Méltó módon pusztult el a kétezres évek legbátrabb internetes médiavállalkozása, a „bárkiről BÁRMIT megírunk, ha az egyébként igaz” elvét valló, az amerikai politikai-, média- és technológiai elit nagykutyáit, és egy rakás hírességet egy évtizede újra meg újra felháborító gawker.com, a New York-i pletyka-média-bulvár-politikai blog. Amennyiben egy mániákus internetmilliárdos hollywoodi filmbe illő, csak éppen valódi, titkos összeesküvést szőtt ellene, éveken át, dollártízmilliókból, hogy a végén lecsapjon, és eltiporja az idegesítő szerkesztőséget, személyesen is tönkretéve az őt legjobban idegesítő újságírókat.

Ennél nagyszabásúbb és ironikusabb módon nem bukhattak volna el. 

A dolog azért volt ironikus, mert miközben a Gawker bukásában az oldalt kevésbé ismerők a gátlástalan bulvárhiénák méltó megleckéztetését látták, a blog valójában a legidealistább médiavállalkozás volt, amit én személyesen valaha láttam. Olyan, a szó legjobb értelmében vett naiv kísérlet, ami annak ellenére, hogy természetesen kőkemény üzlet is, mindent alárendelt annak a totális újságírói szabadságnak, ami ilyen tiszta formában nagyon kevés sajtóterméknél valósult meg, bárhol és bármikor. Ez az idealizmus ugyanakkor mégsem volt életidegen, hiszen Denton nem titkolt célja volt, hogy mindezzel óriási közönséget érjen el és ő legyen a netes újmédia XXI. századi Rupert Murdochja. Csakhogy ehhez egészen más úton próbált eljutni, mint előtte bárki. Végül belebukott, de mint később látni fogjuk, ehhez igazából egy fatális véletlen kellett.

A Gawkerben azonban a botrányainál sokkal érdekesebb volt az, ahogyan megváltoztatta az amerikai média nyelvét, módszereit és stílusát, egyszerre újítva meg a "komoly" újságírást és a blogolást, illetve ahogyan a magyar online sajtóra is hatott.

Részeg metrózás az Új Média felé

Valamikor 2002-ben történt, hogy pittyegni kezdett a telefonom, mert egymás után futottak be rá az SMS-ek a barátomtól és egykori főnökömtől, Nick Dentontól. Nick, a Financial Times kilencvenes évek eleji budapesti tudósítója - akkoriban dolgoztam neki titkár-tolmács-asszisztensként - az egyik legkomolyabb és legcéltudatosabb ember, akit valaha megismertem, és akire akkoriban a „merev” jelző használata, sőt a kifejezett gépemberezés sem lett volna túlzás. Ezért lepett meg elemien, hogy az első üzenet arról szólt, hogy egy üveg borral utazik éppen a New York-i metrón, kicsit már berúgott, és szerelmes ebbe a városba. Ezt még tizenöt hasonló tematikájú SMS követte.

Nick nem véletlenül volt szó szerint és képletesen is megrészegedve. Miután jó pár évig volt tudósító, majd elit gazdasági újságíró az FT-nél, az internetrobbanásról hallva átment az amerikai nyugati partra technológiai tudósítónak, ahol úgy beszippantotta a hangulat, hogy pár hónap után otthagyta a sajtót és átállt a másik oldalra, amennyiben többszörös, ráadásul sikeres internetes cégalapító lett. Annyira sikeres, hogy a netes részvények árának brutális összeomlása, vagyis a híres dotkomlufi sem tette tönkre.

De azon a 2002-es napon nem ettől volt megrészegedve, hanem attól, hogy átköltözött New Yorkba, ahol teljesen lelazult, és éppen valami nagyszabásút talált ki.

Pont azt nem írják meg, ami a legérdekesebb

Az jutott az eszébe, hogy az újságírók pont a legérdekesebb dolgokat nem szokták megírni, azokat, amiket a munkanap végén egy pia mellett olyan színesen mesélnek egymásnak a kocsmában. Amiket vagy „mindenki tud”, de nem mer megírni, vagy amiket csak ők tudnak, de a lapjuknak persze túl durvák lennének. Pedig nyilvánvaló, hogy az olvasókat az ilyen cikkek érdekelnék a legjobban.

