Utazzunk Magadanba!

Dobrij gyeny, hölgyeim és uraim, nyiktó nye atszusztvujet? Akkor talán engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Magadan látványosságait! 

Ha előre néznek, láthatják a város forgalmas csomópontját, a szovjet kommunista ifjúsági szövetségről elnevezett Komszomol teret, közepén a város legfontosabb tájékozódási pontjával, a minden igényt kielégítő tévétoronnyal:

Ha rázúmolnak a torony talapzatára, megtekinthetik a város jelmondatát, miszerint Magadan reményeink városa:

De haladjunk is tovább! Balra látható a minden igényt kielégítő Csajka divatáruház, itt később lesz majd fakultatív vásárlási lehetőség, feltéve, hogy egyszer kinyit:

Ha jobbra tekintenek, láthatják Magadan festői szépségű tengerpartját, és azt, ahogy a helyiek élvezik a napsütést az ugyancsak minden igényt kielégítő plázson:

Most pedig nézzenek hátra, maguk mögé, és vessenek egy pillantást a város hátborzongató, vérrel, verejtékkel és könnyekkel átitatott múltjára. Isten hozta önöket Oroszország és a világ egyik legkülönösebb városában, Magadanban!

Hogy mitől különös?

A százezres lakosú, népességét tekintve székesfehérvárnyi Magadan csodálatos természeti környezetben, közvetlenül az Ohotszki-tenger mellett, a Nagajev tengeröböl partján, a Magadanka folyó völgyében fekszik, körös-körül 1000-1500 méteres, hófödte hegyekkel; mint minden rendes városnak, vannak templomai, köztéri szobra, üzletei és éttermei, van parkja, egyeteme és nemzetközi repülőtere.

Ehhez képest Magadanba nemhogy turistacsoportok nem látogatnak, de egyéni turisták se nagyon: egy ott élő angoltanár szerint annak az esélye, hogy rajta kívül egyetlen turista sem tartózkodik a városban, egy-egy adott időpillanatban 80-100 százalékra tehető. Pedig ő maga még csak nem is turista, hiszen ott él. Magadanban garantáltan nem találkozik az ember egyetlen Merrell-cipős, North Face-dzsekis, Lonely Planetet szorongató jöttmenttel sem: ha létezik város a világon, ahová nem vezet kitaposott turistaösvény, Magadan egészen biztosan az.

Magadan népszerűtlenségének elsősorban történelmi okai vannak. A Stockholmmal nagyjából egy szélességi körön fekvő város története során hosszú ideig, egészen az 1980-as évek közepéig a Szovjetunió úgynevezett zárt városai közé tartozott, amiket ipari, hadi, atom- vagy egyéb titkos jelentőségük miatt eleve csak különleges engedély (пропуск) birtokában lehetett meglátogatni, de az az igazság, hogy Magadanba ritkán látogatott bárki önszántából. Magadanba jobb esetben küldték az embert, rosszabb esetben vitték. Magadan maga volt a pokol, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a pokolban legalább meleg van – ezzel szemben Magadanban a legmelegebb hónapban, augusztusban is legfeljebb 15 fokot szoktak mérni, januárban meg inkább mínusz 20-at.

Magadan annyira északon fekszik, hogy nyáron alig akar lemenni a nap, viszont fél évig tart a tél. Körben ugye a hegyek, aztán a kietlen tundra, ameddig a szem ellát. A világ leghidegebb lakott települése, a mínusz 70 fokkal rekorder Ojmjakon innen alig egy köpésre, mintegy 800 kilométerre található; a fagyos földben mezőgazdálkodni a lehetetlennel határos, és hiába ott a tenger, ami a halászoknak legalább ad munkát, fürödni például az öbölben csak akkor lehet, amikor épp nincs befagyva, de akkor sem nagyon akaródzik senkinek. 

Magadanból a legközelebbi városnak nevezhető településig, Jakutszkig szerény 2000 kilométert kell utazni, és az oda vezető út, már ha járható egyáltalán, olyan embert próbáló feladat elé állítja az utazót, hogy hozzá képest a hírhedt alaszkai Dalton Highway maga a Champs-Élysées.

