Nyáry Krisztián: Nem igazán számít, mit akar a hatalom

Orbán Viktor Tusnádfürdőn szeptemberre ígért új, nullkilométeres, tolótetős, lendkerekes kultúrát az országnak. A kormánylapban már hetek óta hevesen kultúrkampfolnak, fölmerült Esterházy Péter trónfosztásának igénye, lerosszköltőzték Parti Nagy Lajost, a balliberális kánon megtörése és eltakarítása, akármit is jelentsen, napi mantrává vált. Nyáry Krisztián irodalomtörténész, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója hirtelen tűzvonalba került. A Líra csoporthoz tartozó kiadóknál jelent illetve jelenik meg több olyan szerző is, akit a kormányoldalról rendszeresen támadnak: Esterházy, Parti Nagy, Spiró. (Persze olyanok is, akik kifejezetten illeszthetők a Fidesz irányvonalához: Szőcs Géza, Bereményi, Houellebecq, Oravecz Imre, Orbán János Dénes, de ez ilyenkor nem sokat számít.) Nyáry ötvenezer követős Facebook-oldalán irodalomtörténeti példákkal próbálja igazolni, hogy képtelenségeket állítanak a Fidesz kultúrkampfistái. 

444: Szeptemberben tehát jönnek a nagy változások. Le lehet cserélni pár hónap vagy akár pár év alatt a magyar irodalmat?

Nyáry Krisztián: Eddig akárhányszor nekibuzdultak, hogy politikai alapon átszabják a kánont, például a negyvenes években, amikor a zsidó szerzőket ki kellett dobni, vagy az ötvenes években, amikor a polgári írókat kellett kidobni, azért mindig az lett a vége, hogy nem sikerült. Sem a szélsőjobboldali Sértő Kálmán nincs benn az iskolai kánonban és a kommunista Várnai Zseni sincs, pedig nem is a legrosszabbakat mondtam. Tehát nem lehet ezt hatalmi szóval megcsinálni. Bekerülni valamilyen irodalmi kánonba soklépcsős folyamat, és végső soron mindig az olvasó dönti el. Természetes folyamat, hogy a kánonok időről időre átalakulnak, ami tegnap még mozdíthatatlan szentírásnak tűnt, az mára elveszíti az olvasók, a tankönyvszerzők vagy az irodalomtörténészek érdeklődését. A kánon nem egyszerűen szerzők és irodalmi szövegek halmaza, hanem inkább egy olyan közmegegyezés, amely segít annak eldöntésében, kit tekint egy csoport fontos vagy jó írónak. Nem igazán számít, mit akar a hatalom. Csupán politikai alapon sosem sikerült még kanonizálni.

444: Ha kanonizálni nem is tud a hatalom, de kedvezményezni tud egyes szerzőket, köröket.

Ny. K.: Intézményes lehetőségeket el lehet venni, és odaadni másnak. Azzal lehet károkat okozni, vagy befolyásolni, hogy mi történik. A párhuzamos intézményrendszer már kiépült, van Magyar Művészeti Akadémia, van Előretolt Helyőrség, hatalmas forrásokkal. De mégsem elégedettek a teljesítménnyel, nem jöttek ki olyan művek ezekből az intézményekből, amelyek megrázták volna a kulturális életet. Most az van, hogy próbáljuk meg akkor lebontani a régi, hagyományos intézményeket. Persze ezeknek az átalakításoknak lehetnek előre nem látható következményei: például az ötvenes-hatvanas években elvesztette a publikációs lehetőséget az irodalmi élet jelentős része, annak lett a következménye, hogy létrejött egy elképesztően magas színvonalú gyermek- és ifjúsági irodalom. Ennek köszönhetjük a Misi Mókust, Bárány Boldizsárt… Tersányszky, Mészöly, Szabó Magda, Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes... mindenki ifjúsági könyveket írt. A cenzorok szerencsére nem vették észre, hogy a Misi Mókus antikommunista kulcsregény.

444: De nem a politika tette nagy íróvá néhány éve például Wass Albertet?

Ny. K.: Az más ügy. Azzal nincs baj, ha egy politikai közösség megalkotja a saját kánonját. Akkor van baj, ha hatalmi eszközökkel próbálják megteremteni. De Wass Albertet még csak nem is ez a politikai közösség fedezte föl először, hanem a Kráter Kiadó. Az egy teljesen piaci projekt volt. Nagyon jó érzékkel találtak egy szerzőt, akit a szocializmus alatt nem adtak ki, és aki jól olvasható. Wass végülis lektűrszerző, könnyen érthető, nagyon sokan szeretik olyanok is, akik nem jobboldaliak. Egy rokonom például meggyőződéses balos, Népszava-előfizető, de nagyon szereti Wass Albertet, mert olyan szépen ír az erdélyi fenyvesekről… Egyébként Wass a műveiben nem politizált, nem közéleti szerző volt. Már nagyon jól ment a Kráternél, amikor Csurkáék fölfedezték.

