Tölgyessy: Orbán kivételesen jól ismeri a magyarokat, olykor mégis évszázados beállítódásokat sért

  • Tölgyessy Péter szerint a migránskérdés főnyeremény volt a kormány számára, de a választásra kifulladni látszik ez a téma.
  • Orbán Viktor 1989-ben átélte, hogy milyen egy rendszer hirtelen megrendülése, és az aprócska ellenzék felülkerekedése, ezt pedig minden áron el akarja kerülni.
  • A miniszterelnök már világpolitikát csinál, ami még vissza is üthet az országnak.
  • A hazugság- és gyűlöletáradatban az egész közvélemény elbutult.
  • Az interjú első része, a második rész itt olvasható.

Mi az április nyolcadikai választás tétje?

A tét roppant egyszerű: marad vagy távozik a regnáló hatalom. Lehet mellette vagy ellene voksolni. Az összes többi megfontolás kevésbé sorsdöntő, vagy sokszor egyenesen mesebeszéd. Egy ilyen választás alapvetően mindig a főhatalom betöltőjéről határoz. Orbán Viktor államszervezési gyakorlatáról és országvezető víziójáról nyolc esztendő alatt minden választópolgár alapos tapasztalatokat szerezhetett. Újabb választási diadalával a Fidesz-uralom a jól ismert utakon-módokon haladna tovább, csak még karakteresebb eltökéltséggel. Az ellenzék győzelme viszont sötétbe ugrást jelentene az egész nemzetnek.

Minden józan számítás szerint a temérdek széttartó identitást megjelenítő ellenzéki csoportosulás csupán együttesen törheti össze a fennálló uralom rendjét. Az oppozíció kádári eredetű baloldala és a nemrégen még hevesen nyugatellenes jobboldala kizárólag közösen lehet kormányképes. Magyarországon valójában sokkal bajosabb a polgári szerkezeteket ténylegesen meghonosítani, mint azt az ellenzék állítja. A pártközi dominanciaharcokat tovább élezni, valamint féktelen osztogatásba menekülni messze könnyebb. Az ellenzék hatalomra juttatásával kalandos vállalkozást indítanának el a választók, amely nem kevés kiszámíthatatlan fordulat után elvileg még boldog befejezéssel is zárulhat. Ám rút zavaros időket is hozhat, ami jó eséllyel egy másik erős kezű vezető felemelkedésével végződne.

Az év vége előtt még igencsak valószínűnek látszott a Fidesz újabb kétharmada. Az ellenzék minden korábbinál több részre hasadozott, és egyre riasztóbban merült el a pártközi ellentétek tengerében. 2014 óta sokat javult az általános gazdasági helyzet, már második esztendeje kivételes ütemben emelkedik a reálbér, az ország szerencsésebb régióiban szinte teljes a foglalkoztatottság. Csakhogy már januárban megfordulni látszott a közéleti trend. A Fidesz évek óta futó migráns-kampánya mind jobban kifáradt. A kormányzat körüli rohamos vagyonosodás középpontba állításával az ellenzék ösztönösen ráhibázott a néplelket megragadó témára. A kormányváltó vágyak a parlamenti ciklus jó részében többséget alkottak a közönségben, csakhogy a hatalom gyakorlóinak egységes tömbjével szemben sokpárti szembenállásra szakadtak.

Ám a hódmezővásárhelyi választási eredmény ismét megmutatta: ezek bármikor összeadódhatnak egyetlen hatalomváltó elszánásba. Már 1998-ban a Fidesz egyik legjobb választókerülete a vásárhelyi volt, és maradt egészen idáig, most meg hirtelen tönkreverte a hatalom emberét pártok fölöttinek mondott kihívója. Ha itt veszíthetett a Fidesz, akkor elvileg bárhol elbukhat. Ami egycsapásra a legfontosabbat, a remény hitének hajtóerejét adta az eddig, minden ellenkező állítása ellenére valójában a veresége mérséklésére játszó oppozíciónak.

Mégis, mi változott?

Először is elfáradt a Fidesz már harmadik éve futó története a magyar életet durván és közvetlenül fenyegető migráns áradatról. Ez a téma eredetileg főnyeremény volt a miniszterelnök számára. Orbán Viktor elsőként állítatott szimbolikus erejű fizikai határzárat a legújabb kori népvándorlás erejével rémisztő illegális bevándorlás elé Európában. Amivel nyomban a régi uniós elitek és a baloldali politikai korrektség-elvárások ellen lázadó pártok egyik élenjáró európai vezetőjévé emelkedhetett. Az évszázados jogállami intézményeknek a magországok polgári civilizációjában elfogadhatatlan folyamatos leépítését egyszerre összeköthette a migráció elleni határozott fellépésének népszerű ügyével. Az európai választók kétharmada, olykor háromnegyede, nálunk akár négyötöde jobbára hibásnak gondolja a régi uniós elitek bevándorlási gyakorlatát.

Orbán Viktor ezzel hamarjában megszilárdította a 2014 végén még meginogni látszó hazai és nemzetközi pozícióját. Ám három esztendő elteltével sem tudta elengedni a szinte valamennyi gondjára egy időre tökéletes megoldást hozó migránsellenes kiállást. Az évek múlásával a politikai kampányok logikájának megfelelően inkább végletekig fokozta annak állításait. Ezek rövidre zárt túlzásaiban ma már az egész földkerekséget elnyelni és maguk képére formálni készülő Soros-szervezetek szabályos összeesküvéséről beszél. Az apokaliptikus szintre emelt Fidesz migráns-kampány mélyén azonban alapvető valóságmag is áll.

A második világháború óta egyébként is a legnagyobb válságban álló nyugati társadalmakat valóban veszedelmesen tovább terhelné az ennyire idegen kultúrájú és ekkora tömegű betelepülő folyamatos befogadása. A hazai baloldali pártok aligha tudnák elhárítani az európai szolidaritásra hivatkozó uniós nyomást, és végül tudomásul vennék az országra kívülről kirótt migráns kvótákat. A Soros-szervezetek valóban a nyitott társadalmak hívei, és valóban módszeresen támogatják az egyközpontú rezsimek megbuktatását.

A csaknem kizárólagos témává tett migráns-kampány választói magatartást befolyásoló ereje azonban az idő múlásával szükségképpen elgyengült. Mára az ellenzék korrupció elleni fellépése, a kormányfő környezetének látványos gazdagodása, hatalmának kihívó fitogtatása ennél sokkal erősebb történetté emelkedett. Vagy másfél évtizede ezzel először van a hazai állampolgári hiteket jobban megmozgató téma az ellenzék oldalán. Így egyáltalán nem véletlen a hatalom hódmezővásárhelyi kudarca.