A város mindehhez 2017-ben is nagyjából úgy néz ki, ahogy Joszif Visszarionovics Sztálin építészei annak idején megálmodták a tökéletes szovjet települést: barakkokból álló lakótelepek, olyan széles sugárutakkal, hogy azokat minimum tankokra, ha nem katonai repülőgépek leszállására tervezték. És bár volt idő, hogy Magadant másfélszer annyian lakták, mint most, a város lakossága az utóbbi években folyamatosan csökken: ha így folytatódik a trend, talán egyszer el is fogy.

Magadanban nincsenek klasszikus műemlékek, se 18. századi hagymakupolás templomok, se ódon muzsikviskók, de még egy árva darab tégla sincs, ami nem az elmúlt kilencven évben került oda – Magadan ugyanis a múlt század harmincas éveiig nem is létezett egyáltalán. Még nyomokban sem; még ötlet szintjén sem.

Medvebunda, Lenin Rolls-Royce-a, hirtelen halál

Magadan úgy jött létre, gyakorlatilag a semmiből, hogy az 1920-as évek végén élelmes felfedezők rájöttek: a környéken rengeteg aranyat és egyéb nemesfémet rejt a télen-nyáron fagyott talaj, a permafroszt, Sztálin titkosrendőrsége, a Belügyi Népbiztosság (NKVD) gyorsan létre is hozott egy vállalatot, a Dalsztrojt, kifejezetten abból a célból, hogy megkezdje a Szovjetunió távol-keleti területein, különösen a Szibériában, a mostani Magadan környéki Kolima régióban található természeti kincsek kiaknázását.

Na de ki fogja Szibéria legbrutálisabb vidékein az örökké fagyos földet csákányozni embertelen körülmények között, mínusz húszban, az éhhalál szélén?

Hát majd az elítéltek: rablók, gyilkosok, rablógyilkosok és politikai foglyok vegyesen, ugrott be Sztálinéknak a pompás ötlet, úgyhogy néhány évvel később, 1932 februárjában meg is érkeztek az első telepesek Magadanba, ami akkor még nem volt Magadan.

A pionírkülönítmény összesen tíz elítéltből állt, és nem más vezette, mint a litván származású első világháborús veterán, Eduard Berzin, Lenin volt testőre, a Dalsztroj frissen kinevezett főnöke, aki a Szovjetunió európai munkatáboraiban korábban már bizonyította rátermettségét. Utak híján Berzin egy gőzös fedélzetén érkezett az Ohotszki-tenger partjára, és ahogy megérkezett, azzal a lendülettel meg is alapította Magadant. Nem sokkal később Amszterdamba utazott, hogy további rabszállító gőzösöket vásároljon a Dalsztrojnak. Mivel a transszibériai vasút addigra épp elkészült, az elítélteket vonattal szállították Habarovszkba vagy Vlagyivosztokba, a Csendes-óceán partjára, onnan pedig gőzössel északnak, Magadanba. Egy hajó, mint például a Berzin által vásárolt, 7000 fős befogadóképességű Dzsurma, aminek gyomrába alkalmanként 12 000 rabot is bezsúfoltak, évente tízszer fordult meg Vlagyivosztok és Magadan között. A hajóút általában 6-14 napig tartott, bár megesett, hogy a gőzösök fél évet is eltöltöttek a jég fogságában, így sokan már az utazással járó megpróbáltatásokat sem élték túl.

Eduard Berzin, a Magadant alapító lágerparancsnok

A város viszont az odahordott elítéltek révén irtózatos ütemben kezdett nőni: a Nagajev-öbölbe egymás után érkeztek a rabszállító hajók, rajtuk a néha jogosan, de inkább mondvacsinált okokból, akár egy-egy rossz szóért, gúnyos viccért kényszermunkára ítéltek ezreivel; innen vitték őket tovább a kolimai, vagy ritkább esetben még északabbra, a csukcsföldi bányákba.

A Dalsztroj által megalapított kényszermunka-szervezetet, a Szevvosztlagot később a Gulag néven ismet munkatábor-rendszer alá rendelték, és a Sztálin-éra végnapjaira, az 1950-es évek elejére elképesztő számú, több milliónyi elítélt dolgozott embertelen körülmények között a lágerekben.

