Simicska Lajos, a magyar politikai gengszterizmus atyja elvonul, de életműve még sokáig velünk marad

2018 júliusának elején, nagyjából 30 év után véget ért Simicska Lajos politikai-gazdasági karrierje Magyarországon. A Fidesz korábbi legbefolyásosabb háttérembere, volt pénztárnoka és gazdasági igazgatója mindenét eladja, vagyona fegyverhordozóján keresztül Orbán Viktor környezetéhez kerül. Ez jelentős esemény Magyarország történetében, mert 

Simicska Lajos az újkori magyar demokrácia egyik legkártékonyabb figurája volt, 

a kilencvenes évek derekától kezdve - Orbán Viktorral oldalán - módszeresen építette a korrupt pártfinanszírozás, az átláthatatlan céghálók közpénznyelő rendszerét. Simicska volt a „mastermind” az MSZP és a Fidesz között köttetett nagykoalíciós alkuk, rejtett opciós szerződések, titkos paktumokba foglalt politikai kartellek mögött, és ő tartotta életben a Fidesz elnökét a kritikus pillanatokban, amikor hatalma megingott pártján belül, és azon kívül.

Komoly érdemei voltak abban, hogy a Fidesz 2010-ben kétharmaddal kormányra került, 2010 és 2014 között pedig az ország egyik legbefolyásosabb embereként saját irodájából tudta irányítani a törvényhozást egyéni képviselői indítványokon keresztül. Építőipari- és médiavállalatai a ciklus alatt több tízmilliárd forint profitot termeltek.

Orbán és Simicska váratlan, de tulajdonképpen elkerülhetetlen konfliktusa a 2014-es választási győzelem után, hónapok alatt bontakozott ki. A sértett és elárult Simicska barátai és hűbéresei előtt gyakran fogadkozott, hogy megszabadítja az országot Orbántól, de három éven át tartó, változó intenzitású harca elbukott, a 2018-as választásokon ismét kétharmaddal nyert Orbán.

A Fidesz egykor rettegett erős embere levonul a porondról, cégeit eladja, emberei szétszélednek, de amit felépített, nem tűnik el nyomtalanul. Az a zsákmányszerző, agresszív politikai-gazdasági kultúra, aminek kialakulásában óriási szerepe volt Magyarországon, sokáig velünk marad.

Ketten a világ ellen

A székesfehérvári születésű Simicska és Orbán is a Teleki Blanka Gimnáziumba jártak, később a jogi karon mindketten a Bibó István Szakkollégium diákjai lettek, ahol megalakult a későbbi Fidesz. Orbán az emlékezetes 1989-es Fekete Doboz-interjúban a legokosabb fideszesként beszélt Simicskáról, aki egyébként nem számított alapítónak:

„A Lajos” – aki kiemelkedő képességű, de renitens diák volt, a gimnáziumból kicsapták, az egyetemen nagyivóként ismerték – sosem volt része annak a bizonyos „hatos fogatnak”, amin keresztül Orbán, Kövér, Áder, Szájer az első tíz évben meghatározták a párt politikai irányvonalát. 

Nem focizott a többiekkel, viszont sok időt töltöttek kettesben, és nagy hatást gyakorolt Orbánra, egyesek szerint Kövérnél is nagyobbat.

Simicska nem volt és később sem lett népszerű figura a Fidesz magjában, kezdettől fogva Orbánon keresztül kapcsolódott a belső körhöz.

Fodor Gábor a 2000-es évek elején úgy emlékezett vissza a két „erős ember” kapcsolatára, mint idősebb báty és öcs bizalmi viszonyára, amibe kívülről igazán senki nem láthatott bele. Lobbanékony és kellemetlen figura volt már egyetemistaként is: Fodor elmondása szerint egyszer olyan részeg volt, hogy nagyzolásból átsétált egy üvegajtón, és össze-vissza vágta magát.  

Fotó: Tablók Könyve - Teleki Blanka GImnázium -SZékesfehérvár (2007)

Szakkollégiumi társai szerint Orbán felnézett az éleseszű Simicskára, aki nála sokkal nehezebb családi és anyagi körülmények közül érkezett, és felmenői révén még  harcosabb antikommunista volt. Miközben Orbánt azért büntették a seregben, mert szolgálat helyett suttyomban az 1982-es vébé meccseit nézte, Simicskát politikai beszólásai miatt rendszabályozták meg.

„Voltak Simicskáék, akik a »pénzügyi megalapozást« tartották fontosnak, és voltak Áderék, Stumpfék, akik Széchenyivel és különböző országvíziókkal álmodtak. És ott állt köztük a Viktor, aki felismerte, hogy mindkét felfogásra szüksége van”

– írta le néhány éve a hajdani Fideszben még aktív politikus a kilencvenes évek elejének nagy dilemmáit. Úgy jellemezte Simicskát mint a legokosabb, legravaszabb bunkót, akivel valaha dolga volt:

„a Lajos az a nagybetűs tulok volt, aki sajnálta az időt a kultúrára, de közben olyan matekagya volt, mint senkinek”.