A választás esélyese azért így is a Fidesz.

A legkülönbözőbb közvélemény-kutatások a négy évvel ezelőtti tényleges eredményénél magasabbra mérik a Fideszt. Mindent egybevetve mégis úgy vélem: a Fidesz számottevő eséllyel nem éri el korábbi kétharmados mandátumarányát, de megtartja biztos parlamenti többségét. Ám ma már az ellenzék felülkerekedése sem lehetetlen. A közvéleménykutatások kevés pontos állítást mondanak az emberek valóságos pártpreferenciáiról. A Fideszt hosszú ideje felülbecsülik. Döntően nem módszertani hibák miatt, hanem mert valóságos közvélemény csak tényleges polgári társadalmakban, viszonylag szabad véleménynyilvánítás mellett lehetséges. Nálunk a mérés tárgya, a közvélemény maga, ami részben hiányzik. Az állampolgárok jelentős hányada szabályosan menekül közéleti állaspontja nyilvános kimondásától. Magas és alacsonyabb státusú állampolgárok csaknem egyformán mást mondanak munkahelyükön, másképpen beszélnek üzleti partnereikkel, főnökeikkel és kollégáikkal, barátaikkal és családtagjaikkal. Olykor talán maguk sem tudják, mi is az igazi véleményük.

A magyar társadalmat húsz esztendő nyugatosabb, interaktívabb világa után újra a főhatalom központosított uralmi gépezete fogja egybe. Az emberek jelentős hányada ismét a hatalomhoz való igazodása felmutatásával, ügyes szabálykerülésével és alkudozással reméli céljait elérni. Választásoktól távol alapvetően kerüli a politikai állásfoglalást. Az alacsonyabb státusú polgárok egyenesen a szavazástól való távolmaradásuk kilátásba helyezésével gondolják megbüntetni az egyformán hazugnak látott pártokat. Aztán a választásokhoz közeledve mindjobban nekilendül a szűkebb családi, baráti, munkahelyi körökben az okoskodás, melyik választás hozná mégis a legkevésbé rossz eredményt. Ez a folyamat éppen karácsony tájt indulhatott meg újra, és Budapesten, néhány nagyobb városban elkezdett az ellenzéki valóságmagyarázat a Fideszé fölé kerekedni. Nem tudható, egyetlen héttel a választások előtt meddig jutott ez a váltás. De ha mégis végigfutna az egész országon, akkor jócskán akadna a hatalomnak félnivalója.

Budapesten különösen szerencsés esetben akár kétharmada lehet a régi baloldalnak, a Jobbik besöpörheti, például esetleg Heves megye mindhárom képviselői mandátumát. Egyszerre a választási rendszer aránytalansága a hatalom ellen fordulhat. Ám most már kevés az idő a teljes váltásra. Ezért a Fidesz országos győzelme a valószínűbb. Csakhogy ez máris a mindenható hatalom megingását mutatja, már pedig az egyközpontú berendezkedések sosem mutatkozhatnak gyengének. Egyébként is az Orbán-rendszer igazán gördülékenyen csupán kétharmados többséggel működtethető.

Erről szól az elégtétellel való fenyegetődzés?

Az inkább a legeltökéltebb híveknek szólhatott. A Fidesz milliós közönségének magja a miniszterelnököt jó ideje a magyar történelem egyik legnagyobb hősének tekinti, aki ismét a nemzeti nagyság, az új magyar honfoglalás reményét adja táborának. Különösen így van ez a határokon túli magyarok szavazói között, ahol a Fidesz támogatottsága 2014-ben kilencvenöt százalékos volt. Erre jön az ellenzék és letaszítandó és mielőbb börtönbe zárandó korrupt zsarnoknak mondja a kormányfőt. Ez olyan durva megsértése a Fidesz bázisa hitének, hogy a kormányfő bajosan hagyhatta valamilyen reakció nélkül. Kijelentése viszont újabb támadási felületet adott az ellenzéknek, ezzel újabb ecsetvonás lett az ellenzék által sulykolt diktátor képéhez. 

Az ellenzéki oldalon számos jel szerint lényegesen több a nyersen radikális kijelentés, bár a hatalmi helyzetben tett otromba megszólalások mindenkor messze fenyegetőbbek lehetnek. Az oppozíció választóknak szóló története hallatlanul egyszerű: miszerint Orbán Viktor személyes zsarnoki vágyait követve, családja és követői gyors vagyonszerzését keresve vezeti az országot, minden baj oka szemérmetlen mohósága és személyes jellemhibája. Ezért az ellenzék szerint politikai igazságtételre van szükség, amikor a fékevesztett korrupció letörésével egyszerre csaknem minden állampolgári vágy kielégítésére lesz pénz, a mainál is lényegesen gyorsabban emelkedhetnek a bérek, lényegileg több juthat egészségügyre és közoktatásra is. Egyszerűen el kell venni a jövedelmeket és javakat, továbbá a társadalmi pozíciókat a rosszaktól és oda kell adni az arra érdemeseknek, máris minden magyar boldogabban élhet – gondolják legalábbis az ellenzékiek.

És ebből mi az igazság?

Az ellenzék tételeinek is számos valóságmagja akad. A miniszterelnök a kádári gyökerű gazdasági- és médiaeliteket minden kívülálló által korrupciónak látott módokon akarja hozzá feltétlenül hűséges új elitre cserélni. A tényleges teljesítmény keveset számít, a hatalomhoz való feltétlen lojalitás minden mást megelőz. A Fidesz vezetők hatalmaskodásai, vagyongyűjtése korábbi tabuk sorát lépik át. A hosszú ideje kudarcos országban magától értetődő a felelőskeresés. A temérdek állampolgári sérelem egymás mellé rakása. Mindezzel a hazai közönség évszázados panaszkultúráját, sérelmi magatartását állítja a maga oldalára a Fidesz kormányzásában magát a sátánt kereső ellenzék. Ezen tétel szerint, azért élnek az elvárhatónál messze rosszabbul a magyarok, mert szemérmetlenül lopnak a hatalomgyakorlói. Az ellenzéki állítások kommunikációs szerkezete meglehetősen hasonló a Fidesz Soros-kampányához. Itt is az egyetlen bűnös személyében felmutatott rontás legyőzése hozhatja el a megváltást. A embereknek csak annyi a teendője, hogy szavazatukkal ellene szóljanak a gonosznak. Ez a kampány is fokozható a végletekig.

Mi maradhat így a polgári nyilvánosság igényből?

