Putyint az oroszok 2 százaléka akarta elnöknek, aztán felrobbantak a lakóházak, és megváltozott az ország


1999. szeptember 9-én, valamivel éjfél után robbanás rázta meg Moszkvában a Gurjanov utcai lakótelep egyik épületét. A ház középső része gyakorlatilag teljesen megsemmisült. „Ha valaki túl is élte a robbantást ebben az épületrészben, jó eséllyel élve elégett utána” – írta le a helyzetet az egyik mentős. Százan haltak meg, 690-en megsérültek. Bár először felmerült, hogy gázrobbanás történhetett, ezt szinte rögtön felváltotta az a magyarázat, hogy csecsen terroristák követtek el merényletet. A hatóságok furcsa módon nem konkrét elkövetőket neveztek meg, hanem azt mondták, hogy „csecsen szál” van az ügyben.

Ez már a második robbantás volt néhány napon belül, de az elsőnek még nem volt igazán nagy hatása a közvéleményre. Pedig a szeptember negyedikei, Bujnakszk városban történt merénylet is nagyon súlyos eset volt. Dagesztán második legnagyobb városában bomba robbant egy katonai lakótelep egyik ötemeletes házában este kilenc óra negyvenkor, amikor a lakók nagy része a Franciaország–Ukrajna focimeccset nézte. Hatvannégy ember halt meg, közel százan megsérültek. A baj pedig ennél sokkal nagyobb is lehetett volna: néhány órával a robbantás után találtak egy másik bombát is a helyi katonai kórház közelében. Tizenkét perccel azelőtt sikerült leállítani az időzítőt, hogy működésbe lépett volna.

Bár a dagesztáni is súlyos tragédia volt, azért nem keltett akkora feltűnést, mert a legtöbben úgy tekintették, hogy gyakorlatilag háborús övezetben történt. Augusztusban a csecsen terrorista, Samil Baszajev vezetésével 1200 ember tört be Csecsenföldről a szomszédos Dagesztánba. Először helyi erőkkel, majd az orosz hadsereggel csaptak össze.

A szeptember kilencedikei robbantással viszont a terror megérkezett az orosz fővárosba. Négy nappal később, szeptember 13-án újabb robbantás történt. A célpont ekkor is egy jellemzően munkások lakta moszkvai lakótelep épülete volt, egy kilencemeletes ház a Kasirszkoje út mellett. A bomba reggel fél hatkor robbant fel, amikor a lakók többsége aludt. Az épület kártyavárként omlott össze, 124 ember halt meg.

Moszkvában eluralkodott a rettegés. A város harmincezer társasházának mindegyikét ellenőrizni kellett, a lakótelepeken őrjáratokat szerveztek.

Bár senkit nem kaptak el, a hatóságok teljesen egyértelműen a csecsenekre mutogattak, illetve olyan, Csecsenföldön aktív terroristákra, akik Oszama bin Ladennel is kapcsolatban voltak. A tévében pedig megjelent egy fiatal miniszterelnök, aki augusztus óta volt a posztján, alig ismerte valaki, és aki hallott is róla, azt hitte, legfeljebb epizódszereplő lesz a gyorsan pörgő orosz politikában. Az illető az orosz titkosszolgálat, az FSZB vezetőjeként lett miniszterelnök augusztusban Borisz Jelcin elnök kinevezésére, bevallottan azzal a céllal, hogy ő legyen az utódja az elnöki székben 2000-től. Augusztusi felmérések szerint az oroszok 2 százaléka támogatta őt, ez az arány pedig szeptember elején is csak 4 százalékig kúszott fel. Úgy hívták, hogy Vlagyimir Putyin.

A robbantások után elég közvetlen nyelven azt nyilatkozta:

„Bárhol is vannak a terroristák, el fogjuk kapni őket. Ha a repülőtéren, akkor a repülőtéren kapjuk el. Már elnézést, de ha a vécén találjuk meg őket, akkor ott fogjuk felrobbantani őket. A probléma meg van oldva.”

Szeptember 16-án Volgodonszk város egyik kilencemeletes házánál robbant bomba. Itt 18 ember halt meg, ezzel a négy merénylet áldozatainak száma már 300 felett járt. A robbantás után már nemcsak Moszkvában, de az ország szinte minden részében eluralkodott a rettegés a lakótelepeken. Sokan nem mertek az otthonaikban aludni.