Fotó: Galgóczy Németh Kristóf/Líra

444: Wass után egy másik erdélyi szerzőt is megtalált a politika: Nyírő József  irodalmi munkássága vagy inkább személye hónapokig téma volt.

Ny. K.: Tulajdonképpen ez a két szerző, Wass Albert és Nyírő József volt, akit az utóbbi években elő tudtak ásni, mint elnyomott jobboldali írót. Mást nem nagyon lehetett, mert a Rákosi- meg a Kádár-rendszernek is kifejezetten célja volt, hogy ezeket a háború előtti jobbos, szélsőjobbos írókat konszolidálja. Egymás után adták ki őket, volt, aki még Kossuth-díjat is kapott, mint Németh László vagy Szabó Lőrinc, de Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, szinte mindenkit rehabilitáltak. Csak Wass Alberetet és Nyírőt nem lehetett. Mert Wass Romániában elítélt háborús bűnös volt, valószínűleg nem jogszerű ítélettel, Nyírő pedig feketeöves nyilas volt, a nyilas parlament tagja.

444: Lehet egy feketeöves nyilas jó író?

Ny. K.: Ebben talán unikális a magyar kultúra, és ez talán a kultikus szemléletű oktatásból következik: egyszerűen nem bírjuk elválasztani az életművet és az életrajzot. Tehát valakitől, aki jó író, elvárjuk, hogy erkölcsös, feddhetetlen, fölöttünk álló útmutató legyen, és fordítva is, hogyha valaki politikailag vagy másképpen gazember, az csak rossz író lehet. Ez Nyírőnél látszott nagyon jól, amikor Szőcs Géza hozta-vitte Erdélyben a hamvakat. Akkor kialakult a vita, hogy jó író-e Nyírő. Három olvasat volt: egy jobboldali olvasat, hogy aki ilyen szépen írt az erdélyi havasokról, az nagy író, és lehet, hogy volt vele baj, de felejtsük el, csak a műveit nézzük, aki ennyire nagy művész, az csak rendes ember lehetett. Aztán volt a baloldali olvasat: ez egy náci volt, ennek megfelelően rossz író, vizesnyolcas, tehetségtelen. És akkor volt még a szélsőjobbos, jobbikos olvasat, ami akkor még élesen elvált a fideszestől, ez azt mondta, hogy jó író volt, nyilas volt, és ők mindkettőnek örülnek. Bizonyos szempontból nekik volt igazuk. Nem abban, hogy örültek neki, hanem, hogy Nyírő valóban jó író és náciszimpatizáns volt. Nyilas. Én elolvastam a soproni nyilas parlament jegyzőkönyvét, hát rendesen beletenyerelt… menthetetlen. Visszatérve: más kultúrákban jobban el tudják választani a műveket az embertől. Ferdinand Céline szélsőjobboldali volt, antiszemita, náci kollaboráns, mégis benne van minden francia irodalomtankönyvben, benne van a kánonban. De nincs róla elnevezve utca, könyvtár, és nincs szobra sem.

444: Nyírő mégsem lett olyan jelenség, mint Wass Albert. Nincsenek tele a könyveivel a boltok, nem avatnak Nyírő-szobrot minden héten...

Ny. K.: Kettőjük közül Wass felfedezése piacilag is megalapozott döntés volt, mert ő egy lektűrszerző, akit nagyon jól el lehet adni. Nyírőt nehezebb. Őt inkább csak a politika fedezte föl újra. Erdélyben persze ismerték, és amikor Szőcs Géza elkezdte hordozgatni a táskájában a hamvakat, akkor sokan megismerték itthon is, de nem állnak sorban a könyveiért azóta sem. Pedig az ő művei komolyabb irodalmi értéket hordoznak. Ő írta az első magyar neorealista a film, az Emberek a havason forgatókönyvét, már csak ezért is helye lett volna valahol. De voltak kifejezetten jó novellái. Csak ami jó belőle, az nem olyan, mint amit várnak, nem olyan, mint Wass Albert, sokkal összetettebb. Wasst Erdélyben is inkább másodvonalas írónak tartották évtizedekig.

