinte semmilyen ösztönző az államtól való nagyobb távolságtartásra. Amikor az elitpártoktól a hatalmat a két néppárt, az MSZP és a Fidesz átvette, már egy, a politikától részben függő elitet kaptak ajándékba.

Közben elsősorban külföldieknek privatizáltuk a magyar gazdaság döntő többségét. Ezzel egyrészt kizártuk annak lehetőségét, hogy a szellemi elit finanszírozásában hazai alternatívája lehessen az államnak, így az elit kontrollja lehessen a hatalomnak. Másrészt néhány szerencsés kivételtől eltekintve, évtizedekre előre középvállalkozói létre kárhoztattuk az (gazdasági) értékteremtésre fókuszáló tulajdonosi elitet és a továbbra is óriási összegeket mozgató államot tettük a meggazdagodás szinte egyetlen lehetséges forrásává. Így viszont az állam nemcsak a kulturális elit, de az üzleti elit legfontosabb finanszírozója is lett.

E szimbiózis eredményeképpen mindenki benne volt a buliban: a járadékvadászatra épülő gazdasági-politikai rendszernek alig volt számottevő súlyú kritikusa az eliten belül. Viták csak az elosztáson voltak – miért ők kapják a több pénzt, a jobb állást, a zsírosabb szerződést, miért nem mi.

Cserében a politika az elit tagjainak még meglévő legitimáló erejét kérte. Utóbbiak jó része pedig annak rendje s módja szerint fel is vonult a megfelelő zászlók alatt. Egy-egy felháborodás, vagy éppen hűségeskü, egy kis pártrendezvény hakni, vagy éppen feltáró elemzés az ellenfélről – volt minden, sokszor még kérni sem kellett.

Ebben a rendszerben viszont az elit tagjainak nem éri meg az önálló teljesítményre fókuszálni, mert nem azt fizetik meg. Reflektorfénybe, pozícióba, az elit szimbolikus szerepköreibe elsősorban olyan személyek kerültek, akik a politikai csoportérdekért való kiállásban mutattak példát. Még egy „meghurcolt ellenzékit” is sokkal többen szerettek, ismertek, mint egy politikától független alkotásra törekvő embert. Előbbit ráadásul ki is fizették, amikor az övéi kerültek hatalomba, utóbbi viszont jó eséllyel soha nem volt elég hasznos a politikának ehhez.

Teljesítmény, önálló gondolatok és eredmények híján a magyar elit megítélése egyszerűen összeolvadt az akkori politikai-gazdasági berendezkedés megítélésével. Amikor pedig az utóbbi látványosan megbukott, vele zuhant a mélybe az elit hitelessége is.

5. Tudás-, szolgáltatás-, és termékexportra kellene ráállnunk, hogy kiszabadulhassunk a járadékvadászat csapdájából. A felzárkózási folyamat még a legjobb esetben is évtizedekig fog tartani.

A sikeres hosszú távú növekedési történetek elemzéséből született meg 2004-ben Acemoglu, Johnson és Robinson (AJR) modellje, amelyik azóta is a feltörekvő országok felzárkózási kilátásaival kapcsolatos elemzésének sarokköve. A modell a tartós növekedésnek három, látszólag pofon egyszerű előfeltételét határozza meg. Egészen pontosan azt mondja, hogy akkor jönnek létre tartós gazdasági növekedést ösztönző gazdasági intézmények (azaz szabályok, gyakorlatok és normák), amikor a politikai intézmények

  • a tulajdonjog széleskörű védelmében érdekelt csoportokat juttatnak hatalmi helyzetbe,
  • hatékonyan korlátozzák a hatalommal rendelkezőket, és
  • viszonylag kicsi a hatalmasok által járadékvadászat útján megszerezhető jövedelem.

Ha egy kicsit megpiszkáljuk e három feltétel egymáshoz való viszonyát, akkor azt látjuk, hogy a harmadik feltétel teljesülési szintje nagyban befolyásolja az első kettőét is. Ha ugyanis a hatalommal rendelkezők a járadékvadászatnak köszönhetően folyamatosan a legvagyonosabbak is tudnak lenni, akkor mindig meg tudják akadályozni, hogy mások őket hatékonyan korlátozzák, illetve hogy mások tulajdonjoga abszolút védelmet élvezzen (éppen a hatalmasokkal szemben).

Ha viszont létrejön egy erős, a nemzetközi versenyben is érvényesülni képes tulajdonosi elit, továbbá a szellemi elit nagy részének megbecsülése és megélhetése sem csak a politikán múlik, akkor a hatalommal rendelkezők korlátozása is realitássá válhat.