A hazai közéleti diszkusszió ezzel kilépett az ellenőrizhető tényállítások és a racionálisan érvelő vélekedések világából. Alig maradt más, mint az ellenőrizhetetlen túlzások, a kompromittáló állítások és az együttesen teljesíthetetlen jóléti ígéretek özöne. Ezzel táborelvű hitkérdéssé válik minden közéleti vita, ahol már kisebb a jelentősége igaz és hamis polgári megkülönböztetésének. Valamelyest orosz módra a legszélesebb közvéleményben már alig vannak reálisabb társadalompolitikai víziók, csak „kompromatok” és ígérgetések léteznek. A józan megfontolások leértékelődnek, egyedül a mítoszok, összeesküvés-elméletek, ilyen-olyan túlzások hatnak. Minden kommunikáció alárendelődik a hatalmi küzdelem igényeinek. Csak többé vagy kevésbé elkötelezett sajtó működik.

A választóközönség egésze számára befogadható fórum már alig-alig akad. Mindegyik erőcsoportnak megvan a maga táborelvű sajtója, amelytől saját közönsége megkapja a világ aznapra rendelt magyarázatát, amelyet a kívülállók sokszor már követni sem tudnak. A mindig is erősen tagolt, ám valamiképpen mégiscsak egységes nyilvánosság fekete lyukakra szakadt, amelynek megmondó emberei imamalom szerűen mormolják a maguk igazságát. Az egyes táborokon belül az látszik a legbátrabbnak, aki a legkeményebben beszél a nem annyira megértendő, mint inkább legyűrendő külvilágról. Néhány ellenzéki fórum még valamit megőrzött a régi objektivitáselvárásból, ám még ezek is lényegileg kettős mércével mérnek. A kormányzati lapok viszont csaknem teljesen puszta propaganda termékek. Ezzel a magyar közélet jobbára kilépett a nyugatos szerkezetek hatóköréből. Csaknem minden intézmény formálisan létezik még, csak egészen másképpen működik.

A hatalom és az ellenzék harcában, de jobbára az oppozíció pártjai között is már jó ideje a „ki kit győz le” küzdelem logikája a meghatározó. A közéleti polarizáció egyre végletesebb. A bármi áron való előnyszerzés kényszere már régen átlépett a tényszerű objektivitás igényen, és a racionális érvelés használatán. A többség legyőzni akarja a sátáni ellenfelet. Döntően a hatalmi hasznosság számít. A hazugság- és gyűlöletáradatban kiáltó a közvélemény egészének elbutulása.

A közönség jelentékeny része jobbára már elszokott a kiegyensúlyozottabb okfejtéstől, a racionális érvelés kiszámíthatatlan emóciókat válthat ki belőle. A közéleti szenvedély szabályosan felfalja a szakértői szerepet. Az igazi hozzáértők többnyire igyekeznek kimenekülni az egészből, és lehetőleg meg sem szólalnak hazai ügyekben a szélesebb publikum előtt. Mások viszont a hatalmi hasznosságigénynek megfelelő álláspontjuk puszta feldíszítéséhez használják a szakmaibb érveket. Jobbára a hatalmi felülkerekedés számít, a tárgyi igazság kevésbé érdekes. A történelmi igazságot pedig majd eldöntik a végső győztesek. 

Az okkal szorongó hatalom határokat alig ismerő manipulációkkal remél továbbra is nyeregben maradni. Az ellenzék pedig a legrosszabb ígérgető hazai sérelmi politikával operál. Magyarországon a sérelmi magatartás rendszerint mindig nagyobb népszerűségre számíthat, mint a valóság megannyi realitásával küszködő kormánytöbbség. Ezért a mindenkori hatalom, már a dualizmus kora óta felhatalmazva érzi magát az ellenzék elnyomására, politikai manipulációkra, a választók kampányajándékokkal való megnyerésére, bármire, amivel megvédheti uralmát.

Az újólag megmutatkozó centrifugális erők sodrása ellensúlyként állandóan erőskezű vezetőért kiált. Az ország két évtized esendő parlamenti váltógazdasága után 2010-től visszatért hosszas előtörténetéhez. A versengő szabad közélet rendje, a parlamentarizmus polgári intézményei nem tudták mederben tartani a szertehúzó hatalmi szembenállást. Az Orbán-rendszeren belül az új alaptörvény elfogadásával jobbára szimbolikusan is zárójelbe került a politikai váltógazdaság. Ezzel hazánkban ismét hatalmaskodó kormányzat áll szemben a magát örökösen túlzásokba hajtó rendszertagadó ellenzékkel.

Ebből újabb rendszerváltozás lehet?

A Fidesz-állam logikája csaknem kizárja az adott rezsimen belüli kormányváltást. Az ellenzéknek szükségképpen egy újabb rendszerváltás igényével kell fellépnie. Így azonban megmaradunk az ismétlődő rendszerváltások országának. Az elmúlt alig száz esztendő alatt 11 egymástól érdemileg különböző politikai rezsim követte nálunk egymást. Mindegyik lényegileg átkosnak mondta az elődjét. A Fidesz a legkisebb esélyt sem engedheti ellenzékének, mert megingása gyorsan átfordulhat teremtménye teljes felbomlásába. Orbán Viktor 1989-ben maga is átélte, hogy milyen egy nemrégen még örökkévalónak látszó hatalom hirtelen megrendülése, és az aprócska ellenzék felülkerekedése. Bármi áron újra győzedelmeskednie kell, különben oda kormányzása minden eredménye.

Ha marad a kormány, ezért várhatóan bekeményít a rendszer?

Az Orbán-rendszer logikája az ellenzék, a független intézmények mozgásterének állandó szűkítése felé vezet. Az ilyen rezsimeket a szorosabb választási eredmény nem a kompromisszumok keresésére, hanem ellenkezőleg: általában az ellenzék megtörésére sarkallja. Most a miniszterelnök megtapasztalhatta: a régóta nem látott gazdasági konjunktúra tetőpontján is ráijeszthet a megosztott ellenzék. Mi lesz vele, ha valamikor elhagyja eddigi kivételes szerencséje, és nem éppen a választások idején tetőzik a nemzetközi fellendülés, hanem újra válságos évek jönnek a világgazdaságban?

A kormányfőre általában azonban nem is annyira az ellenzék veszélyes. Az oppozíció pártjai alapvetően részei berendezkedésének. A régi baloldalt ismétlődően legyőzendő gonoszként, a radikális nemzeti tábort pedig a fiatalabb generációk természetes elégedetlenségét a jobboldali kultúrába becsatornázó csoportosulásként hasznosítja. A hatalom folyamatosan befolyásolja a négy különböző pólusra és még további apró népekre bomló ellenzékén belüli erőviszonyokat. Támadásaival mindenkor igyekszik megroppantani az éppen legveszélyesebbnek látszó vetélytársát. Viszont olykor szinte megsegíti az éppen meggyengülni látszókat. Gondjai inkább a nemkormánypárti sajtóval, a hivatásos aktivisták mozgatta nemkormányzati szervezetekkel és az irányíthatatlan állampolgári öntevékenységgel lehetnek. A miniszterelnök újabb győzelme felgyorsíthatja ezek megregulázását és territóriumuk visszaszorítását. Egyáltalán a hatalomhoz kötődő új elit gazdasági és kulturális térfoglalását.

