A nemzeti tőkésosztály és az illegitim tulajdon ördögi köre

Bármennyire is megdöbbentőnek, esetleg felháborítónak tűnhet a kijelentés, a NER korrupciója vagy klientúra-építése egy meghatározó szempontból tényleg nem különbözik jelentősen a kommunista államosításoktól és a kilencvenes évek privatizációjától: mindegyik esetben az történt, hogy a hatalmon lévők saját belátásuk szerint és minimális átláthatóság mellett alakították át a honi tulajdonviszonyokat.

Mivel az újonnan létrehozott tulajdonosi jogok döntő többségét egyik esetben sem övezte széleskörű (azaz az eliten túlmutató) elfogadottság, az így megszerzett tulajdon a népesség egy számottevő részének szemében illegitim volt. Bár mindegyiket előkészítette és védte is valamifajta testreszabott törvény vagy alkotmányszerűség, sokak igazságérzete mégis lázadt ellenük.

Nem is alaptalanul: mindegyikben jelentős szerepet kapott a lopás.

A tulajdonviszonyok önkényes átszabását sohasem sikerült teljesen legalizálni. Bárhogyan is erőlködött az aktuális törvénygyár, az eltulajdonításba mindig becsúsztak olyan elemek, amelyek már az adott pillanatban is illegálisak voltak. A római jogi alapokon álló magyar jogrendből ugyanis nem lehet teljesen kiiktatni a polgárok tulajdonhoz való jogát vagy éppen a közpénzek magánvagyontól való megkülönböztetését.

A legitimációs problémák pedig odáig vezetnek, hogy egy következő hatalomváltáskor a kétes körülmények között szerzett jószágokat jó eséllyel orozzák el az új urak. Amikor ugyanis változnak a hatalmi viszonyok, az egyrészt megteremti a tulajdonviszonyok átszabásának hivatkozási alapját, másrészt ellehetetleníti a vesztesek védekezési lehetőségeit.

Volt például valami társadalmi igazságtétel érzete annak, amikor 2010 után az új csókosok bejelentkeztek a régiek vagyonának egy részéért.

Utóbbiakban pedig fel sem merülhetett, hogy a nyilvánossághoz vagy a bírósághoz forduljanak, hisz pontosan tudták, hogy senki nem állna ki mellettük. Ugyanakkor mindenki tudja – ők is, mi is – hogy amikor ez a rezsim bukik, a mostani kliensektől is el fogják venni a vagyonuk számottevő részét. Ezért aztán ők is azt teszik, amit az elődeik: külföldre menekítik a pénzt, hátha így többet sikerül majd megőrizni belőle.

A mi „nemzeti” oligarchiáink éppen úgy nem Magyarországon parkoltatják a vagyonukat, mint posztkommunista oligarchiáink, vagy éppen azok a csúnya multik.

Ilyen bizonytalan tulajdonviszonyok közt még a helyi hatalmasok is félnek Magyarországon befektetni a pénzt.

A zsidótörvények bevezetése vagy a kommunista államosítás – az állampolgárok egy részének kisemmizése, más részük vagyonhoz juttatása – még egy-egy szörnyű korszak anomáliájának tűnhetett, és sokan reménykedhettek benne, hogy egyszer, ha visszatérnek a normális idők, helyreáll a jogrend, és az állam visszaadja az elrabolt vagyonokat. Csalódniuk kellett. A rendszerváltozás megadta ezt az esélyt, amivel rajtunk kívül valamennyi régiós ország élt is. Megnyílt a lehetőség a reprivatizációra, azaz a kisemmizett tulajdonosok eredeti jogaiknak helyreállítására. Azok az országok, amelyek így tettek, azt deklarálták, hogy ha meg is lop az állam valakit, a jogrend előbb-utóbb, akár évtizedek múlva, de helyreáll. Érdemes hát megőrizni a tulajdoni lapokat, érdemes harcolni az önkény ellen, mert végül győzni fog az igazság.

Magyarország más utat választott. A rendszerváltozás különös kegyelmi állapotában az a döntés született, hogy a szüleink/nagyszüleink tulajdonjoga inkább nem számít. Nemcsak égbe kiáltó igazságtalanság, hanem ordas nagy ostobaság is volt.

