Kettészakadt a magyar családpolitika: a tehetősebbekre öntik a pénzt, a szegényebbeket egyre inkább magukra hagyják

  • Komolyan átalakult a magyar családoknak járó támogatások rendszere az elmúlt években, de a változtatások mértékéhez képest mégis kevés szó esik minderről. A magyarázat részben az lehet, hogy a kormány nem felszámolta a korábbi rendszert, hanem egyes elemeit engedte lassan elhalni, míg másokat erőteljesen támogatni kezdett. 
  • A változtatások nem egyformán érintik a magyar családokat: a jobb helyzetben élők rengeteg pénzt kapnak az államtól, míg a szegényebb családok még inkább leszakadnak, nekik egyre kevesebb jut a támogatásokból. 
  • Ezek a folyamatok egy egyre jobban szétszakadó társadalomhoz vezetnek, melyben a jobb módú emberek sem fogják jobban érezni magukat. 
  • Közben azt is látni, hogy bár még előfordulnak a „nőknek otthon a helyük” jellegű megszólalások a Fidesz környékén, de az intézkedések szintjén végbement egy fordulat, és a kormány egyre érdekeltebbé vált az anyák munkavállalásában. 
  • Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szikra Dorottyával, az MTA TK Szociológia Intézetének tudományos főmunkatársával. 

Ha azt nézzük, hogy GDP-arányosan az egyes országok mennyit fordítanak a családok támogatására, akkor Magyarország az Európai Unió élmezőnyében van: nálunk a GDP 3,57 százaléka megy el családpolitikai célokra, míg ez az arány a régióban Ausztriában 2,6 százalék, Szlovákiában 2 százalék, Lengyelországban pedig 1,61 százalék. 

Ennyiben igazak azok a kormányzati állítások, hogy nálunk nőttek az ilyen típusú kiadások, illetve hogy a régióban mi költünk legtöbbet ezekre a célokra. De Szikra Dorottya szerint a teljes kép megértéséhez azt is meg kell néznünk, hogy ezek a támogatások milyen elemekből állnak össze, kiket céloznak, milyen családokat érnek el. 

A 2010 utáni kormányok szociálpolitikai intézkedéseiről legutóbb 2014 őszén beszélgettünk Szikra Dorottyával. Akkor az MTA kutatója azt állította, hogy nagyon nehéz a Fidesz-kormány intézkedéseit egy egységes szociálpolitikai keretben értelmezni, de ha létezik egy markáns irány ebben a diffúz rendszerben, akkor az a szegények büntetése. 

A beszélgetésünk óta eltelt több mint három év nem hozott komoly szociálpolitikai fordulatot Magyarországon, viszont az azóta megszilárduló változtatásokról ma már jobban lehet látni, hogy milyen társadalmi hatásuk van. 

Hogy az elmúlt évek történéseit megérthessük, érdemes a családpolitikai célokra szánt kiadások alakulását áttekinteni. Családpolitikai kiadásnak szokás tekinteni minden olyan költségvetési ráfordítást, ami kifejezetten a gyerekes családokat célzó szakpolitikákhoz tartozik. Ide szokás sorolni a készpénzes ellátásokat, a különféle szolgáltatások biztosítását, a természetbeni juttatásokat és a családi adókedvezmény biztosítását is. 

Az utóbbi évek radikális átrendeződését elsősorban az okozta, hogy a családi adókedvezmény aránya jelentősen megnőtt a többi ellátáshoz képest. 

Ráadásul Magyarország az egész világon egyedülálló megoldást választott: Szikra nem tud arról, hogy lenne még egy ország, ahol nincs felső korlátja a családi adókedvezménynek, azaz a legmagasabb jövedelmű családok is ugyanolyan százalékban igényelhetnek vissza adókedvezményt, mint a kevésbé gazdagok. 

Ehhez szorosan kapcsolódik az egykulcsos adó 2011-es bevezetése, aminek alkalmazására ma már szintén nem találni példát Nyugat-Európában. 

Szikra elmondása szerint ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a szociálpolitika és az adópolitika egyszerűen elveszíti azt a funkcióját, hogy a piaci, elsődleges elosztási viszonyokat tudja korrigálni:

„Azok a funkciók, melyek a tágan értelmezett jóléti államra jellemzőek, azaz a nagy egyenlőtlenségek kiegyenlítésére való törekvés, a szegények megvédése a további elszegényedéstől, ma Magyarországon egyre kevésbé érvényesülnek.” 