Innentől pedig tényleg csak egy lépés a tulajdonjog következesebb védelme.

A rendszerszintű járadékvadászat tehát a felzárkózás ősellensége.

De akkor hogyan szabadulhatunk meg tőle?

Magyarország az 1989/90-es rendszerváltozáskor elszalasztotta azt az évszázados lehetőséget, hogy deus ex machina olyan politikai intézményeket hozzon létre, amelyek teljesítik e pontokat. A legnagyobb hiba a reprivatizáció elmaradása (vö. tulajdonjog tisztelete), az ügynökök és a volt politikai vezetők büntetlenül hagyása (vö. precedens a hatalommal való visszaélés hosszú távú büntetésére), illetve a hazai tulajdonosi elit cseh-típusú gyors megerősödését lehetetlenné tevő, a külföldieknek történő előkészítetlen és tömeges privatizáció voltak (vö. járadékvadászat alternatíváinak erősítése).

Most nincs ilyen helyzet, ezért csak a hosszú, nyögvenyelős út marad: évtizedek munkájával kell leépíteni a járadékvadászat súlyát Magyarországon, miközben az állam nem nagyon akar majd visszavonulni.

Egy kis ország esetében ez csak úgy sikerülhet, ha a külföldi piacról történő jövedelemszerzés reális alternatívája lesz a magyarországinak. Azaz ha a hazai magánszemélyek és magyar tulajdonú vállalkozások nagy tömegben lesznek képesek szellemi, kulturális termékeiket, szolgáltatásaikat, vagy éppen iparcikkeiket külföldön, nemzetközi versenyhelyzetben értékesíteni. Ez a modell emelte ki Svédországot, Írországot, Szingapúrt és Koreát, és a jelenlegi cseh felzárkózást is ez motor hajtja.

Ha kialakul egy magyar elit, amelyik nemzetközi kontextusban is értelmezhető és értékelt teljesítményt nyújt, akkor az az elit el is fogja tudni tartani magát abból a tudásból és így kiszabadulhat a járadékvadászat csapdájából.

Ráadásul, amolyan nagyon pozitív mellékhatásként, a kurrens tudásuk lehetővé tenné azt is, hogy jobban értsék a hazai problémák nemzetközi kontextusát.

Amilyen vonzó ez a perspektíva, olyan nehéz megvalósítani. Nemzetközi szintű teljesítményt ugyanis kevés ember és vállalat produkál ma Magyarországon. Minden bizonnyal évtizedek és az új, nem a féltudású elit világán szocializálódott generációk kellenek majd ahhoz, hogy ez a jelenség tömegessé válhasson. De már az odavezető út is sokkal több eredményt hozhatna, mint az elmúlt huszonöt-harminc év elitjének folyamatos politikai akciózása.

6. A fiatalabb generációk egy jelentős része elkerülheti elődei legnagyobb hibáit: a járadékvadászat működési elvvé válását, az átpolitizálódást és a teljesítmény elv háttérbe szorítását.

A mai 35-50 évesek generációja szerencsés csillagzat alatt született. A kommunizmus bukása utáni globális eufóriát meglovagolva ez a generáció nagy számban küldhetett embereket szerte a világba tanulni, akár a legjobb iskolákba is. Eközben a hazánkba özönlő külföldi vállalatok nagy fizetéseket adtak a nemzetközi szinten is értelmezhető tudásért. Sőt, a kilencvenes években a később aztán visszaütő nagy privatizációs és liberalizációs hullámnak köszönhetően Budapest még egyfajta régiós központként működött. Ez pedig az akkori magyar fiataloknak az ország valódi súlyához képest aránytalanul nagy lehetőséget biztosított, akik aztán nagy számban haza is tértek és mostanra meghatározó pozíciókat töltenek be.

De szerencsés ez a generáció egy másik, hasonlóan fontos szempontból is. A megannyi üzleti lehetőség miatt lehetőségük volt az államtól és ezen keresztül a pártpolitikától a korábbiaknál függetlenebb karrierpályát építeni Magyarországon. Ráadásul a külföldön vagy külföldi intézményekben tanulókra, dolgozókra nyilvánvalóan ható, a pénzügyi válságig uralkodó nyugati dogmarendszer a politikamentes professzionalizmus ethoszát hirdette.

Ezzel párhuzamosan a külföldön szerezett elmélyült tudás, illetve a fent említett professzionalizmus inkább hátrányára, semmint előnyére vált annak, aki a féltudású elit és a járadékvadász logika által uralt területeken próbált volna előrelépni. Így aztán szemben elődeikkel, közülük kevesebben kötöttek ki az állam által dominált területeken.

