Ha most meghalnék, tudja, mit hagynék a lányomra? Adósságot. Emiatt a kurva devizahitel miatt

„2001-ben született a lányom, és amikor először megláttam a kórházban, tudtam, hogy innentől én érte élek. Azt akartam, hogy egyetemre menjen, és hogy addigra tudjunk venni neki egy lakást. Lassan menne is egyetemre, és nemhogy lakás nincs, de még az albérletét sem tudom, honnan fizetjük majd. Mindent meg akartam adni neki, és ha most meghalnék, tudja, mit hagynék rá?

Adósságot.

Emiatt a kurva devizahitel miatt. Úgy érzem, hogy cserben hagytam, és nem tudtam jó apa lenni. Csak azt remélem, hogy nem tart baleknak, amiért bedőltem a banknak. Ettől félek a legjobban.”

A Bács-Kiskun megyében élő Róbert nincs egyedül a problémájával, a devizahitelezés több millió magyar ember életét törte ketté az elmúlt tíz évben. Több mint százezer család veszítette el az otthonát, házasságok mentek gajra, és rengeteg ember külföldre menekült a tartozás elől. Magyarországon majdnem 2 millió devizakölcsön-szerződést kötöttek, azaz családtagokkal együtt 4-5 millió embert is érinthetett a 2008-as gazdasági válság kitörése utáni magyar adósságválság.

Leírhatatlan mértékű állami felelőtlenség kövezte ki az utat a társadalmi tragédiához, az érdemi megoldás pedig azóta is várat magára.

Az, hogy egy ország lakosai, cégei vagy önkormányzatai külföldi devizában adósodnak el, nem új dolog, Arad már az első világháború előtt svájcifrank-hitelt vett fel úgy, hogy egy budapesti bank minimális biztosítási összegért árfolyamgaranciát vállalt a kölcsönre. Mikor aztán a frankárfolyam az I. világháború miatt elszaladt, a háború után hozott ítéletében a Királyi Kúria felmentette a budapesti bankot a többletterhei nagyobb része alól, mondván, honnan tudhatta volna, hogy 1914-ben kitör a világháború.

A közelebbi múlt első igazán nagy devizahitel-katasztrófája a 80-as években történt, Ausztráliában. A gyorsan liberalizált bankpiac új szereplői nagy kedvvel kezdtek devizahiteleket árulni, hiszen az ausztrál alapkamat nagyon magas volt, az ausztrál dollár árfolyama pedig a legtöbb elemző szerint túl volt értékelve. Rengeteg ausztrál vett fel devizahitelt. 1985-ben aztán az ausztrál dollár gyengülni kezdett, a devizahitelek pedig bedőltek. Sokan elveszítették a lakásukat, földművelőket tettek ki a farmjaikról, vállalkozások mentek csődbe. Az adósok hiába pereltek, nem tudták a bíróságokon bebizonyítani, hogy a bankok nem figyelmeztették őket erre. 1989-ben aztán az adósok szervezetbe tömörültek, de a szerencséjüket nem is ez fordította meg, hanem hogy 1991-ben olyan banki belső levelek kerültek nyilvánosságra, amik bizonyították, hogy a bankok tisztában voltak azzal, mennyire veszélyes terméket sóznak a hitelfelvevőkre, és hogy az adósok várhatóan bukni fognak az árfolyamon.

1991-ben egy korábbi banki vezető foglalta össze a ausztrál devizahitelezés tanulságát egy bírósági meghallgatáson:

„Nézzünk szembe vele: tényleg megfelelő kockázatelemzés után épelméjű ember ebbe biztosan nem ment volna bele.”

A kilencvenes évek elején azonban a világ másik oldalán, Olaszországban, Németországban és leginkább Ausztriában kezdett felfutni a devizahitelezés. A bankok svájcifrank-hiteleket ajánlottak elsősorban az olyan, svájci határ mentén élő családoknak, ahol legalább az egyik kereső Svájcban is dolgozik. Később aztán a tényleg sokkal kedvezőbb svájci kamatok egyre több háztartást csábítottak a devizahitelhez, még azután is, hogy a márka, a líra és a schilling helyett 1999-ben bevezették az eurót.

Az osztrák jegybank olyan nagyon nem aggódott, a háztartások adóssága ugyanis a devizahitelezés felfutása ellenére is viszonylag alacsony maradt. Az osztrák bankok igyekeztek megfelelően reklámozni ezeket a hiteleket, és nem is a legszegényebbek vettek fel devizakölcsönt, ezt a pénzügyi eszközt inkább vállalkozásoknak, és jobb helyzetben lévő keresőknek ajánlották, félig-meddig befektetésként. 2006 után pedig magától csökkeni kezdett a kereslet a devizahitelekre.

Ami viszont egy kicsit már idegesítette az osztrák jegybankot a kétezres évek közepén, az az volt, hogy az osztrák bankok leányvállalatai Magyarországon és Kelet-Közép-Európa többi államában a biztonságos szintnél jóval több devizahitelt folyósítottak , és olyan adósoknak is hiteleztek, akikről egyáltalán nem volt biztos, hogy fognak tudni megfelelően törleszteni, főleg ha elszalad az árfolyam. Az EU legtöbb keleti tagállamában épp a legszegényebbek kezdtek el devizában eladósodni, és pont Magyarországon volt a legsúlyosabb a helyzet, ahol a forintot mesterségesen erős árfolyamon tartotta a jegybank, mert az inflációt csak nagyon magas alapkamattal és a forintárfolyam túlerősítésével tudta kordában tartani. A magas forintkamat pedig szintén vonzóbbá tette az alacsonyabb kamatozású devizahiteleket.

Jean-Pierre Roth, a Svájci Nemzeti Bank elnöke már 2004. július 2-án írt levelében ezt kérdezte Járai Zsigmondtól, a magyar jegybank akkori vezérétől: “Tisztában vannak a magyar adósok a devizahitelek árfolyamának kockázataival?” Roth figyelmeztetett a túlzott eladósodás veszélyeire, és a Magyar Nemzeti Bankban is készültek dokumentumok, amik az árfolyamkitettség veszélyeiről szóltak. A szocialista kormányok azonban nem tettek semmit a veszély elhárítása érdekében, a jegybank pedig kevésnek érezte a saját jogosítványait arra, hogy egyedül cselekedjen, igaz, a devizahitelezést vizsgáló parlamenti bizottság megállapította, hogy az MNB többször figyelmeztette a kormányt: valahogy korlátozni kellene a devizahitelezést, mert ennek nagyon rossz vége lesz.

Az állami szervek tehát tétlenül nézték, hogy a magyar lakosság devizában adósodik el, miközben tisztában voltak a forint felülértékeltségével, és tudták, hogy az árfolyam kiigazítása esetén a devizában eladósodó háztartások súlyos válságba kerülnek.

A magyar bankokat szintén nem érdekelték a kockázatok, fűnek-fának hiteleztek.

„A hitel a normális embereknek arról szólt, hogy legyen egy normális otthonuk”

– mondta Károly. Ő akkoriban menő fogtechnikus volt, így nem is gondolkodott kicsiben, fogorvos feleségével egy több tízmilliós hitelt vett fel, és abból családi házat vettek. „A mi családunkban senki nem vett fel hitelt soha, én azt láttam a szüleimen, hogy egész életükben gürcöltek és a végére lett valamijük. Én meg azt akartam, hogy akkor először legyen valamink, és aztán szépen letörlesztjük” – magyarázta.

Lászlónak, Károlynak és magyar családok százezreinek nagyon erős vágya volt, hogy saját tulajdonú otthonban élhessen. Ez önmagában még nem lett volna elég arra, hogy belemenjenek milliós devizaadósságba. Ehhez az is kellett, hogy a környezetükben mindenki zsákszámra vegye fel a hiteleket, ez ömöljön a tévéből, ezt ajánlja mindenki, a hitelügyintézők pedig akár a szabályokat meghajlítva is kiszórják nekik a kölcsönöket.