A miniszterelnök kísérlete átfogó válasz a magyar rendszerváltás sikertelenségére, a nyugatos polgárosodás két évtizedes kudarcára. A hideg polgárháborúba forduló magyar demokráciát az alkotmány szövegének teljes felforgatása nélkül fordította át az egyközpontú hatalom centralizált rendjébe. Egy, a reményeit beteljesíteni nem képes társadalomban épített fel bajosan elmozdítható uralmat. Rendszerében nem a piac és az interaktív állampolgári kapcsolatok fogják egybe az országot, hanem a főhatalom szervei. A ’89-ben elképzelt piaci kapitalizmus berendezkedésében irányított kapitalizmussá változott. Ismét az állami cselekvéstől várja az eredményeket. Az állandó hatalmi centralizáció ennek a logikának csupán a következménye. Ezzel azonban folyamatosan lenyesi a hatékony kormányzáshoz elengedhetetlen intézményes visszacsatolásokat. Mindenért egymaga lesz felelős, és ezzel szabályosan fel is kínálja magát a legfőbb gonosz szerepére. A magyar történelemben is egészen kivételesen megosztja az országot, lelkes híveinek tömegei állnak szemben személyét szenvedélyesen hibáztató százezrekkel.

Orbán Viktor a valóságos nyugatos felzárkózás helyett bűnbakokat, ellenségképet ad a közvéleménynek, valamint az újra elérhető nagyság mitológiáit kínálja az országnak. Az egyközpontú hatalmi szerkezetek évszázados otthonosságának visszaadását ígéri az embereknek. Közvetlenül nem annyira a tartalmi demokráciaigénnyel, hanem inkább a joguralom-követelménnyel ütközik. A hatalom eszközeként használja a jogrendszert. Megoldásaitól hazánk nem lesz egy csapásra azonos Vlagyimir Putyin Oroszországával. A magyar közélet annál messze plurálisabb és szabadabb marad, ám mégis ezernyi akadály nehezíti az elvileg lehetséges hatalomváltást.

Lehetséges ennek a hatalomnak a konszolidációja?

A végső konszolidáció Orbán Viktor államában bajosan képzelhető el. Egy politikai berendezkedés igazán akkor lehet szilárd, ha benne a többség, még az ellenzék is megtalálhatja valamiképpen a jövőjét. A kormányfő rendjében viszont minden autonóm állampolgári törekvés csakhamar rendszertagadó pozícióba keveredik. Mivel nincs az a növekedés, amivel a hatalom kielégíthetné az embereket, a szükségképpen széleskörű elégedetlenség bármikor kikezdheti a rendszer szilárdságát. Így a hatalom csupán elnyomással és folyamatos manipulációval képes fenntartani uralmát. A Fidesz ismét egyetlen hierarchiába szervezett főkutya-alkutya szerkezetben próbálja egybefogni az országot. Aki nem alávetettje, egyfajta szolgája hatalmának, az hamarosan az ellensége lesz. Közbülső állapotban igencsak kevesen maradhatnak.

A miniszterelnök társadalompolitikai víziója szellemében módszeresen indoktrinálni, átnevelni próbálja az állampolgárokat. Ezzel folytonosan behatol az emberek intimszférájába. Orbán Viktor kivételesen, talán mindenki másnál jobban érti a magyarok vágyait, mégis több ponton drasztikusan szembefut az itt élők évszázados beállítódásaival. Hazánk igazi köztes-európai ország. Mi nem vagyunk oroszok és főleg nem kínaiak. Itt a nyers hatalmi politika, a dölyfös elnyomás gyorsan ellentétbe kerülhet az „Eb ura fakó” hagyományával. Vezető magyar politikus nem lehet keleties vezérkedő hatalmasság, és közvetlen környezete sem mutathat hajlamot a hivalkodó uralomgyakorlásra. Miközben a kormányfő váltig a magyar függetlenségi hagyományról szónokol, látványosan áthágja az állampolgárok régi kisnemesi fogantatású autonómia- és szabadságigényét, és egyúttal a kádári „élni és élni hagyni” kisemberbarát gyakorlatát is. Amivel tengernyi magyar érzékenységét sérti meg lépten-nyomon.

Ugyanez történt a pálya szélére szorult konzervatív értelmiséggel, akiken látványosan átlépett?

Ebben a körben lényegesen többről van szó. A kormányfő nem pusztán alávetett szerepet kínált a partnerségben vagy legalább is részleges autonómiában reménykedő értelmiségieknek, hanem szakított a hazai elitek évszázados nyugatos civilizálódás igényével is. A magyar történelem talán legtisztább hagyománya a XIX. századi reformkor nemesi haza és haladás tradíciója. A Nyugat alkonyára alapozó politika azonban tökéletes tagadása Széchenyi István, Deák Ferenc és Eötvös József irányának. De még több tekintetben Tisza vagy Bethlen István konzervatív szabadelvűségének is. Vagy Antall József jogállam-tisztelő jobbközép világlátásának. A hatalom inkább az 1930-as évek nemzeti öncélúságpolitikájának a folytatója. Amit a határozottan jobboldali kulturális kötődésű embereknek is nehéz megemésztenie a Nyugat minden mostani kudarca ellenére.

Miben értette még félre a kormányfő a magyarokat?

Vezető magyar politikus egyszerűen nem gazdagodhat látványosan, nem gyűjthet vagyont. Sem maga és családja, sem közvetlen környezete számára. A hétköznapi szabálykerülés valamennyire mindig is jelen volt magyar világban. Az ilyen-olyan kapcsolatok felhasználása is általánosnak számított. A magyar állam vezetői gyakorta korrumpáltak másokat, a választók etetése-itatása, vagy megfélemlítése is szokványos volt. Az emberek többsége a kádári évtizedek óta kisebb-nagyobb ügyeskedés nélkül el sem tudja képzelni egyéni boldogulását. De első számú magyar politikus hivatalával összefüggésben sosem gyűjtött vagyont, sem a dualizmus idején, sem a két világháború között, sem a Kádár-korszakban. Kádár János még belügyminiszterként medencét készíttetett a villája mögé Farkas Mihályt követve, ám amikor első titkár lett, pontosan tudta: bölcsebb, ha sietve betemetetti azt. 