A világ legjobb újságja az lenne, amit a gátlásaiktól és a cenzúrázó tulajdonosaiktól megszabadított újságírók írnak, a formális sajtónyelv helyett abban a szórakoztató stílusban, ahogy egymással is kommunikálnak

– gondolta Denton, és már kész is volt a leendő Gawker-birodalom tartalmi váza.

A Gawker blogot és később az egész birodalmat a radikális idealizmus jellemezte. Idealisták voltak, mert mindent a titkok leleplezésére, a dolgok nyilvános bemutatására és közös megvitatására, a hatalmasok beszámoltatására és a képmutatás leleplezésére építettek. Radikálisok pedig azért, mert mindezeket az elveket nemcsak a titkolózók, hatalmasok és képmutatók üzleti vagy politikai tevékenységének megírásakor alkalmazták, mint egy tökösebb tényfeltáró oldal mondjuk. A Gawkernek ugyanolyan, sőt általában fontosabb, témája volt a szélesen értelmezett uralkodó osztály - politikusok, üzletemberek, médiavezetők, hírességek, sportolók - nemi élete, titkolt perverziói, bulizási, táplálkozási és öltözködési szokásai, egyszóval a magánélete. Denton arról akart lapot csinálni, amiről az emberek igazából beszélnek. És, mint jól tudjuk, sokkal szívesebben beszélnek arról, hogy X. kit kúr és hogyan, mint arról, hogy a közpénzből rendezett orgiák után miként reformálná meg a nagy ellátórendszereket.

Ez a harcos kiállás a tömegek nevében a Hatalom igazi birtokosai ellen paradox módon egy rakás - a Gawker által előszeretettel kipécézett - populista politikus alapállása is. Tényleg nem könnyű hitelesen és jó minőségben lélegeztetőgépezni! A Gawkernek is azok voltak a leggyengébb pillanatai, amikor az Új Uralkodó Osztály beszámoltatásának teljesen legitim vágya már egyfajta osztályharcba csapott át, és elkezdtek lőni mindenkire, aki öltönyt viselt.

A legkellemetlenebb ilyen mellélövésük az volt, amikor tavaly úgy leplezték le, hogy egy szupermenő óriáskiadó egyik hetero házasságban élő pénzügyi vezetője meleg prosituáltakkal mulat, hogy az információ nyilvánosságra hozásában a közérdeknek semmiféle eleme nem volt felfedezhető. A fickó bűne annyi volt, hogy limuzinos-öltönyös mahtattani médianagykutya volt. A blogbirodalom talán legnagyobb belső válságát kiváltva Denton később leszedte a posztot és bocsánatot kért az érintettől.

A blog alapállása mégis végig az volt, hogy vagyunk MI - olvasók és újságírók - és vannak ŐK, a hatalom mindenféle formáinak a birtokosai, akik MINDENT el akarnak titkolni előlünk. Mivel ŐK szinte minden fronton előnyöket élveznek, nekünk ahhoz minimum jogunk van, hogy szórakozzunk rajtuk és minden lehetséges alkalommal kiröhögjük őket, de igazából még ahhoz is, hogy a róluk szóló pletykákat megosszuk egymással.

Populizmus ez? A legteljesebb mértékben. De ez minden - jó vagy rossz - bulvársajtó alapvető mozgatóereje, csak a Gawker a legtöbb konkurensénél következetesebb volt benne.

Transzparens öncsonkítás

Szintén radikálisak voltak abban, hogy a kompromisszummentes nyitottságot saját magukra is alkalmazták. Azt mondták, hogy ha egyszer másokról mindent, de tényleg mindent megírnak, akkor magukkal is illik megtenni ugyanezt. Egészen biztosan nem volt még olyan szerkesztőség a sajtótörténetben, amelyik a legfontosabb belső ügyeit nyilvános posztok és kommentek formájában intézte, és a legnagyobb vitáit a teljes online nyilvánosság előtt folytatta le. A szerkesztőségi levlista lényegében publikus hozzászólások formájában üzemelt, a munkatársak frakciói például bejegyzésekben érveltek a szakszervezetbe való belépés mellett és ellen, vagy vitáztak arról, hogy cenzúra volt-e a melegként lebuktatott pénzügyi igazgatóról szóló poszt levétele.