Róbert erre így emlékezett vissza: „Kérdezte a hölgy a bankban, hogy mennyit keresek. Mondtam, hogy a 200 nettó minden hónapban megvan. Azt mondja, jó. És a feleségem mennyit. Neki akkor olyan 110 körül volt, erre mondta is a hölgy, hogy íjj, az kicsit kevés, de írjunk be kicsit többet, jó? Hát, mondom, jó, ha ez így megy, akkor persze. Azt tudtam, havi 300-ból simán kijövünk a törlesztővel. Én akkor, megmondom őszintén, fel se fogtam, hogy duplázódhat is ez a törlesztő, de a bankban is azt mondták, hogy ilyenek miatt hülyeség aggódni.”

Magyarországon a bankok a kétezres években több ezer milliárd forint értékben helyeztek ki devizahiteleket, a csúcson, 2008-ban több mint 14 ezer milliárd forintnyi volt a teljes devizahitel-állomány. A későbbi katasztrófát több mutató is előre jelezte, de a hitelfelvevőket csak az alacsony kamat, a bankokat a minél nagyobb nyereség, az államot pedig a növekedés érdekelte. Mindhárom oldal megkapta, amit akart, egészen addig, amíg hatalmas robajjal össze nem omlott az egész rendszer.

A kétezres évek elején több tényező együttes hatására futhatott fel ennyire a devzahitelezés Magyarországon. A rendszerváltás utáni gazdasági visszaesésben lényegében leálltak az állami lakásépítések, a lakáshitel-kamatok pedig egyre csak nőttek. Az első Orbán-kormány korszakában jutott el újra arra a szintre a költségvetés, hogy tudjon az ingatlanszerzés támogatásával foglalkozni, a kormány el is indította a lakáshitelek állami kamattámogatását. Ez a rendszer több változáson is átesett, és a mai napig az az egyik legfőbb kritika vele szemben, hogy az igazán rászorulók nem tudták megfelelően kihasználni, viszont sok tehetősebb család vásárolt második vagy akár harmadik ingatlant ilyen konstrukcióval. De ami ennél is nagyobb baj volt, hogy a program egyre komolyabb terhet jelentett az állami költségvetésre. A Medgyessy-kormány 2003 végére egy jogszabály-módosítással ki is üresítette az egészet, elvileg azért, hogy a költségvetésnek spóroljon.

Valami viszont kellett helyette, 2003 végén ugyanis a magyar jegybanki alapkamat nagyon magasan, 12,5 százalékon állt, ez pedig kifejezetten drágává tette a piaci forinthiteleket. Ehhez képest ugyanekkor a svájci alapkamat 1, a japán pedig alig több mint 0 százalék volt, így ha valaki frankban vagy jenben vett fel hitelt, sokkal alacsonyabb törlesztőket kapott, mint forinthitelnél. Az Európai Központi Bank által meghatározott eurókamatok ugyan nem voltak ennyire alacsonyak, de a forintkamatoknál még így is jelentősen kedvezőbbek voltak, ráadásul sokan úgy gondolták, megéri euróban eladósodni, hiszen a magyar kormány a 2003-as EU-népszavazás után többször is ígéretet tett Magyarország eurózóna-csatlakozására, és az ehhez szükséges konvergenciaprogram teljesítésére.

A forint árfolyama ráadásul 2000-től az euróhoz kötve mozgott, az euró aktuális árfolyamához képest egy +/- 15 százalékos sávban. Így, ha valaki tisztában is volt a devizakölcsönök árfolyamkockázatával, hihette azt, hogy ha euróban adósodik el, akkor ez a kockázat nem lehet nagyobb 15 százaléknál. Ez az árfolyamrendszer úgynevezett Európai Árfolyam-mechanizmus módosított változata, az ERM-2 mása volt. Az ERM-2 az euró előszobájának számított, a magyarok azt várták, hogy az árfolyamrendszer mindig ilyen marad, a kormány bejelenti a hivatalos csatlakozást az ERM-2-höz, majd jön az euró. Tehát a magas forintkamatok miatt kedvezőbbnek tűnő devizahitelek kockázatait a túlértékelt forint mellett az euróhoz rögzített árfolyamrendszer is elfedte, hamis biztonságérzetet keltve a hitelfelvevőkben.

A kormány nem mert életszínvonal-romlást kockáztatni, így nem szabott gátat a bankok által kínált, devizában nyilvántartott kölcsönök elterjedésének, és ez a magyar bankpiacra a rendszerváltás után belépő külföldi tulajdonú bankoknak is nagyon jól jött.

Az ezredfordulón a hazai bankpiacon ugyanis továbbra is az OTP volt hegemón pozícióban, a külföldi bankok sora pedig nem ment túl jól, ugyanis a hagyományosan kockázatkerülő magyar ügyfelek körében a bankok bizalmi indexe akkoriban még nagyon magas volt, így pedig nagyon kevesen szánták rá magukat, hogy elforduljanak az OTP-től, ami sokszor ezt a pozícióját kihasználva, még a többi bankéhoz képest előnytelenebb pénzügyi termékekkel is aratni tudott. A devizahitel viszont új termék volt, amiben az OTP-nek sem volt tapasztalata, és nem is volt olyan külföldi partnerbankja, mint a külföldi tulajdonú bankoknak az anyavállalataik, ahonnan könnyen tudtak devizát szerezni. A külföldi bankok tehát eleinte az OTP-vel vívott verseny egyik eszközeként tekintettek a devizahitelre, kicsivel később viszont már az OTP is beszállt. Járai Zsigmond 2011-es beszámolója szerint egyedül a Citibank állt ellen a piaci nyomásnak, mondván, sok országban volt már probléma a devizahitelezésből, így felelős bank ilyen terméket nem kínál.

László és volt felesége 2007-ben úgy döntöttek, rendbehozzák az újonnan örökölt vidéki vályogházukat, ehhez pedig felvesznek négy és félmillió forint svájci frank alapú devizahitelt. Azóta László elveszítette a saját házát, a felesége házát, sőt még az édesanyja lakását is. Volt, amin ők adtak túl, mást a bank árverezett el. Aztán tönkre ment az évtizedes házassága is. A most 67 éves férfi albérletbe kényszerült, majd átmeneti otthonba a gyerekeivel.

Azt mondta, az döbbentette meg a leginkább, hogy hiába veszítette el mindenét, vitte a bank a családja összes ingatlanát, ezután még közölték vele, hogy

a négy fél milliós hiteléből még mindig maradt kilencmillió forint tartozása.

Hogy mi is pontosan a devizahitel, azt nemcsak a sok párhuzamos alapfogalom miatt nehéz megmagyarázni, hanem azért is, mert annak a pénzügyi eszköznek, amit a bankok a kétezres években ilyen néven árultak, akkoriban még nem volt törvényi definíciója. Éppen ezért ma már több adósszervezet és néhány jogi szakértő is azt mondja, hogy a bankok jogtalanul nyújtottak ilyen hiteleket, hiszen törvényi szabályozás híján ilyen szolgáltatás nyújtására engedélyük sem lehetett. Ezt az értelmezést azonban eddig nem tette magáévá egyetlen magyar bíróság sem.

A devizahitel a szó eredeti értelmében azt jelenti, hogy X országban egy adós nem X ország devizájában vesz fel kölcsönt, hanem egy másik pénznemben, Y országéban. Ez a konstrukció tisztán akkor valósult volna meg, ha a magyar adósok svájci frankot kaptak volna kézhez, és abban is törlesztettek volna, aztán hogy az adós forintra váltja-e a frankot, és hogy hogy szerez frankot a törlesztéshez, az a bankot már nem érdekli. Magyarországon - néhány  esettől eltekintve - nem ez volt a helyzet.

A magyar devizahitel-felvevők ugyanis nem devizát, hanem forintot kaptak, és a bankok forintban várták tőlük a törlesztőrészleteket is. Innentől válik külön a probléma jogi és közgazdaságtani értelmezése.

A magyar devizahitelezés elvben úgy történt, hogy a bank devizát adott az adósnak, de ezt a devizát rögtön át is váltotta forintra, majd a forintot adta át a kölcsönfelvevőnek. A törlesztés során a bank forintot kap, azt aztán visszaváltja devizára, és levonja a devizában nyilvántartott tartozásból. Ezt sok, később bírósághoz forduló adós támadta, mondván, a bankoknak a devizahitel mellett külön szerződést kellett volna kötniük a pénzváltásról is, hiszen az egy másik szolgáltatás.

