Sofia Szászsebesről többször ír, kár, hogy nem férfi!

Az 1876. szeptember 4-én Budapesten megnyíló VIII. Ősrégészeti és Embertani Kongresszus (Congrés International d’Anthropologie et d’Archéologie Préhistoriques - CIAAP) Rómer Flóris karrierjének csúcspontját jelentette. A magyar régészet atyjának is tekintett, kalandos életű egykori bencés szerzetes hosszas, fáradtságot nem ismerő munkájának eredménye volt nem csak az, hogy a 19. század legnagyobb ősrégészettel és embertannal foglalkozó kongresszusa Párizs, London, Koppenhága és Stockholm után a keményen lobbizó Moszkva helyett Budapestre kerülhetett, de az is, hogy maga a rendezvény végül egyértelmű siker lett, aminek köszönhetően a magyar régészeti kutatások hatalmas lendületet kaptak.

A Nemzeti Múzeum folyosóján berendezett kiállításon negyvennyolc vitrinben közel húszezer kiállítási tárgy révén mutatták be a szervezők a Kárpát-medence akkor ismert régészeti leletanyagának színe-javát.

Mindez emberfeletti szervezőmunkát igényelt. Rómer saját számításai szerint több mint ezer levelet írt a szervezés apropóján és ezek jelentős része a lehetséges magyar kiállítókat nógatta-kérlelte, hogy azok időre készüljenek el a kiállítás anyagaival. Ahogy az egykori tanítvány, későbbi munkatárs Hampel József fogalmaz:

„De csak a kik őt munkánál látták, tudják, mennyi türelem, kitartás és személyes áldozat árán sikerült beváltania szavát! Két év óta ezrekre menő levelezést vitt a külfölddel s belfölddel, járt-kelt az országban, buzdított, lelkesített és korholt. Ha szükségét látta. A buzgókat serkentette és a lassan mozgók nagy seregét ösztönözte, s vége az volt, hogy szeptember elején egy fényes régészeti kiállítással állott a kongresszus elé és Magyarország ősrégészeti mappáját tárta föl a meglepett külföldiek előtt.”

A vitrinek közül csak kettő, a 22. és a 36. volt arra hivatott, hogy Erdély őstörténetét bemutassa. A régészeti leletekben egyébként (ma már tudjuk) igen gazdag régió alulreprezentáltságát részben az akkor ismert releváns leletek alacsony száma, részben a az erdélyi régészek teszetoszasága magyarázta. A korábban képviselőházi alelnök és régészként is számontartott Torma Károlynak írt leveleiben Rómer többször is hangot adott frusztrációjának, hogy az Erdélyi-Múzeum Egyesület titkári funkcióját betöltő Finály Henrik és társai mennyire nem veszik komolyan a felkészülést:  

„Finály hallgat.”
„Az erdélyiek füleiket sem billentik, mint ha ottan csak a mozgó szászok tudnának olvasni.”

A helyzetet végül nem más, mint pont Torma Károly húga, Zsófia mentette meg, aki gyűjtőszenvedélyének köszönhetően, amatőr mivolta ellenére kivívta régész kortársai elismerését és akinek lelkesedése már a kezdetektől fogva imponál Rómernek:

„Zsófia nővéred igen lelkes, remélem szépen fog kiállítani”  – írja egyik 1876 júniusi levelében, illetve pár héttel később: 

„Sofia Szászsebesről (sic!) többször ír, kár, hogy nem férfi!”

A CIAAP apropóján készült korabeli fényképek Torma Zsófia gyűjteményének értékes darabjait mutatják be.Forrás: Laura Coltofean

Torma Zsófia gazdag régészeti gyűjteménye teljes egészében megtöltötte a 22. vitrint, messze felülmúlva a másik erdélyi kiállítóhely szerény kínálatát, pedig abban a Kolozsvári és Szebeni Múzeum mellett a Segesvári Gimnázium is gyűjteménye legjavát prezentálta.  

Torma Zsófia korai élete

Torma Zsófia 1832-ben született Csicsókeresztúron (ma Cristestii Ciceului), a korabeli Belső-Szolnok vármegye központjához, Déshez közeli településen. Apja, a nagy múltú erdélyi nemesi családból származó Torma József a vármegye kincstárnoka, majd 1838-tól 1848-ig erdélyi országgyűlési követ, édesanyja az örmény származású Dániel Jozefa, Kudu birtokosnője. A négy gyerek közül a legfiatalabb Zsófiára, illetve bátyjára, Károlyra különösen nagy hatással van apjuk vonzalma a régészethez: a csicsókeresztúri birtokukkal határos területeken Torma József saját költségen tárta fel a Gorgiana-Zutor nevű egykori római tábor romjait, melynek következtében

“kő és cserépleletek halomszámra borították udvarunkat, azok törmelékei, mint legkedvesebb játéktárgyak gyermekszobánk padozatát, melynek akkor boldog lakói Károly fivérem és én valánk”.