A magyar olvasónak szokatlan, sőt akár riasztó is lehet, ahogy a Gawker egyes cikkalanyaira rávetette magát, nem kímélve az illetők legintimebb pillanatait sem. Mindezt néha olyan nyelvezettel, hogy ahhoz képest Horgos Károly, a legendás trágár Facebook-kommentelő középsőcsoportos kislány.

De Amerikában nemcsak a sajtóra vonatkozó jogszabályok egészen mások és sokkal megengedőbbek az újságokkal, hanem az ezek mögött húzódó felfogás is. Nagyon leegyszerűsítve az az alapelv, hogy aki bármiféle hatalommal bír mások fölött - legyen az anyagi, állami-közigazgatási, anyagi, ismertségben megmutatkozó hatalom - annak szinte bármit el kell viselnie a sajtótól, cserébe a privilégiumaiért.

Ami nálunk már régen kukkolásnak számít, az Amerikában még bőven belül van a média híres őrkutyaszerepén. De Denton tézise az volt, hogy az amerikai média ezzel együtt is sokszor öncenzúrázó, merev és behódol a hatalomnak.

Tartalomhoz a forma

A formát pedig a blogok és a profi írók egymásra engedése hozta. A blogolás akkoriban már nem volt újdonság, az azonban igen, hogy Denton civil webnaplóvezetők helyett fiatal, de profi újságírókkal íratott minőségi anyagokat, amik mentesek voltak a mainstream amerikai sajtó merevségétől, viszont jellemzően olyan alapossággal készültek, ami egy rendes újságírótól elvárható. A korábban felidézett SMS-ezésünk idején alapította meg az első blogját, a kütyümániásoknak szóló Gizmodót, aztán egy évre rá a kezdetben főleg manhattani médiapletykákat megíró Gawkert.

Bár az eddigiekből úgy is tűnhet, hogy a Gawker egyszerűen a médiacápák és hülye hírességek dugós sztorijain csámcsogó perverz bulvárlap volt, valójában nem, vagy nem csak ez a helyzet. A blog vonzerejét az adta, hogy volt benne minden: az egy jó címmel és esetleg egy sor szöveggel megosztott, mikroblogposztokra hajazó képektől és animgifektől a sima hülyéskedésen, rövid és hosszú véleménycikkeken és kőkemény, profi tényfeltáró anyagokon át a halál komoly esszéisztikus elemzésekig.

Fülsüketítően dörgött a bullshitágyú

Denton az elején arról nyilatkozgatott, hogy az alakuló blogbirodalmával azt akarja bizonyítani, hogy az egészen kis blogokra alapuló „nano publishing” életképes modell lehet, bár nem hiszi, hogy komolyabb pénzt keresni lehetne ilyesmivel. Ez azt jelentette, hogy egy jól meghatározott olvasóréteghez szóló, 1 vagy maximum 2 profi, bár alulfizetett szerző által írt blog úgy is minimum önnfenntartó lehet gazdaságilag, hogy abban a szokásos amerikai gigaszerkesztőség helyett csak az 1-2 blogger dolgozik, így a költségei egy hagyományos sajtótermék - ideértve az akkoriban divatos hírportálokat is - töredékére rúgnak. Amikor 2004-ben meglátogattam New Yorkban, a gawker.com szerkesztősége a nanó jegyében konkrétan Denton lakása volt, merthogy Elizabeth Spiers, vagyis az egyszemélyes szerkesztőség onnan írta a blogot.

A nanomodellhez szorosan hozzátartozott, hogy Denton fiatal (=olcsó), de látványosan jól író tehetségeket vett fel szerzőnek azzal a szöveggel, hogy most ugyan irtó keveset fizet nekik - ami teljesen igaz volt -, de cserébe hamar híresek lesznek a blogjuk révén, hogy egy-két év múlva nevetve válogathassanak a zsírosabbnál zsírosabb jól fizető magazinos állások között. (Ez egy rakás szerző esetében aztán tényleg így történt.)

A modell működött, egyre több szem lett a blogláncban, autós, feminista, sport, videójáték, sci-fi és egyéb tematikájú blogokkal, aztán elkezdtek nőni a szerkesztőségek és már rég nem volt szó nanopublishingről, a fizetések is javultak, a Gawker Birodalom pedig visszavonhatalanul befutott.