Eleinte jogtanácsos volt a párt mellett, amikor Orbán 1993-ban felkérte a párt gazdasági igazgatójának. Még ekkor is csak kevesen ismerték, és maga Simicska is outsiderként beszélt a saját szerepéről a Népszabadságnak adott 1994. októberi interjújában: „Az elnökség választott meg (…) úgy tudom, gyakorlatilag ellenszavazat nélkül döntöttek a megbízásomról.” 

Simicska két fontos és nagyívű manővert vitt véghez az 1994-es választás előtt. Varga Tamás társaságában ő tárgyalta le a később „ősbűnként” emlegetett székházügyet: titokban megegyezett az MDF-fel egy törvényjavaslatról, amely az MSZP „versenyelőnyére” hivatkozva ingatlanokat utalt ki a parlamenti pártoknak, és aztán ezeket pénzért értékesíthették. Ezt az akciót nem csak azért emlegették „ősbűnként” a baloldalon, mert először tapadt közpénz a fideszes fiúk kezéhez,  inkább azért, mert az akkor még a jobboldali kormánykoalícióval szemben ellenzéki, liberális Fidesz mindezért a korábban mindig élesen kritizált jobboldallal paktált le. 

A Fidesz és az MDF jártak a legjobban: a közösen kapott Tiszti Kaszinót egyből eladták az állami MKB-nak, 833 millió forinttal gazdagodtak, Simicska pedig elkezdte a Fidesz mögötti cégháló kiépítését.

Orbánnal már 1994-ben felismerték, hogy ha nem teremtik meg a Fidesz gazdasági hátterét, soha nem érik utol az MSZMP-től pártszervezetet, kapcsolatrendszert és káderállományt örökölt szocialistákat.

A róla készült, 1994-es Kéri László-féle portrékötetben Orbán így emlékezett az esetre:

„Én a székházeladásról szóló vitában azt az álláspontot képviseltem, hogy a pártot gazdasági értelemben is a saját lábára kell állítani. (...) Mi csak magunkra számíthatunk, nekünk csak az van, amit magunk megszerzünk. Szemben ellenfeleinkkel, akik az elmúlt negyven évben megszedték magukat, bespájzoltak a nehéz időkre (...)” 

A másik nagy Simicska-manőver a később médiabirodalom megalapozása volt: a privatizációs tenderen sikerült megszereznie az értékes hirdetési felületekkel rendelkező Mahir állami hirdetőt, majd az állami Hírlapkiadón keresztül megpróbált médiát is szervezni a párt mögé.

A kiadónál ügyvezetőként dolgozó Liszkay Gábor a Magyar Nemzettel és az Expressz hirdetési lappal együtt öt évre bérbe adta Simicskának az Esti Hírlapot. Az ügylet sikerült is, de Horn Gyula átlátott a szitán: kormányra kerülve a szocialisták fél évre szorították vissza a szerződést, és visszairányították a csomagot az állami Postabankhoz. Simicskáék nem jártak sikerrel, de az ügyeskedés megmutatta, hogy 

már akkor jobban értették a nyilvánosság jelentőségét az összes vetélytársnál.

A pénzügyi machinációk a Fideszen belül is hullámokat vertek: Wachsler Tamás alelnök kiszivárgott levele szerint a Mahir-ügy „mindenféle sanda célzásoknak adhatnak tápot a Fidesz és a sajtószabadság viszonyával kapcsolatban”, és többeknek nem tetszett az sem, hogy a pénzügyek egy olyan emberhez kerültek, aki nincs benne a bizalmi körben, ráadásul egyszerre volt a Fidesz gazdasági vezetője és a Mahir igazgatósági elnöke is. A kampány idejére Simicska lemondott a posztról, de persze csak formálisan, mosolygott is közben:

A paktumozásra kis híján ráment a párt, a Fidesz népszerűsége bezuhant, 1994-ben alig 7 százalékot értek el, kevésen múlt, hogy egyáltalán bejussanak a Házba. Addigra több alapító is kilépett, és nem csak az SZDSZ-hez távozott Fodor Gábor, továbbá Hegedűs István és Szelényi Zsuzsa, de később az 5-ös számú tagságira büszke Bayer Zsolt is, aki 1994 októberében a Népszabadságban többek közt azzal indokolta a döntést, hogy

„Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón. Meg a titok is egyre több lett, s a titkok számának emelkedésével párhuzamosan sűrűsödtek a fontos arcú fószerek, akikkel nem lehetett emberi szavakat váltani nőről, kajáról, piáról.”

De Orbán bízott a gazdasági igazgató terveiben, nagy hatással volt rá az a stratégiai szemlélet, ami Simicskát jellemezte, és ami később az ő politikai gondolkodását meghatározta. Ebben a koordináta-rendszerében a pénz kevésbé a luxus és az urizálás, inkább a hatalom és befolyás megszerzésének eszköze volt.

