Ez a közös Orbán, Trump és Putyin politikájában

Súlyos támadások érik azt a nemzetközi rendszert, ami a hidegháború óta a béke legfontosabb garanciája. 

Az 1990-es évek eleje óta az országok egymás mellett élését egyre kifinomultabb nemzetközi szerződések szabályozzák, egyre több államot bevonva a konfliktuskezelés globális rendszerébe. 

Ám néhány éve e szervezetek gyengülni kezdtek. Az USA szabadkereskedelmi és környezetvédelmi megállapodások sorát mondta fel. Nagy-Britannia talán már jövőre kilép az EU-ból. Oroszországban hoztak egy törvényt arról, hogy a strasbourgi emberjogi bíróság ítéleteit nem kell végrehajtani, ha az sértené az orosz kormány szuverenitását. A NATO két legnagyobb hadserege, a török és az amerikai, egymást fenyegetik Szíriában. Korábbi szövetségesek büntetővámokkal kellemetlenkednek. Európában a második világháború óta először fordult elő, hogy egy ország katonai erővel területet csatolt magához. 

Ezzel párhuzamosan a világ legnagyobb hadseregeit fenntartó államok jelentősen növelték katonai kiadásaikat.

Nem engedünk az IMF-nek!  *** Állítsuk meg Brüsszelt! *** Mi semmilyen ránk erőltetett kvótát nem fogunk elfogadni senkitől. Legyen az az Európai Unió, az ENSZ vagy bárki más.

Ez a néhány szlogen jól mutatja, hogy mennyire elkötelezett a magyar kormány a hidegháború utáni világrend lebontásában. Erős partnerei vannak ebben, például az USA elnöke, bár érdekes módon nem feltétlenül partner ebben az USA kormánya, aminek védelmi- és külügyminisztere is rendszeresen kiáll az elmúlt évtizedekben épített rendszer mellett. Fontos partnere még Oroszország (elnököstül, kormányostul), és még számos nyugat-európai párt, mozgalom és politikus is.

Ezt a politikát nevezik globalizáció-ellenesnek, hazafiasnak, szuverenistának, populistának, protekcionistának, nemzetinek, illiberálisnak, menekültellenesnek, nacionalistának, attól függően, hogy ki és milyen alapállásból akarja leírni törekvéseit. Az irányzatnak sokféle árnyalata van, de a világpolitika szempontjából van egy jól megragadható közös igyekezete: 

szétzilálni a világ országait együttműködésre kényszerítő rendszereket.

E rendszerek kiépítése már száz éve elkezdődött, de igazi lendületet a hidegháború után vett megszervezésük, és mostanra kulcsfontosságúvá váltak a világ konfliktusainak kezelésében.

Nem világos még, hogy most éppen a végüket járják, vagy csak kicsit vesztenek  jelentőségükből, az viszont jól látszik, hogy a világ kormányait az egyetemes jog felügyelete alá beterelni kívánó rend helyett a katonai erő elismerésének igénye erősödik, és a sokszereplős tárgyalások helyébe a kétoldalú alkuk rendszere felé nyomják egyre komolyabb erők a világot. Ettől megnőtt a háborúk kitörésének az esélye.

Az egyetemes jog világrendje

A hidegháború után egyre erősebbé vált a világ kormányainak az a törekvése, hogy minden lehetséges államközi konfliktust valamilyen nemzetközi szervezet kezelésébe utaljanak. Ezek legalább elvi szinten vagy semleges intézmények, vagy olyan sok szereplőnek van beleszólási joga a döntésekbe, hogy nem lehet egyetlen erőtérből irányítani őket. 

Ezek a szervezetek végső soron arra hivatottak, hogy az országok ne háborúval intézzék a konfliktusaikat.

Sok háború tört ki kereskedelmi vitákon, ezek rendezésére most ott a WTO. Ha egy országot csőd fenyeget, akkor nagyon sebezhetővé válik, polgárháború vagy külső támadás fenyegethetné. A csődbe jutott államoknak viszont most ott van az IMF, ami elvben nem egy nagyhatalom igényei, hanem racionális elvek mentén határoz meg feltételeket, amikor pénzzel segíti a bajba jutottakat. Ha egy európai kormány visszaél az emberi jogokkal, akkor ott van a strasbourgi bíróság, hogy igazságot tegyen. Ha a világ vezetői attól félnek, hogy a sok elégetett szén és olaj miatt lakhatatlanná válik a bolygó, akkor nem megsemmisíteni igyekeznek egymást a világ megmentése nevében, hanem nemzetközi egyezményben kötelezik el magukat a szén-dioxid eregetésének csökkentésére. Ha nem bíznak az államok abban, hogy eléggé biztonságos atomerőműveket üzemeltetnek a szomszédjukban, akkor a NAÜ-vel ellenőriztetik egymást. Ha valahol minden biztosíték és egyezmény ellenére civileket gyilkolnak politikai okból, akkor nemzetközi bíróság áll fel, és nem egy ország, hanem általában az emberiség nevében ítélkeznek az elkövetők felett. 