444: Ha nincs több fölfedezhető író, akkor még meg lehet még próbálni áthúzni valakit arra a térfélre. Mint Ady Endrét: Galilei-körös, szabadkőműves, polgári radikális, a szociáldemokrata mozgalommal rokonszenvező költőből a magyar nacionalizmus ikonja lett, miután Szabó Dezső azzá tette.

Ny. K.: Ady azért nagyon jó példa, mert ő minden ízlésvilágnak, minden világnézetnek eladható, miközben – elég a publicisztikáit elolvasni – kifejezetten baloldali, szociálisan érzékeny gondolkodó volt. Szemben vele például ott van Kosztolányi, akinek semmi alapvető problémája nem volt sem Tiszával, sem a Horthy-rendszerrel, és simán írt akár szélsőjobboldali lapokba. De belőle sem lett jobboldali ikon, mert nem volt akalmas rá, sem a művei, sem a figura. Ahogy egyébként az említett, baloldalisággal végképp nem vádolható Szabó Dezsőből sem lett valamiért. Lehet, hogy azért, mert a Horthy-rendszer harsány kritikusa volt.

444: A Magyar Idők kissé Sárbogárdi Jolános nyelvezetű cikkben támadta meg Prőhle Gergelyt, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját egy Kassák-kiállítás miatt, amely a cikk szerzője szerint a Tanácsköztársaság véres emlékét igyekszik tisztára mosni. A cikk lényege kábé az, hogy a Tanácsköztársaság sötét diktatúra volt, tehát azok a művészek vagy alkotások, akik vagy amelyek rokonszenveztek vele, nem érdemesek arra, hogy megmaradjanak a nemzeti emlékezetben. Erre írtál egy hosszú listát azokról a korszakos művészekről, akik annak idején üdvözölték a Tanácsköztársaságot. Babits, Gárdonyi, Bartók, Kodály, Illyés, Karinthy, Márai, Móra, Móricz is köztük van, de folytathatnánk sokáig.

Ny. K.: Egészen furán ismétlik magukat ezek a viták. Hogyha mindenkit kidobánk, aki a Tanácsköztársaság mellett kiállt vagy valahogy involválta magát azon az oldalon, lényegében nem maradna senki ebből a korszakból. És nem arról van szó, hogy ezek az írók mind balodaliak lettek volna. Hanem négy év háború után egyetértés volt abban, hogy a korábbi rendszer nem maradhat, hogy társadalmi igazságosság kell, hogy kell valamit kezdeni azzal a rengeteg szegény emberrel, és jött valami új, ami előzmény nélküli volt, nem sokat tudtak róla. Pesten, a kávéházakban sokkal kevésbé szembesültek a rendszer erőszakos jellegével, főleg az elején. Ha világnézeti alapon osztályozod őket, hogy ki mikor szólalt meg, ki mi mellett tette le a garast, akkor nagyon sokan kiesnének, a többség. Ez is mutatja, hogy politikai alapon nem lehet irodalmi kánont csinálni. Menjünk kicsit visszább az időben: ha Petőfit annak alapján ítélnéd meg, annak alapján kerülne a kánonba, hogy mi volt a politikai véleménye, mondjuk a Batthyány-kormányról… már negyvennyolc májusában azt mondta, hogy mindet fel kéne akasztani. Ezt mondta az első felelős magyar kormányról.

L. Simon László, Prőhle Gergely és Orbán János Dénes a tusványosi szabadegyetem kultúrvitáján.Fotó: botost/444.hu

444: Egyelőre mintha a fideszes kultúrpolitika is elbizonytalanodna, amikor meg kellene neveznie, ki kerüljön a kánonba Esterházy vagy Parti Nagy helyett. A tusványosi L. Simon–Orbán János Dénes–Prőhle fórum szinte paródiába fordult, amikor erre terelődött a szó.

