Lassan elhalkul a zene

  1. Ebben a cikkben a „popzene” kifejezést használom a Magyarországon sokáig használatos „könnyűzene” helyett. Utálom a könnyűzene kifejezést. A popzene jobb fordítása annak, amit angolul „popular music”-nak neveznek, és amibe belefér minden Chuck Berrytől egészen addig, amit ezek a mai fiatalok hallgatnak, akár grindcore-ról, akár német cloud rapről van szó. És a téma egyik legnagyobb hazai szakértője is megmondta, hogy igenis popzene.
  2. 38 éves vagyok, és már alsósként ideges voltam, ha nem tudtam kazettás magnóval követni a Poptarisznyát és a kettőtöl ötig tartó Kívánságműsort. Harminc éve imádom nemcsak a popzenét magát, hanem rendes rajongóként a teljes ökoszisztémáját is, a hülye ruháktól a vicces interjúkig. Így hát lehet, hogy ez a cikk csak egy talaját vesztett öregember kesergése. De lehet, hogy nem.

Amikor az ezredfordulón megjelent a Napster, az első igazán népszerű internetes fájlcserélőhöz csatlakozó felhasználók mind ugyanúgy reagáltak, amikor megértették, hogy milyen eszköz került a kezük közé. Szédülni kezdtek, és, amennyire ilyen állapotban lehet, hápogva káromkodtak. Egyből világos volt, hogy hiába a jogi akadályok és a hosszú letöltési idők, a popkultúra innentől kezdve alapvetően más lesz.

A változást a legjobban az új korszak egyik legjobb együttese, az LCD Soundsystem énekelte meg 2002-es Losing My Edge című számában. Ebben James Murphy énekes és zenekarvezető hosszasan sorolja, hogy milyen menő lemezeket birtokol (Nation of Ulysses!) és milyen menő bulikban volt jelen (az első kölni Can-koncert!), majd rezignáltan közli, hogy: 

„I'm losing my edge to the Internet seekers who can tell me every member of every good group from 1962 to 1978.” („Megelőztek az interneten keresgélők, akik az 1962 és 1978 közötti összes jó együttes összes tagját fel tudják sorolni.”)

Murphy szándékosan vette fel a talaját vesztett öregember szerepét, de, tette hozzá, ez a világ rendje:

„But I'm losing my edge to better-looking people / With better ideas and more talent / And they're actually really, really nice” („De nálam jobban kinéző emberek előznek le, akik tehetségesebbek és jobb ötleteik vannak, és az a helyzet, hogy tök jó arcok.”)

A Losing My Edge így a popzene néhány évtizedes történetében is többször lezajlott éles váltások egyikének himnusza lett. Ti jöttök, ti hippik, punkok, technósok, vagy éppen interneten keresgélők, tiétek a jövő. Arra viszont még az enciklopédikus popzenei műveltségű James Murphy sem gondolt, hogy ez a váltás más lesz, mint az előzőek. És hogy a Napster, a feneketlen internet, ahol a lemezturkálás izgalma végtelen élvezetté válik, milyen hatással lesz az ő imádott popzenéjére.

WHAT'S THE MATTER WITH KIDS TODAY

A fájlcsere-forradalommal nagyjából egy időben, miközben egymás virtuális könyvtáraiban turkáltak, hogy újabb és újabb lemezeket adjanak hozzá soha ki nem ürülő letöltési listáikhoz, a popzenerajongók egyre többet beszéltek (cseteltek!) egy új messiás eljöveteléről. Az ötvenes évek közepének első rock and roll-robbanása óta 8-10 évente menetrendszerűen jöttek az újabb és újabb földrengések: a Beatles, a hippik, a diszkó, a punk, a rap, és végül a nyolcvanas évek második felében az elektronikus tánczene gyűjtőnéven ismert hullám.

Mindegyiknek megvolt a maga hangzása, a maga egyenruhája, a maga drogja, néha még a maga ideológiája is. De azóta, hogy 1988 és 89 nyarán Angliában, majd kis késéssel a világon mindenhol dj-k által szolgáltatott repetitív tánczenére táncolt másnap délig a beextasyzott közönség, nem volt újabb földrengés. A fájlcserélők elterjedésekor már nagyon időszerűnek tűnt, hogy jöjjön a következő hullám, de végül James Murphy interneten keresgélői maradtak a keresgélésnél és - legalábbis popzenében - nemhogy nem dobtak valami igazán nagyot, de még csak le sem söpörték az asztalról az elődök morzsáit.