A helyzet innentől az összeomlásig nem sokat változott: a Gawker remekül elvolt az újmédia nagyon ritka független cégeinek egyikeként (független=nem volt benne külső tőke vagy megabefektetői pénz, hanem az alapító kezében, a saját bevételeiből működött és a nyereségéből fejlesztett), minden évben hozva a 7 millió dollár körüli profitot.

A kiadó szinte az egyetlen olyan sikeres újmédiacég volt, ami az "olyan saját tartalmat állítok elő, ami egyszerre vonzza az olvasókat és a hirdetőket"-modell alapján tudott nyereségesen működni. A Buzzfeed és a többi megosztásokra alapozó hasonló médiacég, de még a Vice kiadója is jelentős, részben egyfajta online reklámügynökségként is tevékenykedik és ebből szerzi piaci bevételeinek jelentős részét. A Gawker ezzel szemben az elképzelhető leghagyományosabb üzleti modell alapján működött, ebben az értelemben úgy, mint egy hagyományos újság.

Mindenkire hatottak

A Gawker-féle szubjektivitás, kritikus szellem és indiszkréció, illetve a klasszikus újságíró módszerek keverése magával ragadta nemcsak a közönséget, de a konkurens amerikai újságírókat is, visszavonhatatlanul megváltoztatva az amerikai on- és offline média nyelvezetét, stílusát és témaválasztását.

Nem véletlen, hogy a Gawker egyik kedvenc célpontjában, a New York Timesban Farhad Manjoo is ilyeneket mondott a gyászbeszédében:

A hangütése, a stílusa, érzékenysége, alapvető üzleti modellje és munkatempója hatással volt minden médiacégre, az olyan új szereplőktől kezdve, mint a BuzzFeed vagy a Vox az olyan veteránokig,. mint a CNN, a New Yorker és a New York Times.

A Gawker leginkább azzal gyakorolt ilyen erős hatást, hogy egy rakás olyan elemet épített be a stílusába, amiket nem ők találtak ki ugyan, de amikről korábban senkinek eszébe sem jutott volna, hogy "komoly" újságban helyük van.

Ma már például teljesen természetes, hogy egy komment, egy csetlog, egy fórumhozzászólás, egy anonim kérdés vagy egy screenshot is lehet cikktéma, vagy akár maga a cikk, de például ez az evidencia is leginkább a Gawkernek köszönhető. Innen visszanézve fura belegondolni, hogy őelőttük mainstream lapnál ilyen senkinek sem jutott volna az eszébe. A Gawker tette stílussá a komoly elemzés és az olcsó vicc, a fennköltség és a trágárság bátor keverését a fősodorbeli amerikai médiában. Ők hitették el, hogy egy tízflekkes tényfeltáró riport és egy kétszavas komment egyformán lehet szuper tartalom.

A Gawker meglepő felfedezése: az olvasó

Szintén úttörő volt a Gawker az olvasók mint tartalomelőállító partnerek komolyanvételében. Az olvasók előttük egyszerű klikkelőt jelentettek az online sajtótermékek szemében, esetleg kommentelőt, aki mindenféle bajokat okoz, például pereket hozhat szegény kiadó fejére, és akit ezért vizsla szemmel kell ellenőrizni. Denton azonban egészen másképp, potenciális sztoriforrásként és egyfajta társalkotóként tekintett az olvasókra, akiket nem korlátozni, hanem felszabadítani kell, többek között azért, hogy friss és máshonnan be nem szerezhető tartalommal lássák el a Gawkert. Aki már konfrontálódott való életbeli kommentelőkkel, az leginkább bolondnak nézte Dentont emiatt, de a végén inkább neki lett igaza. A Gawker-birodalom egy rakás híres sztoriját köszönhette a lojális olvasótábora tippjeinek, például az egyik kedvencemet, ami azt leplezte le, hogy egy akkoriban az összes sporthíradó szupersztárjának számító fiatal amerikaifocista a nagyobb médiafigyelem végett egyszerűen kitalált magának egy haldokló, majd meg is haló menyasszonyt.

Denton annyira hitt az olvasókban mint témabányákban, hogy óriási összegeket költött a Tökéletes Kommentmotor kifejlesztésére, ami egyfelől bátorítja az érdemi, vagyis témáról szóló beszélgetést, mégis van annyira szabad, hogy izgalmas információk forrása lehessen. Ennek a továbbfejlesztett verziója lett volna az egyszerre blog-, mikroblog-, komment- és fórummotorszerű Kinja, amit Denton egyfajta Twitter és Facebook-konkurens megosztási platformnak szánt, ami sima digitális médiacégből techcéggé varázsolta volna a Gawkert. Ez, bár dollármilliókat égettek el miatta, nem jött össze, mert a Kinján ugyan remekül lehetett kommentelni és egyszerű volt publikálni, sosem lett belőle termék, csak egy remek szerkesztőségi rendszer.