De még ez sem ennyire egyszerű. A vita most azon megy, hogy valóban volt-e deviza a devizahitelek mögött, vagy ezek egyszerű forinthitelek voltak, amiket a bankok csak azért tartottak nyilván devizában, hogy az adósról több pénzt húzhassanak le. Devizában hitelezni egy bank akkor tud, ha van ehhez devizaforrása. Erre a legegyszerűbben úgy tehet szert, ha vannak devizabetétei, azaz ha az ügyfelei nem csak forintmegtakarításokat, hanem devizamegtakarításokat is kezelnek a bankban.

A magyar bankoknál természetesen nincs valami sok devizabetét, és nem volt sok a kétezres években sem.

A másik lehetőség arra, hogy a bankok devizát tegyenek a devizahitel mögé az, ha külföldről ők maguk is devizát kölcsönöznek a piacról vagy az anyabankjuktól. Erre már sokkal több példa volt a 2008-as válság előtt Magyarországon.

Viszont a magyar bankok könyvelését megnézve látszik, hogy a pénzintézetek még így is sokkal több devizahitelt nyújtottak, mint amennyi devizaforrásuk volt. Az MNB adatai szerint 2008-as csúcson is több mint 3 ezer milliárd forinttal nagyobb volt a magyar devizahitel-állomány, mint a bankok összes devizaforrása. Ezt szaknyelven nyitott devizapozíciónak nevezik, és ha egy banknak több devizaeszköze van, mint devizaforrása, akkor ebből a nyitott devizapozícióból a forint gyengülése esetén profitál, a forint erősödésén viszont veszít.

A bankoknak azonban jogszabályok tiltják, hogy korlátlanul hazardírozzanak a nyitott devizapozíciójukkal, ha a devizaeszközök és a devizaforrások közötti különbség túl nagy, akkor komoly bírságokra számíthatnak. Éppen ezért a nyitott devizapozíciójukat kötelező akár mérlegen kívüli ügyletekkel zárniuk a stabil működésük érdekében.

Ez a magyar bankok jelentős részénél úgynevezett devizaswapokkal történt. A konstrukció lényege, hogy a bank a devizahitelt eredetileg tényleg nem devizaforrás felhasználásával, hanem forintforrásból nyújtja. Utólag viszont úgynevezett szintetikus devizát állít elő azzal, hogy a forintforrást devizaswappal devizára váltja. A swap keretében a magyar bank az adott napi árfolyamon forintot ad devizáért cserébe egy külföldi partnernek azzal, hogy valamikor a jövőben egy – a két deviza kamatai alapján felállított képletből számolt – meghatározott árfolyamon visszacserélik az egymásnak adott összegeket. A swapállományt is számolva már nem olyan nagy a magyar bankok nyitott devizapozíciója, 2006-ig 0 közelében mozgott, utána fokozatosan nőni kezdett, a Portfolio szerint a legmagasabb adat 759 milliárd forint volt, 2012 őszén pedig 500 milliárd körül állt a mutató. Ez az a pénz, amiből valóban nyertek a bankok a forint gyengülésével, hiszen ennyivel több a feléjük devizában nyilvántartott tartozás, mint az ő devizában fennálló adósságuk.

Fotó: SOEREN STACHE/dpa Picture-Alliance/AFP

Arról tehát az Magyar Nemzeti Bank nyilvántartásai alapján nincs szó, hogy a Magyarországon kihelyezett devizahitelek mögött egyáltalán nem lett volna deviza, az viszont igaz, hogy a nyitott devizapozíció miatt a magyar bankok együttesen tízmilliárdokat kereshettek a forintárfolyam beszakadásán.

A szintetikus deviza, azaz a swappal, forintforrás helyett bevont deviza a banknak olcsóbb és kényelmesebb volt minden más devizaszerzési módnál, pont ezért választották ezt a módszert. Másrészt viszont az, hogy a bank keres egy szolgáltatáson, önmagában egyáltalán nem bűn, és valószínűleg a devizaadósoknak sem lett volna semmi gondjuk a konstrukcióval, ha nem szakad be az árfolyam.

Igaz, a swappal teremtett devizaforrásból nyújtott hitelt viszont könnyű forintosítani, hiszen a banknak eleve forintforrásból nyújtotta a kölcsönt, így a forintoosításhoz elegendő simán csak nem megújítani a swapokat. Sok érdekvédő szerint felelősség terheli a bankokat, hogy ezt a forintosítást fel sem kínálták az ügyfeleik többségének. De ez sem ilyen egyszerű, a forintárfolyam beszakadása után ugyanis a forintkamat még mindig nagyon magas volt, a forintosítás pedig így jóval nagyobb kamatot is jelentett volna, így nem volt túl vonzó az adósoknak, akik épp a kisebb kamat miatt választották a devizahitelt, a forinthitelt a magas kamatok miatt sokuk eleve nem is tudta volna törleszteni egyáltalán.

A helyzet jogi értelmezésében viszont nem az a fontos, hogy a bank honnan teremtette elő a devizában nyilvántartott hitelekhez szükséges devizaforrást, vagy hogy előteremtette-e egyáltalán, hanem hogy mit adott az adósnak, és miről tájékoztatta. A magyar társadalomban az elmúlt 8 évben elterjedt és a devizahiteles ügy törvényi rendezésének alappillérévé vált a meggyőződés, miszerint a devizahitelesek az alacsonyabb kamat (és ebből következően az alacsonyabb törlesztőrészletek) miatt választották a devizahitelt a forinthitel ellenében, és az alacsonyabb kamatért cserébe el kellett fogadniuk, hogy ők viselik a forint és az adósságuk nyilvántartására használt deviza közötti árfolyam-ingadozás kockázatát. Ha a forint erősödik, a törlesztőjük és a forintban meghatározott tartozásuk alacsonyabb lesz, ha a forint gyengül, akkor pedig magasabb.

Ezzel az értelmezéssel azonban több gond is van. Az első, hogy a magyar bankszektor elemzői – már ha értik a dolgukat – tisztában voltak azzal, hogy a forint várhatóan gyengülni fog a svájci frankhoz képest. A Budapesti Értéktőzsdén már 2004-ben készült olyan elemzés, ami várható forintgyengülésről és a devizahitelt felvevőkre leselkedő veszélyekről ír, a Magyar Nemzeti Bank közgazdászai és más magyar elemzők pedig éveken át foglalkoztak a forint nagyon komoly túlértékeltségével. Emellett közgazdaságtani törvényszerűségekből is levezethető, hogy ha két deviza kamatai között ilyen komoly különbség van, akkor azt várhatóan az árfolyam a jövőben legalább részben korrigálni fog, ezt mutatta meg a 80-as években az ausztrál példa is.

A devizaadósok és képviselőik szerint tehát nem arról volt szó, hogy a bankok által kínált pénzügyi eszköz, azaz a devizahitel egyaránt és azonos mértékben hordozta magában a bankra nézve a forinterősödés, az adósra nézve pedig a forintgyengülés veszélyét, hanem arról, hogy az adós számára kedvezőtlen és a bank számára kedvező forgatókönyv a hitel kiutalásakor is sokkal valószínűbb volt, mint az ellenkező eseménysor bekövetkezése. Az érdekvédők szerint a bankok tisztában voltak ezzel, az adóst viszont nem tájékoztatták.

Ezt bizonyítja a bankok nyitott devizapozícióinak folyamatos növekedése is 2006 után, hiszen a bankok értelemszerűen nem engedték volna ezt a pozíciót ilyen nagy mértékben nyílni pozitív irányba, ha nem forintgyengülésre számítottak volna. Forinterősödés esetén ugyanis a pozitív irányba nyitott devizapozíción és a kihelyezett devizahiteleken a forintban könyvelő bank bukott volna.

De hogy mit is tudtak a bankok és mire számítottak, azt sem tudjuk biztosan. Az nem vitás, hogy a forint túlértékeltségével tisztában voltak, ezt dokumentumok tömkelege bizonyítja. Az viszont valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy a bankok elemzői elhitték-e a kormánynak, hogy 2010-re Magyarország bevezeti az eurót, és ha nem, mikor vált biztossá ez előttük. A forint túlértékeltsége ugyanis önmagában nem lett volna nagy baj, ha sikerült volna kihúzni azzal az árfolyamszinttel az euró bevezetéséig. Ahogy a lakosság, úgy a bankok is hihettek a kormány elkötelezettségében, még akkor is, ha elemzőik minden bizonnyal a lakosságnál sokkal jobban látták, hogyan válik egyre instabilabbá a magyar gazdaság a kétezres években.