A példákat még nagyon hosszan lehetne sorolni: rengeteg nemzetközi szervezet, informális és hivatalos egyeztetési folyamat (G20, Davos, ENSZ közgyűlés, stb, stb) működik, egyre több, és egyre szigorúbb elvárásokkal a tagok felé. E világrend legkifinomultabb intézménye az Európai Unió, ami egészen részletesen szabályozza a tagok együttműködését.

Az egész rendszer a hétköznapok szintjén főként a világkereskedelem megkönnyítéséről szól, a nemzetközi intézmények többsége ezt segíti és ellenőrzi. Nagyobb távlatokban azonban ennél sokkal többről van szó: a béke fenntartásáról.

Donald Trump, Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor is azok közé a politikusok közé tartozik, akik e rend szétzilálásán dolgoznak. Mint látni fogjuk, a magyar kormány a rendszer összes tipikus kritikáját a magáévá tette, konkrét lépésekkel és elvi állásfoglalásokkal is.

Évezredekig nem így dőltek el a dolgok

A nemzetközi intézményeken alapuló világrend gondolata az első világháború után kapott először esélyt, éppen a háború borzalmas pusztításán okulva próbálkoztak meg vele. Ebből lett a Népszövetség, az ENSZ előzménye. A Népszövetséghez csatlakozó országok vállalták, hogy konfliktusaikat nem háborúval oldják meg. A második világháború ugyan az egész koncepció kudarcát hozta, 1945 után mégis visszatértek hozzá. 1990 óta pedig folyamatos volt a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények erősítése, mostanáig.

Az országok közti konfliktusok kezelésének ez a módja meglehetősen új, és bevezetése sok helyen egyáltalán nem volt magától értetődő. Két nagyon fontos dolog elismerése kell hozzá ugyanis.

A korábbi megállapodás is kötelez

A rendszer működéséhez el kell ismernie a hatalom gyakorlóinak, hogy egy állam és annak aktuális vezetője egymástól független szereplő. Mindegy, hogy király, miniszterelnök, elnök, kancellár vagy emír vezeti-e az adott országot, és mekkora hatalma van otthon, az államok közötti szerződés akkor is köti a kezét, ha a megállapodást nem ő kötötte, sőt még akkor is, ha nem ért vele egyet. El kell ismerni, hogy ha új vezető kerül hatalomra, akkor nem mondhatja fel egyoldalúan a nemzetközi szerződéseket, mert különben értelmét veszti minden megállapodás.

Ide kívánkozik egy hazai példa, ami mutatja, hogyan megy ezzel az elvvel szembe a magyar kormány. Magyarország 2007 decemberében ratifikálta a lisszaboni szerződést, ami az EU működését szabályozza. Ebben benne van, hogy bizonyos esetekben a tagállamok többségi szavazást is tarthatnak, és ilyenkor nincs a kisebbségben maradtaknak vétójoguk, az így hozott döntések is köteleznek. Amikor 2015 szeptemberében egy ilyen többségi szavazással a belügyminiszterek tanácsában megszavazták néhány tízezer menekült kvóták szerinti szétosztását, akkor utána a magyar kormány közölte, hogy nem hajtja végre a döntést, mert nem ért egyet vele.

Mindenki partiképes

A másik nagyon fontos feltétele az intézményekkel körülbástyázott világrendnek, hogy minden szereplő elismerje, hogy az egyes államok jogilag egyenrangúak, és akkor is elfogadják egymást azonos jogállású szereplőnek, ha egyébként se érdekszövetség, se szimpátia nem fűzi őket egymáshoz, és az egyik könnyedén el is tudná taposni a másikat.

Otthon is kell a jogállam ehhez

Az országok közti kölcsönös bizalom a szerződések betartásában összefügg az egyes országok belső politikai rendszerével. Ahol a kormányon lévők nem tekintik vitapartnernek az ellenzéket, mert például hazaárulónak tartják őket, ahol a választási törvényeket az aktuális érdekeik mentén módosítgatják, ahol a jogi eljárásrendet hatalmi érdekből megkerülhetik, ott felmerül az aggodalom a külföldiekben, hogy ha befelé nem megy, akkor kifele sem működik majd a szerződések tiszteletén alapuló viszony.  

A pusztuló magyar jogállam nem csak azért háborítja fel a szerződéseken alapuló világrend külföldi híveit, mert nem az ízlésüknek való, hanem elsősorban azért, mert a magyarországi fejlemények fenyegetést jelentenek a rendre általában is. Ha olyan politikai rendszerek jelennek meg benne, amelyek rendszeresen megsértik e rend alapvető normáit, akkor gyorsan elfogy a bizalom kifelé is. A magyar kormány esetében a jogállam hazai leépítése ráadásul párhuzamos a nemzetközi intézmények elleni kampányokkal. A kettő máshol is, és szinte magától értetődően együtt jár, a lengyel vagy a török kormány is egyszerre kezdte szidni az EU-t és ment neki a hatalmát korlátozó hazai intézményeknek.