Szeptember végén az orosz hadsereg elindult Csecsenföld ellen. A robbantások miatt érzett bosszúvágy és fellángoló (vagy felszított) nemzeti érzelmek miatt a háborúnak óriási volt a támogatottsága. A közvélemény egyértelműen azt akarta, hogy a terroristák fizessenek meg az ártatlan emberek haláláért. A téma szinte minden mást elnyomott, alig volt már szó a szeptemberig meghatározó témákról, a mindent ellepő korrupcióról, az összeomlott gazdaságról, vagy arról, hogy sokan akkor már hónapok óta nem kaptak fizetést. Oroszország 93 000 katonát vetett be, annyit, mint Szovjetunió a nyolcvanas években az Afganisztán elleni háborúban. (Afganisztán területe harminchétszer, népessége huszonkétszer nagyobb, mint Csecsenföldé.)

Vlagyimir Putyin támogatottsága októberre 21 százalékra, novemberre 45 százalékra nőtt. Bár Moszkvában szeptember előtt sokan tartottak attól, hogy az egyre gyengülő Jelcin valamilyen ürüggyel el fogja szabotálni a választást, mert nem tudja átadni a hatalmat kijelölt utódjának, ekkora már világos volt, erre nem lesz semmi szükség. 

A Putyin körül létrehozott új párt, az Egység decemberben a parlamenti választások legnagyobb nyertese lett. Jelcin idő előtt lemondott, 2000 január elejétől Putyin megbízott elnök volt, márciusban pedig simán meg is nyerte az elnökválasztást.

„Miután elmúlt az első sokk, kiderült, hogy már egy teljesen másik országban élünk” – fogalmazta meg Szergej Kovaljov, a Memorial nevű emberi jogi szervezet vezetője.

A szeptemberi robbantások tehát alapvető fordulatot jelentettek Oroszország történetében. De annak ellenére, hogy eldöntöttek egy választást, lendületet adtak egy háborúnak, és több mint háromszáz ember életébe kerültek, elkövetőit soha nem kapták el.

Elítéltek ugyan néhány embert, akik a hatóságok szerint közreműködtek a merényletekben, de egyiküket sem nevezték meg főszereplőként. Az orosz hatóságok később azt mondták, a merényletek mögött Ibn al-Hattáb és Omar al-Szaif szaúdi származású, Csecsenföldön aktív vahabbita terroristák álltak, de ezt tényekkel nem támasztották alá. A terroristák tagadták ezt.

Az 1999 szeptemberi robbantások hasonló hatással voltak Oroszországra, mint 2001. szeptember 11. Amerikára, fontos különbség viszont, hogy az orosz hatóságok gyakorlatilag lehetetlenné tették az ügy kivizsgálását.  „Az amerikaiak hónapokkal szeptember 11. után tudtak mindent arról, hogy kik voltak a terroristák és honnan jöttek. Mi viszont semmit sem tudunk” - írta Julija Kalinyina orosz újságíró.

A robbantások körül számos, erősen kétséges körülmény merült fel. Érdemes felidézni ezeket a körülményeket, ha már jelentős részben ezeknek köszönhető Vlagyimir Putyin elnöksége, ezen keresztül pedig számos fejlemény, ami azóta a világban történt. Az itt leírtak egyik legfontosabb forrása David Satter amerikai újságíró munkássága, aki a nyolcvanas években a Financial Times, később a Wall Street Journal moszkvai tudósítója volt, és több könyvben is foglalkozott az 1999-es robbantásokkal.

1. A rjazanyi incidens

Miután a volgodonszki robbantás megtörtént, országszerte sokkal jobban kezdtek figyelni a gyanús alakokra a lakótelepek környékén. Szeptember 22-én késő este Rjazany városban, Moszkvától 200 kilométerre délkeletre a lakók gyanús alakokat vettek észre egy épület előtt. Feltűnő volt, hogy autójuk rendszámára utólag ragasztották rá a rjazanyi körzetszámot, az autó egyik utasa pedig lement az épület pincéjébe. A fokozottan figyelő lakók értesítették a rendőrséget. A kiérkező nyomozók lementek az alagsorba, és kiabálva jöttek fel onnan: Bomba!

Kitört a káosz, az épület lakói menekültek, ahogy csak tudtak. A helyi bombaszakértő egység feje, Jurij Tkacsenko egy detonátort, egy időzítőt, és három csomag kristályos anyagot fedezett fel. A csomagokban lévő anyagot hexogénként azonosította, ez pontosan olyan robbanószer, amit a négy másik esetben is használtak.

A lakók egy közeli moziban töltötték az éjszakát. A hatóságok azt mondták nekik, a biztos halált úszták meg. A helyi FSZB vezetője és az orosz belügyminiszter arról beszéltek, hogy a lakosság ébersége és a hatóságok munkájának közös eredményeként megelőztek egy terrortámadást.