Mindezt a városalapító Berzin, aki leginkább azzal töltötte dolgos hétköznapjait, hogy medvebőr bundában, a néhai Vlagyimir Iljics Lenin hagyatékából származó Rolls Royce-szal furikázott fel s alá a Kolima folyó mentén, sajnos már nem érhette meg: először a foglyok iránt tanúsított túlzott engedékenységgel gyanúsították, később a kor szokásainak megfelelően megvádolták kémkedéssel, elítélték, és 1938-ban lelőtték, mint egy kutyát.

Berzin halála után még nála is kegyetlenebb lágerparancsnokok érkeztek Kolimába, és a Magadan környéki kényszermunkatáborok a Gulag legkegyetlenebb, legembertelenebb börtöneiként váltak ismertté, ahol rengetegen haltak meg az éhezés, az elviselhetetlen hideg és a napi 10-14 óra kemény fizikai munka következtében. A Kolimában elhunyt kényszermunkások száma megbecsülhetetlen, 130 ezer halálos áldozattól hárommillióig beszélnek a szakértők mindent, de még a legóvatosabb becslés is tömeges mértékű emberirtásra utal. (Tegyük hozzá: máig van olyan orosz történész, aki szerint a Magadan környéki bányákban kitermelt aranyból, illetve egyéb nemes- és színesfémekből származó bevételek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Szovjetunió finanszírozni tudja részvételét a II. világháborúban, úgyhogy – implicite – mintegy „megérte” a szervezett népirtás.)

Bekarikázva a Magadan környéki lágerek. Itt voltak a legkegyetlenebbek a körülmények, itt halt meg a legtöbb elítélt

A második világháború befejeztével a fogolyállomány kiegészült azokkal a rendszer által árulókká nyilvánított szovjet katonákkal, akiket a német hadifogságból való szabadulásuk után küldtek ide büntetésből, illetve néhány ezer japán hadifogollyal is. Így vált röpke évtizedek alatt Magadan szó szerint a semmiből a Kolima régió adminisztratív centrumává, a szibériai fogolytranszfer fő állomásává és az elítéltek elosztóközpontjává: ha nem is maga a pokol volt, a pokol kapuja feltétlenül (mínusz a meleg, lásd fent).

Ahhoz képest viszont, hogy mekkora forgalmat bonyolított, Magadan gyakorlatilag sziget maradt. Ha nem is a szó szoros értelmében, hiszen szárazföldön fekszik, abban az értelemben biztosan, ahogyan Szolzsenyicin a szigetcsoport metaforát használta a Gulag táboraira: egymástól végletesen elszigetelt, a szabad mozgást lehetetlenné tevő lágerek hálózataként, amire Magadan isten háta mögötti volta, megközelíthetetlensége és zord éghajlata még rá is tett néhány lapáttal.

Magadan: a Lenin alakú időkapszula

Bár a Gulag lágereiből Sztálin halála után, a hruscsovi enyhülés jegyében már az ötvenes évek közepén elkezdték kiengedni a foglyokat, és a rendszer 1960-ra teljesen megszűnt, sőt később már olyan is előfordult, hogy valaki a jó fizetés és egyéb ösztönzők miatt nem kényszerből, hanem kvázi önként költözött Magadanba, a város máig sziget: bizarr időkapszula, omló vakolatú barakkokkal, tisztességben megőrzött köztéri Lenin-szoborral, Lenin sugárúttal, Komszomol térrel, Proletár utcával, Szovjet utcával és Karl Marx sugárúttal. Magadan a Szovjetunió és a keleti blokk kilencvenes évekbeli szétesését, a moszkvai és a szentpétervári (leningrádi) eseményeket nagyjából-egészéből átaludta, pontosabban úgy élte meg, mint távoli, nyugtalanító eseménysorozatot, amiknek a magadaniak mindennapi életére vajmi kevés befolyása volt.