Az is világos, hogy bár az adósokat vonzotta a devizahitelek alacsony törlesztőrészlete, a szándékuk nem az volt, hogy a korábban elterjedt forinthitelek felvevéséhez képest magasabb kockázatot vállaljanak. A pénzügyi felmérések rendre kimutatják és kimutatták már akkoriban is, hogy a magyar társadalom túlnyomó része hagyományosan kerüli a kockázatot, ha pénzügyi szolgáltatást választ. Emellett azok a családok, akik forinthitelt az alacsony jövedelmük miatt eleve nem is kaphattak volna, biztosan nem vettek volna fel devizahitelt, ha tudják, hogy reális esély van arra, hogy a tartozásuk forintban a többszörösére nőjön.

A bankok sem törték magukat, hogy kiemeljék az ügyfeleik előtt, miben más pontosan egy devizahitel, mint egy forinthitel. Olyannyira nem, hogy még az adósok átvilágítására sem vonatkoztak más szabályok a két hitelformánál, ami egészen érthetetlen a bank részéről is, hiszen ha nagyobb kockázatot vállaltatok egy ügyféllel, logikus lenne a kockázat méretének arányában alaposabban átvilágítani is, hogy meggyőződjek arról, fogja-e tudni törleszteni az adósságot. Ez Magyarországon nem történt meg, a devizahiteleseket ugyanúgy világították át, mint a forinthiteleseket. Persze, ha az adósokat rendesen átvilágítják, kisült volna, hogy akár kis forintgyengülés is bedöntheti őket, hiszen Magyarországon a devizahiteleket a legszegényebbek is könnyedén megkaphatták. Ennyire felelőtlen a világon soha, semelyik állam és semelyik bankszektor nem volt.

A bankok pont nem az árfolyam bezuhanásának valós veszélyéről tájékoztatták az adósokat, hanem a kétezres évek árfolyamgrafikonját mutogatták (már akinek egyáltalán mutattak valamilyen grafikont). Ezen a grafikonon kisebb kiigazításoktól eltekintve stabil trend, sőt, bizonyos hónapokban enyhén erősödő forint volt látható. Amit viszont nagyon ritkán (de inkább egyáltalán nem) magyaráztak el, hogy ez az árfolyamstabilitás nem a magyar gazdaság és a forint saját erejének volt köszönhető, hanem az úgynevezett intervenciós sávnak.

A forint árfolyama 2008 elejéig az euróhoz kötve +/- 15 százalékos sávban mozgott, ha a sáv valamelyik szélét megközelítette volna az árfolyam, az MNB beavatkozott volna. Ezt 2008 februárjában a Gyurcsány-kormány és a jegybank felmondta. Kezdetben sokan örültek ennek, mert azt hitték, az intervenciós sáv megszűnésével megszűnik az a hamis biztonságérzet is, ami elfedte a devizahitelek kockázatait az adósok elől, de ehhez már késő volt 2008-ban: hatalmas volt az adósságállomány, és küszöbön állt a globális pénzügyi összeomlás. Néhány hónapig ugyan nem korrigált az árfolyam, de 2008 őszén az amerikai pénzpiac befagyása után a forint nagyon gyorsan gyengülni kezdett. 2009 márciusában már 215 forint volt egy svájci frank, míg egy évvel azelőtt a 140-160 forintos sávban mozgott.

Pedig a Bankszövetség 2006 elején még egy közleményt is kiadott, ami szerint nem kell félni a devizahitelektől, sem attól, hogy “az árfolyamkockázat miatt a devizában hitelt felvevő háztartásokat súlyos veszteségek érhetik”. A közleményben a Bankszövetség azt is állította, hogy a világpiaci trendek alapján a forint árfolyama az elkövetkező években is egyre erősödni fog.

Fotó: Botos Tamás / 444

Ehhez képest Lengyelországban már 2005 végén kezdeményezte néhány nagybank, hogy az állam korlátozza a devizaalapú hitelek nyújtását, mert a termék túl nagy kockázatot jelent a pénzügyi szektorra. Az Origo megkérdezte a hírről Király Júliának, a Nemzetközi Bankárképző Központ vezérigazgatójának (később, 2007 és 2013 között az MNB alelnöke) véleményét, aki felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon is komoly kockázatokat hordoz magában a devizahitelezés, ugyanis forintgyengülés esetén rengeteg adós fizetésképtelenné válhat, és a bankrendszer is beleroppanhat ebbe. De a bankfelügyelet akkor is sietett közölni, hogy a devizahiteleket Magyarországon nem fogják sem korlátozni, sem betiltani.

Lengyelországban ezen kívül a bankfelügyelet már 2006-ban összeállított egy dokumentumot a devizahitelek árfolyamkockázatáról, és ez év elejétől lengyel bankban csak olyan ügyfél kaphatott devizahitelt, aki ezt aláírta. A lengyel központi bank ekkoriban elkezdett szimulációkat is végezni egy bankválság esetére, és rájöttek, hogy a bankjaik rengeteg devizahitele miatt képeseknek kell lenniük arra, hogy krízis esetén akár belülről is megóvják a lengyel bankrendszer devizalikviditási problémáit.

Hogy a magyar gazdaság alapjai sem túl erősek, azt pedig már a kétezres évek közepén jelezte az egyre növekvő és a regionális versenytársaktól is elszakadó országkockázati felár. A bankok azonban erről sem látták szükségesnek tájékoztatni az adósokat, az adósok pedig, akik a devizahitelek előtt leginkább csak az OTP megbízható forinthitelein keresztül találkoztak a banki hitel fogalmával, bíztak a bankokban, és nem is kérdeztek többet.

„2008-ban úgy vettük fel a hitelt, hogy 63 ezer forint volt a törlesztő. Eltelt 6 hónap, jött az első kamatforduló, és ez felment 100 ezerre. 2014-ben meg már 180 ezret kellett volna fizetni, amikor havi 115 ezer volt a nettó jövedelmem” – mondta a Vámosszabadiban élő Gábor, aki feleségével 2008-ban önerő nélkül vett fel 12,5 millió forintot. 2014-ig amit tudtak, fizettek a banknak, de akkor rájöttek, hogy bár befizettek 7 millió forintot, a befizetéseiknek kb. csak 5 százaléka ment tőketörlesztésre,

miközben a tartozásuk forintban 30 milliósra nőtt,

ezért nem fizettek többet a banknak. „Én soha nem akartam külföldön dolgozni, de ez kikényszerített Ausztriába, egy 50 fokos üvegházba, hogy ezt az egészet valahogy bírjuk.”

Gáborék problémáit is súlyosbította az úgynevezett halasztott tőketörlesztésű devizahitel, ami ekkoriban terjedt el. A bankok azért találták ki ezt a konstrukciót, hogy ki tudják játszani vele a néhány éve vezetett szabályt, ami szerint minden hitelnél fel kell tüntetni az úgynevezett teljes hiteldíj mutatót, azaz a THM-et, ami megmutatja, hogy az adósnak pontosan mennyit kell a tőkén túl visszafizetnie. A változó kamatozású devizahiteleknél a THM-nek eleve nem sok értelme volt, mert csak az első kamatperiódusra vonatkozóan tudták megadni a bankok, utána változhatott. A halasztott tőketörlesztéssel viszont a valósnál kisebb THM-et lehetett rendelni az első kamatperiódushoz, és ezzel be is lehetett palizni rengeteg embert. A halasztott tőketörlesztés viszont azt eredményezte, hogy kezdetben, azaz mikor még kedvező árfolyam mellett lehetett volna törleszteni a tartozást, a törlesztőrészletek nagyobb része nem a hiteltőkét csökkentette, hanem a banki kamatot és a kezelési költséget fedezte. Így aztán a devizában nyilvántartott tőke nagyobb részének törlesztése maradt az árfolyam beszakadása utánra. A bankfelügyelet ismerte a konstrukció lényegét, de semmit nem tettek sem ez ellen, sem a szintén a THM-mutató lejjebb tornázásra használt, az első kamatperiódusra vonatkozó kamatengedmények ellen.