A birodalmi logika mást diktált

Ma már szinte magától értetődőnek tűnik az elképzelés, hogy minden állam partnere lehet a többinek, de ez egyáltalán nem volt természetes évezredeken át. A világ legtöbb birodalma arra a gondolatra épült, hogy a területén túli világ és annak lakói alávalóbbak, és az ottaniak szempontjait nem kell figyelembe venni. Így működött az ókori Róma, a középkori Kína, vagy az újkori európai gyarmatosítók is.

Amikor mégis megállapodásokat kötöttek egymással, akkor ezek nem a létezés keretét adták, hanem konkrét konfliktusokat kezeltek egyezményekkel, amelyek általában igen törékenynek bizonyultak. Például azért, mert betartásuk felett nem őrködtek semleges kívülállók, mint a multilaterális rendszerekben.

Amikor a technika megengedte a gyorsabb közlekedést, és ezzel a birodalmak elérhették egymást, megkezdődött köztük a rendszeres egyeztetés, érdekszférák kialakítása, de az így kialakult világrend (imperializmus) felfogásában még mindig nagyon távol volt a mostanitól. Bár időben egyáltalán nem távoli, hiszen a hidegháborús évtizedek is e logika mentén teltek.  

A birodalmi gondolkodás már elfogadja ugyan a nemzetközi alkuk lehetőségét, de csak korlátozott számú szereplőnek hagy teret. A Habsburgok, a poroszok és az oroszok például feloszthatták egymás között úgy Lengyelországot, hogy fel sem merült, hogy a lengyelek érdekeit figyelembe vegyék. A franciák, angolok és a többi nagyhatalom feloszthatták Afrikát és a Közel-Keletet, máig érvényes országhatárokat kijelölve saját egykori érdekeik mentén, de közben fel sem merült, hogy a helyben élők szempontjai számítsanak.

E birodalmi korszak végjátéka volt az 1945 - 1989 közötti időszak. Csak két komoly szereplő maradt, az USA és a Szovjetunió, és ők folyamatosan kést tartottak egymás nyakához. Annyi atomfegyvert irányítottak egymásra, hogy háborújuk könnyen kiirthatta volna az egész emberiséget. Miközben ez a halálos fenyegetés volt a béke záloga, az amerikai érdekszférában lassan kiépültek azok a nemzetközi intézmények, amelyek a hidegháború utáni világrendben átvették a béke garantálásának feladatát.

89 után

Az új világrend kiépüléséhez a kapitalista polgári demokrácia gyors terjedése is kellett, ez különösen látványos volt Európában és Dél-Amerikában, de nagyon komoly eredményeket hozott Kelet-Ázsiában is.

A nemzetközi megállapodások az önkéntességen alapulnak, és nem kényszerítő fenyegetésre, hanem a szerződések betartására  építenek. Ez a hozzáállás a kapitalizmus logikájából ered, és betartására a polgári demokrácia a legjobb garancia: akkor lehet kereskedni és hitelezni, ha elhisszük a másikról, hogy amit egy szerződésben megígér, azt tényleg be is akarja tartani. Ha valaki mégse tartja be a szerződéseket, akkor a jogállam megvédi a sértett felet, még akkor is, ha a szerződést esetleg maga az állam egyik szereplője rúgja fel.

Az államok közötti szerződések betartása már nehezebb ügy, mert nincs igazi kényszerítő erő hozzárendelve: nincs világrendőrség, nincs világhadsereg. (Az USA és szövetségesei néha elvállalták ezt a szerepet, vagy e szerepnek való megfelelésre hivatkozva felvették a fegyvert, de az egész rendszert nem ez tartja össze.) Ennek jelentőségét éppen most, a rendszer sérülékenységekor látjuk: alig tudnak valamit kezdeni a nemzetközi szervezetek azzal, ha egy ország megsérti a normáit, és azzal pedig pláne nem lehet mit kezdeni, ha valaki menet közben kilép magából a szervezetből is.

Ez átverés, ez nem demokratikus

A multilaterális szerződéseken alapuló világrend fenntarthatóságáról mindig is igen komoly viták folytak. Mivel a rendszer mindig is tökéletlen volt, és szabályait néha a legerősebb szereplők is megsértették, ezért a rendszerről szóló a viták mindig is jelentősek voltak, és a 2008-as pénzügyi válság óta nagyon felerősödtek.

