Hazugsággal vívják a mostani hidegháborút

"Az egésznek az a lényege, hogy már ne higgyél senkinek" - foglalta össze véleményét a sajtó tekintélyét álhírekkel romboló manipulációkról  Alan C. Miller, a Los Angeles Times egykori sztárújságírója. Szerinte drámai helyzetbe került az amerikai sajtó, és nagyon hasonló gondok vannak a többi liberális demokráciában is. A Pulitzer-díjas Miller már nem is ír újságot, helyette gyerekeknek készít tananyagot a hírek helyes befogadásáról.

Ez a cikk jórészt azokon az előadásokon és beszélgetéseken alapul, amelyeket az USA külügyminisztériumának szervezésében egy amerikai tanulmányúton hallgattam végig. 24 országból egy-egy újságírót hívott meg a Trump-kormány, hogy az álhírek problémájáról ismerhessék meg független kutatók, kormányzati tisztviselők és újságírók véleményét. 

Miller nem valami csodabogár az aggodalmával. A 2016-os amerikai elnökválasztás óta sok tucat civil szervezet, állami intézmény és egyetemi kutatóközpont foglalkozik az álhírek kártékony hatásaival. A jelenség közvetlenül úgy okoz kárt, hogy idegen hatalmak érdemben képesek befolyásolni választásokat az emberek megtévesztésével. Ennél is hosszabb távú, és sokak szerint még rémisztőbb hatása, hogy megrendül a bizalom a sajtóban, úgy általában, kialakul a "mindenki úgyis csak hazudik" érzet. 

Márpedig egy normálisan működő demokráciában a sajtónak kulcsfontosságú szerepe lenne a rendszer fenntartásában. Nélküle ugyanis a választóknak fogalmuk sem lehet, hogy mit és miért csinálnak a politikusok és az intézmények, nem alakulhat ki racionális vita, és a demokrácia önmaga paródiájává válik, ahol az indulatok és érzelmek mindig felülkerekednek a belátáson és a tényeken. Az álhírekkel manipulálók leginkább az emberek félelmeire alapoznak, gerjesztik a rettegést, hogy az így kialakuló pánikban a választókat a liberális demokrácia leépítését hirdető erők mellé tereljék.  

A módszerről korábban többször is írtunk, például amikor a magyarországi állami propagandát vetettük össze azokkal az orosz módszerekkel, amelyektől az amerikaiak leginkább tartanak. Bemutattunk az orosz állami trollgyárról szóló tanulmányt, és írtunk arról, hogyan igyekszik a nyugati társadalmakat súlyosan megosztani a Kremlből irányított propaganda. Írtunk arról is, hogy miközben Csehországban  és Svédországban külön kormányügynökség foglalkozik az orosz propaganda elleni küzdelemmel, addig a magyar kormány kifejezetten terjeszti azt, és a jelenségről filmet is készítettünk

Illetve rengeteg konkrét esetet is bemutattunk, hogyan helyeznek el a világsajtóban álhíreket az orosz titkosszolgálatok: a metrón férfiakat savval leöntő nő esetétől kezdve a Berlinben állítólag megerőszakolt tinilány történetéig, vagy a játékprogramból elcsent háborús videótól a maláj utasszállító lelövését elfedni próbáló álhírekig.

Hírnek látszó hazugságokat persze nem csak az orosz kormány terjeszt, csak ők tesznek a legtöbb pénzt és energiát abba, hogy az egész nyugati világot bombázzák vele. Helyi szinten Iraktól Mexikóig a világ összes sarkában nagyon aktívak az álhírek gyártásával foglalkozó politikai erők. A múlt hétvégi brazil elnökválasztási kampány első tévévitájára reagáló több mint 5 millió tweet 22 százalékát jórészt indiai IP-címről regisztrált robotok terjesztették például

A felvilágosítás majd megoldja?