A Népszabadság 1994. október 27-i számában még maga Simicska mondta el Rádi Antóniának, miért érdemes pragmatikusan politizálni:

„Az előnyöket nem abban kell keresni, hogy az ember egy-egy megbízással keres néhány milliót. A politikához közeli funkció jelentősége teljesen más: legnagyobb nyereségünk az a kapcsolatrendszer, amelyet hosszú évek alatt szerezhetünk meg, és amely a pénznél előnyösebben kamatoztatható. Nagy hibát követ el az, aki pillanatnyi, esetleg csak remélt haszonért feláldozza az összeköttetéseit. A politika ugyanis nem árucikk.”

Az 1994-es kampány előtt Simicska azzal erősítette pártbeli elfogadottságát, hogy meghívta a buliba Kövér László testvérét, Szilárdot, aki már az első Fidesz-üzletekben és a Mahir igazgatóságában is aktív volt. A Fidesz egyetlen cége, a Simicska vezette Fico Kft. 122 millió forintot vett fel a párttól, majd a Synergy Reklámügynökségen keresztül kizárólag Simicska nyomdájától, a Centumtól rendelt reklámanyagokat.

A Centumot, amiben kültag volt Kövér Szilárd is, persze rendben kifizették, a beszállítókat viszont nem, a Kurír 1994 decemberében legalábbis arról írt, hogy a „Synergynél kötegekben álltak az olyan kifizetetlen számlák és az azok teljesítésére felszólító levelek, amelyeket a Ha unod a banánt, válaszd a narancsot! szlogent hirdető vállalatok küldtek”.

Az Élet és Irodalom aztán öt évvel később kiderítette azt is, hogy a székházügyből befolyt pénzből 102 millió forint annál a gánti kőbányacégnél kötött ki, amit részvényesként egy időben Orbán Viktor apja, Orbán Győző vezetett. De mivel testvére által Kövér is érintett volt a pénzügyekben, a pártban nem nagyon mertek szót emelni, amiért „a Lajosnál van a kasszakulcs”, sőt még Áder is megvédte az üzleteléseket a belső fórumokon.

Orbánék már 1993-ban megszilárdították hatalmukat a párton belül azzal, hogy minden pénzügyi forrás felett ők rendelkeztek. Ezt jól mutatja, hogy míg a Simicska-cégbirodalom terebélyesedett, a Fidesz annyira eladósodott, hogy 1995 elején jelzáloghitellel terhelték meg a Lendvay utcai székházat.

Az Úristen irgalmazzon néktek, mert Simicska nem fog

Miközben Orbán a politikai fordulat beteljesítésén és a rivális jobboldali erők letörésén dolgozott, 1994 után Simicska a pénzügyek „konszolidációjával” volt elfoglalva: 1995 nyarán Kövér Szilárddal együtt 13 céget - köztük a Centumot - adtak el a bizalmas Schlecht Csabának, amiket ő aztán továbbadott egy Kaya Ibrahim nevű németországi töröknek. 1997 őszén ugyanezt eljátszották még 3 Fidesz-közeli céggel és egy Josip Tot nevű németországi horváttal,

a cégek fantomizálásával pedig több 300 millió forint köztartozás kifizetését kerülték el.

A bukás megerősítette Orbánt és Simicskát abban, hogy meg kell teremteni önálló nyilvánosságukat is: Simicska 1997-ben a megszűnő Új Magyarország romjain megalapította a Napi Magyarországot, de továbbra is minden fillért megnézett magának: a kormányváltás után Orbánék a bizalmi ember Madarász Lászlót tették meg a Postabank élére, ő pedig

potom 1 millió forintért odavetette a Mahirnak a Magyar Nemzet kiadói jogait, de úgy, hogy a lap 300 milliós tartozását rajtahagyta az állami pénzintézeten.

Simicskáék 2000-ben összeolvasztották a két szerkesztőségét, és létrehozták a későbbi médiabirodalom első pillérét, az új Magyar Nemzetet. 

A cég élére Simicska két bizalmasa, Győri Tibor és főszerkesztőként Liszkay Gábor kerültek, az egyik főszerkesztő-helyettes a későbbi főszerkesztő D. Horváth Gábor lett, az üzleti modellről pedig annyit, hogy az átvétel utáni első évben a lap top 10 hirdetője közé nem fért be magáncég: a Szerencsejáték Zrt. 210, a Miniszterelnöki Hivatal 133 millió forintért hirdetett az újságban. 

1998-ban Orbán APEH-elnöknek tette meg Simicskát, dacára annak, hogy alig valamivel kinevezése előtt robbantotta ki a Népszabadság a Kaya Ibrahim-ügyet. Az ok röviden az volt, hogy Orbán és a Fidesz vezetésének egyik alapélménye volt a kilencvenes években, hogy a „városi értelmiség és a gazdasági elit” lenézi őket, és

Simicska APEH-kinevezése a klientúraépítés eszköze, a cél pedig a pénzügyi elit átrendezése lett volna.

A terv azonban kudarcot vallott, egyrészt mert alábecsülték a sajtó és az ellenzék felháborodását, másrészt Simicska alkalmatlan volt nyilvános szereplésre.