A rendszer mellett szól, hogy bizonyítottan képes fenntartani a békét. Például az EU (és elődje, az EGK) területén egyszer sem tört ki háború, pedig ekkora önmegtartóztatásra (73 év) ez a terület sohasem volt képes, amióta csak államok alakultak rajta. Mellette szól az is, hogy a gazdasági előnyökre alapoz, a nemzetközi konfliktusok kezelését az üzleti konstrukciók, lényegében a kereskedelmi szerződések mintájára húzza fel, és ettől racionálisnak látszik, lehetőséget ad arra, hogy senkit se hozzon olyan méltatlan helyzetbe, hogy az erőszakot lássa csak megoldásnak érdekei érvényesítésére. Nagyon sok évtizedig bizonyítottan gyors gazdasági sikereket hozott, hiszen e nemzetközi intézményrendszer mentén tudott a globalizáció kiteljesedni.

A 2008-as válság viszont arra figyelmeztetett, hogy a töretlen gazdasági fejlődés nem magától értetődő ebben a rendszerben sem, és a nyugati társadalmakban a globalizáció az egyenlőtlenségek növelését is hozhatja. Ez súlyos belső feszültségekhez vezetett. 

A válság sokat ártott a multilaterális világrend társadalmi megítélésének. Leginkább úgy, hogy az anyagi veszteséget vagy a stagnálást elszenvedő tömegek nyitottak lettek a "minden szar, mert elveszik a döntést tőlünk az idegenek" típusú üzenetekkel érvelő mozgalmakra.

A liberális világrendnek van ennél színvonalasabb, elvi alapú kritikája is, aminek leegyszerűsítve az a lényege, hogy ez a rendszer "nem természetes". E kritika szerint a történelem és a természet is arra tanít minket, hogy az erősebb előbb-utóbb mindenképpen érvényesíteni fogja akaratát a gyengébb felett, és ez olyan természetes igénye az államoknak, mint az állatoknak az, hogy felfalják egymást.

E kritika baloldali ága azt mondja, hogy a nemzetközi intézmények semlegessége, pártatlansága eleve illúzió, valójában a legnagyobb tagok ezeken keresztül diktálnak a többieknek, az EU-ban például a németek, az IMF-ben az amerikaiak, a szabadkereskedelmi szövetségekben a multinacionális nagyvállalatok. Vagy ha nem sikerül nekik átvinni az akaratukat, akkor a legnagyobbak keresztüllépnek a rendszeren, aminek betartását a kisebbektől agresszívan számon kérik, mint tette például az USA 2003-ban, Irak megtámadásakor, amikor ENSZ-felhatalmazás nélkül, de még a NATO támogatását sem élvezve indított háborút, ráadásul olyan indokkal, amiről utólag bebizonyosodott, hogy hamis volt, mert valójában nem halmozott fel tömegpusztító fegyvereket a Szaddám-rezsim.

A semlegességet megkérdőjelező kritikával szemben azt szokták felhozni, hogy a rendszerekbe beépített jogi garanciák a nyers erő érvényesülését még akkor is jelentősen tompítják, ha nagyobbak érdekérvényesítő képessége valóban jobb. Ahogy a magyar EU-s diplomaták között egykor kedvelt mondás tartotta: "ha nem ülsz az asztalnál, akkor téged esznek meg". Vagyis már az alaphelyzet védelmet ad a gyengébbeknek, még akkor is, ha idealizmusnak látszik abban bízni, hogy a nagyobbak és a kisebbek érdekérvényesítő képessége teljesen kiegyenlíthető.

A másik visszatérő baloldali kritika, hogy ezek az intézmények nem demokratikusak, mert nem közvetlenül választott, és így nehezen elszámoltatható vezetők irányítják őket, pedig nem azért van demokrácia, hogy bürokraták döntsenek népek sorsáról.

Itt ugyanazokat a vitákat láthatjuk nagyban, amelyek egyes országokon belül is mennek, amikor a hatalom lehetőségeiről van szó. A magyar kormány is azzal érvel például itthon, hogy mivel ők képviselik a választókat, ezért joguk van a kereteket a saját érdekeik alapján megváltoztatni. 

Amikor például az alkotmánybíróság szerint alkotmányellenes törvényt hoztak, akkor megváltoztatták az alkotmányt. Mivel új gazdasági elitet akarnak, ezért állami beavatkozással újraosztják az erőforrásokat, viccet csinálva a közbeszerzési eljárásokból. Sőt, már azt az érvelést is hallhattuk magyar kormánypárti politikusoktól, hogy a bíróságoknak nem a jogot, hanem a nép igazságérzetét kell szolgálniuk. 

A hatalom teljessé tétele melletti érvelésnek visszatérő eleme a "józan paraszti ész" érvényesítése a "jogászkodással" szemben, a "népakarat, az emberek érzelmeinek" képviselete az "absztrakt szerződésekkel" szemben.