Orbán Viktor viszont már nem érzékelte ennek a mértéktartásnak a jelképes erejét. Ezzel kilépett a régi osztrák-magyar monarchia vezetői mintájából. Magatartása inkább a magyar mezővárosok, kisebb települések feltörekvő módosparasztjainak kultúráját mutatja, ahol, akinek nincsen semmije, az annyit is ér. Természetes a személyes hatalmi aura állandó kihívó megmutatása. A vezető politikusi vagyonszerzés tabuját már a baloldalon is többen megtörték a Kádár-rendszer végén, majd a tömeges privatizáció idején. Ám az keletiesen átfogóvá mostanság vált.

A korrupciónak azonban van olyan része is, ami nem a személyes gazdagodásról szól, hanem rendszerszintű.

Antall Józseftől kezdve minden nem-baloldali politikus beleütközött a nyolcvanas évekre rögzült és a rendszerváltással alig mozduló gazdasági-, média- és kulturális elitek határozott elvárásaiba. A jobbközép kormánnyal szemben a demokrácia védelmét hangoztató baloldal egységének újrateremtését kívánó törekvések azonnal pénzt, paripát és egybehangzó médiatámogatást kaphattak. Viszont az összes más irányt kereső kísérlet nyomban kemény támadásokra számíthatott. A kádári gyökerű médiaelit a sajtószabadság nevében alapvetően az örökölt status quot, a maga véleményformáló monopóliumát oltalmazta. A Fidesz egy darabig még a régi reformértelmiség és különösen Soros György rajongott kedvence lehetett, ám ahogy nem akaródzott belépnie a formálódó baloldali blokkba, idővel ellenségnek számított. A saját útját kereső, de még liberális Fidesz másfél évvel korábbi rendkívüli közvélemény-kutatási eredményei ellenére 1994-ben csaknem kiesett a parlamentből. A keservesen elért 21 mandátumával szemben az MSZP 209, és a korábban szövetséges SZDSZ 68 képviselője állt. Az akkor szerzett trauma máig meghatározó politizálásában. 

Tapasztalása szerint a kultúrharcos, táborelvű magyar politikában alig számít valamit a tárgyi igazság. A nyers erő a meghatározó. A régi elitek ellenében, azok befolyásának megtörése nélkül lehetetlen tartósan sikeres új politikába kezdeni. A Fidesznek szuverenitása megőrzése érdekében saját gazdasági- és médiaháttérre van szüksége. Az elitváltás lefolyását ezen elképzelés szerint nem lehet a szerves folyamatokra bízni, arra nincs idő. A baloldali elit is eredetileg a történelmi magyar vezető réteg brutális elsöprésével, előbb államosítások és kitelepítések, majd végül zavaros privatizációs eljárások útján szerezte meg a jelenlegi társadalmi pozícióját.
Ezért a miniszterelnök feltevése szerint a Fidesz sem habozhat átlépni a jogállami szabályokon. Az új elit megteremtése egyedül a régi irányadó csoportok és szükség szerint a külföldi tulajdonosok kiszorításával, valamint az európai uniós és a magyar költségvetési pénzek megfelelő helyre irányításával érhető el. Amennyiben ezt az összes kívülálló is elfogadhatatlan korrupciónak látja, az elérendő cél utóbb majd szentesíti az eszközt – a kormányfő hite szerint. Ebben a logikában a rendszerszintű korrupció nem más, mint a nemzeti érzelmű új elit megteremtésének legfontosabb metódusa. Amely nélkül a Fidesz-hatalom tartós berendezkedése, a nemzetmentő végső célok elérése nem megalapozható. Csakhogy a kiválasztás korrupciós kontraszelekciója jelentékeny részben eleve kizárja az új vezetőcsoport valóságos nemzetközi versenyképességét, és legalább egy generáció idejére teljességgel aláaknázza legitimitását, állampolgári elfogadását.

Hogyan kapcsolódik a pártfinanszírozás megvalósult módja az Orbán-rendszer logikájához?

A hazai nagypártoknak alig akadnak tagdíjat fizető hívei, kisebb adományokat pedig elenyésző számban kapnak. Az állami párttámogatás éves teljes összege nem haladja meg a hajdanában pártállamnak így jutó 1988-as két és fél milliárd forintot. A legelső választáson még önkéntesek százai segítették a jelölteket. Ám 1994-től egyre professzionálisabbak lettek a kampányok, egyúttal elkezdődött a választók megajándékozása. Mindez ugrásszerűen megemelte a pártok pénzigényét. Ezek gyorsan kiszolgáltatottak lettek a nagyobb támogatóknak, a magyar gazdaság oligarchiáinak. Válaszul a Fidesz innovációja a közvetlen gazdasági és médiaháttér megteremtése lett. Ennek cégei sorra közbeszerzések, önkormányzati megrendelések tömegét nyerik el, aminek bevételéből finanszírozzák a párt és a jobboldali média szükségleteit. Ezt minden kívülálló kizárólag a rendszerszintű korrupció részeként láthatta. Ám általuk a miniszterelnök alátámasztotta politikai szuverenitását. Lényegében kivétel nélkül megtörhette és rendszerébe illeszthette az ország korábban önjáró gazdasági hatalmasságait.

Ezt a gyorsan hatalmasra gyarapodó háttérhatalmat működtette nemrégen még jókora autonómiával és kíméletlen elszánással Simicska Lajos. Egy időben még saját külön bejáratú minisztériuma is volt. Ám az Orbán-rendszer logikája csak egyetlen végső döntéshozót enged meg. Így még a Fidesz bajtársi közössége egyik 1994-es megmentőjének is be kellett volna tagozódnia a többi „alkutya” közé. A betörésére tett kísérletre válaszul azonban a Fidesz pénzét és médiáját egyszerre haraggal telve elragadta, és átvitte az ellenzék oldalára. Fellépésével nem csekély sebeket mért a hatalomra, ám eddigi magatartása inkább alapvető tanácstalanságáról árulkodik.

Mennyire súlyos probléma valójában a korrupció?

Az egyik legsúlyosabb alapbaj hazánkban, ám elsősorban nem az általa elragadott összeg nagysága következtében, hanem inkább a belőle származó hibás, de mégis széles körben elképzelt felemelkedés modell miatt. A magyarok többsége kevésbé hisz a munkával: tehetséggel és szorgalommal, piaci innovációval való felzárkózás lehetőségében. A sikert inkább a leleményes szabálykerüléstől, az állam és megrendelők lenyúlásától, a közadók kikerülésétől reméli. Számára a korrupció az a gyalázat, amit mindig mások művelnek. A kádári évtizedek egyik legkárosabb következményeként az előbbiekhez képest a sikertörténetekben túlságosan is sokszor látszik másodlagosnak a vállalkozói, munkavállalói hozzáadott érték innovatív emelése. A hazai cégek jelentékeny része a szükségesnél kevesebbet tesz a piaci igények kielégítéséért, és inkább a költségvetési erőforrások megszerzésére törekszik. A nemzetközi piacokon állandóan megmutatkozó magyar teljesítményhiány, szerény termelékenység a magyar társadalom végső sikertelenségének elsőszámú okozója. Főleg a dinamikus, a középrétegeket felemelő növekedés, ami hiányzik.