Az ellenzék tombolt, amiért Orbán egy pártembert tett egy független kulcsintézmény élére, aki ráadásul egyből tisztogatni kezdett, de amiatt is védekezniük kellett, hogy 1998 őszén állítólag Simicska informatikusai manipulálták a Fidesz-cégek adatait. 

A „hosszú bájtok éjszakája” sosem nyert bizonyítást, de évekig mérgezte a párt népszerűségét, és ha ez nem lett volna elég: 1999-ben kezdett el cikkezni az Élet és Irodalom a székházügyből az Orbán-bánya irányába szivárgott pénzekről.

Orbán Viktor és Simicska Lajos az APEH állománygyûlésén 1999. március 8-án a Mûszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége székházábanFotó: Kovács Attila/MTI/MTVA

Simicska egy év után lemondott, utolsó nyilatkozatában, 1999. augusztus 29-én az ügyeit firtató Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselőnek, és a Népszabadságnak üzent. Felemelte a telefont, tárcsázta saját lapja, a Napi Magyarország szerkesztőségét, és bediktált egy nyilatkozatot, ami azzal végződött, hogy

„az elmúlt három hónapban megöltétek az apámat, az apósomat, az Úristen irgalmazzon néktek.” 

Teljesen kivonult a nyilvánosságból, és visszatért a cégbirodalom építéséhez. Felbecsülhetetlen szolgálatot tett Orbánnak és pártjának.

Életben tartani Orbánt 

Hogy a Fidesz vezetői milyen körültekintően alapozták meg a hatalmi centrum pénzügyi biztonságát, azt a 2002-t követő ellenzéki évek mutatták meg pontosan: a vereség után Simicska nélkül Orbán nem tudta volna egyben tartani a polgári körökbe terelt Fidesz-szavazókat; ehhez szüksége volt arra a médiatérre, amit az oligarcha a Magyar Nemzet köré épített fel. Emlékezetes, hogy a választás után Orbán a Nemzet és a Heti Válasz előfizetésére bíztatta a híveket, és 2002. június 18-án a Nemzet közölte le elsőként Medgyessy Péter miniszterelnök D-209-es szigorúan titkos tiszt kartonját is. 

Simicska 2002 decemberében hozta létre a Hír TV-t, tovább finanszírozta az állami hirdetéseit bukó napilapot, 2007-től elindult a Lánchíd Rádió sugárzása, és Orbán hozzá irányította a közalapítány által gründolt Heti Választ is. Mindez irdatlan pénzbe került: egyedül a Hír TV infrastrukturális beruházásaiból 1,2 milliárdos tartozás keletkezett. de Simicska a nehéz hónapokban is hitt az Orbán-projektben, és befektetésként tekintett a médiára, olyan befektetésként, ami később ismét politikai hatalommá transzformálható. 2010 után egy volt szabad demokrata politikus fogalmazta meg röviden, mit jelentett a stratégiai gondolkodás, amiről Simicska híres volt:

„amit a szocik egyenként hazavittek, azt Simicskáék visszaforgatták a saját rendszerükbe.”

A Népszabadság 2004-ben részletesen foglalkozott az épülő médiabirodalommal, és ez nagyon nem tetszett Simicskának, aki az összeállítás megjelenése után hosszú ideig utoljára szólalt meg, amikor a Nemzet hasábjain megüzente, hogy el fogja intézni a Népszabadságot: 

„Gondom lesz rátok.”

A nyilvánosság a párton belüli hatalom megszilárdítása miatt is fontos eszköz lett. 2002 után Áder János előrelépése merült fel, de főleg a 2006-os vereség után volt szükség a belső nyilvánosságra. Simicska Orbántól eredeztette befolyását a pártban, így a status quo fennmaradásában volt érdekelt. 

A 2006-os vereség után a Magyar Nemzet ismeretlen szerzője „outolta az állítólag új jobboldali párt gründolásán tanakodó Spéder Zoltán, Schmidt Mária, Nobilis Kristóf triót, és a többi Simicska-média is árulóként állította be az Orbánhoz hűtleneket, elébe vágva ezzel egy belső forradalomnak. Jókor jött ebből a szempontból az őszödi beszéd és a 2006-os ősz a Fidesznek, amely ismét egybe, Orbán mögé terelte a tábort, és ebből a Nemzet-csoport és a Hír TV is kivette a részét. 

Simicska és Orbán értették azt is, hogy a kormányzó MSZP és a Fidesz érdekei közösek egy két nagy párt által dominált kormányzati váltógazdaságban, így 

miközben a felszínen egymás hazaárulózása zajlott, a háttérben a nagypártok pénzemberei szót értettek egymással.

Az MSZP részéről az 1998 óta pénztárt kezelő baranyai erős ember Puch László volt a kapcsolattartó, akivel Orbán a kilencvenes évek eleje óta beszélőviszonyban volt a parlamenti válogatott futballmeccseiről. A dolog helyenként annyira látványos volt, hogy 2004-ben az MDF komplett kampányt épített a Fidesz–MSZP-„koalícióra”, mert a két fél 70-30 arányban osztotta le a nagyobb közbeszerzéseket az aktuális kormányzóerő javára. Néhány évvel később már Lázár János is tényként emlegette a Simicska-Puch paktumokat a parlamentben.