Akármilyen vonzó is a népfelség előtti tisztelet, ezek az érvelések a legtöbbször valójában az önkény igazolását szolgálják, amikor lényegében a szerződések erőszakos, egyoldalú felmondhatóságát propagálják, érzelmi okokra hivatkozva. A polgári demokráciáknak éppen az egyik legfontosabb ismérvük ugyanis az, hogy jogi keretek korlátozzák a hatalmon lévők mozgásterét. Azok a politikai mozgalmak, amelyek ezeket a korlátokat otthon nem képesek elviselni, általában a nemzetközi térben is szuverenitásuk korlátozásaként élik meg a nemzetközi megállapodásokat, és minimum "több tiszteletet" követelnek maguknak, mint a magyar vagy a lengyel kormány éppen, vagy egyenesen azt követelik, hogy "visszavehessék a saját kezükbe" a sorsukat, ahogy a Brexit mellett kampányolók fogalmaztak.

Az ember nem jó

Itt kezd a liberális világrend baloldali kritikája összeérni a jobboldali kritika lényegével. Utóbbinak az a veleje, hogy a belátáson alapuló önkontrollra nem lehet építeni nemzetközi politikát. A meglátás szerint a megtorlás fenyegetése nélkül alakított szövetségek csak addig működhetnek, ameddig senki sem érzi magát elég erősnek, hogy felmondja őket. Amint lesz egy szereplő, aki úgy érzi, hogy az egyensúlyi helyzetet a saját érdekei mentén sikeresen felrobbanthatja, akkor az fel is fogja robbantani.

Az elmélet szerint nem a belátás, hanem a félelem tartja csak össze a szövetségeket, és öngyilkos taktika mások jóindulatában bízni a világpolitikában. (Henry Kissinger, aki újabban Donald Trump, és veje, Jared Kushner nem hivatalos tanácsadója is, például e logika mentén tartja bolondériának a hadsereg nélküli Európai Uniót.) Az elmélet szerint idealista, rövidlátó, vagy egyenesen nemzetvesztő, aki nem arra készül, hogy hátba fogják szúrni egy adandó alkalommal. 

Ez a gondolat az, ami leginkább el szokta bizonytalanítani az intézményekre épülő rend híveit. Sokáig az volt erre az általános válasz, hogy addig kell a nemzetközi intézményekben fokozni a tagok egymásrautaltságát, amíg senkinek sem éri már meg erőszakkal szétverni a kereteket. A nukleáris fenyegetés helyébe így gazdasági fenyegetés lép, ami persze puhább kényszer, de a szerződéses rendszer hívei általában inkább hisznek az emberi belátásban, mint az ellenfelei.

Az “erő számít csak a végén” elv mondatja például a magyar miniszterelnökkel azt is, hogy nem természetes dolog önkontrollt gyakorolni, amikor hatalommal ruháztak fel. A magyar választási rendszer átszabásakor is fontos érve volt, hogy a győztes aránytalan jutalmazása stabilabb kormányzást hoz. A cselekvés ünneplése, és vele szemben a tötymörgés (vagyis a vitatkozás, a koalíciós egyeztetések) elutasítása fontos jelszava a teljhatalmat óhajtó politikusoknak.

Van még egy jelentős körülmény, ami a fenti vitákhoz általában fontos szempontot ad. Akik elvi alapon aggódnak a szuverenitásukért, akik elvetik az egyeztetési kényszereket, mint valami természetellenes, a hatékonyságot gúzsba kötő konstrukciót, ők számos esetben a politikai hatalmat a saját meggazdagodásukra is használják. Sokszor ugyanis a jogi korlátok ledöntése a személyes haszonszerzés miatt szükséges. 

A második világháború óta például minden amerikai elnök általánosságban elkötelezett volt a nemzetközi intézmények felé, Donald Trump az első, aki kifejezetten ellenzi e szervezetek befolyását. Ugyanakkor abban is ő az első, akivel szemben komolyan felmerült, hogy céges érdekei mentén is alakítja az USA külpolitikáját. Ahogy a magyar miniszterelnök esetében is párhuzamos az Európai Bizottság szapulása, és az EU-s szabályok kijátszása a veje meggazdagodásának érdekében. Persze nem kell a nemzetközi szerződéseket elvetni ahhoz, hogy egy politikus korrupt legyen, de ha valaki a teljes államigazgatást a személyes meggazdagodására akarja használni, akkor ezt sokkal egyszerűbb a jogi korlátok lebontásával megoldani. Ráadásul ezzel ideológiai alapot is nyernek arra, hogy miért nem kell figyelembe venni a tevékenységüket érő külső kritikákat. Ahogy Magyarországon is látjuk, a kormány szerint nem az a baj, hogy csalások történnek az EU-s pénzekkel, hanem az, hogy az ENSZ és az EU a nemzetközi menekültügyi egyezmények betartására figyelmeztetnek.