A popzene történetében a földrengések mellett még egy biztos volt pont: a generációk slágerrádióizálódása. Egy ilyen gyorsan változó közeggel lehetetlen tartósan lépést tartani, és a popkultúra alapvetően egyébként is ifjúsági kultúra. A kiöregedők viszik magukkal a saját kedvenceiket, az újjal kísérletezést pedig meghagyják a fiataloknak. Mint a divat által érintett egyéb területeken, a popzenében is van ciklikusság és retróhullámok, de a folyamatos száguldás előre ettől még állandó - volt.

A fájlcserélők előtti utolsó nagy popkulturális földrengés, az elektronikus tánczenék berobbanása, úgy jött vissza a divatba, hogy közben semmilyen nagy dolog nem történt popzeneileg. Ennek eredménye az a poptörténetben korábban nem tapasztalt jelenség, hogy a mai „menő” fiatalok nagyon hasonló zenét hallgatnak, hasonló ruhákat hordanak, hasonló bulikba járnak, hasonló drogokat fogyasztanak, mint húsz-harminc éve.

Ha nekem 1996-ban, a nagy magyar acidrobbanás idején valaki azt mondja, hogy a repetitív tánczenére beamfetaminozva hajnalig táncolás valami réten Budapest peremén még 20 év múlva is fiatalok szórakozása lesz, biztosan nem hiszem el. Ez persze csak személyes élmény, az azon hüledezés viszont, hogy X év óta pont ugyanannyi telt el, mint korábban A-tól X-ig, kollektív. Nos, 1959 és 1988 valamint 1988 és 2017 között egyaránt 29 év telt el. Kevesen vitatkoznának azzal, hogy a Beatles előtti korszaktól a ravekultúráig nagyobb volt az ugrás popzeneileg, mint a ravekultúrától napjainkig.

Utólag könnyű okosnak lenni, de a popzene identitásformáló erejének gyengülését már jóval 2017 előtt is észre lehetett venni. Aki olyan öreg, hogy személyes élményei vannak a fájlcserélők előtti hőskorról, nyilván emlékszik, milyen fontos volt egyes, a zenei ízlésre alapozó szubkultúrákhoz tartozni. Metálosok, rappesek, diszkósok, technósok, punkok, sőt, Mode-osok és Cure-osok szerveződtek egy-egy stílus vagy zenekar köré. Ezeket a szubkultúrákat a zene szülte, tartotta életben és rendezte hadseregbe.

Ma már szinte hihetetlen, hogy fiatalok csoportjai szabályos háborút vívjanak egymással, csak mert az egyikük a Small Faces, a másik Eddie Cochran zenéért rajong, de a hatvanas évek Angliájában ez simán megtörtént. Az amerikai punk hőskorszakáról szóló visszaemlékezések központi eleme a menekülés: a punkokat egyszerűen punkságukért akarta megverni a fél világ. Ilyesmi ma már legfeljebb a világ egészen távoli szegleteiben történhet meg, máshol egyszerűen elképzelhetetlen, hogy zenei ízléssel és extravagáns frizuramegoldásokkal erőszakot lehessen kiprovokálni.

WHERE HAVE ALL THE RUDE BOYS GONE

A popzene jelentőségvesztésének több oka van, köztük az egészen természetes, szinte valamennyi művészeti ágat sújtó öregedés is. Talán a költészet példája a leglátványosabb, ami egykor szó szerint nemzeteket tudott harcba vinni, ma viszont csak egészen törpe kisebbségek hobbija. Lehet, hogy lesz még Magyarországon forradalom, de hogy annak nem lesz központi eleme a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről a szerzője által előadott vers*, az egészen biztos.

A költészethez hasonló utat járt be a klasszikus zene, amit már nem is egyre öregedő közönsége, hanem néhány dúsgazdag mecénás és az adófizetők tartanak életben. Az egykor egy komplett korszaknak nevet adó jazz is kis szubkultúrává zsugorodott össze. Furcsa lenne, ha pont annak a popzenének sikerülne elkerülnie a lassú elmúlást, amely már ötven éve kijelentette, hogy reméli meghal, mielőtt megöregedne.