A várost máig javarészt volt elítéltek és börtönőrök, hozzátartozóik és leszármazottaik lakják, a szovjet zászlókat felváltó orosz zászlóktól és a Ladákkal békésen együtt élő Mitsubishiktől eltekintve pedig most, az alapítása óta eltelt lassan századik évben Magadan városképe szakasztott úgy néz ki, ahogyan a legtöbb szovjet város kinézett a múlt század közepétől a végéig, és ahogy sokuk kinéz most is.

Ahová pedig betette a lábát a fejlett Nyugat, mint például ebbe a (kétszintes!) elektronikai szaküzletbe, oda inkább ne tette volna:

A nyugati pap, aki keletről hozta el a katolicizmust Magadanba

Azt, hogy Magadan sokáig mennyire izolált, mennyire érintetlen maradt a külvilágtól, és hogy mennyire ellenségesen fogadott mindent, ami idegen, mi sem nem mutatja jobban, mint hogy a városnak még az intézményes katolicizmus megjelenésére is több mint fél évszázadot kellett várnia – pedig köztudott, hogy a katolikus misszionáriusnál kevés buzgóbb fajta létezik ezen a Földön. Ebből a szempontból a nyugati nyitás vicces módon keleti nyitásként, az Amerikai Egyesült Államok irányából ment végbe, már csak a földrajzi távolság okán is (ne feledjük, Magadanból az alaszkai Anchorage-ba egy óra a repülőút, Moszkvába meg nyolc), amikor a múlt század kilencvenes éveinek elején az akkori anchorage-i érsek, Francis Hurley segített létrehozni egy pici katolikus közösséget a városban.

Néhány évvel később megérkezett Magadanba az érsek küldötte, Michael Shields atya, azzal a feltett szándékkal, hogy feléleszti a helyi katolikus hitéletet, de olyan falakba ütközött, hogy majdnem elbukott: a városvezetés foggal-körömmel akadályozta a munkáját, pusztán azon az alapon, hogy Shields külföldi (nem a középkorról, hanem a kilencvenes évek közepéről beszélünk).

Az atya perelt, és saját meglepetésére nyert a bíróságon, úgyhogy a kétezres évek elejére sikerült főleg amerikai támogatóktól annyi pénzt összekalapoznia, hogy a helyi hatóságok folyamatos ellenállása és keresztbetartása közepette is fel tudta építeni Magadan katolikus templomát, a Krisztus születése templomot. (A nála jóval impozánsabb pravoszláv Szentháromság templomot sem sokkal korábban, 1985-ben építették Magadanban.)

A Krisztus születése katolikus templom Magadanban

Shields atya köszöni szépen, jól megvan, nem költözött vissza az USA-ba, ma is Magadanban él az ott tartózkodó kevés külföldi egyikeként, és az alaszkai katolikus hírharsonába, a Catholic Anchorba írogat: tavaly februárban szívhez szóló írásban intett végső búcsút Hurley érseknek, akit a magadani misszió spirituális nagyapjának nevezett (saját magát meg az apjának, nyilván). Az pedig mindeképpen az enyhülés további jele, hogy Anchorage és Magadan időközben testvérvárosi kapcsolatba lépett egymással, a magadani katolikus misszió pedig az alaszkai érsekséghez tartozik, és nem mondjuk a vlagyivosztoki egyházmegyéhez. 

Egy sztár Magadanban

Élt Moszkvában a múlt század hatvanas éveiben egy ifjú szovjet költő, úgy hívták, hogy Igor Kohanovszkij, aki ifjú költőtől nem szokatlan módon nagyon szerette volna önálló kötetben megjelentetni műveit. Csakhogy az akkoriban nem úgy ment, hogy megírja, leadja, és akkor majd kiadják: az ifjú Kohanovszkijjal a moszkvai kommunista ifjúsági lap, a Moszkovszkij Komszomolec szerkesztőségében közölték, hogy ha kötetet akar, akkor először irány Magadan, azon belül is az ottani testvérlap, a Magadan Komszomolec. Ha majd ott kiadják a könyvét, és visszatér Moszkvába, akkor felveszik az írószövetségbe – szólt az ígéret. Mit volt mit tenni, Kohanovszkij elvállalta, amit rárótt a Komszomol, és elutazott Magadanba, ismertebb nevén a pokolba.