A 2015-ös Obama - Putyin vita

A két nézetrendszer legizgalmasabb retorikai összecsapását 2015 szeptemberében hallhattuk, amikor Barack Obama és Vlagyimir Putyin egymás után szólaltak fel az ENSZ-ben. Egy évvel e szópárbaj előtt Oroszország megsértette a nemzetközi szerződésekre alapuló világrend legfontosabb tabuját, a Krím-félsziget elcsatolásával: a fegyveres területfoglalás tilalmát.

Az ENSZ  általában is tiltja a területi hódítást a tagoknak, ráadásul Oroszország 1994-ben még külön szerződésben is garantálta Ukrajna területi épségét (ezt éppen Budapesten írták alá). Az oroszok általában és konkrétan is megszegték a világrend legfontosabb szabályát, és jórészt erre fűzte fel beszédét az akkori amerikai elnök:

"Látva a második világháború után maradt romokat, a nukleáris korszak hihetetlen erejét, az USA sok más nemzettel együtt azon dolgozott itt az ENSZ-ben, hogy megakadályozzunk egy újabb világháborút - szövetségre bírva régi ellenségeket, támogatva a demokratikus átalakulásokat, hogy a vezetőket ne idegen hatalmak, hanem saját népük számoltathassa el, és egy olyan nemzetközi rendszert építve, amely elszámoltatja azokat, aki az együttműködés helyett a konfliktust választják, elismerve ebben a rendszerben minden ember egyenlőségét és méltóságát. (...)

Ez a világrend páratlan lendületet adott az emberi szabadság és jólét kibontakozásának. Ez a közös erőfeszítés vette rá a világ legnagyobb hatalmait a diplomáciai együttműködésre, és virágoztatta fel a világgazdaságot úgy, hogy emberek milliárdjai emelkedtek ki a nyomorból. Ezek azok a nemzetközi elvek, amelyek lehetővé tették, hogy a nagyobb országok ne kényszeríthessék akaratukat a kisebbekre, és ami kiterjesztette a demokráciát és a szabadságot az összes földrészen.(...)

Vannak, akik azt mondják, hogy vissza kell térnünk azokhoz a szabályokhoz, amelyek az emberiség történetének nagy részében érvényesek voltak, egészen az ENSZ megalakulása előtti időkig. Hogy vissza kell térnünk ahhoz az elvhez, hogy a hatalom egy 'mindent vagy semmit' játszma, ahol az erő egyet jelent az igazsággal, ahol az erős országoknak rá kell kényszeríteniük az akaratukat a gyengékre, ahol az egyének jogai nem számítanak, és ahol erővel kell helyreállítani a rendet nagy változások idején.

Azt látjuk, hogy ezen elvek mentén néhány nagyhatalom ki akarja vonni magát a nemzetközi jog fennhatósága alól. Romlik a demokrácia, az emberi jogokat csorbítják, az információkat ellenőrzik, a civil szervezetek akadályozzák. Azt mondják, hogy ezekre az intézkedésekre a rend fenntartásának érdekében van szükség, mert csak így lehet elejét venni a terrorizmusnak, csak így lehet megakadályozni, hogy idegenek beleszóljanak a dolgaikba. Ám ha ezt a logikát követjük, akkor oda jutunk, hogy az olyan zsarnokokat is támogatnunk kellene, mint Basar al-Aszad, aki ártatlan gyerekeket mészárol le a bombáival, mondván ha nem tenné, akkor a helyzet még rosszabb lenne."

Nagyon érdekes volt Putyin válasza, amelyben az 1989 előtti imperialista világrendet ünnepelte, ahol az erő tisztelete biztosította a stabilitást, és elég volt csak a legnagyobbaknak felosztani a világot maguk között. Beszédét azzal kezdte, hogy a jaltai egyezményt (a történelem utolsó nagy területfelosztást rögzítő birodalmi alkuját, amikor a szovjetek és az angolszászok befolyási zónákra osztották Európát) dicsérte:

"A jaltai rendszer óriási kínok nyomán született. Több tízmillió emberéletet követelt, és két világháború pusztította a bolygót előtte. Legyünk őszinték: ez az egyezmény segített át bennünket sok veszélyes helyzeten az elmúlt évtizedekben. Megmentette a világot a nagyobb megrázkódtatásoktól."

Az utána következő világrend, ami Obama szerint az együttműködésen, a kölcsönös tiszteleten és a nagyok korlátozásán alapult, Putyin szerint csak az USA érdekét szolgálta:

"Mindannyian tudjuk, hogy a hidegháború után egyetlen hatalmi központ maradt a világon. És akik a piramis csúcsán találták magukat, azok olyan erősnek és kivételezettnek képzelték magukat, hogy azt mondták, mindenkinél mindent jobban tudnak (...) Senkinek sincs joga egyetlen fejlődési modellt érvényesnek neveznie, és csak azt elfogadnia."