2008 elején a devizaadósok többségének nem tűnt fel a hír, hogy egy kormányrendelet megszüntette az intervenciós sávot, pedig ez azt jelentette, hogy a tartozásuk forintban kifejezve lényegében korlátok nélkülivé vált. A bankok persze felfigyeltek, több elemző megint az árfolyam bedőlésének veszélyeire figyelmeztetett. Néhány, Magyarországon működő bank más országokban olyan devizahitel-szerződéseket kötött, amikben benne volt, hogy az árfolyamkockázat csak bizonyos sávon belül terheli az adóst, azon kívül nem. Magyarországon pont az intervenciós sáv miatt nem is merült fel, hogy hasonló adósvédő rendelkezések kerüljenek a szerződésekbe. A bankok viszont az intervenciós sáv megszüntetése után sem küldtek ki újabb tájékoztatókat az ügyfeleiknek a rájuk leselkedő kockázat komoly növekedéséről, és szerződésmódosításokat sem kezdeményeztek. Sőt, rengeteg olyan hitelszerződést, aminek adósai ma kilakoltatásra várnak, pont 2008-ban, az intervenciós sáv megszüntetése után kötöttek, lényegében ugyanolyan banki tájékoztatással, mint amiket korábban, az intervenciós sáv mellett írtak alá.

Az első hónapokban nem is látszott, hogy bármitől tartani kellene, a forintárfolyam ugyanis nem zuhant össze. A piac egyrészt megszokta az 1992 óta külföldi valutakosárhoz kötötten alakított árfolyamot, másrészt valamelyest maga a devizahitelezés is pozitívan hatott az árfolyamra, legalább is amíg a hitelek kihelyezése tartott.

2008 őszén viszont a Lehmann Brothers amerikai befektetési bank és a Reserve Primary Fund nevű pénzpiaci alap csődje miatt befagyott az amerikai, a brit majd az európai bankközi piac is, ahonnan a bankok finanszírozzák magukat. Ez a sokk rengeteg negatív folyamatot indított el a globális pénzügyi szektorban, és így a Magyarországra folyó tőke is gyorsan elapadt.

Hirtelen minden befektetőnek fontos lett, hogy stabilak-e a magyar gazdaság alapjai, és mivel persze nem voltak azok, beszakadt a forintárfolyam. Ezzel növekedni kezdtek a devizahitelek törlesztői, a legszegényebb adósok becsődöltek. Közben viszont a bankok is pánikoltak, hiszen nekik is nagyon nehéz volt finanszírozni a saját működésüket, így a bedőlő szerződéseikből keletkező veszteségeket igyekeztek mindenféle díjakon és kamatemeléseken keresztül a még teljesítő adósaikra hárítani. Ezzel persze a még teljesítő adósok terhei is egyre csak nőttek, emiatt egyre többen nem tudtak fizetni, a bank egyre nagyobb veszteségekkel nézett szembe, ezért egyre jobban emelte a még teljesítők terheit, és így tovább.

Egyre többen akartak megszabadulni az ingatlanjuktól, hogy visszafizethessék a mérgezővé váló devizahitelüket, így csökkentek az ingatlanárak. A csökkenő ingatlanárak miatt egyre több család tapasztalta, hogy miközben az adósságuk nő, eltűntek a megtakarításaik, amiket az ingatlanba fektettek, ezért elkezdték visszafogni a fogyasztásukat. A csökkenő fogyasztás tovább lassította a gazdaságot,  a szenvedő cégek kénytelenek voltak elbocsátani a munkavállalóikat, akiknek így esélyük sem maradt tovább törleszteni a hiteleiket. Kész is a gazdasági válságspirál.

Gáborék jelezték a banknak, hogy ők a hitelfelvételkori 63 ezres törlesztőt tudják fizetni, de a 100 ezret nem tudják kigazdálkodni. A bank ezért felajánlotta, hogy háromszor 6 hónapra 63 ezer forintban korlátozzák a törlesztőrészletet. A különbség viszont folyamatosan gyűlt egy másik számlán, és a másfél év lejárta után ezt is Gáborékra terhelték.

„Volt két-három év, amikor kb. 20 percenként hívtak a bankból, minden munkanap, este hatig, Még bankzárás előtt 10 perccel is megcsörrent a telefonom. Tudja, hogy tartozik? Mindig ezt kérdezték. Hogyne tudnám. Mindig annyit mondtam, hogy tudom, és hogy képviselnek bennünket. Mit tudtam volna csinálni?

Ha lett volna pénzem, már odaadtam volna nekik.”

Gyurcsány Ferenc 2009 áprilisában lemondott a miniszterelnöki posztról, Bajnai Gordon kormánya pedig leginkább gazdasági tűzoltással volt elfoglalva, azzal is csak állami oldalon, a devizaadósok helyzetével érdemben alig foglalkoztak. A Fidesz politikusai és a párt élén Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt azonban már a 2010-es választás előtt is többször beszélt úgy, mint aki érti a devizahitelesek helyzetét, és kész érdemben segíteni rajtuk, akár a bankok kárára is. Sőt, Orbán ebben az időben inkább a korlát nélkül nyerészkedő, „extraprofitot termelő” bankok ellen lépett fel, legalább szavaiban.

2010-ben, a Fidesz hatalomra kerülése után viszont nemhogy javult, romlott a devizahitelesek helyzete, a tavasszal magához térni látszó forintárfolyam ugyanis Kósa Lajos azóta elhíresült beszédét követően újra bezuhant. Az Orbán-kormány nem ismerte el, hogy a Kósa-beszédnek bármilyen érdemi köze lenne az árfolyam és a devizaadósok terheinek emelkedéséhez, helyette inkább a bankok ellen indítottak hadjáratot, és már 2010 júliusában megszavazták a bankadót. Akkor az elemzők és a bankok együtt szidták a Fidesz lépését, mondván, az nagyon rossz helyzetbe fogja hozni a bankokat, és nem fog fellendülni a hitelezés. Azóta viszont más országok példáiból látszik, hogy a hitelezés valószínűleg a bankadó nélkül sem indult volna be, hiszen kereslet sem volt rá, a magyar bankok pedig akárhogy sajnáltatták magukat, különösebb gond nélkül túlélték a Fidesz nagy bankadós éveit. (Miközben egyébként Gyurcsány Ferenc is vetett ki különadót a bankokra még 2004-ben.)

A kormány ezután fordult a devizahitelesek felé, és két gyors eszközzel igyekezett segíteni rajtuk. Az egyik az árfolyamgát volt, aminek lényege, hogy a bank meghatározott időre befagyasztja az árfolyamot, amin az árfolyamgátba lépő adós tartozását számolja, és a befagyasztáskori árfolyamnak megfelelő törlesztőrészletet szedi csak be. A különbözet közben egy másik számlán gyűlik, és az árfolyamgát lejártakor ezt is ráterheli az adósra a bank. Ilyen árfolyamgát korábban is létezett, de nem volt túl népszerű, a bankok ugyanis a különbözeti számlán gyűlő tartozásra is kamatot számoltak, így az össztartozás szempontjából teljesen mindegy volt, hogy valaki belép-e vagy nem. A kormány újítása abban hozott változást, hogy a különbözeti számla kamatai alól felmentette az adósokat, a kamatok felét a bankok, a másik felét pedig a költségvetés fizette. Ez persze a teljes tartozáshoz mérten nem volt olyan hatalmas segítség, a 2016-ig kitolt árfolyamgát viszont sokaknak segített átvészelni a válság legkeményebb éveit.

A másik, az árfolyamgátnál sokkal fontosabb és valamivel hamarabb érkező segítség a kedvezményes végtörlesztés volt. A kormány itt még külön segítséget nyújtott a költségvetésből a kormánytisztviselőknek, közszolgáknak és politikusoknak, és nagyon sokan éltek is a lehetőséggel, hogy megszabaduljanak a devizahitelüktől, köztük egyébként a Fidesz több magas beosztású politikusa is, mint Rogán Antal vagy Kocsis Máté.