Az egész utazásról soha senki nem hallott volna egy árva kukkot sem, ha az ifjú Igornak történetesen nincs egy zenész barátja, bizonyos Vlagyimir Viszockij, aki persze nem egyszerű zenész volt, hanem Oroszország akkori, de talán ma is első számú balhés-dalos trubadúrja – a szovjet François Villon, a szovjet Laurence Olivier és a szovjet Cseh Tamás, három az egyben. Amikor megtudta, hogy barátja tényleg elutazik Magadanba, Viszockij gitárt ragadott, és kedvenc hangnemében, c-mollban megkomponálta híres szerzeményét, amelynek meglehetősen sallangmentes módon azt a címet adta, hogy A barátom elutazott Magadanba (Мой друг уехал в Магадан).

A dalban Viszockij felidézi kettejük beszélgetését, miszerint ő az utazás előtt mondta ugyan Igornak, hogy Magadanban lágerek vannak, bennük gyilkosokkal, de erre Kohanovszkij felettébb társadalomkritikus módon azt válaszolta, hogy ott sincs több belőlük, mint Moszkvában; a dal további vitathatatlan érdeme emellett, hogy bevezette a világirodalomba a чемодан-Магадан (bőrönd-Magadan) rímpárt, amiért a szerző minimum Nobel-díjat érdemelne, akár így posztumusz is.

Viszockij és Magadan viszonya ezzel nem ért véget, sőt ezután szökkent szárba igazán: Vlagyimir 1968-ban úgy határozott, hogy meglátogatja Igort Szibériában, és – életében először és utoljára – elutazik Magadanba. A trubadúr, a híres Taganka színház sztárja, aki akkorra már számos színdarabban és filmben szerepelt, mindössze két napot töltött a városban, de akkora hatást tett rá az utazás, hogy újabb dalban énekelte meg élményeit: az ugyancsak sallangmentes című Elutaztam Magadanba (Я уехал в Магадан) jóval gyorsabb, zaklatottabb előadásban ismert, mint a korábbi dal, de ezen kívül nincs benne sok meglepetés. Viszockij megérkezett, megtekintette a festői szépségű Nagajev-öblöt, megivott egy vödör vodkát, irtózatosan berúgott, aztán ahogy jött, úgy távozott. (Barátja, Kohanovszkij szerencsésen megúszta a vállalt száműzetést, Magadanban kiadták a könyvét, és Viszockij villámlátogatása után egy évvel, 1969-ben épségben visszatért Moszkvába.)

Magadanban nem sietik el a dolgokat: Viszockij felbukkanása után már csak mintegy 46 évnek kellett eltelnie, és 2014-ben rögtön át is adták az őt ábrázoló bronzszobrot, bronzgitárral, ahogy illik – ez mindenképpen figyelemre méltó ahhoz képest, hogy Viszockij mindössze két napot töltött a városban, ugyanakkor jól rávilágít azoknak a híres embereknek a számára, akik valaha is önszántukból megfordultak Magadanban.

Viszockij Magadanban. Méltóbb helyre nem is kerülhetett volna a fakezű művész bronzszobra

Bár valószínűleg nem állt közvetlen szándékában, Viszockij a Magadanról szóló dalaival elérte, hogy a város, aminek addig még a nevét sem nagyon merte senki kimondani, nehogy a végén őt is elvigyék, felkerült Oroszország popkulturális térképére: mára a Viszockijhoz hasonlóan lázadó szellemű, és hozzá hasonlóan az alvilági lírát (блатная песня) művelő Vászja Oblomovtól a bármely időpillanatban legalább másfél millió tagot számláló szupergrupig, a Leningradig alig van olyan zenész, aki ne énekelte volna meg Magadant; még a szoftlakodalmas tuctuc, az örmény etno-jajveszék és a hardcore börtönszintipop mesterei is szenteltek dalokat a titokzatos, távoli, bűnben született városnak. 