Ennek a természetes öregedési folyamatnak a másik, egyéb művészeti ágakból is ismert jele, hogy mintha a nagy műveket már letették volna az asztalra. Kevés klasszikuszene- és jazzrajongó gondolja azt, hogy kedvenc művészeti águk most éli aranykorát, vagy hogy ez az aranykor még el sem jött. A költészettől a festészetig ismert ez az érzés, ami egyáltalán nem ugyanaz, mint a régi szép idők iránti örök nosztalgikus sóhajtozás. Egyes művészeti ágak egyre kevésbé népszerűek, mert egyre kevesebb az eget rengetően nagy mű, és egyre kevesebb az eget rengetően nagy mű, mert a zsenik olyan művészeti ágakban próbálkoznak, amikre több figyelem irányul. Hiszen nem arról van szó, hogy a világban csökkenne az érzelmi és intellektuális igény a műélvezetre, csak arról, hogy művészeti ágak jönnek és művészeti ágak mennek. Ki gondolta volna húsz éve, hogy egyszer csak a lenézett tévésorozatok fogják vonzani stáblistájukra a legbrilliánsabb elméket?

Hosszasan lehetne azon vitatkozni, hogy a popzenének pontosan melyik volt az aranykora, de a mára elég kevesen szavaznának. A sok szempontból kakukktokás alműfaj, a rap kifejezetten jól tartja magát, de azért ott is van bőven jele az öregedésnek – leginkább az, hogy a legfrissebb fekete produkciók is szinte hónapok alatt jutnak el a biztonsági játékig, a fehér közönségnek előadott tét nélküli bohóckodásig.

Én leginkább punkzenén nőttem fel, és ma is tudom értékelni az amerikai foglalt házakban meg a Dürer pincéjében 50 embernek tiszta szívvel zajongó és ordibáló produkciókat. Azt viszont nem érzem, hogy ezek bármennyire előremutatóak lennének, a közös nosztalgián kívül bármi hasznuk lenne, vagy hogy jelentőségben, úttörésben és színvonalban akár csak megközelítenék azokat az együtteseket, amelyeken ők is meg én is felnőttünk. És ez nem csak a punkkal van így, a popzene valamennyi alfaja küzd azzal, hogy mintha már túl lenne a nagy dobásokon.

Jó példa az utóbbi 15 év két legnagyobb rockegyüttese, a White Stripes és a Queens Of The Stone Age. Jók? Jók. Játszottak valaha egyetlen eredeti hangot? Nem játszottak. Amivel az ég világon semmi gond nincs, mindkettő szórakoztató produkció, csak azt az élet-halál őszinteséget már nem bennük kell keresni, ami elődeikben a Beach Boystól a Clashen át egészen a Guns N’Rosesig megvolt, és ami a fontos művészeti alkotások elengedhetetlen tartozéka.

Az öregedés természetes folyamat, az internet nyújtotta lehetőségek hatására viszont senki sem számíthatott. Itt visszakanyarodunk James Murphyhez, aki évtizedeken át folytatott poptudományi kutatómunkája után meglepődve vette észre, hogy a világ túlsó felén élő kamasz is tudja, hogy mi az a Monks, ráadásul meg is van neki az összes számuk. Persze csak mp3-ban vagy írott cédén (emlékszik még valaki arra?), nem eredeti bakeliten, mint nyilván Murphynek, de megvan. A popzene pedig nagyon sokáig arra épített, hogy nincs meg.

Ahogy Gutenberg és a nyomdászat alapvetően alakították át az emberek viszonyát a könyvhöz, az írott betűhöz, az irodalomhoz és úgy általában a gondolatok terjedéséhez, úgy lett egészen más a popkultúra dinamikája a fájlcserélés felfedezésétől. Egycsapásra megszűnt az, amit jóindulattal varázslatos vonzerőnek, rosszindulattal elitizmusnak és sznobériának nevezhetünk. Hirtelen szinte minden zene felkerült az internetre, de annyira, hogy a Guardian által néhány napja publikált lista direkt nagyon-nagyon-nagyon obskurus lemezei is mind egyetlen kattintással elérhetőek a cikkből.

Ettől alig húsz éve is elképzelhetetlenül messze voltunk. Az hagyján, hogy Budapesten lemezboltokban 200 forintokért kazettára másolt cédékből kellett művelődni popkulturálisan, de a világ kevésbé periférikus helyein sem tudtak a James Murphy anyagi lehetőségeivel és kielégíthetetlen felfedezési vágyával felfegyverzett zenerajongók olyan műveket beszerezni, amikhez ma tényleg csak két kattintás kell.