Denton annyira komolyan veszi ezt a témát, hogy egy online vitafórum fejlesztése lesz a következő, Gawker utáni projektje.

A magyar szál

A tökös kiadó nemcsak az amerikai, hanem például a magyar médiát is megváltoztatta. A legerősebb hatást a tőle ugyan sokban különböző, de a magyar online médiában mégis kicsit hasonló szerepet betöltő Indexre gyakorolta. Vagyis elsőre mindenképpen így néz ki.

A debil viccek, komoly hírek, belemenős riportok, gátlástalan tudósítások, leleplező tényfeltárások és komoly elemzések gátlástalan keverése, a különféle online szlengek és szubkultúrák beemelése a mainstreambe, az egysorostól az ezersorosig terjedő forma, a közvetlen, élőbeszédhez közelítő stílus mind a kettőnek védjegye.

Jobban belegondolva mégis arról van inkább szó, hogy Denton és Uj Péter, durván egykorú, klasszikus napilapos újságíróból lett online lapalapítóként nagyjából egyszerre éreztek rá arra, hogy az internetes sajtó nem számítógépeken írt és olvasott digitális papírújságokat fog jelenteni, hanem valami egészen mást és újat. Amikor most elbeszélgettünk a témáról, Uj azt mondta - amire kábé így is emlékeztem - , hogy a Gawker indulása körüli években ő nem is igazán olvasta Denton blogjait.

A Gawker azonban nagyszerű megerősítést jelentett abban, hogy egy rakás dolog, amit az Index kitalált, már csak azért is működhet, mert a legmenőbb amerikai újmédiás kiadó is hasonlókban utazik.

Blogos területen pedig ennél is közvetlenebb volt a Gawker-hatás, már csak azért is, mert én Denton barátjaként a kezdetektől olvastam a blogjait és próbáltam átemelni azt, amit a magyar viszonyok között lehetett.

A Gawker-blogok láttán találtuk ki például 2005-ben az Indexben Rádi Jackyll Gáborral a Tékozló Homár fogyasztóvédelmi blogot, ami az első kísérlet volt a magyar mainstream médiában arra, hogy egy blog néven nevezzen, majd azzal a lendülettel francba küldjön el konkrét cégeket és egyéni vállalkozókat. Óriási volt a rettegés az Index irodáiban, de mi pont a Gawker első tapasztalatai alapján bíztunk benne, hogy nem fog attól leszakadni az ég, ha nem mismásolunk, hanem kimondjuk, hogy a szatymazi Tevepata cipőbolt szemétül bánik a vásárlóival. Nem is szakadt le az ég: amíg mi csináltuk a Homárt, nem volt egy darab bíróságig eljutó ügyünk sem.

(Az oda-vissza hatás jegyében Denton 2005-ben Consumerist néven konkrétan – és bevallottan – lemásolta a Homárt. Érdekes volt látni, hogy miközben a Consumerist népszerű volt az olvasók körében, hirdetőt még Amerikában sem lehetett találni a cégeket és szolgáltatásokat csepülő posztok mellé. Miközben a Gawker blogra is lehetett. De a dolog így sem lett bukás, a nézettségileg jól futó sajtóterméket ugyanis 800 ezer dollárért megvette egy nagy civil fogyasztóvédelmi szervezet, akik azóta is boldogan üzemeltetik.)

(A jelenség - ha létezik egyáltalán - egyik oka nyilván az, hogy Denton félig magyar származású, az édesanyja, Marika Denton magyar zsidó terapeuta volt, Nick pedig évekig tudósította innen az FT-t, és bár titkolja, egészen jól beszél magyarul. Médiabirodalmát egy ideig magyar bejegyzésű cégek irányították, a fejlesztési részlege pedig jó régen Budapesten van, így ő maga is sokat jár ide. Én pedig majdnem három évig írtam a Gawker-birodalom egyetlen magyar nyelvű blogját, a cink.hu-t az itteni fejlesztőcég irodájából.)