Ezek a tendenciák kis kitérőket leszámítva a rendszerváltás óta jelen vannak a magyar szociálpolitikában, de 2010 után látványosan felerősödtek: az elmúlt hét évben az állam nemhogy nem fordított figyelmet arra, hogy a létező egyenlőtlenségeket korrigálja, hanem a családpolitika és más ellátások révén még erősítette is ezeket. 

Három család esete

Hogy kézzelfoghatóbbá váljanak a változások, Szikra három tipikus magyar család példáján mutatta meg, hogyan alakultak a családpolitikai támogatások 2009 és 2017 között. 

Az első családban munkanélküliek a szülők, a második családban minimálbérre vannak bejelentve, míg a harmadikban átlagbért keresnek. Mind a három családban három gyerek van, egyikük két évnél fiatalabb. A munkanélküli családban az anya GYES-en van, a minimálbéres családban az anya minimálbér után GYED-en, apa minimálbér után veszi igénybe az adó- és járulékkedvezményt, az átlagbéres családban az anya az átlagbér után GYED-en, az apa átlagbér után veszi igénybe az adókedvezményt. 

Grafika: Szabó Sári / 444

A három családra modellezve a változtatásokat, látni, hogy a munkanélküli család esetében, ahol egyik szülőnek sincs bejelentett, legális jövedelme, a támogatások mértéke nem változott 2009 és 2017 között, ugyanúgy 76500 forint jár nekik most is, mint nyolc évvel korábban. 

A minimálbéres család esetében történt egy jelentősebb növekedés a családi adókedvezmény miatt, ugyanakkor mivel a minimálbér 2011 óta adóköteles, az apa nettó bére csökkenhetett, azaz ha összefésüljük a bérek alakulásával a támogatásokat, nem feltétlen az derül ki, hogy jól járt ez a család. 

Hasonló eredményre jutott 2013-ban publikált tanulmányában Tóth G. Csaba és Virovácz Péter: a két közgazdász mikroszimulációs módszerrel vizsgálta meg a magyar adóreform hatásait, és azt találták, hogy 

„az adóreform összességében évi 444 milliárd forinttal csökkentette az állam bevételeit. Az összeg 74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedhez tartozó gyermektelen állampolgárok nettó jövedelmét növeli. Bár a három vagy több gyermeket nevelők 63 százaléka az adóreform nyertesének számít, az alsó hat jövedelemi tizedhez tartozó sokgyerekes adózók adókötelezettsége nem csökkent érdemben. Összességében tehát a jövedelem és gyerekszám közül elsősorban az előbbi befolyásolta, hogy az adóreform következtében miként változott a magánszemélyek adókötelezettsége.”

Szikra Dorottya elmondása szerint ugyanis hiába a háromgyerekesek nagy adókedvezménye, mivel a minimálbér adókulcsa nulla százalékról 16 százalékra nőtt (míg a gazdagabbak 36 százalékos kulcsa 16 százalékra mérséklődött), ezért sokan nem jártak jól az adókedvezménnyel. Ugyanakkor megszűnt az alacsony jövedelműek adójóváírása is, ami szintén elvett sok többgyerekes családtól is. Az imént említett tanulmány megjelenése után egy évvel, 2014-től igényelhetővé vált a családi járulékkedvezmény is, amely egy kicsit tompította az egyenlőtlenségeket, hiszen alacsonyabb jövedelemből is lehetővé vált a kedvezmény érvényesítése. 

Ha az átlagbért kereső családot nézzük, nagyon komoly növekedést látni a családi támogatások összegében: idén a 2009-es támogatásuk dupláját, 325500 forintot kapnak havonta az államtól. Pedig már a 2009-es összeg is két és félszerese volt a munkanélküli család támogatásának, ez a különbség nőtt meg azóta jelentősen: négyszer akkora támogatást kap egy átlagbért vagy ennél többet, akár milliókat kereső család az államtól, mint egy szegény, munkanélküli szülőkből és gyerekeikből álló család. 