Én személy szerint soha nem szerettem a popkultúrának ezt a gyűjtögetős, a zene helyett, vagy legalábbis mellett a tárgyakra is túl nagy súlyt fektető szakágát. A legismertebben talán a Pop, csajok, satöbbi című filmben ábrázolt, idősödő férfiakat megfertőző kór nekem mindig inkább szomorúnak, mint izgalmasnak tűnt. De ettől még tény, hogy a popzene varázsát és veszélyes vonzerejét annak is köszönhette, hogy a tömegek a kincsek közelébe sem férhettek. Az internet kirúgta a Pop, csajok, satöbbi lemezbolti alkalmazottai alól a kissámlit, amire felállva az észt osztották, de egyúttal ki is pukkasztotta azt a varázslatos buborékot, amiben a popzene a kezdetek óta lebegett.

A varázslatnak azonban volt egy másik összetevője is, ami szintén az ezredforduló környékén kezdett elmúlni. A popkultúra ifjúsági kultúraként sokáig nemcsak művészet, hanem szimpla lázadás is volt, ami teljesen kívül tudott maradni a kulturális életnek azokon a keretein, amikbe a többi művészeti ág betagozódott. Nem voltak popzenei egyetemek, nem voltak popzenei múzeumok, nem voltak popzenei állami ösztöndíjak, és jó részben ennek a szabadságnak volt köszönhető, hogy a popzene úgy be tudta rántani a fiatalokat, ahogy. Persze producerek, menedzserek és zeneipari mogulok mindig is voltak a háttérben, de a popzene a fiatalokban sokáig meg tudta tartani az illúziót, aminek volt is alapja, hogy ez az övék.

Ez ma már nem így van, a popzene intézményesült, tele olyan lehangoló és öreges jelenségekkel, mint a Cseh Tamás Program vagy a Rock and Roll Hall of Fame. A ma popzenét hallgató generációnak már minimum a szülei, de inkább a nagyszülei is popzenét hallgattak, miközben a popzene egyik fontos ígérete éppen az volt, hogy na, ezt aztán biztosan nem hallgatják anyádék. Az awopbopaloobop alopbamboom rikítással még meg lehetett ijeszteni az idősebb generációkat, de amikor már a popkultúra nevében elkövetett templomgyújtogatásokon is túl vagyunk harminc évvel, a minden fiatalban ott rejtőző zabolázhatatlan lázadásvágynak nem a popzene a legjobb terepe.

A popzene megzabolázásának ráadásul van egy másik eszköze is, a technológiai fejlődés. Nagyon úgy néz ki, hogy a fogyasztók ízléséről rendelkezésre álló adatok tömkelegének és a zene előállítási költségeinek zuhanásának köszönhetően a popzenének az a része, amiből igazán nagy pénzt lehet csinálni (mondjuk így: a mainstream pop), ma már hajszálpontosan úgy működik, mint bármilyen fogyasztási cikk gyártása. Ennek az eredménye az, hogy ma Ed Sheeran lehet korunk legnagyobb popsztárja, ami körülbelül olyan, mintha a nyolcvanas évek nem Madonnáról vagy Michael Jacksonról, hanem Nik Kershawról szólt volna**. És ha igazak a jóslatok, amelyek szerint nincs messze a pillanat, amikor a gépek már maguktól is képesek lesznek slágereket előállítani, a popzene izgalmassága még tovább fog csökkenni.

Az internet pedig nem segített a popzene másik végén sem, ami hagyományosan a legtávolabb állt a nagy pénzektől. Ez az úgynevezett „underground”. A Napster végtelen kínálatának egyik ígérete éppen az volt, hogy ha már nem csak a James Murphyhez hasonló anyagi lehetőségekkel rendelkező, valamelyik kozmopolita metropoliszban élő fiatalok férhetnek hozzá a popzene legobskurusabb kincseihez, akkor csak úgy ömleni fognak az izgalmasnál izgalmasabb remekművek.