A helyiek személyleírásai alapján körözni kezdték a gyanúsítottakat, lezárták a városból kivezető utakat. Másnap megtalálták az autót a leragasztott rendszámmal, a megfigyelt telefonbeszélgetések alapján pedig a helyi telefonközpontban különös dologra lettek figyelmesek. 

Egy nyilvános rjazanyi telefonról felhívtak egy moszkvai számot, és arról beszéltek, „nem tudnak kijutni a városból”. A vonal másik végéről azt javasolták, váljanak szét, és jussanak ki külön-külön. A szám lenyomozásakor kiderült, hogy az orosz titkosszolgálathoz, az FSZB-hez tartozik. A gyanúsítottakat letartóztatták, ekkor pedig a rendőrök legnagyobb meglepetésére azok az orosz titkosszolgálat igazolványát mutatták fel. Az FSZB értesítette a rendőrséget, hogy engedjék el őket.

Egy olyan esetben tehát, ami gyakorlatilag teljesen azonos volt a megtörtént robbantásokkal, és amit az orosz hatóságok is meghiúsult terrorcselekménynek neveztek, az orosz állam saját embereit kapták el.

És ekkor valami egészen elképesztő dolog történt. Nyikolaj Petrusov, az FSZB vezetője kiállt, és közölte: az egész rjazanyi akció csak gyakorlat volt. A csomagokban nem hexogén volt, csak cukor, a lakosság pedig jelesre vizsgázott azzal, hogy kiszúrták az álmerénylőket. Azt mondta, más városokban is végeztek hasonló gyakorlatokat, de ott nem voltak ilyen éberek a helyiek.

Mindezt úgy, hogy ekkor már két napja a teljes orosz államapparátus Putyinig bezárólag arról beszélt, megakadályoztak egy terrortámadást.

Putyin és orosz katonák Dagesztánban 1999 augusztusában (Fotó: AFP)

A rjazanyi akciót az ország nagy részében hamar elsöpörték az ekkor kezdődő háborúról szóló hírek. A helyiek viszont nem tudtak ilyen könnyen túllépni azon, ami történt.

„Az állításnak, hogy ez csak gyakorlat volt, semmi értelme. Minek kellene embereket gyakorlatoztatni, amikor egyébként is pánik van az egész országban?” – mondta egy helyi lakos, Vasziljev David Satternek, amikor később riportot készített a városban. A másik lehetőségbe belegondolniuk viszont ennél is sokkal rosszabb volt. „Ez az épület is felrobbanhatott volna, mint a többi, és a családom, és sok ember, akiket évek óta ismerek, romok alá temetve végezhették volna. Ez a gondolat egyszerűen nem fér a fejembe. Ki tud ilyesmit elképzelni? Ez túl van az emberi gondolkodáson” – mondta a férfi. A rjazanyi lakók azzal a dilemmával szembesültek, hogy vagy a saját szemüknek hisznek, és annak, amit átéltek abban a két napban, vagy annak, amit a FSZB mond. Ha viszont előbbinek hisznek, hogyan tudnak együtt élni azzal a gondolattal, hogy a saját kormányuknak köze lehet ahhoz, hogy álmukban akarták felrobbantani őket?

Hónapokkal később Pavel Volosin, a Novaja Gazeta újságírója titokban találkozott egy Rjazany közelében szolgált katonával, Alekszej Pinyajev. A katona elmesélte, ősszel arra utasították egy társával együtt, hogy őrizzenek egy raktárt. Mivel unatkoztak, egyszer benéztek a raktárba, és meglepetésükre azt látták, hogy zsákok vannak benne, „cukor” felirattal. Nem igazán értették, miért kell fegyveresen cukros zsákokat őrizniük egész nap, de ha már bementek, felhasították az egyik zsákot, és beletettek egy kicsit a tartalmából a teájukba. A teának iszonyatos íze lett, a katonák megijedtek, hogy megmérgezték magukat, és jelentkeztek feletteseiknél. 

Kiderült, hogy a zsákokban hexogén volt. A két katonát többször is kihallgatták, társaik már arról beszéltek nekik, hogy hosszú börtönbüntetésre számíthatnak, mert államtitkot sértettek. Végül mégis inkább azt mondák nekik a feletteseik, felejtsék el az egészet. A történetből 2000 márciusában született cikk a Novaja Gazetában, ebben írták le először, hogy a rjazanyi „gyakorlat” idején egy támaszponton a városhoz közel nagy mennyiségű hexogént tároltak „cukor” felirat alatt.