A számok magukért beszélnek: magyar bruttó hazai termék idén folyó áron hozzávetőleg 40 ezer milliárd forint lesz. Amennyiben növekedésünk az elmúlt 28 évben a szlovák szinten történt volna, ez az összeg most évi 15 ezer milliárd forinttal lenne magasabb. A Fidesz-hatalom nyolc esztendejében az éves közbeszerzések állománya, a választási és az uniós finanszírozási ciklusoknak megfelelően évi 0,9 és 3 ezer milliárd forint között mozgott. A különböző korrupciókutatások ennek eltérő hányadát valószínűsítik nem törvényes célokra eltűnni. Ám bármelyik változat esetén, több mint egy nagyságrenddel magasabb a növekedéshiányból származó veszteség, mint az ezen a csatornán történő feltételezhető korrupciós kártétel. 

Félek, kudarcaink okaira a legjobb példa a magyar futball. A terület főszereplői már hosszú évtizedek óta ilyen-olyan ügyeskedéssel és nem a nemzetközi versenyképesség eltökélt kikényszerítésével igyekeztek boldogulni. Most a miniszterelnök alighanem a félkezét adná szenvedélye sikeréért, de a tengernyi elköltött köz- és magánpénz ellenére alig mutatkozik előrelépés. Nyolc év alatt a futballakadémiáknak már produkálnia kellett volna, ám az eredmények csak nem jönnek. Pedig a kormányfő elképzelése a politikai haszonszerzés szempontjából igencsak racionális volt. Az állampolgári jövedelmek érezhető növekedéséhez, az oktatás, az egészségügy felemeléséhez felmérhetetlenül sok erőforrás kellene. Ehhez képest töredék pénzből tehetnék hétről-hétre boldoggá a labdarúgó sikerek a hazai férfilakosság jelentékeny hányadát. Csakhogy a lenyúlásra alapozott rendszer egyszerűen képtelen a nemzetközi megméretésben elfogadható eredményre. A temérdek könnyen jött pénz inkább akadályozza a világos teljesítménykényszer bevezetését. A csaknem korlátlanul elérhető többletforrások lassan a nemzeti kézilabdaválogatott eredményeit is lerontják. Magyarországon általában is nem a lenyúlható pénz hiányzik, hanem inkább a kivételek nélkül számon kért teljesítmény. A közvélemény ismétlődően mégis az igazságosabban megosztott ingyen pénzhez fűzi reményeit. Pedig az országon nem a javak és jövedelmek örökös újraelosztása segítene, hanem inkább a normatív piaci kényszer.

Az Orbán-kormány utóbbi nyolc éve visszanézve egyenes vonalú mozgásnak látszik, folyamatos távolodással a nyugati típusú demokratikus politikától. Az első lépések még az IMF-ről és a bankokról szóltak, aztán jött a migránsügy, most pedig már a civil szervezeteknél tartunk. De valóban tudatos építkezés volt ez, vagy menet közben alakult?

A miniszterelnök új rendszerépítése végig a közvéleménnyel és a megoldásra váró gondokkal interakcióban alakult. 2009 nyarán Orbán Viktor még korántsem beszélt a Nyugat alkonya tételéről. Viszont a magyar társadalomban ekkorra már jobbára megtörtént az irányváltás. A jóléti rendszerváltás baloldali meghirdetése, majd eredményeinek gyorsuló visszavétele, 2006 traumája egyformán a magát nyugatosnak mondó baloldali blokk pártjainak rohamos népszerűségvesztéséhez vezetett. Egy, az egész térségre kiterjedő nemzetközi felmérés szerint 2009-ben már Magyarországon volt messze a legkedvezőtlenebb a rendszerváltás megítélése, nálunk mutatkozott a legerőteljesebb elfordulás a piacgazdaság és a demokratikus jogállam értékeitől.

A miniszterelnök eredetileg az egykulcsos személyi jövedelemadó ígéretével indított, ám kormányra lépése után hamarosan kiderült, vagy lemond adócsökkentési terveiről, vagy ezekhez rendkívüli módokon kell forrást teremtenie. A kétharmados hatalom nem mutatkozhatott nyomban gyengének, ezért a magánnyugdíjpénztárak államosításával és a legkülönbözőbb különadók kivetésével kötötte egybe legfőbb választási ígérete teljesítését. Ezek bevezetése aligha állt volna meg teljes egészében egy rigorózus Alkotmánybíróság előtt, következett hát ennek hatáskörvisszavágása. Aztán gyors egymásutánban jött a többi lépés. A kormányfőnek hamarosan összeállt a fejében az új magyar rendszerváltás víziója, amelynek záró köve, az új orbáni-Alaptörvény elfogadása lett. A Valutaalaptól való függetlenség kivívásához a több évtizedes adósságcsapdából való kilépésre volt szükség, ez pedig nem mehetett másképp, mint a nagy jóléti rendszerekből történő roppant pénzkivonással. A kormány három év alatt folyó áron évi ezerötszáz milliárd forinttal vágta vissza a nagy jóléti rendszerek, az egészségügy, a köz- és felsőoktatás, a szociális ellátás kiadásait. Az új hatalom még évekig nem annyira sikereket, mint inkább legyőzendő ellenfeleket tudott adni a közvéleménynek. A kormányfő ezért a dualizmus magyar politikusainak módjára elkezdett mind harsányabban odamondogatni az Európai Unió vezetőinek.

Közben viszont nem sikerült megutáltatni a nyugatot a magyar társadalommal. Érezhetően próbálkoznak ezzel, de a felmérések szerint az EU továbbra is kiemelkedően népszerű.

Évszázadok óta minden Nyugatra látogató köztes-európai embert lenyűgöz az ottani civilizáció nagyszerűsége. Ha mindez éppen elérhetőnek tetszik, akkor csaknem feltétlen a térségbeli polgár nyugatos vonzódása, ám amikor elérhetetlennek látszik, akkor nyomban megjelenik a sikertelen szerelmes ambivalenciája, a gyűlölettel keveredő óhajtás. Ilyenkor sokan már nem is akarják beérni a Nyugat viszonyait. A Nyugat alkonya tétel eredetileg a mindenkori félperiféria alapvetően sikertelen országainak terméke. Főleg a maga különútját kereső német és orosz intelligencia régi alkotása, amelyek már romlottnak és követésre méltatlannak látják a Nyugat magországait, és a szebb jövőt a maguk bárdolatlanabb, ám egészségesebb nemzetének ígérik.