Puch László és egy Fedél NélkülFotó: Szigetváry Zsolt/MTI

Puch 2007-ben az Indexnek nyíltan is beszélt arról, hogy vannak üzenetváltások köztük Simicskával, és bár elmondása szerint a kapcsolat „nem politikai jellegű” volt - balszerencséjére ezt a Fideszben egészen másként gondolták. Az MSZP-t és pénztárnokát Orbánék úgy átvágták, hogy kis híján egész pártja összedőlt.

A két legfontosabb nagykoalíciós alku a frekvenciapályázatok ügye és a Közgépnek adott megbízások voltak. A rádiós üzlet a nyilvánosság elfoglalása miatt volt kulcskérdés: 2009-ben az akkori médiahatóságnál, az ORTT-nél a két nagy párt összejátszott, hogy osztozhassanak az addig piaci befektetők által birtokolt rádiófrekvenciákon – így lett a Fidesz-közeli Class FM és a Puch-féle Neo FM egyeduralkodó a piacon. A nagy összeborulás egy évig tartott: a Fidesz kormányon minden hirdetést megvont tőle, és csődbe zavarta a Neót.

A Közgép már 2008-ban részt vállalhatott a Tárnok-Székesfehérvár vasútvonal 55 milliárdos átépítésében. Még látványosabb volt, amikor a Margit-híd felújításának költsége néhány év alatt 5,5 milliárdról 30 milliárd fölé szökött, miután a szocialista frakció által szorongatott Főváros bevette a buliba a Közgépet is. A szocialisták abban a reményben osztozkodtak Orbánékkal, hogy a Fidesz kormányon viszonozza a kedvességet. A gond csak volt, hogy az MSZP 2010-re politikailag teljesen összeomlott, a kétharmad után Simicskáéknak eszük ágában nem volt tartani semmilyen megállapodást, körberöhögték a szocikat.

Törvények felett 

Amikor 2010-ben Orbán Viktor kétharmaddal megnyerte a választásokat a Fidesznek, Simicska Lajos már legalább hat éve nem szólalt meg a sajtóban, és több mint tíz év is eltelt azóta, hogy utoljára kép készült róla. És miközben 2010 után a Közgép elkezdett egyre több közbeszerzést nyerni, az államigazgatást ellepték a Simicska-kör emberei. Orbán teljhatalmat adott pénzügyi és energetikai területeken Simicskának, mert szüksége volt egy erős központú gazdasági hátországra ahhoz, hogy dominálni tudjon Csányi Sándor és a nyugati nagyvállalatok befolyásával szemben.

2010 tavaszán Simicska több hetet töltött Felcsúton, hogy Orbánnal átbeszéljék az új államigazgatás kulcspozícióit. A Class FM és a Közgép élére kinevezett szolnoki üzletember, Nyerges Zsolt lett Orbán és Simicska közös intézőembere: az ő környezetéből kerültek ki a közbeszerzéseket felügyelő szervek kulcsemberei a Közbeszerzési Tanácstól (Gajdos Róbert) a fejlesztési ügynökség vezetőjén (Petykó Zoltán) át a fejlesztési miniszterekig (Fellegi Tamás, Németh Lászlóné). A médiaügyekre Fonyó Károlyt jelölték ki.

A Simicska klán körültekintően válogatta ki azokat a piaci szektorokat, ahol innováció nélkül, a jogszabályi környezet manipulálásával és túlárazással őrült vagyonokat tudtak felhalmozni.

Simicska-káderek foglalták el a közmédia kulcsposztjait – az MTVA-ban a megrendelői és a beszállítói pozíciókat –, és ők hozták helyzetbe a kijelölt gyártócégeket is. A Médiahatóság minden vidéki frekvenciapályázaton a Lánchíd Rádiót hozta ki győztesnek. Megbízható emberek kerültek a legnagyobb állami hirdetők, így a Szerencsejáték Zrt. és az MVM élére is, és biztosították, hogy a hirdetési pénzek megfelelő médiumokhoz vándoroljanak.

Az építőiparban hamar alapvetéssé vált, hogy aki munkát akar, annak a Közgéppel és leányaival kell konzorciumban elindulnia a tenderen. A rendszer annyira gyorsan felállt, hogy a Közgép másfél év alatt több mint 300 milliárd forint értékű tenderben vett részt.

Simicska Lajos legendássá lett irodaépülete a Radóc utca 8. szám alatt.Fotó: Halász Júlia / 444

Ma már szinte hihetetlennek tűnhet, de míg 2012 elején az Origo majd a Népszabadság együttesen fel nem tárta, hogy ki a Közgép valódi tulajdonosa, Simicska neve valóságos tabunak számított a nyilvánosságban. Az újságírók sem szívesen találgattak róla,

a parlamenti padsorok közt pedig a fideszes képviselők is leginkább  suttogva merték kiejteni a nevet.