A mértékadó sajtó hanyatlása miatt aggódó Miller újságírói pályafutásának legnagyobb  dobása egy 2002-es riport volt a Harrier II-es katonai repülőkről, amit özvegy-gyárnak becéztek a hadseregben, mert állandóan lezuhantak. Pulitzer-díjat kapott a 7 részes sorozatáért, amiben alaposan végigjárta, hogyan ment át a hadseregen és a politikusokon az életveszélyes technológiájú gépek hadrendbe állítása. 45 katona halt meg a Harrier II-esek baleseteiben a cikkek megjelenéséig. Kollégájával több tucat interjút készítettek a cikkhez és rengeteg iratot néztek át abban az évben. Ma már sokkal nehezebb ilyen hagyományos módszerekkel nagy hatást kelteni, miközben néhány perc alatt összedobott álhírek manipulált képekkel milliókhoz juthatnak el órák alatt, elsősorban a közösségi oldalakon keresztül.

Amióta Miller visszavonult az újságírástól, egy News Literacy Project (Hírértési Munka) nevű kísérletet vezet. Tananyagot készítenek általános iskolásoknak, ami arról szól, hogy meg tudják különböztetni a komoly sajtót a manipulatív álhírektől, illetve népszerűsítik a tényalapú hírek fogyasztását. A tananyag ingyenesen letölthető, magyarországi IP címekről feltűnően sokan letöltötték már, mondta Miller, bár azt nem tudja, hogy tényleg használják-e, vagy csak kíváncsiskodtak.

Millerék mellett sok amerikai szervezet foglalkozik azzal, hogy tananyagot gyártsanak a hírértéshez. Az amerikai államok mintegy felében vannak olyan iskolák, amelyek az órarendjükbe illesztettek ilyen programot, amelyek például arról szólnak, hogy a gyerekeknek egy-egy bombasztikusnak tűnő hírről kell kikutatniuk a neten, hogy tényleg igazat állítanak-e. 

A 2016-os elnökválasztási kampány óta lett ez slágertéma, azóta sorra indulnak általános- és középiskolai, de még egyetemi a kurzusok arról, hogy "gyerekek, ne osszatok meg minden hülyeséget!". Néhány optimista szakértő szerint az emberek majd idővel megtanulják szétválasztani a minőségi híreket a szemfényvesztéstől. Ugyanakkor a sajtó válságával foglalkozó kutatók többsége szerint ez édeskevés.

A terrorizmusról átálltak az álhírekre

Az USA külügyminisztériumában működik néhány éve egy osztály, ami kifejezetten netes dezinformációval foglalkozik. Ez a Global Engagement Center, amit eredetileg azért hoztak létre, hogy terrorszervezetek toborzó oldalait fedje fel. 2017 óta azonban a fő feladatuk az álhíreket terjesztő propagandaoldalak és trollok elleni küzdelem lett, és ezzel párhuzamosan jelentősen növelték a központ dolgozóinak létszámát és a költségvetésüket is. 

Jonathan Henick, a központ egyik vezetője szerint a munka nem új, csináltak ilyesmit már a hidegháború idején is, csak az egész léptéke változott drámaian: az internet és a közösségi oldalak olyan mértékben erősítették fel az ellenséges államok propagandáját, ami példátlan a világtörténelemben. 

Munkatársa, Eugene Fishel, aki az ukrajnai háborús dezinformációt kutatja a központban, így foglalta össze az orosz álhírgyárak céljait: 

"Az első számú cél, hogy aláássák a nyugati országokban a hatóságokba vetett bizalmat, és összezavarják az embereket. A leginkább megosztó ügyekre mennek rá, és összeesküvéselméletek népszerűsítésével korbácsolják fel az indulatokat. Befelé pedig a rezsim túlélése a cél, hogy azt lássák az oroszok, hogy Nyugaton káosz van, és csak Putyin képes megvédeni őket a Nyugatról fenyegető veszélyektől. Leginkább a hagyományos életmód, kultúra, a család van veszélyben a propaganda szerint."