Talán a Gawker hatására is vette az Index annyira komolyan a blogolást, hogy maga alapította, fizetett bloggerek által írt blogokból saját láncot is fűzzön. Aztán - évekkel megelőzve a Gawker saját, publikusnak szánt blogmotorját - Barczi Imre és Kozma József megcsinálták a blog.hu-t, majd az Index a magyar sajtóban elsőként elkezdett léha blogtartalmakat kirakni a szentként tisztelt címlapjára.

Ugyancsak a Gawker mutatta meg azt a magyar online sajtónak, - de nekem mindenképpen - hogy az újfajta minőségi újságírás mennyit meríthet a mikroblogolásból és az online kommunikáció más, egyáltalán nem veretes formáiból. Vagy azt, hogy az oknyomozás terepe ugyanúgy lehet egy trollfórum, mint egy levéltár.

A két ország közötti médiagazdasági különbséget jelzi, hogy az Index hiába aratta le a blogpiacot, szolgáltatói és tartalomszinten is, komoly pénzt sosem tudott csinálni belőle, miközben Amerikában a Gawker és a konkurens Huffington Post folyamatosan termelte a pénzt, sőt egy rakás magányos, pár tízezer olvasót felmutató amerikai blog is el tudott tartani 2-3-4 embert a bevételeiből.

Három év cinkelés

Miután az ősidőkben két évig voltam Denton titkára, majd újságíró lettem, az évek során többször hívott magához dolgozni, de mindig nemet mondtam, egyrészt mert furának tartottam volna, ha egy barátom a tulajdonosom, másrészt mert tökéletesen éreztem magam az Indexben. Aztán 2013.-ban, a sokadik ajánlatnál úgy éreztem - visszanézve helyesen - hogy ez lehet az életben az utolsó ilyen ajánlat. Plusz akkor bomlott fel a 2000. óta az életemet jelentő Index, így belevágtam. Az is Denton idealizmusát mutatja, hogy majdnem három évig finanszírozott egy hirdetéseket nem is futtató magyar nyelvű blogot, részben azért, hogy Magyarországon legyen egy tényleg mindenfajta, még hirdetői befolyástól is mentes sajtótermék.

Ez az arcraesés nem következett semmiből

Mivel a Gawker akinek csak tudott, beszólt, sokan joggal utálták, és miközben most a bukásán örvendeznek, evidenciaként ismételgetik, hogy ez csak idő kérdése volt, hiszen aki ilyen szemét, gátlástalan és nem tisztel sem istent, sem embert, és sáros bakanccsal tapossa a magánszférát, annak úgyis a bírósági elbukás a sorsa. Ez azonban a Gawker-sztori teljes félreértése.

A bloglánc minden belemenőssége ellenére ugyanis meghökkentően kevés írásuk végezte tárgyalóteremben. Mármint ahhoz képest. Voltak elvesztett pereik, ügyvédi fenyegetés vagonszámra, de olyan kiadóhoz képest, ami simán megírja és megmutatja, hogy egy istenként tisztelt amerikaifocista milyen fotókat küldött a faszáról a titkárnőnek, vagy amelyik simán nevezi disznóbaszónak egy ismert bulvárlap főszerkesztőjét, a valós veszteség aránylag kicsi volt. Nemcsak a magyar szemmel megdöbbentően engedékeny amerikai törvények miatt, hanem mert a Gawker gyakran írt kiborítót vagy indiszkrétet, de nem igazat igen-igen ritkán.

Az Öszvér mindent összezavar

A Gawker a bukása előttig folyamatosan nyereséges volt: mindaddig, míg el nem kellett kezdeni milliós ügyvédi számlákat fizetniük. A blogbirodalom bukása tehát nem volt kódolva a rendszerbe, pont ellenkezőleg: egy olyan, teljességgel megjósolhatatlan jelenség, olyan igazi anomália okozta azt, mint az Alapítvány trilógiában a mutáns Öszvér feltűnése, amit legnagyobb koponyák titkos társasága sem tudott megjósolni.

Ez az anomália Peter Thiel milliárdos óriásbefeketető, a Paypal alapítója, a Facebook első befektetője, a Szilícum-völgy egyik bárója volt.