Ezek közül zeneileg talán a Leningrad Magadanja a legerősebb, ezen a ponton az autentikus képanyag miatt viszont mégis a magadani börtönszintit javaslom megtekintésre. Címe egyértelmű válasz Viszockijnak: Nem utazol Magadanba (Ты не едешь в Магадан):

A jedi útja: a Csontok útja

Lehet, hogy Viszockij bátor, lendületes vonásaival már 1968-ban felrajzolta Magadant a szovjet-orosz poptérképre, de arra, hogy a város a világ térképére is felkerüljön, mármint abban az értelemben, hogy bebizonyosodjék: Magadan közúton, halandó ember számára, hagyományos közlekedési eszköz igénybe vételével, külön hatósági engedély nélkül igenis elérhető, mint egy rendes város, további hosszú évtizedeket kellett várni. És még egy jedi is kellett hozzá.

Mint tudjuk, Magadanba vasút nem visz, a Vlagyivosztokba tartó transzszibériai vonal messze elkerüli a várost. Ide nemcsak Európa felől, hanem úgy általában bármilyen irányból egyetlen szárazföldi út vezet, ez pedig nem más, mint a Csontok útja. Azért nevezik a Csontok útjának, mert a legenda szerint azoknak a munkásoknak a holttesteit, aki a harmincas évektől az út építése közben meghaltak, beledolgozták az úttestbe, ami embertelensége mellett logikus döntés volt, tekintve, hogy túl sok energiát emésztett volna föl a halottaknak külön sírgödröket ásni a permafrosztban.

Ha nyugatról indul Magadan felé az utazó, a kalandok rögtön Jakutszknál kezdődnek, ugyanis a Lénára, Kelet-Szibéria legnagyobb, és egész Ázsia harmadik legnagyobb folyójára itt az illetékesek elfelejtettek hidat építeni. Igaz, a kínaiak tavaly bejelentkeztek, hogy majd ők beleverik azt a hidat a permafrosztba, de amíg csak látványtervek léteznek a projektről, nyáron továbbra is a komp, télen a jégen való átkelés a megoldás. Ha viszont árad a folyó, vagy éppen zajlik a jég, nincs mit tenni, ki kell várni, amíg elmúlik. A Léna keleti partjáról, Nyizsnyij Besztyahból indul Magadan felé a 2000 kilométeres Csontok útja, hivatalos nevén az R504-es, nem hivatalos nevén a Kolima autópálya, amit a helyiek egyszerűen csak az Útnak hívnak – mivel több száz kilométeres körzetben nincs egyéb út, nem lehet összetéveszteni semmi mással.

A kis jóindulattal is legfeljebb két járműnyi szélességű utat autópályának nevezni persze ordas túlzás, főleg hogy bár dolgoznak rajta, mindmáig csak rövid szakaszait sikerült leaszfaltozni, a többi sok száz kilométerét pedig murva borítja, vagy még az sem, csak döngölt föld, ami eső hatására azonnal marasztaló mocsárrá változik.

A Csontok útja még a mostaninál is járhatatlanabb állapotban volt, amikor a világhírű jedi, Ewan McGregor és nála jóval kevésbé híres, szintén színész barátja, Charley Boorman 2004-ben úgy döntöttek, hogy Londonból indulva Európán, Kazahsztánon, Mongólián és Szibérián át motorkerékpárral megkerülik a Földet, és ha már megkerülik, útba ejtik a Csontok útját, a végén Magadannal. 

Ewan McGregor és Charley Boorman 2004-ben Los Angelesben, a Long Way Round bemutatójánFotó: CARLO ALLEGRI/Getty Images/AFP

McGregor és Boorman három és fél hónapos útjára, amiről Long Way Round címmel útifilmsorozat is készült (nálunk a Viasaton ment Hosszú motorozás címmel), a fizikai és lelki megpróbáltatásokat tekintve az előzetes várakozásoknak megfelelően a Csontok útja tette fel a koronát: hőseink a felvételek tanúsága szerint folyamatosan estek-keltek a helyenként mocsarasra ázott, vagy egyéb okokból járhatatlan úton. Helyzetüket jelentősen nehezítette, hogy Nyizsnyij Besztyahtól Magadanig több jelentős folyó (Aldan, Elgi, Ingyigirka) is keresztezi a Csontok útját, híd viszont vagy volt rajtuk, vagy nem volt, de inkább nem volt; ha volt is, vagy elvitte az ár, vagy összeomlott magától, mire odaértek. 