Az immár tananyagokkal foglalkozó Miller ugyanezt emelte ki: "Putyin azt akarja elhitetni a nyugati közvéleménnyel, hogy az emberek nem hihetnek senkinek sem. Ipari méretekben hoznak létre tartalmat a neten, hogy ezt az érzületet gerjesszék. Az sem baj, ha sokszor kiderül, hogy álhíreket terjesztenek, mert az álhírek létezésének köztudatba emelése is segíti őket. Az a lényeg, hogy azt tekintsd álhírnek, amiről a saját politikai meggyőződésednek megfelelő oldal ezt mondja. Úgyhogy különösen veszélyes, amikor a nyugati politikusok a számukra kellemetlen híreket egyszerűen álhírnek, fake news-nak nevezik. Ha elhiszed, hogy semmi sem igaz, ami ellentmond a várakozásaidnak, elköteleződésednek, akkor vége a demokráciának. Mert ha minden kellemetlen információra rá lehet sütni, hogy álhír, akkor onnantól kezdve nincs jogalapja a hatalom kritikájának, és ez megalapozza a tekintélyuralmi rendszerek kialakulását."

Kathleen Hall Jamieson politológus legújabb könyve most októberben jelent meg, How Russian Hackers and Trolls Helped Elect a President; What We Don't, Can't, and Do Know (Hogyan segítettek orosz hackerek és trollok megválasztani egy elnököt; mit nem tudunk, nem tudhatunk és tudunk) címmel. A könyv az orosz dezinformációs kampányt elemzi a 2016-os amerikai elnökválasztás idején, részben az FBI nyomozati anyagainak alapján. Az ebben a cikkben idézett amerikai kutatók egyike sem állította, hogy Donald Trump biztosan összejátszott az orosz szolgálatokkal a kampányban, de azt túlnyomó többségük teljesen biztosra vette, hogy az oroszok komoly támogatást nyújtottak Trump megválasztásához, mert érdekükben állt egy antiglobalista politikus hatalomba segítése. Hogy történt ilyen beavatkozás orosz részről, azt az összes amerikai titkosszolgálat közös nyilatkozatban erősítette már meg több alkalommal is. 

Jamieson szerint a választás eldöntéséhez nem kellett egész Amerikát meghülyíteni, bőven elég volt a kritikus államokban néhány tízezer, számításai szerint összesen 80 ezernél is kevesebb választó átállítása. 

Amikor az oroszok ellopták a demokrata párt szerverein lévő adatokat, akkor pontosan megtudták, hogy hol és milyen csoportokat érdemes támadni, hol dőlhet el az elnökválasztás, úgyhogy még saját kutatásokat sem kellett végezniük. A Jamieson által feltárt orosz kampányok még csak nem is mind arról szóltak, hogy Trumpot közvetlenül segítsék az oroszok, bár ilyen is történt.  Sok energiát fektettek abba is, hogy Clinton potenciális szavazóira hassanak. 

Külön kampányt indítottak Oroszországból például, hogy az inkább demokraták felé húzó feketéket eltántorítsák a szavazástól bizonyos államokban, azzal az üzenettel, hogy az USA politikusai úgyis mind rasszisták, és az ellenállás legjobb formája, ha nem szavaznak. A veteránokat és a vallásos választókat Trump mellé igyekeztek állítani, a balra húzókat pedig egy harmadik jelölt támogatására, a zöldpárti Jill Stein támogatására buzdították. Ilyen volt például Wisconsin állam, ahol Jamieson szerint az oroszok sokat áldoztak Steint népszerűsítő posztokra, és ahol végül Stein 31 ezer szavazatot kapott, miközben az államban Trump csak 22 ezer szavazattal győzte le Clintont.