A végtörlesztésnek óriási hatása volt a devizahitelek ügyének rendezésére, ugyanis azzal, hogy a kivételezett körön kívül csak azok tudtak élni a lehetőséggel, akiknek volt a tartozásához mérten is jelentős készpénze, a végtörlesztés kettéosztotta a devizahiteleseket. A jobb érdekérvényesítő képességű gazdagok megszabadulhattak az egyre növekvő adósságtól, a szegényebbek, kevésbé iskolázottak és gyengébb érdekérvényesítők viszont bennmaradtak a pácban. Innentől sokkal gyorsabban terjedt a vélekedés, hogy a devizahitelesek csak tájékozatlan hülyék, akik maguknak keresték a bajt azzal, hogy nem néztek utána a forintárfolyam stabilitásának és a devizahitelek jellemzőinek a nemzetközi gazdaságtörténetben. Ekkor terjedt el, az önerő nélkül devizahitellel plazmatévét vásárló devizahiteles képe, aki most, hogy pórul járt, a bankok pénzén és a közösből akarja rendbehozni az életét. A plazmatévés devizahiteles mítosza azonban hamis általánosítás, az itthon kötött 1,96 millió devizahitel-szerződésből csak 600 ezer volt személyi hitel, és messze nem is ez a csoport járt a legrosszabbul.

A devizahiteles problémát tehát egy kicsit legalább sikerült elfedni a végtörlesztéssel és a téli kilakoltatási moratóriumokkal, de el nem tűnt, továbbra is több ezer család volt adósságcsapdában, csak ez nem látszott, mert nem voltak sorstársaik, akik megfelelően képviselhették volna a csoportot, és nem készülhettek olyan felkavaró felvételek sem, hogy téli fagyban raknak ki embereket a házukból.

Devizahiteles érdekvédők szerint egyébként a végtörlesztés az egyik oka annak is, hogy a devizahitel-ügyekben eljáró bírák jelentős része vonakodott eddig az adósoknak kedvező döntéseket hozni, hiszen a bírák is kiszállhattak a devizahitelükből a kedvezményes végtörlesztéssel.

A Nem adom a házamat mozgalom képviselői Budapesten, a Képviselői Irodaházban 2014. november 14-énFotó: Soós Lajos / MTI

A devizahitel-probléma teljes körű jogi rendezése azonban még váratott magára, annak ellenére, hogy egyre több európai állam kezdte teljesen betiltani ezt a pénzügyi terméket, és valahogy megpróbálni enyhíteni az adósok terheit. Magyarországon azonban sokkal nehezebb volt a kormány feladata, mint bárhol máshol Európában. Ez jól látszik a magyar és a lengyel devizahitelezés összehasonlításából is. Lengyelországban a bankoknak nem volt joguk kedvük szerint alakítani a devizahitelek kamatait, azok a frank kamatához voltak kötve, a bankok pedig egy előre meghatározott százalékot tehettek erre rá, amin nem emelhettek egészen a szerződés lejártáig. Ez meggátolta a pénzintézeteket abban, hogy a veszteségeiket korlátlanul a még teljesítő adósaikra terheljék. Sőt, a lengyel bankok nem is szorultak erre, a devizahitelek árfolyamkockázatával tisztában lévő lengyel központi bank ugyanis már évek óta készült arra, hogy devizaforrásokat nyújthasson az országban működő bankoknak, ha azok krízishelyzetbe kerülnek.

Magyarországon ezzel szemben a felügyelet engedte, hogy a bankok érdemi tájékoztatás nélkül nagyon előnytelen szerződéseket írassanak alá az adósokkal, és úgy emelhessenek kamatokat, ahogy csak akarnak, közben a Magyar Nemzeti Bank letolt gatyával állt a viharban, az IMF segítsége nélkül nem tudott a likviditási válságba kerülő bankok segítségére sietni. A svájci frank alapú lakáshitelek átlagos kamata 2005 novemberében (a legalacsonyabb szinten) kb. 3,6 százalék körül alakult, 2012 elejére viszont 6,2 százalék környékére került a kamatszint. A szabad felhasználású frankhitel és az euróhitelek (ingatlan és szabad felhasználású egyaránt) ekkor már bőven 7 százalékos átlagos kamatszint fölött jártak. A kamatgörbe elemzése alapján 2013-ra kiderült az is, hogy a portfóliójuk romlása mellett a bankok a növekvő országkockázati felár miatt és a rájuk rótt különadók áthárítása érdekében is növelték a kamatokat. Közben egyébként a svájci frank kamata nemhogy nőtt, de csökkent, és a válság éveiben 0 százalék körül mozgott.

Míg Lengyelországban a hatóság folyamatosan bátorította a bankokat és az ügyfeleket is, hogy amint tehetik, térjenek át a zlotyielszámolású hitelekre, addig Magyarországon a forintosítás sokkal nehezebb volt, hiszen az ország sebezhetősége miatt a Magyar Nemzeti Bank kénytelen volt jelentősen magasabb kamatszintet tartani, mint a lengyel központi bank, így a forinthitelek is drágábbak maradtak.

A lengyel előrelátás és a szigorúbb szabályok eredménye látszik: Lengyelországban a devizahitelek kb. ötöd akkora része dőlt csak be, mint Magyarországon.

A rendezés viszont Magyarországon évekig váratott magára, a kormány és az Országgyűlés több oldalról megrágta a kérdést, még vizsgálóbizottság is felállt a parlamentben. Egy ilyen meghallgatáson mondta 2011-ben Járai Zsigmond korábbi jegybankelnök:

„Számos előadásban, ha megengedik, elmondom, igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy aki svájcifrank-hitelszerződést ír alá, az tulajdonképpen két szerződést ír alá egy időben. Egyrészt egy hitelszerződést, másrészt pedig egy fogadást köt, egy hosszú lejáratú fogadást, hogy a svájci frank árfolyama a hiteltörlesztés időszakában és kamatfizetés időszakában mennyi lesz. Én a magam részéről elmondtam számtalanszor,

a lóversenyt tisztességesebb fogadásnak tartom, mint a devizaárfolyamra való spekulációt.

És az volt a benyomásom, hogy a lakosság döntő része ezt a szerencsejáték vagy fogadás részét a hitelszerződésnek, nem igazán érzékelte, és arra számítottak, hogy a svájci frank árfolyama tartósan stabil maradhat. Egyébként abban az időben vezető bankárokkal való beszélgetés is ezt támasztotta nekem alá, hogy maguk a bankok is arra számítottak, hogy tartósan stabil maradhat a svájci frank árfolyama. Komoly bankárok bizonygatták nekem, hogy nem a nagyobb nyereség értelmében, hanem a lakosság alacsonyabb terhei érdekében alakították ki a svájcifrankhitel-konstrukciókat.”

Ebben az időben a Fidesz politikusai is arról beszéltek, hogy az árfolyamesésből fakadó tartozásnövekedést is át kellene vállalniuk a bankoknak, Orbán Viktor miniszterelnök például pont ezt mondta 2013 novemberében a Kossuth Rádióban.

Közben ezeket hallva sok devizahiteles bírósági útra terelte az ügyét, mert úgy látták, hogy az árfolyamgáton és a végtörlesztésen kívül a kormánytól nem érkezik érdemi segítség. Egyre kényelmetlenebbé kezdett válni, hogy a magyar jogban még csak az sem volt megfelelően szabályozva, mi is egyáltalán az a devizában nyilvántartott hitel. Az érdekvédők ekkor már azt követelték, hogy a Kúria nyilvánítsa törvénytelennek ezeket a szerződéseket, a bankok viszont azt állították, ha ez megtörténik, annak beláthatatlan következményei lennének a magyar bankrendszer stabilitására nézve.

A Kúria 2013 végén (néhány nappal azután, hogy Orbán gyakorlatilag felszólította őket erre a Kossuth Rádióban) döntött, és kiadta az első, devizahitelekről szóló jogegységi határozatát. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy a Kúria nem mondta ki, hogy a devizahitel-szerződések önmagukban törvénytelenek lennének. Ezért kaptak is rendesen a kormánytól, Orbán Viktor azt mondta, a bírák a bankok oldalára álltak az embereké helyett, Kósa Lajos pedig egyenesen legyávázta a Kúriát.