A cikk megjelenése után Szergej Juscsenkov és Jurij Scsekocsihin, két liberális parlamenti képviselő indítványozták, hogy a parlament kérdezzen rá a rjazanyi ügy részleteire az ügyészségnél. A javaslat az Egység pár ellenszavazata miatt elbukott.

Egy konkrét eredménye viszont volt a cikknek. Úgy felpörgött ismét az érdeklődés, hogy az FSZB vezetői kénytelenek voltak elmenni az NTV csatorna tévéműsorába, ahol rjazanyi lakókkal közösen szerepeltek egy stúdióban, és válaszoltak a kérdéseikre. Az FSZB részéről a cél az lett volna, hogy demonstrálják, nekik nincs mit titkolniuk. Az orosz média mai helyzete alapján elképzelhetetlen hangulatú műsorban egy bombaszakértő mondta ki, hogy lehetetlen összekeverni a cukrot a hexogénnel, a lakók pedig hasonló nyíltsággal vonták kétségbe a titkosszolgálatok vezetőinek szavát. Felvetették például azt is, hogy miért tartott még ekkor, az incidens után hat hónappal is a pincében talált anyagok vizsgálata - ha valóban cukor volt, mit kell ezen ennyire vizsgálni?

Az FSZB-sek senkit sem győztek meg ezzel a műsorral, de a nagy kép szempontjából nem sokat számított az egész. Egy héttel később Putyint elnökké választották, onnantól pedig a téma szinte teljesen eltűnt a nyilvánosságból. Az NTV-ben nem volt többé hasonló műsor. De hogy az emberek nem felejtették el az esetet, arra több jel is utal. Évekkel később készült felmérések szerint a megkérdezettek 40 százaléka mondta azt, hogy nem hiszi el, amit az FSZB mondott a „gyakorlatról”. A robbantásokra utaló feliratok pedig a nagy 2011-es moszkvai tüntetéseken is előkerültek.

A rjazanyi eset után 1999 szeptemberében nem történt több robbantás.

Mentés a moszkvai Pecsatniki negyedben történt robbanás után 1999 szeptember 9-én (Fotó: AFP/ Jurij Kadobnov)

2. A Gurjanov utcai pince

Egy Acsimez Gocsijajev nevű, Karacsáj- és Cserkeszföldről származó moszkvai vállalkozó szeptemberben értesítette a hatóságokat, hogy két olyan épületben is bomba robbant, ahol pincéket bérelt. Amikor a többi pincéjét is megvizsgálták, további bombákat találtak, ezzel merényleteket sikerült megakadályozni. Gocsijajev azt mondta, egy ismerőse kérte meg, hogy béreljen olyan pincéket, ahol élelmiszereket tárolhat. Szerinte ez az ember, akit az FSZB tagjának tart, tőrbe csalta, a hatóságok viszont őt kezdték üldözni. Gocsijajev ekkor elmenekült.

Maga Gocsijajev nem tűnt túl valószínű gyanúsítottnak, mert az érintett házak közelében laktak a rokonai, egy merénylettel a saját családját is veszélybe sodorta volna. Mégis őt tartják az „orosz Bin Ladennek”.

Közvetlenül a szeptember kilencedikei, száz halálos áldozatot követelő moszkvai robbantás után Mark Blumenfeld, a Gurjanov utcai épület házfelügyelője személyleírást adott  arról az emberről, aki annak a háznak a pincéjét használta. Az FSZB ez alapján profilképet készített, ami egészen rövid ideig forgalomban is volt - aztán egyszercsak kicserélték a képet az egészen máshogy kinéző Gocsijajev képére. 

Gocsijajev később kapcsolatba lépett az egyik áldozat jogi képviselőjével, Mihail Trepaskinnel. Trepaskin a lapok archívumát átkutatva nagy nehezen talált egy képet az eredeti személyleírás alapján készített képről. A korábbi FSZB-s Trepaskint ekkor megdöbbentő felismerés érte: a képen Vlagyimir Romanovicsot, egy FSZB-ügynököt ismert fel, akivel Trepaskin még a kilencvenes években találkozott. Romanivocs volt a felelős akkoriban a titkosszolgálatban a csecsen alvilággal való kapcsolattartásért.

Trepaskin ekkor felkereste a házfelügyelőt, aki az eredeti személyleírást adta. Mark Blumenfeld elmondta, leírta a hatóságoknak, hogy néz ki a férfi, akinek bérbe adta a pincét - ez volt Romanovics. Nem sokkal ezután viszont behívták az FSZB központjába, és világossá tették, hogy egy másik férfit, Gocsijajevet kellene felismernie. 