Ny. K.: Legutóbb a Magyar Idők már fölsorolt néhány szerzőt, talán huszat, aki a cikkíró szerint a ballibek által elnyomott, nem értékén kezelt tehetséges jobboldali író. Teljesen eklektikus lista, van köztük a harmadvonalbeli ismeretlentől a teljesen kanonizált, politikától függetlenül népszerű szerzőkig, mint Bereményi Géza. De van köztük hetven éves úgymond fiatal tehetség is, meg olyan szerző, akit mi adunk ki a Magvetőnél. Az látszik ezekből a listákból, hogy nekik csak az számít, hogy ki a jobboldali, illetve egész pontosan fideszes meggyőződésű. Vagy kit gondolnak annak. Ezt sem sikerül mindig eltalálni. Azok, akik jó írók, és közben valahogyan beálltak Orbán Viktor mögé, azok most is benne vannak a kánonban. Abszolút elismert írók ugyanúgy, mint a nem fideszesek. Lázár Ervin és Csukás István őszinte meggyőződéssel ott ültek a pulpituson többször Orbán Viktor mögött, de senkinek nem jut eszébe őket ezért kiszorítani bárhonnan. Vagy utolsó éveiben Szabó Magda is ott lengette a zászlót a maga módján, és soha olyan népszerű nem volt, mint ma. Tehát tényszerűen nem igaz, hogy tömegével lennének a baloldali kánon miatt elnyomott jobboldali írók. A Magvető kiadó például az egyik jelképe az Esterházy nevével fémjelzett, leggyőzendő kánonnak, – nos, a Magvető ad ki több olyan szerzőt, akik ezeken a listákon szerepelnek. Azért, mert jó szerzők. Például itt van Oravecz Imre, aki szerintem a korszak egyik legjelentősebb költője. De jelent meg itt Szőcs Gézának is könyve. Sőt, ha nem is Magvetőben, de testvérkiadójánál, az Atheaneumnál én adtam ki Orbán János Dénes regényét is.

Orbán János Dénes Tusványoson.Fotó: botost/444.hu

444: Pedig OJD, mint a Magyar Idők rovatvezetője, az egész kultúrkampf obersturmbannführereként vezényel újabb és újabb rohamokat, már addig is eljutott, hogy korlátozni kellene a könyvpiacot, mert túl sokminden jelenik meg, összezavarja az embereket az a sok szakácskönyv meg tévés celebes hülyeség…

Ny. K.: A kulturális intézményrendszer elég összetett dolog. Van állami része, van olyan része, például a színház, ahol állami és magán keveredik, és van teljesen magán, piaci része is, ilyen a könyvkiadás. Pillanatnyilag ez egy nagyon sikeres piac, az elmúlt négy-öt évben mindig nőtt, egyre több könyvet vásárolnak az emberek. Szépirodalmat is. Tehát tényszerűen nem igaz, amit OJD mond, hogy a rendszerváltás óta folyamatosan csökkenés volna. De ahhoz azért nem elég nagy piac, hogy egy oligarchának megérje rámászni. Évente mindössze 50 milliárd forint forog itt, a haszonkulcs kicsi, a forgalom kábé tíz százaléka. Alacsony jövedelmezőség, magas szakértelemigény: nem annyira vonzó kombináció. De az biztos, hogy egy hirtelen áfaemeléssel, öt százalékról vissza huszonhétre, padlóra lehet küldeni az egész piacot – ez is felmerült a tusványosi kultúrvitában. És akkor azt a pénzt vagy annak egy részét oda lehetne adni az OJD által értékesnek minősített kiadóknak. Egyébként OJD-nek még van is ebben szakmai tapasztalata, mármint kánoncsinálásban, mert annak idején nagyon sok fiatal szerzőt indított el a pályáján Kolozsvárról. De az civil kezdeményezés volt,  deklarált ellenkánon. Ő úgy indult, hogy rúgjuk ki a francba ezeket a régi, árvalányhajas erdélyi szerzőket, és írjunk verseket a dugásról. És ez elég jó programnak tűnt egy csomó fiatal számára, és tényleg sikerült ott elindítani valamit. De ő próbálta meg, és végül ez egy sikertelen kísérlete volt, beemelni a magas irodalmi kánonba, a klasszikusok közé Méhes Gyuri bácsit is, a vegyépszeres Nagy Elek apukáját. Nagy Elek akkor még tényező volt, íratott vele egy monográfiát az édesapjáról, valahogy kijárta neki a Kossuth-díjat, de aztán mégsem került oda Benedek Elek mellé. Ennek így biztosan nem lesz hatása, hogy ők majd megmondják, kik a jó szerzők. Legföljebb ezeknek több erőforrás jut, egymásnak díjakat tudnak adni. Tudod, hogy ma Magyarországon, hivatalosan ki az első számű költő, ha az állami elismerést nézed?

444: Őőőő.... nem.

Ny. K.:  Makkai Ádám.

444: ???

Ny. K.: Amerikában élő költő, műfordító, irodalomszervező, egy kedves idős bácsi, akinek most kiadták díszkötésben a műveit, és megkapta a Kossuth-nagydíjat. Soha más író ezt a kitüntetést még nem kapta meg. Ennek a kurzusnak ő az első számú írója. Nevezhetjük ezt kanonizációnak? Hatalmi értelemben igen. De azért nem kell kardlappal oszlatni a terhes anyákat, akik sorba állnának Makkai Ádám műveiért.