Az 1848-as szabadságharc azonban hamar szétrobbantja a családi idillt. Károly szülei ellenzése dacára maga is aktív honvéd szeretne lenni, öngyilkossággal is fenyegetőzik, ha ezt nem engedik neki. Végül édesanyja jár közbe Weér Farkas főispánnál, hogy Károly hadnagyként bevonulhasson. Az utolsó pillanatig részt vesz a szabadságharcban, amiért a zsibói fegyverletétel után évekre bujdosásba kényszerül, mialatt a család egyáltalán nem tud róla. Közben 1852-ben meghal Júlia nővére, akit alig egy éven belül a Károly sorsa miatti lelkiismerefurdalásba belebetegedő édesanyjuk is követ. Zsófiát sokként éri nővére és anyja halála és a trauma fontos fordulópontot jelent az életében.

Anyja halála után Károly visszatér és szintén betegeskedő apját felváltva átveszi a csicsókeresztúri és kudui birtokok gazdasági irányítását. Apja nyomdokain haladva szolgabíró lesz, később követ a szebeni és kolozsvári országgyűléseken, majd az unió 1865-ös ismételt kimondása után a magyar országgyűlésben Deák-párti képviselőként tűnik fel. Politikai pályáját követően előbb Kolozsváron, majd Budapesten egyetemi tanár lesz és korának egyik legsikeresebb hazai régészévé válik: nagyon fontos szerepe van az egykori Dacia emlékeinek kutatásában és leírásában, valamint hozzá fűződik az aquincumi amfiteátrum és az egykori provincia-központ egyéb romjainak feltárása, az a munka ami később az Aquincumi Múzeum megalapításához vezet.

Zsófia mindeközben egy szatmárnémeti „Nőnevelő-intézet” tanulója. és csak tizennyolc éves korában tér vissza a szülői otthonba. Apja 1864-es halála után azonban a Déva melletti Felpestesre költözik Lujza nővérének családjához, ahol aktívan részt vesz a gyerekek nevelésében. Ekkor kezdi el a környéket járni, földtani és őslénytani lelőhelyeket keresve, ásványokat, ősi állatok maradványait és egyéb régiségeket gyűjtve. Ezen szenvedélyének köszönhetően hamarosan széles kapcsolatrendszere alakul ki korának több kutatójával. Így kerül kapcsolatba Rómerral is, aki 1867-ben személyesen fel is keresi az akkor már Szászvárosban (ma Orăștie) élő Torma Zsófiát, hogy megtekintse gyűjteményét. Mindezek fényében aligha meglepő, hogy a Kongresszusra kiállítókat kereső 1875-ös felkérés szétküldésekor Rómer gondoskodik róla, hogy Torma Zsófia is a címzettek közt legyen, aki a hír hatására kezd hozzá a Szászvároshoz közeli Tordos, valamint az anyja kudui birtokával határos Nándorválya szisztematikus feltáráshoz. 

Tordos felfedezése, trójai párhuzamok

A ma a romániai Hunyad megyéhez tartozó Tordos határában található régészeti lelőhely először egy 1856-os tanulmányban bukkan fel, amelyben M. J. Ackner Erdély római kori lelőhelyeiről írt. Később, 1865-ben Schuster Vilmos szászvárosi evangélikus lelkész néhány napig cserepeket és csontokat gyűjtött a környéken, de ezeknek a korai “felfedezéseknek” sem visszhangja, sem folytatása nem lett.  

Torma Zsófia "Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében" című művéhez készült illusztrációk, melyek a tordosi és nándorvályai lelőhelyek első ismert bemutatásai.Forrás: Erdélyi Múzeum, 1879

A budapesti konferenciára készülő Torma Zsófia 1874 őszén szerzett végül tudomást a tordosi lelőhelyről, a helybeli tanítótól és evangélikus kántortól, Vén Andrástól és 1875 tavaszán látott neki a komolyabb gyűjtésnek. A Maros által a partból kimosott cserép- és kőeszközöket a helybeliek emberemlékezet óta saját céljaikra módosították és használták. Ezek tüzetesebb szemrevételezése után Torma Zsófia számára szinte egyből nyilvánvalóvá vált, hogy a hely régészeti szempontból komoly értékkel bír és az onnan előkerülő anyagok egy római hódoltság előtti, saját becslése szerint feltehetőleg újkőkori, azaz neolitikumi kultúra emlékeit képezik.