Fontos kitérni arra, hogy a kormányzati álláspont szerint ennek a támogatásnak egy jelentős részét amúgy nem „kapják” a családok, hanem a családi adókedvezmény révén náluk marad, azaz ennyivel kevesebbet von el tőlük az állam. Ezt nem csak a kormány vallja, régóta létező szakmai vita húzódik itt a szakemberek között, de Szikra úgy látja, hogy az adókedvezményeket is az újraelosztási rendszer részeként kell tekinteni, hiszen az így kieső adóbevételt fordíthatná más célokra is az állam. Továbbá az adókedvezmény ugyanúgy növeli a család bevételeit, mint a készpénztranszferek, és ennek felhasználása a család szabad döntése. 

A családi adókedvezménynek van még egy következménye, amire ritkán szoktunk gondolni: az adókedvezményt jellemzően a férfiak veszik igénybe, hiszen a magyar munkaerőpiac jellemzői miatt általában az ő jövedelmük a magasabb. És ezért nem egy olyan esetet ismerni, amikor egy megromlott kapcsolat esetén nem válik el a pár, a nő kénytelen a kapcsolatban maradni, hogy nehogy elessen a gyerekkel együtt a családi adókedvezménytől. Szikra a családi pótlék és a GYES elsorvasztásának tudja be, hogy ugyan az elmúlt években a legtöbb demográfiai kategóriában csökkent a szegénység az országban, de egy kategóriában látványosan nőtt: az egyszülős családok egyharmada él szegénységben. Ezek döntő többsége az anya egy vagy több gyermekkel. 

„Genderszempontból, tehát a férfiak és a nők egyenlősége szempontjából is káros a családi adókedvezmény, kiszolgáltatottabb helyzetbe tudja hozni a nőket, mintha olyan készpénzes ellátást kapnának, ami jellemzően az ő számlájukra érkezik.” 

A kormány épp a napokban jelentette be, hogy egyszülős családokat támogató központ nyílik jövőre Budapesten, de Szikra szerint az igazi támogatást az jelentené, ha visszarendeznék az arányokat a családi pótlék és az adókedvezmény között, és a családi pótlék összegét jelentősen megemelnék. 

A lengyel példát sem követjük

Az elmúlt évek változtatásai, azaz a SZJA további csökkentése, a kétgyerekeseknek járó családi adókedvezmény növelése, a családi pótlék további inflálása mind abba az irányba mutatnak, hogy nem egyszerűen hiba csúszott a kormány családpolitikai terveibe, hanem tudatos lépések sorozatáról van szó. 

A legfrissebb költségvetési adatokból azt látni, hogy az összeg, amiről évente a családi adókedvezmény formájában lemond a költségvetés, már szinte ugyanakkora, mint amennyit családi pótlékra költ az állam: 280 milliárd, illetve 300 milliárd forint. Az elmúlt években nagy ütemben csökkent a két összeg közötti különbség, és ha ez a trend folytatódik, akkor az adókedvezmény szép lassan ki fogja szorítani a családi pótlékot.  

Szikra szerint az is a tudatos kormányzati döntésre utal, hogy a kormány annak ellenére tart ki az elmúlt évek szociálpolitikát is érintő változtatásai mellett, hogy a bevezetésükkor indokként emlegetett pozitív gazdasági hatások elmaradtak, az egykulcsos SZJA-tól például nem nőtt a belső fogyasztás. Ugyanígy beszédes, hogy amikor 2012-2013 környékén drámaian megugrott a gyerekszegénység mértéke Magyarországon, szintén nem avatkozott be a kormány, nem nyúlt az olyan klasszikus szegénységcsökkentő intézkedésekhez, mint mondjuk a családi pótlék emelése vagy az áfa csökkentése.  

De számos nemzetközi példa is rendelkezésre áll azzal kapcsolatban, hogy egy családpolitikai rendszerbe hogyan lehet olyan kompenzációs mechanizmusokat beépíteni, melyek a nehezebb helyzetben lévő családoknak segítenek. Például Csehországban a gazdagabb családoknak alacsonyabb, a szegényebbeknek arányaiban magasabb összegű GYED-típusú ellátás jár, míg mondjuk Nagy-Britanniában a családi adókedvezmény és a családi pótléknak megfelelő támogatás is jövedelemszint szerint differenciált,  és többet oszt „lefelé”. És a sort nagyon hosszan lehetne még folytatni. 