Peter Thiel - hasonlóan például Dentonhoz - közép-európai gyökerekkel rendelkező, ambíciózus bevándorló és szintén meleg. Bár Németországban született, de a szülei egyéves korában Kaliforniába költöztek. A internetbizniszbe a PayPal egyik alapítójaként szállt be, a leghíresebbé pedig az a húzása tette, hogy a világon ő mert először pénzt tenni a Facebookba mint angyalbefektető. Az 500 ezer dollárjáért jó tízszázalékos pakettet kapott, amit nagyrészt már eladogatott, több, mint 600 millió dollárt kaszálva. Thiel excentrikus figura: ismert libertárius és Donald Trump lelkes támogatója, még a republikánus jelölőgyűlésen is felszólalt mellette.

Annyira elvakult bosszúálló, mint egy Tarantino-hős

A világ és a Gawker idén tavaszig úgy tudta, hogy ha valaki tönkreteheti a médiacéget, akkor az Hulk Hogan, a volt pankrátor, aki, miután a blog posztot írt egy olyan videóról, amin Hogan az akkori legjobb barátja szervezésében megdugja a barát akkori feleségét, pert indított.

(Korábban ebben a cikkben írtam a perről.)

Hogan - akkor még érthetetlen módon - nem volt hajlandó peren kívül megegyezni, hiába ér véget így minden hasonló ügy Amerikában, hanem a saját szempontjából sokkal kockázatosabb, racionálisan nem indokolható pereskedést választotta. Sőt, hiába bukott el a két, az ügyben indított perkísérlete is két szövetségi bíróságon, harmadjára is nekiveselkedett. Ekkor elérte, hogy az ügyet esküdtszék előtt tárgyalják egy iránta elfogult floridai bíróságon, pár kilométerre a helytől, ahol felnőtt.

(Az elfogultság olyan nyílt volt, hogy a bíró konkrétan nem engedélyezte például, hogy az esküdtek megnézhessék az egész per alapjául szolgáló videót, nehogy Hulk Hogan ellen hangolódjanak tőle, a videón Hogan ugyanis ocsmányul négerezett. De azt is megtiltotta, hogy az ügy koronatanúja, a szexvideót készítő férfi egyáltalán vallomást tehessen a tárgyaláson. A Gawker ügyét az sem segítette, hogy Dentonra visszaütött az a kép, amit magáról az amerikai médiában korábban szórakozásból festett, vagyis a szívtelen, a szálakat a háttérből kegyetlen sajtórobotként mozgató bulvármachinátoré.)

Itt már igazán gyanús volt az egész. Hogan ugyanis akkora összeg kifizetését kérte, amiről nyilvánvaló volt, hogy ha megítélik, a Gawker csődbe megy. (Végül még annál is többet ítéltek meg neki, mint amit kért.) Vagyis egy tutira beérkező, tisztes összegű peren kívüli kifizetést utasított el egy olyan bizonytalanért, ami akkora, hogy a végén talán semennyit sem jut neki belőle. Ilyet csak az csinál, aki nem a magáét kockáztatja. Nem sokkal később ki is derült, hogy nem a gyanakvó Gawker csavarodott bele valami konteóba, hanem tényleg áll valaki Hogan mögött. Egy gazdag bosszúálló, aki kifejezetten azért költött el évek során 10 millió dollárt csak a pankrátor jogi költségeire, hogy a per végén csődbe vigye a Gawkert és személyesen Dentont, illetve a dugós poszt szerzőjét. (A teljes, bosszúra elköltött összeg jóval nagyobb is lehetett, a milliárdos ugyanis állítólag 6-8 ügyben vizsgáltatta folyamatosan, éveken át azt, hogyan lehetne térdre kényszerítemie a Gawkert.)

Ez a bosszúálló volt Thiel.

Az üzletember, miután lelepleződött, két okkal magyarázta a tettét:

• a Gawker 2006-ban megírta róla, hogy meleg,
  
• és állandóan szemét módon cseszegette a szilícium-völgyi dotkommilliárdos haverjait.
  

Az első dolog igaz. A meleg szerző által a meleg kiadó lapjába írt poszt pedig minimum erősen vitatható. De azért az is igaz, hogy Thiel ekkor már évek óta egyáltalán nem csinált titkot a homoszexualitásából.

A második is igaz, csakhogy a magyarnál sokkal rámenősebb amerikai sajtó minden iparág összes vezető figuráját állandóan cseszegeti, pont a dotkomgazdagokat kivéve, akikbe a legtöbb róluk tudósító riporter valamiért szerelmes.