A magyar állam ezzel azt az üzenetet küldte polgárainak, hogy a hatalmon lévőknek mindig igazuk van, a tulajdonos joga másodlagos. A jogaid akkor sem érvényesíthetők, ha a tolvaj rendszer már elbukott.

A magyar állampolgár pedig ne küzdjön az igazságáért, mert úgysem nyerhet. Alattvalók legyünk, ne polgárok.

Ettől kezdve a harmincas években elindult trendet már nem lehet anomáliának tekinteni, mert az bizony egy lassan százéves, szerves, sajnos töretlen folyamat. Magyarországon a tulajdon, különösen a nagyméretű vagyon védelmét elsősorban a politikai hatalomhoz való közelség biztosítja.

Ördögi körben vagyunk. Ha a fennálló tulajdoni viszonyokat illegitimnek tekintjük, akkor ez változtatásra ösztönöz, amit azonban csak politikai erővel és a fennálló szabályok felrúgásával lehet érvényesíteni. Az így létrehozott tulajdonviszonyok viszont rendszerint ugyanúgy illegitimek lesznek, és újabb változtatásoknak ágyaznak meg. Közben pedig a tulajdonhoz jutók jelentős része egyre csak szivattyúzza ki a pénzt az országból, és még az itthon tartott összegeket sem merik befektetni. Ez pedig nem más, mint a gazdasági leszakadás klasszikus, sokak által és sokszor bejárt és dokumentált útja.

Ebből a csapdából összesen két kiút van.

Az egyik a búcsúcédula-vásárlás. Ha már eredendő, „bemeneti” legitimációja nincs, az új klientúra szerezhet magának és tulajdonjogának „érdemalapú” legitimációt. Ha vagyonával egyértelműen előmozdítja az ország felemelkedését, továbbá ha maga és patrónusa mellett másoknak is juttat a haszonból, akkor reménykedhet ilyesmiben. Nem valószínű, hogy bárkinek is problémája lenne például a Richter két évtizeddel ezelőtti privatizációjával. A cég ugyanis azóta több mint tízezer magyar családnak biztosít megélhetést, hazai befektetők ezreit juttatja tőkejövedelemhez, a honi kutatás-fejlesztés nagyon kevés központjának egyike, az ország egyik legrégebbi mecénása, miközben tulajdonosai és vezetői nem fenyegetik mások tulajdonjogát. Az új klientúra cégei valahogy így vásárolhatnák meg maguknak az „üdvösséget”. Az érdem segítségével legitimált tulajdonjog pedig az ország egésze számára is vonzóbb volna, mint az einstand állandó körforgása.

A másik, az előzővel együtt is működő alternatíva, hogy az egyik következő rendszerváltásnál az új rezsim nem egy újabb körben vagyonhoz juttatandó klientúrára, hanem olyanokra próbál támaszkodni, akik a vagyonukat közvetve vagy közvetlenül a világpiacon szerezték. Nekik ugyanis, mint rendszerint nulláról indult vállalkozóknak, nincs tulajdon-legitimációs problémájuk. Ahol pedig felmerülhet ilyesmi, ott az exportsikerek komoly érdemalapú legitimációt teremtenek. Ez a biztonság eleve csökkenti a politikától való függésüket. Ráadásul számukra Magyarország a hátország: nem ezen a piacon keresik a pénzük döntő többségét, pusztán kiszámíthatóságot és stabilitást várnak tőle. Nem mások vagy az állam kifosztása, hanem a tulajdonjog széleskörű és általános védelme, fenntartható tulajdonviszonyok kialakítása az érdekük. Hogy ez egy rendszerváltásnál mennyi elszámoltatást és mennyi kompromisszumot igényel majd, ma még nem lehet tudni. Valószínűleg sokkal több kellene előbbiből, mint 1990-ben volt, és utóbbiból, mint 2010-ben.

Ezek híján viszont marad a száz éve forgó lemez és a csendes leszakadás.

(Fotó: Díszmagyarba öltözött férfi 1900-ban; Fortepan archívum)