A magyar kormány viszont láthatóan nem fogékony ezekre az intézkedésekre. Ugyanakkor nyíltan nem mentek neki az univerzális, azaz minden családnak járó támogatási formáknak, de azzal, hogy a családi pótlék összege 2008 óta nem nőtt, hagyták elinflálódni. 

„Ez politikailag lehetett egy okos döntés, de társadalmilag súlyos probléma és azt üzeni, hogy azokat a családokat, ahol nincs bejelentett munkaviszonnyal rendelkező ember, vagy ahol csak közmunkához jutnak hozzá, tehát ahol a gyerekek a legrosszabb helyzetben vannak, a magyar állam nem kívánja támogatni. A gyerekeik felnövését, az egészségüket, az iskoláztatásukat nem tartja fontosnak”

– mondja Szikra, aki beszélt arról is, hogy közben látni olyan területeit is a családi ellátásoknak, ahol valóban történtek érdemi előrelépések az elmúlt években. 

Az ingyenes gyermekétkeztetés bővítése például egy fontos és jó lépés volt. De látni kell azt is, hogy a kormány csak a hasonló, természetbeni juttatások terén vált bőkezűbbé a szegényebb családokkal szemben. Emögött az a feltételezés lapul, hogyha készpénzes támogatást adnának ezeknek a családoknak, csak felelőtlenül elherdálnák azt. Hiába lehet kutatásokból tudni, hogy a szegényebb családok nem bánnak felelőtlenebbül a készpénzzel, mint a jobb módú családok, úgy tűnik, a szegény családokkal kapcsolatos előítéletek határozzák meg a kormányzati döntéseket. 

Szikra szerint látni lehet a tudatosságot abban, ahogy a szociálpolitika területén is megerősítette a Fidesz az általuk keményen dolgozónak és érdemesnek gondolt emberek, illetve a dologtalanoknak és érdemteleneknek tartott emberek közötti szakadékot. És akiket e utóbbi kategóriába sorolnak, azokat az egész rendszerből igyekeznek kitolni: nem kormányzati cél a társadalmi integráció jelenleg Magyarországon, és ez az egész társadalomnak nagyon rosszat tesz. 

„És ha mellé tesszük, hogy mi történik az iskolarendszerrel, hogy a szegényebb családoknak nem adjuk meg a lehetőséget a szegénységből való kitörésre, ez gazdasági szempontból és a társadalom széthullásának szempontjából is maga a tragédia.”

Ezek a folyamatok ugyanis egy olyan ország felé vezetnek, amiben a gazdagabb emberek sem fogják jobban érezni magukat. Ennek ellenére rövidtávon politikailag még akár kifizetődő is lehet, hogy a kormány újabb hasításokat hoz létre a társadalomban, megerősítve a lecsúszófélben lévő alsó-középosztályt abban, hogy ők érdemesek a támogatásra, szemben a már lecsúszottakkal, akik nem. 

A rövidtávú politikai hasznot magyarázhatja is, hogy ugyan a szociálpolitikai döntésekről szóló nyilatkozatokban nyílt cigányozás nem szokott előfordulni, de ha a legszegényebb körülmények között élő, bejelentett munkahellyel nem rendelkező családok ügye kerül szóba, sokan azonnal a cigányokra gondolnak, és csak a romákat érintő problémaként gondolnak az egészre. 

És ugyan a szegények között arányaiban valóban több a roma, mint a teljes lakosságon belül, a szegénységi statisztikákból világosan látni, hogy ezek a problémák egyáltalán nem csak a cigányságot érintik: 2013-ban környékén például az Eurostat statisztikái szerint a Magyarországon élő, hat évnél fiatalabb gyerekek 35 százaléka élt súlyos deprivációban, akiknek jelentős része nyilvánvalóan nem roma gyerek volt.

A gyermekszegénység ilyen mértékű megnövekedéséhez több tényező vezetett, a 2008-as válság hatásaként megnőtt a munkanélküliség, ezt pedig sem a Bajnai-, sem az Orbán-kormány lépései nem ellensúlyozták, sőt, a 2009-es és 2010-es szociálpolitikai intézkedések az elbizonytalanodott élethelyzetbe kerültek jövedelmi viszonyait és a kilábalás lehetőségét tovább rontották.