Itt azoknak a normáknak az erőltetését ostorozta, amelyek az intézményeken alapuló rend betartásához szükségesek. Eszerint a jogállamiság számonkérése okozza a világ bajait, mert beleszólnak ezzel a természetes helyi viszonyokba. A másik oldal viszont abból indul ki, ha nem jogállamok szövetkeznek a világbéke fenntartására, akkor nem működhet a nemzetközi jog betartásán alapuló rendszer.

A békének nagy ára volt Európa keleti felén, a jaltai rendet csak rendőrállami eszközökkel, forradalmak leverésével lehetett fent tartani.

Trump rombolja a rendszert

Donald Trump egyik legfontosabb politikai üzenete az "Amerika az első" szlogennel meghirdetett büszke önzőség, ami a nemzetközi intézmények elutasítását is jelenti. 

Elnökségének első évében felmondta a TTP szerződést, vagyis a Kanadával, Ausztráliával és kelet-ázsiai országokkal megkötött szabadkereskedelmi egyezményt. Felmondta a párizsi klímamegállapodást. Leállította a TTIP-ről szóló tárgyalásokat (ez az EU-val kötendő szabadkereskedelmi egyezmény lett volna). Bejelentette, hogy vagy újratárgyalják, vagy felmondja a NAFTA-t, az USA, Kanada és Mexikó közti szabadkereskedelmi egyezményt. Kiléptette az USA-t az UNESCO-ból, radikálisan csökkentette az ENSZ-nek fizetett amerikai tagdíjat, például a békefenntartókra költhető pénzeket. Feltételekkel volt csak hajlandó elismerni a NATO kölcsönös védelemről szóló cikkelyét. Az iráni atomalku felmondásával is fenyeget és üdvözölte a britek kilépését az EU-ból.

Trump azzal szokott érvelni, hogy az intézményi rendszerek hátrányosak Amerikának, és a kétoldalú alkuk sokkal jobbak helyettük, az EU-s megállapodás (TTIP) helyett például kétoldalút akart kötni Nagy-Britanniával. Máskor pedig  (például az UNESCO esetében) azért lépett ki, mert a szervezet neki nem tetsző döntést hozott, amikor Palesztinát teljes jogú tagnak vette fel.  

Januárban a davosi világgazdasági fórumon a világ vezetői nem győzték ismételni, hogy ők a Trump által képviselt protekcionizmussal szemben a nagy intézményi megállapodásokban hisznek. Erről beszélt többek között az indiai és a kanadai miniszterelnök, a német kancellár és a francia elnök is.

A magyar miniszterelnök viszont üdvözölte Trump "America first" politikáját, mert úgy vélte, hogy így Magyarország is visszakapja az érdékervényesítés jogát, és immár ő is bátrabban vihet rendszeren kívüli, önzőbb politikát. Ahogy Orbán Viktor tavaly novemberben fogalmazott, “mi Trump elnök politikáját követjük abban a tekintetben, hogy Hungary first”. Hozzá is tette, hogy ez a típusú, a saját érdekekből kiinduló politika szembe megy az EU-s elvárásokkal: “az a gondolkodásmód, amely Magyarországot ma vezeti, és amely egyébként Európában inkább bírálatot kap, korábban meg inkább kiátkozást kapott, most már a világban egy más helyzetet mutat az Egyesült Államokban bekövetkezett választások után”.

A kisebb országoknak ez rossz lesz

Csakhogy ez legfeljebb rövid távon lehet hasznos egy katonai és gazdasági szempontból annyira kicsi országnak, mint a miénk. Ha ugyanis nincsenek mindenkit önkorlátozásra kényszerítő intézmények, akkor a nagyhatalmi logika érvényesül, amiből például a jaltai világrend fakadt. Ott Magyarországot a megkérdezése nélkül sorolták be a szovjet érdekszférába. 45 éves katonai megszállás, és egy brutálisan levert forradalom következett belőle.

Trump éppen azért támadja az intézmények által irányított rendet, mert szerinte a kicsik túlzott előnyhöz jutnak általa, és csak élősködnek az USA-n. Akár a NATO, akár a szabadkereskedelmi megállapodások esetében Trump mindig kiemelte, hogy e szervezetek rendszere mögé bújva más országok kihasználják Amerikát. Például a NATO esetében többször is elmondta, hogy nem érdemelnek amerikai védelmet azok az országok, amelyek nem költik el a GDP-jük legalább 2 százalékát a hadseregükre. Ezen országok közé tartozik Magyarország is.