Jamieson szerint már az is elég volt az egész elnökválasztás érdemi befolyásolására, hogy bizonyos témákat az orosz manipulátorok felerősítsenek a közösségi oldalakon, és ezzel akár egészen abszurd vádak is bekerüljenek a hagyományos sajtóba, akár csak azok cáfolataiként. A közösségi oldalak elárasztása indulatos posztokkal arra is jó volt, hogy a választókat akkor is elbizonytalanítsa, ha nem értettek igazán egyet az ott látottakkal. "Azt gondolták az emberek, hogy ha ennyien ezt osztják, akkor lehet benne valami. Aki pedig még idáig sem jutott el, az is hallgatott inkább, mert nem akart egyedül maradni a tömeggel szemben."

Szerinte a hagyományos sajtó egyik nagy bűne volt a kampányban, hogy sokszor túl óvatos volt, hogy ne vádolják elfogultsággal, és nyilvánvaló dolgokat sem nevezett néven. Például a Wikileaks-t sokszor semleges és megbízható forrásnak állították be, holott a szivárogtatással foglalkozó oldal az orosz titkosszolgálat egyik fedőszerveként működött 2016 őszén.

Egyébként is bajban van a hagyományos sajtó

Az egész világot befolyásolni akaró manipuláció nélkül is szenved a sajtó, még Amerikában is, pedig az európai lapoknál sokkal stabilabb helyzetben vannak a legnagyobb szerkesztőségek. Ahogy a Google és a Facebook magához vonzotta a hirdetők pénzét, látványosan gyengülni kezdett az egész iparág a csökkenő bevételek miatt. 

A PEW kutatóintézet gyűjtése szerint az USA 110 legnagyobb példányszámú nyomtatott lapjának több mint harmadánál volt létszámleépítés 2017 januárja és 2018 áprilisa között, míg a 35 legnagyobb elérésű online lap negyedénél csökkent a dolgozók létszáma. És közben a maradók fizetése is egyre rosszabb: 2018-ban a diplomás újságírók átlagfizetése már alacsonyabb volt, mint a diplomások átlagkeresete Amerikában, holott korábban a helyzet fordított volt. Ez nyilvánvalóan a minőség romlását hozza magával, hiszen a legfelkészültebbek inkább máshová mennek dolgozni.

A sajtó válságát más kutatók is érzékelik. Susan McGregor, a Columbia egyetemen működő Tow Center for Digital Journalism nevű intézet igazgató-helyettese arról számolt be például, hogy az utóbbi 20 évben megfeleződött az újságoknál dolgozók létszáma, és a megmaradt újságírók átlagkeresete is folyamatosan csökkent az elmúlt két évtizedben. A sajtóba vetett bizalmat akkor kezdték ki a manipulációk, amikor az egész iparág egyébként is súlyos problémákkal küzdött már.

Jim McGann, a Pennsylvania Egyetemen működő Lauder Business School tanára szerint a sajtó haldoklása még csak most kezdődik, és nem lát sok reményt a feltámadására. "Kreatív újítás nélkül nem lehetséges a feltámadás, de mivel egyre kevesebb a pénz az iparágban, ezért egyre kevesebb a remény új ötletek megvalósulására." Szerinte a külföldi propaganda csak ezt a válságot használta ki, és ettől lett ilyen erős a hatása. "Az emberek jobban bíznak a barátaikban, mint a szerkesztőségekben, úgyhogy amit a közösségi oldalakon látnak terjedni, azt fogják elhinni. Trump ezt értette meg a 2016-os kampányban: ki tudta kerülni a sajtót, a pártokat, az elemzőket, a tudósokat, mert a Twitteren közvetlen csatornája volt a választókhoz." Az eddig ismert eszközökkel végzett, tényeken alapuló hírszolgáltatás elvesztette a csatát szerinte.