Fontos elem volt az is, hogy 2009-ben indult el a kötelező közmunkaprogram, illetve ebben az évben fogyasztották be a családi pótlékot, a GYES-t és a legfontosabb segélyeket. 

Majd 2010-ben, már az Orbán-kormány alatt, az addig 9 hónapig járó, járulékfizetésen alapuló munkanélküli járadékot 3 hónapra rövidítették, ami azóta is az legrövidebb időszak az egész EU-ban. A munkanélküli segély nominális értékét 28-ról 22 ezer forintra csökkentette a kormány. Mint Szikra elmondta, nem volt még egy olyan kormány Európában, amelyik a válság legdurvább éveiben ilyen radikális megszorítást vitt volna végbe a válság által leginkább sújtott társadalmi csoportok kárára.

A legnagyobb hirtelen jövedelemzuhanást pedig az okozhatta, hogy az új közmunkás-minimálbért a korábbi 60%-ban határozták meg, és ráadásul 2011-2012-ben a közmunkaprogramot úgy futtatták fel, hogy részmunkaidőben, tehát a korábbi kereset töredékéért foglalkoztattak tömegeket annak érdekében, hogy „mindenki” bekerülhessen a kötelező közmunkába. Mindehhez jött az alacsony jövedelműeknél a 0%-os kulcs eltörlése és az adójóváírás csökkentése, majd 2012-től eltörlése. 

A 2013-ban mért nagyon extrém gyermekszegénység mára valamelyest mérséklődött, a 2016-os adatok alapján ma a hatévesnél fiatalabb gyerekek 20 százaléka él súlyos deprivációban. De ez sem egy olyan eredmény, amire büszke lehetne az ország: éppen Lengyelország példája mutatta meg, hogy ha megszületik a kormányzati elhatározás, akkor egy leküzdhető problémáról van szó. 

Lengyelország nagyon rossz helyzetből, 30 százalékos súlyos deprivációs szintről indult, az EU-csatlakozásuk után kezdett el ez csökkenni, miután tudatosan fordítottak erre a célra uniós forrásokat. 2013-ra ez az arány lement 10 százalékra, 2016-ra 5 százalékra, a kormány pedig nemrég bevezetett egy univerzális, minden családnak járó ellátást.  Lengyelországban (szemben Magyarországgal, ahol a II. világháború után szinte az összes családra kiterjesztették az ellátást) korábban csak a szegény családok kaptak családi pótlékot. Igazi áttörés ezért az új ellátás a lengyel rendszerben. 35 ezer forintnyi złotyi jár minden gyerek után minden két- és többgyerekes családban, míg az első gyerek után továbbra is csak a legszegényebb családoknak jár a támogatás, amelynek az összege azonban drasztikusan nőtt a korábbiakhoz képest.

Szikra elmondása szerint ezzel az intézkedéssel pár százalékosra fogják lenyomni a gyermekszegénységet, mindezt úgy, hogy GDP-arányosan felét-kétharmadát költik családpolitikára, mint Magyarország. És úgy, hogy ott is egy hasonlóan jobboldali-konzervatív kormány van most hatalmon, mint Magyarországon. 

„A lengyel példa megmutatja, hogy nem magától értetődő, hogy a kormányzat konzervatív ideológiája együtt kell járjon a szegény családok büntetésével. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy nem igaz az, hogy ha sokat költünk a családpolitikára, akkor majd automatikusan jobb lesz minden család a helyzete.”

Sosem született elég magyar gyerek

Szikra szerint az nem véletlen, hogy a Fidesz nem nyíltan ment neki a családi pótlék intézményének, hanem fokozatosan szorítja ki az ellátást: egy elfogadott, régi ellátást megszüntetni politikailag mindig kockázatos lépés. A Fidesz itt az MSZP hibájából tanulhatott: Bokros Lajos idején nem vették figyelembe, hogy a családi ellátások milyen régóta vannak jelen Magyarországon, mennyire beágyazódtak a társadalomba.

A családpolitikára fordított kiadások ugyanis nem az utóbbi években ugrottak meg, Magyarországon régóta kiemelten kezelik a kormányok ezt a területet: nálunk a környező országoknál jóval korábban, már a húszas évek végén beszéltek családvédelemről, azt értve alatta, amire ma családpolitika címszó alatt gondolunk. 