A határozatban az akkor már uralkodó nézet érvényesült, miszerint a devizaadósok a kedvezőbb kamatértékért cserébe kötelesek vállalni a nagyobb kockázatot, és a szerződések nem törvénytelenek amiatt, hogy az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik. A Kúria előírta azt is, hogy a bankoknak ugyan tájékoztatniuk kellett az adósokat az árfolyamkockázatról, de a tájékoztatás nem terjedhetett ki a lehetséges árfolyamváltozás mértékére. Az adósok legnagyobb reménysége ezzel szertefoszlott, a jogegységi határozatok lényege ugyanis az, hogy az ítélkezésében minden bírónak be kell tartania őket még akkor is, ha egyébként ő maga nem ért velük egyet.

Ahány jogász üdvözölte a Kúria döntését, legalább annyi kritizálta is. A Kúria nem tisztázta, hogy pontosan milyen banki szolgáltatás ellenértéke az árfolyamkockázat. Hiszen ha többet kell fizetni a banknak, akkor a banknak meg kell indokolnia azt is, miért kéri a több pénzt. Az árfolyamingadozás annak ellenére eredményez sokkal nagyobb banki tartozást és törlesztőnövekedést, hogy a bank közben nem nyújt ezért cserébe semmilyen szolgáltatást.

Ez kétségtelenül védhető lenne azzal, hogy az adós devizában meghatározott értéket törleszt, ez azonban több szempontból sem stimmelt. Egyrészt a legtöbb bank nem engedte az adósainak, hogy devizában törlesszenek, akkor sem, ha tudtak volna, a Kúria határozata pedig ki is hangsúlyozta, hogy a devizahitelt forintban kell törleszteni. Másrészt pedig a devizahitel-szerződések és az elszámolások nagyon különbözőek voltak, a bankok többsége egyáltalán nem közölte az adósokkal azt sem, hogy devizában kifejezve mekkora a törlesztőrészlete és a fennálló tartozása, csak a forintösszegről küldték a csekket. Sőt, több banknál még magában a hitelszerződésben sem szerepelt, hogy mekkora a kölcsön értéke devizában kifejezve, csak a forintösszeg. Sok hitelszerződésben annyit írtak csak le, hogy a tartozás a folyósítás napján X forintnak megfelelő svájci frank. Holott a Kúria jogegységi határozatában ez szerepel:

„A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg, és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni.”

Devizahiteles érdekvédők szerint minimum vitatható, hogy a felek devizában határozták volna meg a fennálló pénztartozást, vagy ha devizában határozták is meg, nem volt-e félrevezető az adós számra a pontos devizaösszeg kihagyása a szerződésből, valamint a törlesztők csekkjeihez csatolt dokumentumokból. Persze erre is van magyarázat: a legtöbb bank olyan mértékben emelte meg a kamatokat, hogy sok család törlesztője szinte csak kamattörlesztésre ment, miközben a tartozás zavartalanul növekedett a forint árfolyamesése miatt. Azóta előírás, hogy a törlesztőrészletekben előre meghatározott hányadnak tőketörlesztésnek kell lennie minden hitelnél, és a banknak világosan közölni kell az adóssal, a törlesztőjéből mennyi megy tőke- és mennyi díjtörlesztésre, ilyen szabály azonban akkoriban még nem létezett. Az iszonyatosan megnövelt kamatokra pedig forintban volt szüksége a banknak, és devizában meghatározott törlesztőknél sokkal nehezebb lett volna megmagyarázni, hogyhogy nem csökken a devizában kifejezve sem a tartozás.

Devizahitelesek autós felvonulása Budapesten 2013-banFotó: Soós Lajos / MTI

A Kúria határozata azonban csak annyit mondott ki, hogy azért biztosan nem törvénytelen önmagában a devizahitel-szerződés, mert a teljes árfolyamkockázatot az adósra terheli. A devizahiteles perek ettől még nem álltak le, az adósok ugyanis ezután azt bizonygatták, hogy a bank nem adott nekik az EU hatályos fogyasztóvédelmi szabályainak megfelelő tájékoztatást, tisztességtelenül emelgette a kamatokat és tisztességtelenül alkalmazta külön a vételi és az eladási devizaárfolyamot a folyósításnál és a törlesztésnél úgy, hogy ő járjon jól (ezt hívják egyébként árfolyamrésnek). Ezeket is szabályozni kellett, mielőtt teljesült volna az Orbán-kormány régi célja, és forintosítják a devizahiteleket.

A Kúria ezeket a kérdéseket is jogegységi határozatban rendezte, holott nem lett volna kötelező ezt tennie, a kormány enélkül is hozhatott volna törvényt a forintosításra, csak ezzel Orbánék nem mertek a 2014-es választás előtt kísérletezni. Így lényegében a Kúria döntötte el, hogyan lesznek forintosítva a magyar devizahitelek, mindenféle demokratikus felhatalmazás nélkül. A demokratikus felhatalmazásra máskor annyira érzékeny Orbán-kormányt ez azonban nem zavarta, tényleg kényelmesebb volt a Kúriára mutogatni, ha valaki esetleg számonkérte, miért nem máshogy jártak el.

A 2014 nyarán meghozott jogegységi határozatban a Kúria kimondta, hogy az árfolyamrés alkalmazása tisztességtelen, és az egyoldalú kamatemeléseket lehetővé tevő rendelkezések is többnyire tisztességtelenek, az árfolyamkockázat adósra hárítását azonban békén hagyta. Ez a jogegységi döntés képezte a devizahitelek forintosításáról szóló jogszabályok alapját. A törvények alapján megindult a forintosítás, a frankhiteleké 256,5, az euróhiteleké pedig 309,0 forintos árfolyamon. A frankárfolyam 2011-ben még 200 forinton is járt, de még 2013-ban is lehetett volna 235 forint körüli árfolyamon forintosítani. 2014 előtt azonban a forintkamat még magasabb volt, mint a devizahitelek felvételkori kamata, Simor András korábbi jegybankelnök ugyanis a kormánytól érkező noszogatások ellenére sem volt hajlandó úgy kamatot csökkenteni, ahogyan azt Matolcsy György akkori nemzetgazdasági miniszter szerette volna. Az igazán komoly kamatcsökkentés 2013-ban kezdődött, mikor Matolcsy elfoglalta a jegybank elnöki székét.

A forintosítás során az adósok visszakaptak néhány százezer forintot, de a hatalmas tartozásuk megmaradt. A hitelüket az árfolyamrés nélkül, középárfolyamon történő átváltással és a bank kamatemelései nélkül számolták újra. A kamatot visszamenőleg is át kellett számolni, és a hitel felvételkori kamatszintjéhez igazítani. Ezzel is megfosztották az adósokat néhány százezer vagy néhány millió forinttól, ha ugyanis a lengyel példához hasonlóan azt írták volna elő, hogy mindig a frank kamatát kövesse a hitelkamat, akkor az adósok többet kaptak volna vissza, hiszen a frank bankközi kamata 2008 és 2014 között 0 százalék körül mozgott.

A forintosítás tehát visszautalt ugyan némi pénzt az adósoknak, de az árfolyam beomlása miatt megduplázódó tartozásokat csak véglegesítette, nem enyhítette. Mielőtt azonban bárkinek tiltakozni támadt volna kedve, alig pár nappal a forintosítás megkezdése után a svájci jegybank felhagyott a frank erősödését gátló beavatkozásaival, és a frank árfolyama hirtelen 320 forint fölé ugrott. Néhány nappal később megnyugodott a görbe, de a frank azóta sem volt forintban olyan olcsó, mint a forintosítás árfolyama. A kormány így védekezhetett azzal, hogy ha a forintosítás nem történt volna meg, minden adós sokkal rosszabbul járt volna, és ebben igazuk is volt.

Egy állami szerv azonban hatalmasat kaszált a forintosításon: a Magyar Nemzeti Bank. Az MNB ugyanis kötelezte a magyar bankokat, hogy devizát vegyenek tőle a devizapozícióik zárásához, holott a bankoknak igazából nem volt szükségük devizára, pont azért, mert a legtöbb devizahitel mögött szintetikus devizaforrás azaz devizaswap-ügyletek álltak. A bankoknak a forintosításhoz elegendő lett volna az is, ha egyszerűen csak nem újítják meg többé ezeket a swapokat, a forintjukat, amit a devizáért cserébe adtak, úgyis visszakapják, így megvan a forintforrás, más pedig nem is kell a forintosított hitelekhez. A bankok azonban nem kockáztathatták meg, hogy visszautasítják az MNB devizáját, hiszen akkor el kellett volna magyarázniuk az adósoknak, hogyan is működtek ezek a swapügyletek. Ez pedig valószínűleg nem működött volna, az amúgy is nagyon bankellenes közhangulatban csak arra lett volna jó, hogy a dühös adósoknak úgy tűnjön, nincs is devizaforrás a hiteleik mögött, tehát az egész árfolyamkockázat egy nagy humbug, amit csak az ő lehúzásukra találtak ki.