Az intézményi rendről az átállás a birodalmira a kicsik érdekérvényesítési lehetőségeit csorbítja. Csak egy apró példa: a magyar kormány hisztérikus kampányt folytatott, hogy az EU ne törölje el a hatósági áramárat, egy KDNP-s képviselő konkrétan diktatúrával vádolta "Brüsszelt" a javaslat miatt. Közben a magyar kormány simán elérte a célját a tárgyalóasztalnál Brüsszelben, bár erről egy büdös szót sem szóltak a magyar lakosságnak. Pedig sokkal nagyobb és sokkal erősebb államok ellenében ért el sikert. Ha viszont nincs az intézmények által kikényszerített egyeztetés, a tárgyalás és ellenállási lehetőség, akkor hiába gyűjthetett volna Németh Szilárd személyesen még tizenötmillió aláírást, vagy hozhatott volna a magyar parlament még hetvenhét határozatot a tervezet ellen, semmire se jutottak volna. Ahogy a rendszerváltás előtt a magyar kormánynak alig volt lehetősége a szovjetek által diktált kereskedelmi megállapodásokban ellent mondani. Az ellenállási jog nem a birodalmi világrend sajátja.

Ismerős

Trumpot, Putyint és Orbánt is szokták fasizmussal vádolni, ahogy általában mondják ezt azokra, akik az intézményi világrendet rombolják.

A képzettársítás egyik alapja, hogy napjaink szuverenistái hajlamosak átvenni néhány elemet a fasizmustól, a megfeleltetésekhez Umberto Eco írt útmutatót még a 90-es évek közepén. A kvótanépszavazás előtti kormányzati kampány például nyilvánvalóan fasiszta volt.

Van azonban egy fontos történelmi előzmény is, ami miatt a szerződéseken alapuló nemzetközi rendszerek ellenfeleiről a 30-as évek európai fasisztáira, sőt, még inkább a nácikra asszociálnak sokan.

Mint láttuk, az első igazán jelentős kísérlet arra, hogy a világbéke fenntartását egy nemzetközi intézményre bízzák, az első világháború után történt, a Népszövetség megalakításakor. A bontakozó rendszernek voltak eredményei is, több határvitát döntöttek el például a Népszövetségben, tárgyalóasztal mellett. Az alakuló rend legnagyobb ellensége Hitler volt, aki már hatalomra jutása előtt azt hirdette, hogy minden nemzetközi szerződés valójában a zsidók manipulációja. Már 1933-ban, hatalomra jutásának évében kiléptette Németországot a Népszövetségből.

Háború vagy béke

Van még egy fontos szempont, ami miatt a második világháború borzalmait szokás lett összekötni az intézményi rend ellenségeivel. A szerződések és intézmények híveinek legfontosabb érve ügyük mellett az, hogy ha lemondunk a 30 éve fejlesztgetett modellről, akkor háború lesz. Úgyhogy akármilyen frusztráló is, amikor távoli városokban ülő bizottságok, bírák, bürokraták döntenek egyes országok törvényeiről, vagy éppen egészen apró részleteken végelláthatatlanul huzakodó kormányközi viták miatt maradnak el égetően szükséges döntések, ez még mindig jobb, mint a háború - szól az érvelés lényege.

Az EU megalapításának 60. évfordulóján Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke ezt így foglalta össze:

"Éppen 60 éve születtem, így egyidős vagyok az európai közösséggel. Úgyhogy engedjék meg, hogy ma személyes hangon szóljak. Mint tudják, néha a születés helye fontosabb, mint a dátuma. Esetemben ez a helyszín Gdansk, amit évszázadokon át építettek lengyelek és németek, hollandok, zsidók, skótok és franciák. 1945-ben, történetesen éppen márciusban, néhány nap alatt Hitler és Sztálin felégette a szülővárosomat. A földig rombolták. (...)

Azért idéztem fel mindezt, hogy emlékeztessek mindenkit, hogy emberek milliói számára az Európai Unió nem a jelszavakról, nem az eljárásrendekről és nem a szabályozásokról szól. Ezt bizonyítják azok is, akik ma fővárosaink utcáin ünnepelnek Rómában, Varsóban és még Londonban is. A mi uniónk ugyanis a biztosítéka annak, hogy a szabadság, a méltóság, a demokrácia és a függetlenség már nem csak álmainkban léteznek, hanem hétköznapi valósággá váltak."

Angela Merkel német kancellár pedig idén januárban így kezdte a világ helyzetét értékelő beszédét Davosban:

"Éppen 100 éve ért véget az első világháború, amit a 20. század legborzalmasabb katasztrófájának tartottak akkoriban. Pedig még borzalmasabb katasztrófák követték. Nem szabad alvajáróként újra ilyen katasztrófahelyzetbe sétálnunk. Száz évvel az első háború után, és amikor egyre kevesebb ember él már közöttünk, aki átélte a második háborút, fel kell tennünk magunknak a kérdést: megtanultuk a történelmi leckét? Attól tartok, hogy nem. A második világháború után született generációnak kellene bizonyítania, hogy igenis és megtanultuk a leckét. E lecke pedig annyi, hogy együttműködésre van szükség. Negyed százada ért véget a világot kettéválasztó hidegháború, egy máig nyitott lehetőséget adva az együttműködésre."

Címlapkép: Tamás Bence Gáspár