A PEW kutatása szerint az amerikaiak kétharmada olvas rendszeresen híreket a Facebookról, és 8 százalékuk egyenesen a kedvenc hírlapjának nevezte az oldalt. És mivel az álhíreket eleve úgy készítik, hogy az emberek szívesen osszák őket, sokkal gyorsabban terjednek a közösségi oldalakon a manipulatív céllal készült posztok, mint a tényeken alapulók. A News Literacy Project kutatása szerint hatszor gyorsabban terjednek az általuk álhírnek minősített cikkek, mint a hagyományos sajtó mértékadó cikkei hasonló témakörökben.  

McGann szerint Afrikában és Ázsiában, ahol a lakosság nagy része 25 év alatti, a sajtó mint politikai intézmény már teljesen verve van. A fiatalok ugyanis már csak a közösségi oldalakról fogyasztanak híreket, ahol a közvetlen üzenetek gyorsabban terjednek, mint a száraz, távolságtartó beszámolók. Szerinte a netes újságírás eleve inflálta a híreket, a hírciklusok drámaian lerövidültek, és ez is gátja az értelmes vitáknak, vagy annak, hogy alaposan körbejárt ügyek egyáltalán eljussanak nagyobb tömegekhez. 

"A neten lévő információk száma kétévente megduplázódik. Ezt senki sem képes követni. A Világbank honlapján több száz olyan tanulmány van például, amelyet még soha senki sem nyitott meg. Pedig ezek alapos és fontos kutatások. De a formátumuk elavult, és az igazság szolgálatába szegődött szervezetek képtelenek lépést tartani a hazugságok terjesztőivel. Amit most látunk, az csak a jéghegy csúcsa"  - jósolta meg a felvilágosodás korszakának végét. 

A tiltás fel sem merülhet

Két hétig hallgattam előadásokat az USA három nagyvárosában a problémáról, és ugyan mindenki egyetértett abban, hogy nagy baj van, egyetlen egy akadt csak a két tucat szakértő közül, aki szerint tiltással, szigorúbb törvényekkel kellene fellépni. Ez az egyetlen kutató viszont névtelenséget kért, így csak annyit lehet elárulni róla, hogy egy olyan konzervatív intézetnél dolgozik, amelyik rendszeresen méltatja Donald Trump kormányzását. Szerinte a megoldás az lenne, ha az újságíróknak megtiltanák a lejárató cikkek írását, és a sarkos vélemények közlését, és ez aztán megnyugtatná a közvéleményt.

Mindenki más határozottan úgy vélte, hogy a szólásszabadság semmilyen módon sem korlátozható az USA-ban, sem a közösségi-, sem pedig a híroldalakon. És így van ezzel a lakosság túlnyomó része is.

Katerina Matsa, a PEW közvélemény-kutató munkatársa azt mondta, hogy felmérésük szerint ugyan

  • az amerikaiak 57 százalékát zavarja, hogy nem mindig tudja eldönteni egy hírről, hogy igaz-e, 
  • és 56 százalékuk szerint a közösségi oldalaknak tenniük kellene valamit a helyzet javításáért,
  • és 68 százalék egyetért azzal, hogy túl fárasztóvá vált a hírek között az eligazodás az utóbbi években,

de közben mégis

  • csak 39 százalékuk támogatná, hogy a törvény erejével lépjen fel az állam az álhírekkel szemben.

Vagyis a többség észleli, hogy baj van, de a megoldást nem a korlátozástól várja. És minél fiatalabbak a válaszadók, annál kevésbé tudják elképzelni, hogy az állam lecsapjon az álhírek terjesztőire.