„Megértettem a helyzetet, nem vitatkoztam többet”

– mondta Blumenfeld, amikor a történetet Trepaskinnel együtt előadták a Moszkovszkije Novosztyi című lap újságírójának. Ez a bizonyíték viszont soha nem jutott el a bíróságig. 

A hatóságok változata továbbra is az, hogy csecsenföldi terroristák fizettek félmillió dollárt Gocsijajevnek a robbantásokért. (Később ellentmondásos hírek jelentek meg arról, hogy mikor halt meg az emíltett Romanovics. Egyes hírek szerint később, más források szerint viszont még 1998-ban, vagyis nem lehetett ő a bérlő.)

3. Az előre bejelentett volgodonszki robbantás

A szeptember 13-ai moszkvai robbantás másnapján Gennagyij Szeleznyov, a parlament alsóházának elnöke arról beszélt, hogy egy másik robbanás is történt előző nap Volgodonszk városban. Ezt nem igazán értették az emberek, mert senki sem hallott ilyen robbantásról. Három nappal később, 16-án aztán megtörtént az említett városban a robbantás, ebben haltak meg 18-an.

Amikor hónapokkal később ismét felmerült az eset, Szeleznyov azt mondta, egy olyan robbantásra utalt, amit helyi bandák követtek el Volgodonszkban. A helyi rendőrség megerősítette, szeptember 15-én történt ilyen, de áldozatok nem voltak. Szeleznyov magyarázata így két szempontból sem stimmel. Egyrészt miért beszélt volna egy óriási terrortámadás közepén egy jelentéktelen helyi ügyről? De ami ennél is fontosabb: még így is a jövőbe kellett volna látnia, mert az eset később történt, mint a megjegyzése. Alekszandr Litvinyenko volt FSZB-ügynök szerint, aki egyértelműen az orosz vezetést tette felelőssé a támadásokért, a magyarázat egyszerűen az, hogy merényletek megvalósítói felcserélték a sorrendet, és az eredeti terv szerint a volgodonszki robbantásnak kellett volna 13-án történnie.

4. A robbantások előtt terjedő hírek

1999 júniusában, három hónappal a támadások előtt a Svenska Dagbladet című svéd lap azt írta, a Kremlből származó információk szerint „olyan robbantásokra készülnek, amiket a csecsenekre lehet majd kenni”.

Ugyanekkor Giulietto Chiesa, az olasz La Stampa moszkvai tudósítója dobta be, hogy „ártatlan emberek felrobbantása mindig eszébe jut azoknak, akik destabilizálni akarnak egy országot”. Alekszandr Zsilin, a Moszkovszkaja Pravda újságírója pedig arról írt, terrortámadások jöhetnek Moszkvában, hogy így ártsanak a Jelcin-klán politikai ellenfelének, Jurij Luzskov moszkvai polgármesternek.

Nyáron folyamatosan erősödött az orosz katonai jelenlét a csecsen határ mentén. Közben viszont, bár lehetett arra számítani, hogy Csecsenföldről iszlamista lázadók csapnak majd át a szomszédos Dagesztánba, az orosz erők innen mégis látványosan visszavonultak, gyakorlatilag szabad volt az út Csecsenföld felől.

Augusztusban Baszajev és a vahabbita terrorista Hattab vezetésével tényleg be is törtek Csecsenföldről. Ők maguk „felszabadító hadjáratnak” nevezték ezt. Arra számítottak, hogy a dagesztáni muszlimok örömmel fogadják majd őket, de ez egyáltalán nem így történt, fegyverrel álltak ellen, és az orosz hadsereggel közösen visszaverték őket. 

A csecsen lázadók dagesztáni támadását az orosz kormány a nyilvánosság előtt úgy kezelte, mint annak világos bizonyítékát, hogy a csecsenek az egész Észak-Kaukázust el akarják foglalni. Eközben azonban különös hírek jelentek meg, amik arra utaltak, hogy az egész csecsen akció orosz jóváhagyással történt. A francia titkosszolgálat szerint nyáron az orosz elnöki adminisztráció egyik tagja találkozott Baszajevvel Monaco és Nizza között. Később nyilvánosságra került egy beszélgetés leirata Borisz Berezovszkij, az egyik legbefolyásosabb orosz oligarcha, Putyin mentora és a csecsenek szóvivője között, amiben arról beszéltek, hogyan juttatnak pénzt a szélsőségeseknek.

Szinte minden jel arra utalt, hogy az oroszok igyekeztek becsalogatni Dagesztánba a csecseneket, hogy meglegyen az indok a háborúhoz.