A színfalak mögött eközben Lázár János frakcióvezető, Fellegi Tamás fejlesztési- és Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter is gyakori vendég volt a Mahir Radóc utcai irodájában, ahol néha órákat is várakozniuk kellett az előszobában, mielőtt bejuthattak „Lajoshoz”.

Orbán első két évében az összes nagyobb cég vezetőjét Simicskához irányította azzal, hogy vele kell megállapodni a különalkukról. A nyilvánosság kerülése, a kegyetlen üzleti manőverek, a gengszterfilmekbe illő szokások olyan mítoszt formáltak Simicska köré, ami miatt párton belül is tartottak tőle. Egy nagy, magyarországi vállalat volt vezetője szerint a Radóc utcai fogadások többnyire 

„rideg hangulatú beszélgetések voltak, a vendégeknek a telefonjaikat is le kellett adniuk a recepción, sőt egy időben fémdetektor is működött az irodában”.

A Figyelő 2016-os cikke olyan esetet is említ, amikor „két, a teraszon beszélgető milliárdos a Simicska által várakoztatott három minisztert figyelte”, és volt olyan tárcavezető, aki azért lépett le idő előtt kormányülésről, mert a Radóc utcába volt hivatalos.

Simicskáék nem csak egyes minisztériumokat foglaltak el, de a hatósági kulcspozíciókat és a legnagyobb költségvetésű állami cégek irányítását is átvették. A rendszer épp úgy épült, ahogy 1994-ben Simicska a Népszabadságban felvázolta: megbízható káderállományból, „amelyet hosszú évek alatt szerezhetünk meg, és amely a pénznél előnyösebben kamatoztatható”.

Az irányított törvényhozás jó példája volt, amikor 2011 októberében, miután a spanyol tulajdonos nem volt hajlandó eladni a cégét Simicskának, egyéni képviselő indítvány útján lehetetlenítették el a Mahir-konkurens spanyol ESMA működését azzal, hogy a Parlament felfüggesztette a villanyoszlopokra szerelhető reklámtáblák használatát.

Hasonló maffiamódszerekkel vették át Simicskáék a Metropol ingyenes terjesztésű lapot a svéd Metro International médiabefektetőtől, miután belengették, hogy a közlekedési hatóság szigorítani fogja a BKV által használt közterületek felügyeletét.

Simicska alig két év alatt tökéletes közpénzszivattyút épített ki a magyar államigazgatásban. A vonatkozó szakirodalom szerint „foglyul ejtette a magyar államot”.

Fotó: Németh Dániel

2012 nyarán fülest kapott a Magyar Narancs, hogy Simicska gyakran megfordul a szigligeti Kikötő Étterem teraszán. Németh Dániel, a lap fotósa több hétnyi próbálkozás után tudta fényképezni az oligarchát, akiről 13 éve nem készült sajtófotó, és aki épp egy ebédlőasztalnál ült médiaügyi intézőjével, Fonyó Károllyal.

A két férfi az ebéd alatt nem nagyon beszélgetett, helyette (alighanem cégnevekkel) teleírt cetliket tologattak maguk előtt, és rakosgattak egymásra.

A titkos alkuk, mint amikről Fonyóék alighanem akkor is diskuráltak, mind politikailag motiváltak voltak. A 2014-es választások előtt Orbán és Simicska fontos  manővereket hajtottak végre a médiában: kihasználva zsarolási pozíciójukat, opciós szerződéseken keresztül kötötték magukhoz a legnagyobb vállalatokat, azaz úgy szereztek befolyást, hogy az évekig is láthatatlan maradt.

És miközben megalapozták a következő parlamenti ciklus dominanciáját, és befolyásukat a médiatérben, folyamatosan, megállás nélkül lapátolták ki a közpénzt: Simicska 2013-ban 17,2, 2014-ben 11 cégéből összesen 29,32 milliárd forint osztalékot vett fel, és ez még csak a tiszta profit, ami cégadatbázisokból kiolvasható volt. A G7 számolása szerint Simicska-gépezet hat év alatt összesen 60 milliárd forint profitot sajtolt ki magának a költségvetésből.

Korszakhatár

Hogy pontosan mitől fordult viszályra Orbán és Simicska évtizedes bajtársi kapcsolata, arra valószínűleg soha nem kapunk egyértelmű választ, de számos ok lehet. Ami szabad szemmel is látható volt, hogy a gazdasági és politikai erőközpontok elkezdtek összefeszülni, a miniszterelnök egyre nagyobb mozgásteret akart magának a közigazgatásban és az üzleti szférában egyaránt. Csakhogy 2013 végére Simicska hálózata olyan mélységig rágta be magát az államigazgatásba, hogy ezt csak nagyon alapos tisztogatással lehetett kivitelezni:

Simicska állítása szerint 2014 áprilisában, a választás után találkoztak utoljára, amikor Orbán vázolta számára terveit – az orosz terjeszkedést és új fideszes médiaemberek megjelenését – ami neki „egyáltalán nem tetszett”.