Thiel egyáltalán azért vihette mindezt véghez, mert az amerikai jog egy ideje megengedi, hogy az embernek valaki más viselje a jogi költségeit. A befektető éveken át dollártízmilliókból folytatott akciójának ijesztő mivolta mostanában kezd igazán kibontakozni. A floridai bíró összesen 140 millió dollár kártérítést ítélt meg Hogannek, amiből 10 millió jutott személyesen Dentonra, 100 ezer pedig a poszt írójára. A. J. Daurelióra, a többi pedig a kiadóvállalatra. A lényeg az volt, hogy ezt az összeget a Gawkernek szinte azonnal letétbe kellett helyeznie, így hiába nyeri meg később a fellebbezések után a pert, addigra már rég tönkrement.

Mivel ennyi mozdítható pénzük nem volt, az ítéletet követően a Gawker mint cég és Denton mint magánember is csődöt jelentettek. Az eleve adósságban úszó Daurelio azonban eddig nem tudta ezt megtenni, Thiel ügyvédei pedig - hiába arattak eddigre totális, az ellenfél megsemmisülésével járó győzelmet - most már konkrétan azért hadakoznak a bíróságon, hogy most a teljes, 140 milliós büntetést tolják át Daurelióra. Itt végképp a személyes eltiprás a cél, kendőzetlenül: az alany a százezret sem tudta kifizetni, a jogi lépés célja nem titkoltan az, hogy az újságírót tönkretegyék egy életre.

A Gawker csődvédelembe menekülése után az anyagi tehertől mentesített blogláncot a csődbiztosnak sikerült egészen jó áron eladnia: a spanyol nyelvű tévétársaságból éppen általános médiacéggé alakuló Univision 135 millió dollárt adott érte. De ez csak hat blogra vonatkozott a héttagú láncból. A hetediket, a névadó Gawkert annyira megtépázta az ügy, hogy azt senki sem akarta megvenni, így nemrég egy Denton-búcsúposzttal lehúzta a rolót.

Ez mindenkinek rossz

Mostanra az amerikai sajtó azon része is rájött, mekkora baj neki a Gawker bukása, amelyik mindig is utálta a szájtot. Ugyanis nem csak elvi, hanem gyakorlati szempontból is félelmetes, hogy egyetlen, kellőképpen gazdag és kellőképpen befolyásos ember személyes bosszúvágya elég lehet bármelyik lap taccsra tételéhez. Megfelelő mennyiségű készpénzzel elérhető, hogy egy újságra teljesen aránytalan büntetést rójanak ki, a munkatársait pedig magánemberként készítsék ki egy életre. A Gawkert úgy vitte csődbe a kiszabott büntetés, hogy addigi történetében egyáltalán nem voltak jellemzők az elmarasztaló ítéletek és a kérdéses ügyben fel sem merült, hogy ne írtak volna igazat.

A szituáció annál bizarrabb, hogy független elemzők is úgy látják, a Gawker és Denton a fellebbezések után a végén jó eséllyel akár meg is nyerhetik a pert, de a dolog akkor már majdnem mindegy lesz, hiszen a Gawker Media független médiavállalkozásként már megszűnt. Vagyis Amerikában hiába működnek a legendás fékek és csillognak a még híresebb ellensúlyok, egy kellőképpen gazdag, befolyásos és elszánt játékos ezek ellenére is bezárathatja azt, akinek nem tetszik a szövege.

A milliárdosnak sikerült kifektetnie a Gawkert, az azonban fontos kérdés, hogy a lap bátor, tiszteletlen, kiváncsi örökségét is meg tudja-e semmisíteni. Egyelőre nem tudni, hogy az amerikai laptulajdonosokban, szerkesztőkben és újságírókban mit mond majd a belső hang, amikor legközelebb egy nagykutyát érintő szaftos, de rizikós sztoriba botlanak. Azt, hogy

hagyd a francba, látom, mit műveltek a Gawkerrel is

vagy azt, hogy

írjuk meg, hiszen a nálunk sokkal tökösebb Gawkert is csak egy magányos őrült milliárdos tudta tönkretenni, olyanból meg Amerikában sem lehet végtelenül sok.

Azért tartok tőle, hogy nem a második.