Minderre azért volt szükség, mert az öt évvel korábban elkezdődött első csecsen háború megalázó orosz vereséggel zárult. Óriási túlerőben sem tudtak győzelmet aratni, a média az áldozatok képeivel volt tele. Egy újabb háború elindítását nem fogadták volna el az emberek - kivéve, ha annak nagyon erős indoka van, és sikerül az első pillanattól kezdve teljesen kézben tartani a tudósításokat. A dagesztáni összecsapások a kezdő lendületet megadták, de még nem jelentettek elég erős indokot a közvélemény szemében.

Az akkor moszkvai tudósítóként dolgozó David Satter szerint ekkorra már egyértelműen az a hír terjedt, hogy az egyre népszerűtlenebb, egyre gyengülő befolyású Jelcin óriási provokációt tervez, aminek Moszkva lehet a helyszíne.

Konsztantyin Borovoy parlamenti képviselő is azt az információt kapta szeptember 9-én, hogy támadás készül. Ezt jelentette az FSZB-nek, de nem foglalkoztak a bejelentéssel.

Putyin és Jelcin 1999 augusztus 10-én. (Fotó: AFP)

5. A támadássorozathoz egészen speciális ismeretek kellettek

A felrobbantott moszkvai lakóházak szegény, munkások lakta negyedekben álltak. A leggyengébb szerkezetű, legrosszabb állapotban lévő házakat érte a támadás. Ráadásul olyan helyszíneken történtek, ahonnan nehéz elmenekülni. A robbanószer minden esetben hexogén volt. Oroszországban ehhez csak egyetlen helyen lehet hozzájutni, ezt a helyet a titkosszolgálat kiemelten őrzi, minden grammot szigorúan regisztrálnak. A robbantásokat pedig egészen precízen, nyilvánvaló szakértelemmel végezték. Ilyen kiképzést Oroszországban csak a GRU, a katonai hírszerzés kötelékében lehet szerezni.

A merényletsorozat végrehajtásához nagyon bonyolult logisztikai előkészületekre volt szükség. A tervezést hónapokkal korábban el kellett kezdeni. Az orosz hatóságok szerint ehhez képest a támadások az augusztusi összecsapásra adott válaszok voltak.

Alekszandr Lebegy, az orosz hadsereg egykori tábornoka szeptemberben azt nyilatkozta a francia Le Figarónak, a csecsen lázadók nem sokat nyerhettek azzal, ha civileket robbantanak fel. Jelcin és körei már annál inkább. „A cél világos volt - rettegést és destabilizációt teremteni” - mondta Lebegy. 

A helyszínek vizsgálatára gyakorlatilag semmilyen lehetőség nem maradt. 

A robbantások utáni napokban minden helyszínen eltakarították a romokat, ezzel megsemmisítve a bizonyítékokat, és eltűntetve nagyon súlyos bűncselekmények helyszíneit. Összehasonlításképpen: az 1998-as, kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségeken elkövetett robbantások helyszíneit hónapokig vizsgálták.

6. Mi történt azokkal, akik feszegették az ügyet?

A csecsen háború kezdetétől fogva egyre nehezebb dolga volt azoknak, aki kérdéseket tettek fel ebben az ügyben. Az erősödő patrióta hangok minden mást elnyomtak. A rjazanyi lakóknak is értésére adták, hogy jobb nem bolygatni az incidenst. Putyin elnökké választása után pedig szinte lehetetlenné vált az ügy érdemi vizsgálata. A háború népszerű volt, a gazdaság is épp kezdett fellendülni, nemhogy széllel szembe, de falnak ment, aki a robbantások ügyét bolygatta. Aztán ennél is sötétebb dolgok történtek.

2003 áprilisában otthona előtt agyonlőtték Szergej Juscsenkovot, az egyik parlamenti képviselőt, aki indítványozta, hogy kérdezzék meg az ügyészséget a rjazanyi ügyben. Azon a nyáron képviselőtársa, Jurij Scsekocsihin, aki szintén támogatta az ügyet, súlyosan megbetegedett. Borzalmas szenvedések között halt meg, a bőre gyakorlatilag levált a testéről, a belső szervei összeomlottak. A családjának sikerült szereznie egy bőrmintát, amit eljuttattak Londonba. Ennek vizsgálatából kiderült, tálliummal mérgezték meg.

Mihail Trepaskint, az egyik áldozat családjának jogi képviselőjét közvetlenül azután, hogy Mark Blumenfelddel közösen bementek a Moszkovszkije Novosztyihoz, őrizetbe vették. Először tiltott fegyverviseléssel vádolták meg, de ez nem állt meg a bíróság előtt. Rögtön ezután államtitoksértés miatt négy év kényszermunkára küldték az Urálba.