A  foglyul ejtett állam tökéletes látlelete volt, ahogy 2014 nyarán és őszén teljesen lefagyott a közigazgatás, igazodási zavar lett úrrá a káderállományon, a hatósági és minisztériumi emberek hónapokig senkit nem mertek kinevezni pozíciókba.

Emlékezetes pillanat volt, amikor 2014 szeptemberében Simicska váratlanul újságírókat és fotósokat invitált környezetébe és látványosan felvonult holdudvarával a sárvári Vadkert Major díjugrató lovaspályájának avatásán – Kálomista Gáborral, Liszkay Gáborral, Németh Lászlónével, Fonyó Károllyal és néhány helyi fideszessel együtt. Az időközi veszprémi képviselő-választáson még azt is meglebegtette, hogy esetleg elindul.

Simicska itt épp saját lapja, a Magyar Nemzet címlapján 2014. november 27-énFotó: 444

Erőt demonstrált, miközben ezekben a hónapokban

Orbán Lázár János közvetítésével több kísérletet tett a viszony rendezésére, nem járt sikerrel.

A viszály 2015 február 5-én eszkalálódott, közvetlenül azután, hogy a kormány megvariálta a reklámadót, és olyan 5 százalékos adósávot határozott meg, ami a kereskedelmi tévék helyett az oligarcha médiacégeit sújtotta a leginkább. Simicska a Népszavának nyilatkozva már aznap totális médiaháborút helyezett kilátásba.

A gecibotrány közvetlen kiváltó oka az volt, hogy másnap a Magyar Nemzetnél felállt Liszkay Gábor főszerkesztő-résztulajdonos, helyettese Csermely Péter és az egész menedzsment, akik működtették az Üllői úti szerkesztőségből vezérelt médiabirodalmat.

Simicska, amikor a Magyar Narancs színeiben, a gecinap délutánján interjúztam vele, azt mondta, Liszkay döntéséről tudott, de a tömeges távozásról a sajtóból értesült. Annyira zaklatott volt, hogy amikor megkérdeztem, azt sem tudta, mennyit fizetett Liszkay részesedéséért a kiadóban:

„Mit tudom én. Na jó, várjon, megmondom, mindjárt utánakérdezek. (…) 100 millió körüli pénzt”,

majd több ponton is arra célzott, hogy elárulták, és az emberei

Orbán biztatására megpuccsolták a lapját és médiabirodalmát.

Simicska aznap több interjút adott, mint tíz éven keresztül összesen. Kijelentette, hogy veszélyben az élete, de harcolni fog. Kitört a gecibotrány.

A G-nap.Fotó: 444

A gazda ellen fordított fegyverek

A szakítás után Simicska szűkebb környezetében gyakran beszélt arról – és ez „valamiért” eljutott több újságíróhoz is –, hogy meg fogja bosszulni a hűtlenséget, sőt önkritikus látszatot keltve azt is üzente:

„ha már rászabadította az országra Orbánt, kötelessége meg is szabadítani tőle”.

Elszántnak mutatkozott, még ha nehezen is volt hihető, hogy elvi okok és Orbán illiberális oroszbarát politikája miatt fordított neki hátat – főleg azután nem, hogy a Direkt36 néhány hónapja feltárta: Simicska és köre már 2010 előtt egyeztetett Moszkvában politikai és üzleti ügyekről.

2015 után Simicska sokat áldozott a kormányváltás ügyéért, idővel látványosan a Jobbik mellé is odaállt, és ugyan a több milliárdos rezsivel működő TV2-t végül ráhagyta a Fideszre, az Index.hu-ra vonatkozó opcióját érvényesítette, és a kampány előtt kimentette a lapot Schmidt Mária karmai közül.

A Nemzet-csoport, ahol Tarr Péter szerint konkrét kézi vezérlés zajlott 2015-ig, bizarr átalakuláson ment keresztül: a Hír TV-hez Veiszer Alinda és Kálmán Olga érkeztek, miközben gyakoriak lettek a jobbikos vendégek is. Viszont a műsorok jelentős részében érvényesült a szerkesztői szabadság, mert 2015 után ezt diktálták Simicska érdekei. És ő mindeközben nyelte a mínuszokat: a Hír TV utolsó két évében összesen 2 milliárd, a Nemzet 1,7 milliárd, a Lánchíd Rádió 300 millió mínuszt hozott össze, a Közgép forrásai elapadtak, egyedül a közterületi cégek maradtak profitábilisak. 

Simicska Lajos a Veszprém–Zágráb férfi kézilabda BL-mérkõzésen 2017 áprilisában. Balján felesége, jobboldalt Varga-Damm Andrea, a Jobbik helyi jelöltjeFotó: FUSZEK Gabor/BLIKK

A 2015-ös évet rendszertelen, zaklatott Simicska-interjúk tarkították, gyakran tűnt  zavarosnak a mondandója, a Mandinernek adott interjújában belengette, hogy információi vannak Orbán vélt ügynökmúltjáról, 2017 végén hisztérikus állapotban firkálta körbe Veszprém utcáit. A miniszterelnök környezetéből ettől függetlenül is állandóan olyan hírek érkeztek, hogy egyedül Simicskát és rajta keresztül a Jobbikot érzi potenciális fenyegetésnek hatalmára nézve.