Teoretikusabb beszédeiben gyakran a kormányfő is ezt teszi, ám máskor éppen saját politikáját nevezi meg a Nyugat igazi értékei védelmezőjének. A baloldali értelmiség fontos véleményvezérei komolyan hiszik, hogy a miniszterelnök ki kívánja vezetni az országot az Európai Unióból. Szerintem ennél sokkal pragmatikusabb, inkább a vérbeli magyar kisvállalkozó módjára alig ismer szövetségesi értékelkötelezettséget, hanem egyformán a maga javára kívánja fordítani a Nyugat és a Kelet, az Európai Unió, Oroszország és Kína számára elérhető erőforrásait. Szilárdan hiszi: politikai leleményességével minden partnere eszén túl fog járni. Akárhogy is, 2010 utáni rendszerépítésével egy éppen készülődő, az egész világot átható trendre érzett rá, és ennek szellemében szervezi közép-európai szövetségi rendszerét, és ennek bázisán mind biztosabban szabályos Európa-politikát formál.

Egy ideje már látványosan kommunikálja is, hogy európai szinten politizál. Valóban meghatározó tényező tud válni belőle Európában, vagy inkább a periféria sztárja?

Minden baloldali elképzeléssel ellentétben Orbán Viktor rendszerépítése nem pusztán magyar történet, hanem inkább nemzeti változata a térség egészébe, majd sorra a Nyugat szinte valamennyi országába behatoló változásoknak. Számos jellegzetes hazai vonása van, mégis része a globális folyamatoknak. Az elmúlt évszázadban nemegyszer voltunk lényegi változások úttörő országa. Az Orbán-rendszernek is számos irányjelző vonása akad. A magyar fejlemények nagyszámú hazai eltéréssel, köztes-európai durvasággal jelentkeznek, ezek mégis általában az itthoni állapotoknak megfelelő erőteljes megjelenései a térség és a világ egészét átható mozgásoknak.

A ’89-es rendszerváltások óta lassan eltelt három évtized alatt Köztes-Európa egyik országának sem sikerült a teljes nyugatos felzárkózás. A gyors növekedés centruma áttevődött Dél-Kelet-Ázsia nagy országaiba. Amennyiben a felzárkózás mércéjének az olyan sikert tekintjük, amilyet mondjuk a finnek vagy az olaszok értek el 1950 és 1972 között vagy a spanyolok 1965 és 1990 között, akkor a térségen belüli jelentékeny eltérések ellenére a csaknem teljes konvergencia sehol sem látszik közelinek. 1950 és 1976 között Ausztria teljes gazdasági növekedése 329, Spanyolországé 394 százalék volt. Ugyanez 1990 és 2016 között Magyarországon 38, Csehországban 54, Szlovákiában 76 százalék, miközben Ausztria ezalatt 49 százalékkal növekedett.

Az elmaradó felemelkedésnek nyomban megmutatkoztak a politikai következményei. Különböző mértékig, de mindegyik térségbeli államban zavarok támadtak a demokratikus intézményrendszerben. Meglehetősen eltérő szinten és módon, ám valamennyi országban erőre kaptak a nyugatos megoldásoktól kezdettől idegenkedő elképzelések. Immáron általában ők adják az irányt, és az európai felzárkózás eddigi eredményeit elindító pártok kiestek a kormányzati hatalomból. A sokáig kifejezetten sikeresnek számító Szlovákiában még a parlamentből is. Helyükre a nemzeti különutak a korábbi doktrínák szempontjából irracionális politikát hirdető erői kerültek. A nyugatos példakövető hullám ellaposodásával évszázadok óta ismétlődő módon a térség jelentékeny hányadában a közélet átváltott a külső elvárásoknak óvatosabban vagy dacosan ellenszegülő szakaszába.

A lázadás valóban betört a nyugat magországaiba is?

A bajok nem álltak meg a periféria államaiban, hanem beköszönni látszanak a Nyugat magországaiba is. Korábban az angolszász világ és mindinkább az Egyesült Államok számított a nyugati civilizáció „aranytartalékának”, ahonnét az előrevivő újítások időről időre kisugározhattak. Általuk a Nyugat legsúlyosabb válságba jutott része is regenerálódhatott. Most azonban az Egyesült Államokban is megingott a korábbi megoldásokba vetett hit.

A törekvő, ám szerény igényekkel élő délkelet-ázsiai, mexikói munkavállalók versenye leértékelte a nyugati középrétegek teljesítményét. Mindeközben a nagy globális termék- és értékláncokat uraló gazdasági elitcsoportok ereje lényegileg megnövekedett. A világméretű gazdasági versengés közepette a régi jóléti nemzetállami eszközök alkalmatlanok a korábbi viszonylagos jövedelmi egyensúly megtartására. Az utolsó tíz esztendőben a Nyugat 25 legfejlettebb gazdaságában a háztartások kétharmadának esett a tényleges jövedelme. Az újra polarizálódó nyugati társadalmakban ezzel alaposan meggyengült a középre tartó politika addig biztosnak látszó bázisa. A piacon alulmaradó legkülönbözőbb társadalmi csoportok a demokratikus intézményrendszert felhasználva a politikától remélnek maguknak védelmet és kárpótlást. 

A régi elitek érzéketlennek látszanak az emberek évtizedes gondjaira. A tömeges migráció tapasztalata pedig tovább rontotta a hagyományos európai vezetők megítélését. A Nyugat alulmaradó középosztályára messze veszélyesebb az otthon maradó kínai és indiai feltörekvő százmilliók versenye, mint az alacsonyabb státusú munkákra pályázó közel-keleti, afrikai bevándorlók néhány milliós tömege.

Csakhogy ők belülről feszegetik a Nyugat önértékeiben mindjobban elbizonytalanodott kultúráját. Amíg a hatalmasra növekedett egyetemi szférában észszerű a politikai korrektség elvárása, a bajaival küszködő közvélemény egyre kevésbé viseli el annak kényszerzubbonyát. A valóságtól elidegenedett egyetemi szférában iskolázott politikai elitek pedig mind tehetetlenebbeknek látszanak.
A közéletet olykor másfél évszázada, de legalább az ötvenes évek eleje óta irányító pártok problémamegoldó képességébe vetett hit általánosan megbomlott. A régi politikai erők megingásának mértéke országonként eltérő, ám jelenségei szinte mindenütt érzékelhetők. A korábbi rendszerépítő konszenzust a legkülönbözőbb irányból kikezdő erők viszont általában virulnak. A kimódolt PR-üzenetek évtizedes hamisságában megkopott hitelű régi politikai elit inkább csak botladozásra képes. A középrétegek évtizedes biztonságvesztése után sincsen hihető elképzelése a romlás megfordítására. Ám a régi nagypolitikán kívülről indult új politikai kezdeményezések sem átfogó racionális megoldási javaslataikkal hódítanak. Inkább csak belekiáltják a hagyományos elitek képébe sokak haragját.