Alekszandr Litvinyenkót, aki egykori FSZB-ügynökként szembefordult a szervezettel, elmenekült Oroszországból és rendszeresen írt Putyin ügyeiről, köztük a robbantásokról, Londonban mérgezték meg polóniummal 2006 októberben. A brit vizsgálat kimondta, hogy a gyilkosságra az orosz állam adott parancsot. Anna Politkovszkaja újságírót, aki szintén feszegette a robbantások ügyét és rendszeresen beszámolt a csecseneket ért jogsértésekről, otthona előtt lőtték le 2006 októberében.

Az esetről készült francia dokumentumfilm állításait, amit Alekszandr Litvinyenko és Jurij Felstinszkij írtak, az orosz hatóságok lesöpörték az asztalról, mert annak elkészültét 25 százalékban az időközben ellenséggé vált oligarcha, Borisz Berezovszkij finanszírozta. „Nem fogunk Berezovszkijjal vitatkozni” – ez volt az FSZB válasza a filmre. David Sattert 2013-ban kitiltották Oroszországból.

Energikus, fiatal technokrata az öreg, beteg káosz után

Az igaz, hogy Vlagyimir Putyin megválasztásához más tényezők is hozzájárultak. A kilencvenes évek korrupcióval és káosszal teli viszonyai, az évek óta betegeskedő és sokszor nyilvánosan részeg Borisz Jelcin után megnyerő volt a fiatal, energikus, egészséges, technokrata politikus látványa. A kilencvenes évek végére az oroszok frusztráltakká váltak a Nyugattal szemben, amelynek jóléte egyre kevésbé tűnt elérhetőnek. A frusztráció csalódottságba, a csalódottság sokszor gyűlöletbe fordult át; egyébként sem kellett sok ahhoz, hogy újra előtörjenek a szovjet érában alaposan begyakorolt Nyugat-ellenes érzelmek. A pravoszláv testvérországnak tekintett Szerbia NATO-bombázása végképp a nyugatiak elen hangolta a közvéleményt.

A Jelcin-csapat (akkor még a szuperoligarcha Berezovszkíj vezetésével) és hatalmas médiabirodalma óriási erővel és teljes gátlástalansággal dolgozott rá politikai ellenfeleikre, Jevgenyij Primakov volt miniszterelnökre és Jurij Luzskov moszkvai polgármesterre, akiknek ezzel le is darálták a nyáron még jelentős népszerűségi előnyét. (Később mindketten Putyin szövetségeseivé váltak.) Az is igaz, hogy az orosz államnak jó oka volt arra, hogy rendet akarjon csinálni Csecsenföldön. A kaukázusi köztársaságban rejtőzködő (vagy annyira nem is rejtőzködő) és szervezkedő muszlim szélsőséges fegyveresek a területét fenyegették, és gyakran raboltak el orosz állampolgárokat.

Mindezzel együtt is, a robbantások, és az emiatt elindított háború volt az, ami teljesen új irányba állította az orosz politikát.

Putyin helyet foglal a szeptember 9-ei robbanást követő kormányülés kezdetén (Fotó: AFP)

Biztosan nem segítette a későbbi tisztánlátást azt sem, hogy az FSZB szerepéről szóló elmélet egyik leghangosabb képviselője valóban a szövetségesből ellenséggé vált, külföldre költözött oligarcha, Borisz Berezovszkij lett, aki 1999 nyarán még a csecsenekkel tárgyalhatott a Jelcin-kör érdekei mellett. Az orosz állam így sok valóban jogos kérdést is azzal utasíthatott vissza, hogy ezek csak Berezovszkij személyes bosszújából erednek. Valójában persze abból, hogy az oligarcha benne volt a Kreml sötét ügyeiben, inkább az következik, hogy tudhatott is sok mindent ezekről - más kérdés, mennyire cinikus az, hogy csak azután kezdte elítélni ezt, hogy megváltozott a kapcsolata az orosz vezetéssel. 

Maga Putyin kategorikusan tagadta, hogy bármi köze lenne a merényletekhez.

„Micsoda? Felrobbantani a saját lakóházainkat? Tudják, ez... teljes képtelenség! Kész őrület. Az orosz titkosszolgálatoknál senki nem lenne képes ilyen bűncselekményre” 

– írta önéletrajzi könyvében.

Putyin és felesége 1999 szilveszterén helikopterrel Csecsenföldre repültek egy villámlátogatásra. Velük volt Nyikolaj Petrusov, az FSZB vezetője, és felesége is. Putyin és Petrusov 1975 óta, még a KGB-ből ismerték egymást. Putyin feleségének visszaemlékezése szerint üvegből itták a pezsgőt az odafelé vezető úton.