Akkor ezen kellene átmenni Magadan felé – egy híd Ewan McGregorék útjáról

A nagy esők miatt a Csontok útja 2000 kilométerén a legkisebb vízfolyásból is sebes vizű patak, a legjelentéktelenebb pocsolyából is mély vizű tó, a legkisebb árokból is áthághatatlan szakadék keletkezett, úgyhogy az út jelentős része kétkezi híd- és útépítéssel, árok- és kátyúbetemetéssel, illetve várakozással telt, hátha jön egy Kamaz vagy egy Kraz, ami átviszi őket a túlsó partra. Szerencsére mindig jött, de volt, hogy az út végére öklömnyi szúnyogcsípésekkel (McGegor) és hátizomszakadással (Boorman) küzdő, az erejükkel teljesen elkészült színészeknek 7 óra alatt összesen 18 kilométert sikerült megtenniük a Csontok útján.

Apró érdekesség: McGregorék kalandja nemcsak a Csontok útját és Magadant ismertette meg az alulművelt nyugati nagyközönséggel, hanem a BMW R 1150 GS Adventure nevű túraendúróját is, amivel az összesen 30 000 kilométeres világ körüli utat megtették. Eredetileg KTM-mel mentek volna, de az osztrák gyár nem adott nekik ingyen promóciós motort, mondván, hogy az úttalan utak miatt úgyis elbukják a világkerülést, és azzal csak rontanák a céges imázst. A BMW viszont adott, és bevált neki: sokan ennek a gesztusnak tulajdonítják, hogy manapság McGregorék akkor használt motorjának közvetlen utóda, az R 1200 GS számít a standard világkerülő túramotornak,. A KTM pedig azóta nyilván rájött, hogy nincs olcsóbb és hatékonyabb reklám a motorodnak annál, mint amikor maga Obi-Wan Kenobi kerüli meg vele a Földet, és mindezt még le is filmezi, ingyen. 

Ewan McGregor Csontok útját megjárt példánya megtekinthető a glasgow-i közlekedési múzeumban.

Csontok, medvék, részeg Kamazok

Bár az orosz kormány hivatalos tájékoztatása szerint a Csontok útja a Long Way Round óta elvégzett fejlesztéseknek köszönhetően az év egészében járható, azért négysávos, leállósávval, segélykérő telefonokkal, benzinkutakkal és pihenőkkel ellátott autópályát ne képzeljen oda senki: tavaly egy motoros túracsoport és egy ausztrál-orosz motoros páros is járt arra (pimasz sith fricska: KTM-ekkel), és a Magadanba vezető út jelentős része így nézett ki:

Az R504-es autópálya valahol Nyizsnyij Besztyah és Magadan között 

Illetve így:

Highway Szibériában: a Csontok útja

Ami pedig a folyókon való átkelést illeti, az Elgin például kifejezetten látványos, masszívnak tűnő híd épült, csak éppen összeomlott, úgyhogy az átkelést motorcsónakkal kellett megoldani:

Híd az Elgin: kicsit leomlott

Az pedig mindenképpen az egyszerre ijesztő, embert próbáló és fenséges Csontok útjának, valamint a Csontok útja fáradhatatlan utazóközönségének, a Sztálin halála óta egyfolytában seggrészeg Kamaz-sofőröknek, a hihetetlenül zord, mégis csodálatos, felderítetlen, járatlan, medvék és farkasok által lakott vad szibériai tájnak, emellett a medvékre és farkasokra megélhetési célzattal vadászó, Sztálin halála óta egyfolytában seggrészeg Kamaz-sofőröknek, a hatalmas egeknek és a végtelen tundrának tudható be, hogy ha Magadanban nincs is semmi, mert a pokol elmúlt ugyan, de nem jött helyette más, eljutni oda több életre elég kaland.

Mert azt még a seggrészeg Kamaz-sofőr is tudja, hogy nem az úti cél a fontos, hanem az út maga. Aki csak teheti, induljon el Magadanba! Ha nem ér oda, az se baj.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;