A legtöbb országban mégsem tudott áttörni a populista politika.

Pontosan, csakhogy a régi elitek inkább csak védekeznek, az offenzív fellépés jobbára népbarát kihívóiké. Még a globális versenyképességét teljességgel megvédő Németországban is egyre bajosabb megőrizni a történelmi nagypártok kormányzóképességét. A hagyományos hazai baloldal testvérpártjai folyamatosan veszítenek támogatottságukból, viszont egyre több új közéleti szereplő hivatkozik pozitív példaként a magyar miniszterelnök gyakorlatára. Az európai trend egyelőre inkább a Fidesz-hatalmat segíti. Orbán Viktor ma a leginnovatívabb politikus a régióban. Eltökélten hiszi, hogy megoldásaival példát adhat nem pusztán a régiónak, hanem akár az egész válságba került világnak. Magyar vezetőként Tisza István óta először tekinthető összeurópai politikai tényezőnek.

A miniszterelnök szembenézett a hazai demokrácia ellentmondásaival, és saját hatalmi céljait követve eltökélten átlépett a korábbi nyugatos konszenzuson és számos szakértői véleményen. Eleven politikai ösztöneivel nem rémült meg a kockázatvállalástól, szakított a külső mintakövetéssel, és saját megoldást keresett a maga hatalmi problémáira. Csakhogy minden innovatív ereje ellenére kevéssé ad valóságos orvoslást a magyar felemelkedés újbóli kudarcára. Amire, meglehet, Köztes-Európa és a világgazdaság jelenlegi helyzetében egyelőre nincs is érdemi megoldás. Az Orbán-rendszer célja mégis az, hogy az ország valahogyan mégis együtt tudjon élni megoldatlan bajaival.

Tisza István óta a kormányfő az első, aki Európa-politikát, de ha ránézünk a Newsweek minapi címlapjára, akkor szinte világpolitikát formál. Kádár János is volt címlapkép a Time-ban, mégis eltolta magától a nemzetközi modell szerepét, mert szélárnyékban elért eredményeit féltve óvakodott túllépni megszokott mozgásterén. Orbán Viktor viszont láthatóan élvezettel hajtja, keresi lehetséges európai kapcsolódásait. Mert tudja, jövője összefügg a partnerországok irányával. Ami még visszaüthet számára. A Nyugat az első világháború elején jobbára Tisza Istvánban látta a monarchia első számú vezetőjét. Amiből a háború elvesztése után inkább csak baja lett az országnak. Ha valamikor megjelenik a világban az erős ellentrend, akkor az egyik fő ellenfelének mindenképpen a magyar miniszterelnököt fogja tartani. 

És ebből az ellentrendből látszik már valami?

Emmanuel Macron választási sikereit mondják általában ilyennek, ám politikája aligha válhat végső megoldássá. A bajok mélyén a nyugati középrétegek helyzetének megrendülése áll. Amit Kína és India, valamint a többi új feltörekvő ország versenye következtében nehéz lesz újra megszilárdítani. A válság igazából csupán most kezdődött. Mégis a Nyugat rendelkezik a kapitalizmus rendkívüli innovációs késztetésével és a parlamenti váltógazdaság békés korrekciós mechanizmusával, amelyek idővel elhozhatják a megoldást ígérő új társadalompolitikai szintézist. 1940 nyarán igazán közelinek látszott a Nyugat alkonya, aztán nemsokára annak legszebb harminc esztendeje következett. Ám az újabb sikerhez hinni kell a Nyugat régi értékeinek maradandóságában.

Az utóbbi időben egyre többször hasonlítják Orbán Viktort Csurka Istvánhoz, a jobboldalon pedig szokás lett rehabilitálni Csurkát. Ön közelről láthatta Csurka felemelkedését és bukását, mennyire áll a párhuzam?

Valóban, már jó ideje egyre többfelé vélik úgy: igazából Csurka István és nem a rendszerváltó ellenzék látta tisztán a magyar jövendőt. A hazai nemzeti radikalizmus újraindítója idehaza elsőként, még 1992 nyarán felmondta a kezdeti nyugatos konszenzust. A harmincas évek állításait reprodukálva a két világháború közti magyar esszé szóképekkel teli nyelvén rögzítette: nem is kell nekünk a Nyugat romlásban levő civilizációja, hanem végre a magunk nemzeti öncélúságát kell megtalálnunk. Ha kellett, Benito Mussolini a húszas évek Itáliájában átütő „nem akarunk pincérnemzet lenni” tételét hasznosította, máskor saját nyelvi leleményeit hangoztatta. A kilencvenes évek elején még úgy tetszett olyan, mint egy régen megállt óra, mostanra világos, hogy naponta kétszer mégis a pontos időt mutatja. 2008 után bekövetkezett a Nyugat második világháború utáni legnagyobb válsága. Újfent sokak számára hiábavaló tévútnak látszik a nyugatos polgárosodás két évszázados nemzeti törekvése. 

A Fidesz 1992-ben még a lehető legeltökéltebben állt a Nyugat oldalán. Képviselői tankönyvszerűen, pattogó hangon mondták fel a neoliberális doktrínákat. Ám az országnak 1994-ben mégis Horn Gyula kellett. Aki kádári módra egyensúlyozott a folyamatos kisemberközpontú gesztusok és az elkerülhetetlennek látott piaci megoldások között. Orbán Viktor pragmatikusan a főhatalmat akarta magának. Bárkitől készséggel tanult, akinek munkásságában a siker esélyét megláthatta. 2002 után a közvélemény többségével együtt fordult el a nyugatos polgárosodás reményétől. Jócskán merített Csurka István eszméiből, egyben-másban viszont Horn Gyulát követte. Akárhogy is, fokozatosan felépítette a saját csaknem mindenre kiterjedő, belülről ugyancsak logikus államépítő vízióját. 2010-ben ezzel érte el a térség addig messze legnagyobb választói támogatottságát, és ennek folytatásért küzd roppant elszánással a mostani választási kampányban.

Az interjú második része többek között a gazdaságról és az ellenzék helyzetéről szól. Fotó: Botos Tamás