Az oktatáson kívül a "tényeket ellenőrző oldalak" erősítésében látja inkább a megoldást a legtöbb kutató. Van ilyen rovata a Washington Postnak, ahol Pinokkió fejekkel értékelik a politikusok nyilatkozatait; igen népszerű a PolitiFact nevű oldal, ahol a nyilatkozatokon kívül népszerű mémeket, gyorsan terjedő álhírposztokat is elemeznek különböző szerkesztőségekben dolgozó újságírók; vagy éppen a Fact Check nevű kiadvány, ahol talán a legnagyobb merítéssel ellenőrzik a legkülönbözőbb kiadványokat, hirdetéseket és közösségi oldalakat a Pennsylvania Egyetem kutatói és diákjai. Utóbbi két oldalnak van olyan egyezsége a Facebookkal, hogy az általuk teljesen hamisnak minősített posztokat kevesebb felhasználónál jelenítse meg. Elvben az így megjelölt cikkekre mutató linkeket a Facebook algoritmusa automatikusan hátrébb sorolja, mintegy 80 százalékkal csökkentve láthatóságukat.

Számos kutató az ilyen módszerekben látja a megoldást, de a komolyabban aggódók arra figyelmeztetnek, hogy ez olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Könnyen és gyorsan lehet új álhíreket terjeszteni a levadászottak helyett, és sokszor mire az akkurátus szűrőrendszeren átmennek a gyanús hírek, addigra már millió számra osztották meg azokat. Főleg azért, mert eleve olyanokat vizsgálnak, amelyek már amúgy is nagyon terjednek. Az ellenőrzés lassúságát jól mutatja, hogy a PolitiFact-nél a hírek elemzését végzők nem vehetnek részt abban a döntésben, hogy álhírnek minősítsék a posztot, erre egy külön három fős testület van, akik posztonként mérlegelik a kutatók által összeszedett bizonyítékokat, amelyeket jórészt hivatalos adatbázisokból kértek le, néha napokig húzódó adatigénylések után.

Ahogy az egyik kutató fogalmazott, igazából az lenne a megoldás, ha az emberek megértenék, hogy ami ingyen van, az legfeljebb szórakozásra lehet alkalmas, és igazi híreket csak fizetős oldalakon találhatnak.

A halálos fenyegetés pedig még ezen is túl van

Az Oroszország elleni amerikai gazdasági szankciók egy részét kifejezetten a 2016-os választások manipulálásáért vetették ki, vagyis a neten terjesztett hazugságoknak nagyon komoly, az egész világpolitikára ható következményei vannak. Általános vélemény az amerikai kutatók és politológusok között, hogy ahogy léteznek katonai egyezmények, amelyek csökkentik a háborús fenyegetéseket, úgy a netes támadásokat is nemzetközi szerződésekkel kellene korlátozni, különben teljesen elszabadul a pokol.

Főleg, hogy a hírek manipulációja semmi ahhoz képest, amilyen károkat a netes hadviselés még okozhat. "Képzeljük el, hogy egyszeriben valakik letörlik az összes bankszámlát. Vagy lekapcsolják az áramot az erőművek megtámadásával. Vagy átállítják választásokkor a szavazatokat számoló gépeket" - sorolta az apokaliptikus forgatókönyveket az orosz trollok támadásáról könyvet író Jamieson. 

Az ilyen támadások a nukleáris fenyegetés mögötti második legnagyobb veszélyt jelentik a civilizációra, vélekednek sokan. Ám míg az atomfegyverek használatát erősen korlátozza a kölcsönös elrettentés doktrínája, addig valójában semmilyen biztos tudása sincs senkinek arról, hogy milyen eszközei vannak Oroszországnak, Kínának, Észak-Koreának vagy akárki másnak kibertámadások végigvitelére.

Úgyhogy ami a hírekkel, a sajtóval vagy a pánikkeltéssel történik, az csak ízelítő abból, hogyan nézhet ki egy komolyabb kiberháború. És egy kiberháború kitörése sokkal inkább látszik reálisnak a nyugati világban, mint egy hagyományos vagy nukleáris fegyverekkel megvívott háború. Sőt, vannak akik szerint a kiberháború kora már el is kezdődött: az első célpont a sajtó volt. Bár ez a csapás még nem lett halálos, de máris elég súlyos volt ahhoz, hogy a liberális demokráciák beleremegjenek. 

Grafika, címlapkép: Tamás Bence Gáspár