Izgalmas kérdés, hogy miért alakult ez így. Szikra szerint az egyik mozgatórúgó a demográfiai katasztrófától való félelem volt: már a századfordulón megjelentek azok a hangok, hogy a Monarchia magyarlakta területein nem születik elég gyerek, ekkor kezdtek el megoldási ötleteket találni erre a problémára. Trianon katasztrófája pedig csak még jobban felerősítette ezeket a törekvéseket. A szemlélet meghatározó maradt a következő évtizedekben is: amikor a hetvenes években explicit módon is megjelentek a családpolitikai programok nálunk, a világon csak kevés országban volt már hasonlóra példa. 

Ebből a történeti keretből lehet megérteni azt is, hogy a családpolitika a mai napig mennyire a demográfiai kérdésre van kihegyezve Magyarországon. 

Pedig ez nem magától értetődő: idén jelent meg Ferge Zsuzsa szerkesztésében a Társadalom - és szociálpolitika Magyarország, 1990-2015. című kötet, melyben a hazai szociálpolitika rendszerváltás utáni 25 évének történetét tekintették át a terület szakértői. A családpolitikáról szóló részt Darvas Ágnes és Szikra Dorottya írta, és már a fejezet elején hangsúlyozzák, hogy ennek a szakpolitikai területnek több célja is lehetséges. 

A nemzetközi példákból és szakirodalomból ismert potenciális célok között akad olyan, ami egyáltalán nem jelent meg Magyarországon az elmúlt 25 évben: ilyen például a nők és férfiak egyenlősége. Egy másik alig megjelenő célkitűzés a gyermekszegénység csökkentése. Ez nagyjából 2005 és 2007 között volt jelen célként, akkor történtek is lépések, és ezeknek lehetett is látni az eredményét. 

Az eddigi három Orbán-kormány viszont a népesedéspolitikát, azon belül is a középosztály gyermekvállalási kedvének növelését és a hagyományos családmodell megerősítését tekintette kiemelt családpolitikai célnak. Ezzel magyarázható, hogy elválasztották egymástól a család- és a szociálpolitikát, és hogy a gyermekszegénység mérséklése kikerült a családpolitikai célkitűzések közül. 

Abban viszont Szikra elmondása szerint a népesedéspolitikával foglalkozó legtöbb szakember egyetért, hogy csak családpolitikával és pénzzel nem lehet igazi áttörést elérni.

„Bedobom a pénzt és kijön a gyerek, ez nyilván nem így működik.”  

A gyermekvállalási trendek megváltoztatásához hosszútávú építkezésre lenne szükség. Kapitány Balázs és Spéder Zsolt demográfusok az idén megjelent Hegymenet című kötetben írták meg, hogy mi mindennek kéne történnie ahhoz, hogy a kormány által vágyott számban szülessenek gyerekek. 

Mint tanulmányukban írták

„modellezéssel igazolható, hogy az ország jelenlegi demográfiai helyzetében (már) tévedés arra alapozni, hogy csupán egyetlen tényező, a hatékony születésösztönző családpolitika önmagában képes lenne Magyarországot a célként kitűzhető fenntartható népesedési pályára állítani.”

Tanulmányában a két demográfus is hangsúlyozza, hogy Magyarország az OECD-országok között kiemelkedően sokat költ családpolitikára, az intézkedések a vártnál kisebb hatásokkal jártak. Szerintük ez azért lehet így, mert a családpolitikai programok csak egy tényezőt jelentenek a gyermekvállalási döntésekben, mellette a párkapcsolati viszonyoknak, a munkaerőpiaci helyzetnek vagy például az érintettek által vallott értékeknek is nagy szerepe lehet. 

Ennek ellenére Kapitány és Spéder szerint Magyarországon a demográfiai helyzet javítását célzó intézkedések évtizedek óta elsősorban a gyermekvállalást célozták meg, miközben sokkal kevesebb figyelem jutott olyan területekre, mint a várható élettartam növelésére, azaz például a fiatalok és középkorúak halálozásának csökkentésére vagy az egészségben várható élettartam növelésére, vagy a migrációs politikákra, amibe nemcsak a bevándorlással, de a ki- és visszavándorlással kapcsolatos politikák is beletartoznak. 