A szudáni meg nicaraguai kamaszok a jelek szerint mégsem kezdtek el zseniális dalokat írni, csak mert két kattintással megszerezhették a Nurse with Wound-lista nagy részét. A megtermékenyítési folyamat sajnos éppen fordított irányban indult be: nem a világban szétszórt izgalmas előadók húztak hasznot a szabad információáramlásból, hanem éppen hogy belőlük sikerült hasznot húzni, a szó legszorosabb értelmében. Ennek köszönhető az, hogy ma már olyan előadókat is felvásárolnak kilóra a fiatalok figyelmére vágyó cégek, amik a fájlcsere-robbanás előtt - függetlenül produkciójuk minőségétól - harminc embernek játszottak volna.

Húsz éve körbe kellett turnézni a fél világot, hogy ezeket a harminc emberes közönségeket összeadva egy együttesnek ne kopjon fel az álla. A Boiler Room korában elég, ha a világban szétszórt kis közönségek ugyanazt a streamet nézik. És így ezek a korábban teljesen a zeneipar tényleg iparszerű részén kívül maradó produkciók már komoly márkák számára is érdekesek lehetnek, ahogy azt a Red Bull Music Academy vagy a Deutsche Telekom Electronic Beats-e bizonyítják.

A függetlenségükre paranoiáson vigyázó punkoktól az exkluzivitásukra még paranoiásabban vigyázó klubokig vannak próbálkozások a popzene ártatlanságának és zabolázhatatlanságának megőrzésére. Ezekkel viszont az a baj, hogy a szabályok úgy általában csak ártanak a popkultúrának. Altamont óta ősi igazság, hogy a kidobóemberek nem tesznek jót a popzenének, így hiába adja el az exkluzivitását őrző berlini Berghain (fotózni tilos, a beengedésre várók sora végtelen) a saját legendás beengedőemberét a coolság kapuőrének, ez nem így működik. A poptörténetben a menő klubok soha nem azok voltak, amiktől kidobóemberek tartották távol az éredklődő tömegeket, hanem amiknek a létezéséről nem is nagyon tudtak a tömegek. James Murphy nagy műgonddal összegyűjtött lemezei sem attól voltak igazán menők, hogy csak neki voltak meg, hanem hogy egy beavatott körön kívül senki nem is tudta, hogy ezek egyáltalán léteznek, és mennyire jók.

PUTTING THE 'F' BACK IN ART

Egy ilyen cikknek nyilván valamiféle jóslásba is kell bocsátkoznia. Ha az a kiindulópontunk, hogy az emberiség érzelmi és intellektuális igényei nem változnak, akkor kell valaminek jönnie a popzene helyett, ami ugyanazt a szerepet tudja betölteni fiatalok millióinak lelkében és fejében.

De először is azt kell leszögezni, hogy a popzene nem pontosan úgy fog megöregedni, mint a jazz vagy a klasszikus zene. Ahhoz túl nagy pénz van benne, és, mint arra fentebb kitértünk, ráadásul egyre olcsóbb előállítani. Az elmúlt években kreatívabbnál kreatívabb pénzügyi konstrukciók születtek a zenefogyasztók megfejésére, akik lelkesen tejelnek is. A popzene és a popipar így még nagyon sokáig velünk lesz, és még kisebb sem lesz feltétlenül. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy egyre inkább a filmiparra fog hasonlítani, iszonyatosan sok pénzzel és nézővel, jól olajozott gyártó- és disztribúciós láncokkal, profi szórakoztatóipari termékként. De a popzenének az az identitásformáló ereje, amivel Elvis Presley óta fiatalok millióit tudta megragadni, fokozatosan elvész, illetve jó részben már el is veszett.

A lemezgyűjtők ma már nem kapuőrei a popzenének, hiszen csak a tárgyakat birtokolják, a zene az internetnek köszönhetően közvagyon lett. Lelkesedésük ettől nem csappant, lásd a bakelitkultúra meglepő feltámadását, de ez a hobbi ma már végképp közelebb áll az öreges műgyűjtéshez, mint a fiatalos lázadáshoz. Gazdag még lehetsz attól, hogy jókor vásároltál meg bizonyos lemezeket, de cool már nem.

Külön érdekes egyébként, hogy a zene jelentőségének csökkenésével az ifjúsági kultúra milyen tárgyak birtoklását kezdte fetisizálni. Ki gondolta volna, hogy egyszer a szerény tornacipő lesz olyan civilizációs státuszszimbólum, mint valami menő lemez? A sneakerkultúra az én szívemhez nem áll közel, de ettől még tény, hogy azon a mai fiataloknak nem kell osztozniuk a szüleikkel, és így csak az ő titkuk lehet, mint annak idején a rock’n’roll.