A Simicska-mítosz erejét mutatja, hogy 

bármilyen szánalmas is volt az oligarcha performansza, befolyásos fideszesek még 2018 elején is tartottak attól, hogy csak egy megtévesztő, figyelemelterelő hadművelet zajlik, és a kampány hajrájában nagy meglepetés várható.

A kormányzati médiagépezet ezért kitüntetett figyelmet szentelt a volt pártpénztárnok és a Jobbik közti közeledésnek. A Simicska-féle „politikai-üzleti kultúra” hatását és erejét pedig jól mutatja, hogy a Fidesz új erős emberei 

pontosan azokkal a maffiaszerű eszközökkel végezték ki Simicskát, amiket az általa irányított gazdasági holdudvar honosított meg a közéletben:

A Jobbik 2017 tavaszi plakátkampánya Simicska óriásposztereinFotó: 444

A 2018-as kampány hajrájában a Magyar Nemzet egyre izgalmasabbnak tűnő történeteket húzott elő a kalapból Kósa Lajos csengeri örökségétől, Semjén Zsolt vadászatain keresztül Szabó Zsolt államtitkár 1 milliárdos belize-i offshore-számlájáig, de a finisre elcsendesedtek a hangok, a Fidesz végül sima kétharmaddal megnyerte a választásokat, másnap pedig a Simicska-kör megkezdte a médiaportfólió leépítését.

A választást megelőző hónapokban terjedtek pletykák arról, hogy közvetítőkön keresztül az év elején megszületett az egyezség Orbán és Simicska között, és ennek része, hogy a magyar állam peren kívül 45 milliárd kárpótlást fizet ki a Közgép-vezette konzorciumnak az M4-es autópálya-projekt leállítása miatt.

Hallani lehetett azt is, hogy a Fidesz a hódmezővásárhelyi vereség után ijedt meg és tett (Nyerges Zsolt által megüzenve) visszautasíthatatlan ajánlatot. Megint más szerint Simicska félelmeire, paranoid jellemére játszottak – „kinyírnak, lelőnek, elüt egy autó” –, és simán megfenyegették.

Az utolsó hónapok egyik kiábrándító jelensége volt, hogy a kormánykritikus közönség jelentős része is Simicska Lajosban látta a Fidesz bukásának lehetőségét. Rengeteget elárult a magyar politika állapotáról, hogy

az ellenzék bizodalma egy olyan ember bosszújában volt, akinél többet senki nem tett azért, hogy Orbán Viktor szinte korlátlan hatalomhoz jusson, és hogy az újkori magyar demokrácia első harminc éve közvagyonok törvényesített magánosításáról szóljon.

A Nyerges Zsolton keresztül a kormányzati körökhöz kerülő 50-60 különböző elemből álló cégvilág értékét nehéz felbecsülni, mint hogy a vállalatok jelentős részének sikere a politikai akaraton múlik. Ami biztosan valós értéket képvisel Orbán és Fidesz számára az a Mezort Zrt. vezette mezőgazdasági portfólió, a napokban megszállt Hír TV, az állítólag feltámasztásra váró Magyar Nemzet márkanév, és a több száz hirdetőoszlop- és óriásposzter felületet kezelő hirdetési cégek, a Mahir Cityposter és a Publimont.

Simicska egészsége is látványosan leromlott az elmúlt két évben. Most, hogy engedik elvonulni, egyedül családi kecsketenyészetét tarthatta meg. Magyarországon semmije nem maradt, de életműve nem tűnik el nyomtalanul.

A magyar államigazgatás pont úgy működik tovább, mint 2015 előtt, csak a káderek már nem a Radóc utcába, hanem a miniszterelnöki dolgozóba vagy a hatvanpusztai Mészáros-majorba járnak egyeztetni. A közbeszerzésekről már nem a fejlesztési minisztérium és a fejlesztési ügynökség dönt, hanem a Miniszterelnökség közvetlen irányítás alatt álló illetékesei. Akik kitartottak Simicska mellett, azoknak bizonyítaniuk és vezekelniük kell.

A letelepedési államkötvényekről, a TAO-pénzek kifolyatásáróla túlárazott közbeszerzésekről, az energetikai megbízásokról és adás-vételekről, az  infrastrukturális beruházásokról (stadionokról) is a kormányfő íróasztalán születik döntés. A rendszer atyját futni hagyták, de a rendszer marad.

(A cím feletti képen Simicska Lajos és Fonyó Károly ülnek a szigligeti Kikötő Étterem teraszán 2012 nyarán. A fotót Németh Dániel, a Magyar Narancs fotósa készítette és bocsátotta rendelkezésünkre.)