A fenti két tényező hatására a mai középgeneráció egy kézzelfogható része érthetné területének nyugati diskurzusait. A korábbiaknál többen lehetnek képesek közülük európai, esetenként globális értelemben is értékelhető teljesítményre. Ráadásul e generáció jelentős része inkább távol tartaná magát a magyar államtól és ezzel együtt a pártpolitikától.

7. A szerencsés csillagzat önmagában nem sokra elég. A következő generációnak néhány új alapelvet kell szem előtt tartania ahhoz, hogy a tudás-, szolgáltatás- és termékexport alapú stratégia megvalósítható legyen.

Ahhoz, hogy a korábbinál sikeresebb magyar elitet, és vele együtt egy sikeresebb országot építsünk, néhány feltételt teljesítenünk kell. Először is, a magyar elit tagjainak relevánssá kell válniuk nemzetközileg. A magyar elit tagjainak be kell tudniuk csatlakozni saját területük nyugati diskurzusaiba, versenyeibe, mert csak így férhetnek hozzá azok pénzügyi forrásaihoz is. Ez nemcsak a tudásért magáért fontos, hanem mert semmi nem hitelesít úgy itthon, semmi nem véd úgy a járadékvadászok önigazoló irigységének következményeitől, mint a külföldi siker. A kurrens tudást aztán később adaptálni kell majd a magyar valóságra is, de ne kössük a kocsit a ló elé: először a világot kell megérteni, nem a magyar helyzet specialitásait, mert ellenkező irányban nem szokott működni a dolog. Hogy egy egészen praktikus példát vegyünk: miközben vannak kiváló érvek (elsősorban kulturális és szocializációs megfontolások) arra, hogy az alapképzést itthon végezze egy egyetemista, de a mester- és különösen a doktori kurzusok esetében ezek már nem állnak. Aki a mai fiatalok közül nem tanul külföldön (nem, nem egy Erasmus szemesztert, hanem egy egész programot), az nem nagyon fog becsatornázódni a világ gondolkodásába.

Másrészt fórumokat, csatornákat kell találni és építeni arra, hogy ezt a tudást, tapasztalatot megoszthassák itthon is. Ezzel egyrészt tekintélyt, hitelességet szerezhetnek maguknak és megszerzett tudásuknak, másrészt megtermékenyíthetik vele az itthoni diskurzusokat is. Az internet a korábbi generációk számára elképzelhetetlen lehetőségeket kínál e területen.

Harmadrészt akár túlzásokba is érdemes esni a pártpolitikától való távolságtartásban. Minden egyes pártpolitikaiként értelmezett megnyilvánulás elvesz a kialakulóban lévő elit hitelességéből. Ha úgy tetszik, ez a múlt terhe. Ettől még az elitnek van közéleti szerepe és feladata, csak az nem az ellenzékéhez, hanem inkább a köztársasági elnökéhez hasonlít. Rövid távú kérdések helyett a hosszú távúakban, az államiak helyett a magánkezdeményezésekben, a silány utánérzések helyett a valódi alkotások támogatásában érdemes exponálnia magát. Az így összegyűjtött hitelességet aztán csak a valóban sorsdöntő kérdésekben, például az EU-tagságunk védelme, érdemes az elit látványos és összehangolt tiltakozására váltani.

Akik azonban mégis a politikai aktivizmusban hisznek, azok mindenképpen váljanak politikussá. Az országnak óriási szüksége lenne tisztességes, de ambiciózus politikusokra. Csak ezt ne keverjük össze az elit ország iránti felelősségével.

Végső soron az a legfontosabb, hogy ne csak elmélkedjünk, beszélgessünk, rágódjunk, ne adj Isten, siránkozzunk, hanem tegyünk is. Ki-ki teremtse meg a saját csatornáját a világ felé, vagy csatlakozzon a már meglévő becsatornázódási pontokhoz és próbáljon meg nemzetközi színvonalon és nemzetközi közegben is értelmezhető módon alkotni. Ha az így működő emberek száma elér egy kritikus tömeget, akkor hirtelen az elit egésze is magáévá teheti ezeket az elveket. Az pedig egy óriási első lépés lenne a hosszútávon fenntartható felzárkózás folyamat beindítása felé.

*

A további előadásokat meg lehet nézni a konferencia weboldalán: elit2020.hu, illetve a Szeretem Magyarországot Klub Youtube-csatornáján. A szerző, Orbán Krisztián előadása:

(Fotó: IS-A Salamandra vitorlázó repülőgépet vontatnak lóval a lengyelországi Bezmiechowa repülőterén 1939-ben. Vojnich Pál felvétele, Fortepan archívum.)