Tornacipőt még nem lehet streamelni (bár az ígértnél lassabban terjedő 3D-nyomtatás tulajdonképpen ezzel kecsegtet), és a popzene helyett maradó űr egy részét minden bizonnyal hasonlóan nehezen klónozható élmények fogják betölteni. Annyira nyilvánvaló példa, hogy szinte ciki leírni de az „étel az új rock’n’roll” elmélet a legjobb példa erre. Michelin-csillagos vacsorákat és vietnami utcai leveseket nem lehet letölteni az internetről, és a kétséget kizáróan aranykorát élő gasztrokultúrát pont ugyanúgy hajtja az egészséges sznobéria és a minél obskurusabb fogások felhajtása, mint a lemeztúrás hőskorát. Ráadásul a gasztrokultúra jelentős része ifjúsági kultúra, a streetfoodtól a kézműves sörig, így cseppet sem túlzott ez a márciusi cikk, amikor azt állította, hogy a nyugati kultúrában a (pop)zene átadta társadalmi szerepét az ételnek.

Azzal kapcsolatban viszont nincs sok kétség, hogy mi tudja pótolni a szülőket már megijeszteni képtelen, megszelidített popzene szerepét: az internet. Tisztában vagyok azzal, hogy ez így elég tág fogalom, de a „popkultúra” is az, amibe minden bele tudott férni a frizuráktól a ritmusokon és dallamokon át a falak összefirkálásig. Hogy az internet, vagy legalábbis egy része úgy ahogy van, ellenkultúra, szintén nem új ötlet.

Az internet az, ami olyan morális pánikot tud kiváltani az idősebbekből, mint az egykor a nyílt utcán hűséges brit rojalisták által összeszabdalt Johnny Rotten. Az internet az a menedék, ahova el lehett bújni a szülők elől, úgy kizárva a külvilágot, mint a poszterekkel kiplakátolt hálószobában felvett fejhallgatóval. Az Ed Sullivan Showban 1957-ben fellépő Elvis Presley és az 1964-ben fellépő Beatles amerikai fiatalok generációinak életét és világlátástát változtatták meg néhány perc alatt. Ma már ezek a közösségi élmények nem a tévé és nem a popzene, hanem az internet felől érkeznek. Igen ennek része a popzene is (Gangnam Style!), de ez csak erősíti a tézist, hogy a popzene nem kihalóban van, csak fokozatosan elveszíti jelentőségét.

Ez a cikk a művészet befogadásáról, nem előállításáról szól. De azt azért meg kell említeni, hogy az internet mintha az utóbbiban is átvenné a popzene szerepét a fiatalok életében. A mikrofonként használt hajkefe helyett a lányoknak ma már saját Youtube-csatornája van, a fiúk pedig nem a garázsban csörömpölnek kezdetleges hangszereikkel, hanem együtt lövik szét az ellenséget az interneten.

Jó számok, jó lemezek, jó koncertek mindig lesznek. A közös zenélés és zenehallgatás, a közös tánc a popzenénél jóval ősibb élményei pedig végképp megmaradnak, ez a cikk egyáltalán nem is erről szólt. Csak arról, hogy a popzene, ami évtizedeken át sokaknak élet-halál kérdése volt, egyre kevésbé az.

* Az irodalom- és történelemtudomány mai állása szerint Petőfi Sándor nem szavalta el a Nemzeti Dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről 1848 március 15-én, hanem csak beszédet mondott. De ennek cikkünk szempontjából nincs jelentősége.
** A csodálatos hasonlatot köszönöm Jehova Csabinak, a Gustave Tiger gitárosának, széles körben elismert popkutatónak.

(Címlapkép: Elvis Presley közlegény 1958 október 1-én felszáll a vonatra, és elbúcsúzik az őt ünneplő tömegtől a németországi Bremerhavenben. Elvis bevonulásakor hangzott el először a történelemben a "meghalt a rock and roll" sóhaj, és volt is benne valami. A mintakatona Elvis elérte, hogy ne csak az amerikai tinik, hanem szüleik is elfogadják, és leszerelése után már nem a csípőmozdulataival közfelháborodást okozó lázadó tért vissza, hanem a showbusiness valaha volt egyik legnagyobb csillaga. AP-Photo/ef/stf/Brueggemann)

Népszerű
;