2013-ban a két kutató össze is állított egy szakmai programot, de a kormány abból csak egy-egy pontot emelt ki és valósított meg, átfogó koncepciót ugyanakkor nem vezettek be. 

Azt nem lehet mondani, a kormány születést ösztönző intézkedéseinek semmiféle hatása nem lenne: az elmúlt években nőtt a születések száma Magyarországon, és Szikra idéz olyan adatokat, melyek alapján azt látni, hogy kismértékben nőtt a magasabban iskolázott nők által világra hozott gyerekek száma is. 

De a növekedésnek vannak világos korlátai: egyre kevesebb a nő, aki a szülőképes korosztályba tartozik. Részben azért, mert kifutott a Ratkó-generáció gyerekeinek nagy boomja, illetve azért is, mert sok fiatal hagyta el az országot. És azt is látni, hogy a  kormány által áhított 2,1-es teljes termékenységi arányszám elérhetetlen cél marad. 

Az is kiderül a statisztikákból, hogy alapvetően a házasságon kívül született gyerekek száma nő. Ez nem magyar jelenség, a fejlett világ országaiban látni, hogy egyre kevésbé házasodnak a fiatalok. És ha most a CSOK vagy a friss házasok adókedvezménye miatt nőtt is a házasságok száma, Szikra szerint kevéssé valószínű, hogy a kormány meg tudja állítani ezt a tendenciát. 

Csendben hátraarc 

Ebből az alapállásból lehet megérteni azt a félfordulatot, ami Szikra szerint a nők szerepével kapcsolatban végbement a kormány gondolkodásában. Ugyan megszólalások szintjén a “gender” ellen folyik a küzdelem, közben az intézkedések szintjén elmozdulás történt, a kormány számos szakpolitikai lépése éppen támogatja a nemek közötti egyenlőséget és javítja a nők helyzetét.Ilyen intézkedésre példa a GYED-extra bevezetése, ami amúgy Szikra szerint egy szélsőségesen pazarló ellátás, viszont pozitívan hat a fiatal anyák munkavállalására. 

A másik példa a bölcsődék számának növelése. Ez Szikra szerint meglepő fordulat a Fidesztől. A korábbi kormányok ideje alatt gyakorlatilag nem nőtt a bölcsődbe íratott gyerekek száma, míg az elmúlt években jelentősen, a korábbi 10-11 százalékról 16 százalékra emelkedett. 

A kutató szerint ezek az intézkedések arra utalnak, hogy a kormánynál is megértették az elmúlt évtizedek nemzetközi tapasztalatát: nem attól születik több gyerek, ha otthon tartják a nőket, hanem éppen fordított az összefüggés: a magas szintű foglalkoztatás korrelál a magas gyerekszámmal a fejlett világban. 

A bölcsődék jelenleg elsősorban szintén a jobb helyzetben lévő családokat célozzák: felvételikor eleve azok élveznek előnyt, ahol mindkét szülő dolgozik. Egy 2016-ban elfogadott rendelet viszont változtathat majd ezen: a legkisebb településen is kötelezővé tenné a bölcsődék létrehozását, ha van elég igénylő, azaz minimum öt három év alatti gyerek. Szikra szerint ez az intézkedés komoly fordulatot hozhat, feltéve, ha a szegényebb szülők is tudnak majd arról, hogy nekik jogukban áll igényelni a bölcsődei ellátást gyermekeik számára. 

Szintén fel szokott merülni problémaként, hogy van-e egyáltalán elég munkaerő ma Magyarországon egy ilyen mértékű bölcsődebővítéshez. A bölcsődék és óvodák ugyanis már jelenleg is komoly munkaerőhiánnyal küzdenek, a nagyon alacsony bérek miatt pedig azok a fiatalok, akiknek megvan a megfelelő végzettsége, hamar elmennek inkább Ausztriába, Németországba vagy Nagy-Britanniába gondozó munkákat végezni. Ahogy az is kérdés egyelőre, hogy a mostani bölcsődeépítési hullám csak az erre a célra lehívható EU-s források elköltéséről szól-e, vagy pedig az állam komolyan bele is fog állni az új intézmények fenntartásába. 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;