A jegybank devizakészletének nagy része azonban még az IMF-csomag idejéből származott, és a 2014-esnél jóval kedvezőbb árfolyamon került az MNB mérlegébe. A készlet 2014-es értékesítése után pedig az árfolyamkülönbözet haszonként jelentkezett, ebből indultak a Pallasz Athéné alapítványok is. Az MNB 260 milliárd forintot juttatott az alapítványoknak, majd a Fidesz törvénnyel próbálta megindokolni, hogy ez a pénz elvesztette közpénz jellegét, majd Kovács Zoltán erre lőtte el életének talán legfontosabb érvelési bravúrját, mikor egy interjúban számonkérték:

„De sikerült?”

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A forintosítás a legrosszabb helyzetben lévő adósokon gyakorlatilag semmit nem segített. Nem véletlen, hogy több tízezer család 2018-ban is kilakoltatásra vár. Nagyon sokan vannak olyanok is, akik tartozását a bankok már átadták valamilyen követeléskezelőnek, akik hírnevét nem rontja, ha kilakoltatnak egy családot. Az országban az elmúlt években egyre jövedelmezőbbé vált a követeléskezelők üzlete. Sok devizahiteles érdekvédő szerint egész iparág szerveződött arra, hogy olcsón megszerezzék a bedőlt adósok ingatlanjait, majd továbbadják őket az egyre jobban teljesítő magyar ingatlanpiacon. Azt viszont tényleg nem magyarázza semmi, hogy ha a bankok hajlandók eladni a követeléseket a teljes érték 30-40 százalékáért a követeléskezelőnek, miért nem veheti meg ugyanennyiért a vele szemben fennálló követelést maga az adós. A bankok többsége ugyanis mereven elzárkózik az ilyen ajánlatokról, inkább követeléskezelőnek adja tovább a tartozásokat.

Ennek ellenére az adósok egy része a mai napig reménykedik abban, hogy egyszer valahol valamilyen bíróság kimondja, hogy tisztességtelen volt a Magyarországon elterjedt tájékoztatással a teljes árfolyamkockázatot rájuk terhelni. Ez a remény nem is alaptalan, több olyan bíró is van az országban, akik igyekeznének az adósoknak kedvezően ítélni, de Kúria jogegységi határozatai miatt nem tudnak.

„Fontos elemezni, hogy miről tájékoztatták pontosan az adósokat, és hogy a hitelfelvevők szándéka pontosan mire irányult. Persze. De

ha az ember vesz egy 3 milliós autót devizahitellel, és a végén 10 millió forintot fizetett ki a 3 milliós autóért

 - mert volt ilyen - akkor itt mégis miről beszélünk?” – mondta az egyikük. Több ilyen bíró is igyekszik az Európai Unió Bírósága elé utalni a hozzá kerülő ügyeket úgy, hogy kérdéseket tesz fel. Amennyiben a bíróság az adós számára kedvező válaszokat ad ezekre a kérdésekre, a bíráknak figyelembe kell venniük ezeket, akár a Kúria jogegységi határozatai ellenében is. Ezekben az eljárásokban a bankok álláspontja általában az, hogy a magyar parlament már a forintosítást végző törvényekkel visszamenőleg is módosította ezeket a szerződéseket, így már nincs értelme vizsgálni azok tisztességtelenségét.

A magyar kormány pedig jócskán visszavett a bankellenes szólamokból, 2015-ben ugyanis Orbán lényegében kibékült a bankszektorral. Ekkor szerzett tulajdonrészt a magyar állam az Erste Bankban, és ekkor jelentette be a miniszterelnök, hogy megállapodást kötött az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank, azaz az EBRD elnökével. A megállapodás szövege a kormány honlapján is olvasható, Orbán vállalja benne, hogy fokozatosan csökkentik a bankadót, hogy a forintosítást úgy zavarják le, hogy az a magyar bankokra nézve ne jelentsen többletterheket, és a jövőben nem fogadnak el olyan jogszabályokat, amik rontják a magyar bankszektor profitabilitását. Természetesen ilyen jogszabály lenne az is, ha elrendelnék, hogy az árfolyamkockázatot a banknak vagy az adósnak és a banknak közösen kell viselnie.

Az Orbán-kormány nagy bankellenes kirohanásai tehát egybeestek azzal az időszakkal, amelyben a kormány és Orbán Viktor baráti köre komoly tulajdonrészt szerzett a magyar bankszektorban. Ez persze soha nem fog kétséget kizáróan kiderülni, de a pletykák szerint Orbánék az alkudozások során ütőkártyaként használhatták fel, hogy ha nem kapják meg a kívánt tulajdonrészt a kívánt áron, akkor a bankokra tudják szabadítani a devizahiteleseket. Ez a taktika teljesen logikus is lenne, mikor a kormány bankellenes kirohanásai egymást érték, a bankok magyarországi profitabilitása és működése kérdéses volt, így maguk az intézmények is kevesebbet értek. Az MKB és a Budapest Bank megszerzésével és az állami Erste-bevásárlással azonban ez a folyamat lezárult, innentől kezdve pedig a kormánynak hirtelen nem lett olyan fontos, hogy a bankok ellenében a devizaadósok pártját fogja.

Résztvevők a devizahitelesek helyzetére figyelmeztető demonstráción 2013-banFotó: Soós Lajos / MTI

Az adósok számra a legújabb reménysugár a C51/17-es számú ügy, amiben az Európai Bíróság olyan tájékoztatási követelményeket támasztott a bankokkal szemben, amiknek - a 444 által megkérdezett jogászok többsége szerint - több százezer magyar devizahitel-szerződés nem felel meg. Ezek között vannak például az autóhitel-szerződések is, amikben még ha van is tájékoztató az árfolyamkockázatról, az nincs benne, hogy jelentős forintgyengülés is bekövetkezhet.

Ezen felbuzdulva azonban még senki ne menjen bíróságra, ugyanis valószínű, hogy a Kúria a közelmúltban meghozott, az adósoknak kedvező nemzetközi bírósági döntések értelmezése érdekében újabb jogegységi határozatot ad majd ki. A fő kérdés az, hogy ebben mi áll majd.

A magyar lakosság pénzügyi helyzete általánosságban ma sokkal stabilabb, mint a devizahitelezés idején volt, a háztartások eladósodottságát tekintve ugyanis az MNB statisztikái alapján a legkevésbé eladósodott EU-tagállamok közé tartozunk. Ehhez persze azon át vezetett az út, hogy a bankok bizalmi indexe összeomlott Magyarországon a devizahitelezés miatt, és az emberek nem igazán szeretnek olyan cégnek tartozni, amiben nem bíznak. Ennek ellenére az utóbbi években újra elkezdett felfutni főleg az ingatlanhitelezés, a továbbra is kedvezőnek mondható háztartási eladósodottsági mutatót pedig ellensúlyozza az is, hogy a statisztikák szerint sokat nőttek itthon a fizetések is.

A mostani adósságban árfolyamkockázat ugyan nincs, a bankok ugyanis csak forintban hiteleznek a lakossági ügyfeleiknek. Kamatkockázat azonban van ezeken a hiteleken is, jelenleg az teszi őket kedvezővé, hogy rekord alacsony a jegybanki alapkamat. Ha azonban a nemzetközi környezet kedvezőtlenebbre fordul, az MNB is kénytelen lesz kamatot emelni, ez pedig a nem fixált kamatozású hitelek esetén törlesztőrészlet-növekedéshez vezet. És kár azt gondolni, hogy egy ország ingatlanpiacát csak a devizában nyilvántartott hitelek tudják bedönteni.

(Címlapi kép: Kiss Bence
a cikk elkészítésében közreműködött: Albert Ákos. Az ő cikkét, amiben devizahitelesek számolnak be arról, min mentek keresztül, ide kattintva lehet elérni.)