444: Akkor nyugodtak lehetünk, a magyar irodalom Orbán-álló?

Ny. K.: Azért van sajnos közvetlen és közvetett mellékhatása ennek az egésznek. Megjelenik a pártlapban, hogy mi a vonal, és ahhoz igazodnak.  Mondjuk úgy, hogy helyi szinten elvonják egy vidéki irodalmi tábor támogatását, mert egy nem kívánatos szerző ott a vendég. Mert a pártitkár elolvasta a pártlapban, hogy őt most nem kell szeretni. Történt ilyen, épp a napokban. OJD megírta, hogy Karafiáth Orsolya nem csak csúnya, de rossz költő is, és máris levették egy évek óta múködő irodalmi tábor önkormányzati támogatását, mert Karafiáth volt a vendég.

444: Az is előkerült, hogy ez a ballib irodalmi kánon nem kezelte megfelelően Kányádi Sándort…

Ny. K.: Hát, hogyha volt olyan irodalmi személyiség az elmúlt húsz-harminc évben, akit minden oldalról egyöntetű szeretet vett körül, az Kányádi volt. És ő ma az egyik legtöbbet idézett magyar költő. Na nem a politikai akaratnak, hanem a Kalákának köszönhetően. Weöres Sándorral és másokkal együtt. Az óvodások meg a kisiskolások tudják fejből egy csomó versét, mert énekelték nekik. Ha valami, akkor ez kanonizáció. De ennek csak annyi köze van az államhoz, hogy eldöntheti, nagyobb szerepet kap-e az énekelt vers az alaptantervben. Nem kap, egyébként. Ami inkább akadályoz bármiféle kanonizációt az az, hogy szűkül a nyilvánosságnak az a része, ahol még foglalkoznak a kultúrával, irodalommal. Megszűntek a kulturális műsorok, gyakorlatilag az utóbbi öt évben megszűnt a kultúrát közvetítő média jó része. Tíz éve még volt egy Kultúrház, amit nem néztek milliók, de ha beült ott egy fiatal író beszélni az új kötetéről, még így is több embert ért el, mint a könyvesboltokban. Megszűnnek a folyóiratok, nincsenek kritikák, mert a napilapok is megszűntek. A megyei lapok központosításával szintén eltűnt egy pótolhatatlan fórum.  Darvasi László péládul 25 éven át írta a tárcáit a Délmagyarba, annak is vége. Öt éve még, ha kiadtunk egy új könyvet a Magvetőnél 50-60 sajtópéldányt küldtünk szét. Most ötöt-hatot tudunk. Persze vannak blogok, van közösségi média, de ez még nem pótolja azt az intézményi hálózatot, azokat a szűrőfunkciókat. És akkor most a Magyar Időkben azon örvendeznek, hogy megszűnt a Holmi, és ezzel megszabadultak a liberális elnyomás egyik eszközétől… Pedig Réz Pál és az általa szerkesztett Holmi 25 éven át folytatta a Nyugat hagyományát. Ha lesz magyar irodalomtörténet ötven év múlva, jó eséllyel Holmi-korszaknak fogja nevezni ezt az időszakot.

444: Szintén gyakran előkerül, mint a ballib kultúrterror bizonyítéka, hogy nem születnek nagy művek Trianonról.

Ny. K.: Miért ne születnének? Nemrég jelent meg Tompa Andrea nagyszerű regénye, a Fejtől s lábtól. Trianonról szól, csak lehet, hogy nem úgy, ahogy szeretnék. Vagy soroljam Závada Pál, Kováts Judit, Fehér Béla, Szécsi Noémi és Zoltán Gábor jobbnál jobb történelmi regényeit, amelyek közül több is reflektál Trianonra? Vagy tökéletesen alkalmas lenne a jobboldal által ünnepelt nagy Trianon-műnek Bánffy Miklós Erdély-trilógiája. De abból sem lett igazi jobboldali sláger, talán mert fölveti a magyar uralkodó osztály felelősségét. Pedig Bánffy látszólag alkalmas volna ilyen szerepre: Bethlen minisztere volt, konzervatív, gróf, az ország egyik legnagyobb földesura, a Trianon utáni erdélyi magyar intézményrendszer egyik megteremtője. Igaz, nagyon nem volt elragadtatva a magyar hatóságok viselkedésétől Erdély visszacsatolása után, és nem maradtak utána antiszemita írások sem, szóval nem egy Nyírő. Vagy hogy nincs magyar történelmi film. Dehogynincs. A Saul fia micsoda? Vagy az 1945?