A megfelelő utód

David Satter 2007-ben ezt mondta az amerikai külügyi bizottság előtt: 

„Mivel Jelcin és családja elszámoltatással néztek volna szembe, ha elveszítik a hatalmat, tervet dolgoztak ki a megfelelő utód biztosítására. Olyan emberre volt szükségük, aki garantálja a Jelcin család biztonságát, és azt, hogy nem bolygatják a privatizációs ügyeket. Ehhez a művelethez viszont egy óriási provokációra volt szükség. Azt gondolom, az 1999 szeptemberi robbantássorozat volt ez a provokáció. A háromszáz halálos áldozattal járó támadások után indult el a háború Csecsenföld ellen. Putyin, az új miniszterelnök egyik pillanatról a másikra népszerűséget szerzett ezzel. Jelcin idő előtt lemondott, Putyin lett az elnök, és első intézkedéseinek egyike volt, hogy garantálta Jelcin biztonságát. A privatizáció felülvizsgálatáról szóló viták ezzel elnémultak.”

2015-ben megjelent, The Less You Know, The Better You Sleep (Minél kevesebbet tudsz, annál jobban alszol) című könyvében azt írtja:

„A legfontosabb akadálya annak, hogy elfogadjuk az FSZB szerepére utaló bizonyítékokat nem az, hogy ezek nem meggyőzőek. Hanem az, hogy az ember nem akarja elfogadni, hogy ilyen lehetséges. Bármilyen mérce szerint nézzük, meggyilkolni több száz civilt csak azért, hogy egy klikk megtartsa a hatalmát, olyan fokú cinizmus, amit az ember már nem tud befogadni. Gyakori, hogy az emberek egyszerűen nem vesznek tudomást témákról, mert lehetetlen lenne ezek tudatával együtt élni. Ettől még ezek a dolgok nem tűnnek el.”

Az ügyről szintén könyvet író John B. Dunlop, a Hoover Institution kutatója szerint szerint is teljesen egyértelmű az FSZB szerepe a robbantásokban, szerinte Jelcin legbelső köre, többek között lánya, Tatjana Jumaseva lehet érintett. Ez a kör nagyon súlyos korrupciós vádakkal nézett volna szembe egy hatalomváltás esetén, többek között egy titkos svájci bankszámlán lévő pénz miatt. 

Putyinban pedig több ok miatt is bízhattak. Egyszer már megmutatta, milyen lojális tud lenni, amikor segített korábbi mentorának, Anatolij Szobcsak volt szentpétervári polgármesternek elmenekülni az országból, amikor nyomozás indult ellene. Putyin miniszterelnöki kinevezése előtt pedig az FSZB vezetőjeként közvetlenül is segített Jelcinéknek. Videót készítettek a Jelcin család ügyei ellen vizsgálatot indító Jurij Szkuratov főügyészről két prostituált társaságában. Sikerült is eltávolítatni a kellemetlen ügyészt ezzel a trükkel. Aztán az FSZB nyomozni kezdett Jelcinék riválisa, Jurij Luzskov feleségének pénzügyei után is.

Szergej Kovalev, a Memorial vezetője szerint ugyanakkor eltúlozza a titkosszolgálat szerepét, aki mindenért őket okolja.

„Az viszont igaz, hogy a terrorizmus és a titkosszolgálatok világát nem választja el olyan masszív fal, ami kizárná, hogy ezek összecsússzanak. Egy hatósági provokációnak pedig sok formája lehet. Például ha a hatóságok nem tesznek semmit, amikor fenyegetésről szereznek tudomást, mert azt gondolják, hogy a tétlenség jobban megfelel feletteseik ki nem mondott vágyainak.”

Ezt 2000-ben írta, ugyanabban a cikkben, amiben az is szerepelt: „Attól félek, 2000-re egyszer majd úgy fognak hivatkozni, ez volt az orosz szabadság alkonya.”

Hét évvel később már azt írta: „Találkoztam olyan emberekkel is, akik szerint igazak a vádak, és Putyin áll a merényletek mögött, de így is rá szavaztak. Ők úgy gondolják az igazi vezetőknek olyan hatalmuk van, amivel bármit megtehetnek, akár bűncselekményeket is.”

A cikkhez felhasználtam David Satter könyve mellett Steven Lee Myers The New Tsar és Arkady Ostrovsky The Invention of Russia című könyvét is. A videóbetétek a Blowing Up Russia című dokumentumfilmből vannak. Grafika: Tbg

Népszerű
;