Kezdeti eredményei hatására a Nagyenyedi Kollégium régészet és geológia iránt érdeklődő tanára, Herepey Károly is ásatásokba kezd. Nem világos, hogy közvetlenül az ő sugallatára, vagy esetleg mások közbenjárására, de nem sokkal később valószínűleg a kollégium megpróbál kizárólagos jogot szerezni a feltárásokhoz (ezzel mintegy kizárva abból Torma Zsófiát), ami ugyan nem sikerül, de ennek eredményeként a helybeliek rájönnek, hogy valamilyen érték lapulhat földjeik mélyén és pénzt kezdenek a kérni a feltárásokért. Erről Torma Zsófia leveleiből tudunk elsősorban, amikor arról panaszkodik, hogy számára anyagilag túl megterhelő ilyen körülmények közt folytatni a kutatást - bár későbbi levelekből azért úgy tűnik, hogy valamiképpen mégis megtalálta annak a módját. A pénz nem az egyetlen probléma: a babonás helybeliek attól is tartottak, hogy az ásatások valamilyen természeti csapást hoznak rájuk, vagy más módon teszik tönkre a termést, aminek következtében gyakran fizikai atrocitások is érték Torma Zsófiát, sokszor védelmet kell kérnie.

Feltárásainak eredményeként rengeteg cserépedény, “csücsök díszítés”, antropomorf szobrok és egy női sír is előkerül. Ezek alkotják végül az ominózus 22. vitrin kiállítási anyagát és amelyekről előbb franciául a CIAAP hivatalos kiadványában, majd később az Erdélyi Múzeumban magyarul is ír, Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyad megyében címmel.

Torma Zsófia egyik első fontosabb műve, a tordosi lelőhely első részletes leírását adó, háromrészes "Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyadmegyében" pár oldala.Forrás: Erdélyi Múzeum, 1879.

A Kongresszuson való megjelenésnek a legkézzelfoghatóbb eredménye Torma Zsófia számára egy nemzetközi kapcsolatrendszer gyors kialakulása, ami egyszerre szolgál inspirációként a pályakezdő, amatőr régésznő számára és tölt be védő és mentoráló szerepeket a következő években számára. Ez a kapcsolati háló lesz annak is a katalizátora, hogy a tordosi leleteket Torma Zsófia elkezdi küldözgetni különböző külföldi múzeumok számára, így Tordos hamarosan Európa-szerte ismert lesz (ma is felfedezhetők az ekkor szétküldött leletek Bécsben, Berlinben, Mainzban, Münchenben és Oxfordban).

Szintén új pártfogóinak hatására külföldi konferenciákat is elkezd látogatni, így például rendszeres résztvevője lesz a kor egyik legnagyobb polihisztora, Rudolf Virchow által alapított Deutschen Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte (Német Antropológiai, Etnográfiai és Őskortudományi Társaság) gyűléseinek. Az 1880-as berlini kongresszuson már azért vesz részt, hogy jobban megértse az általa felfedezett tárgyak “valódi értékét”: leginkább a cserepeken feltűnő furcsa szimbólumok izgatják. Bár ezeket a mintákat sokan, így az egyiptológus Heinrich Karl Burgsch is egyszerű jeleknek tartják, a kor sztárrégészének számító Heinrich Schliemann nem zárja ki, hogy kultikus szerepük volt.

A Torma Zsófiához hasonlóan autodidakta Schliemann korának igazi self-made-manje, aki iskolázatlan, hajótörött kabinosfiúból 36 éves korára sokszoros milliomossá vált. A kalandos életutat végeláthatatlan spekulációk és szerencsés fordulatok jellemezték, mindenesetre abban az értelemben mindenképpen eredményes volt, hogy a megteremtett anyagi biztonság aztán lehetővé tette, hogy 36 évesen saját költségen hozzálásson gyerekkori álma beteljesítéséhez, a homéroszi világ főbb helyszíneinek feltárásához. Így ő lett az, akinek a nevéhez fűzödik a mai török Hisszarlikban az egykori Trója feltárása, illetve később a mükénéi királyi palota felfedezése. Spekulánsi múltjából megőrizte a céltudatosságot, így körülményes pepecseléssel senki nem vádolhatta: a trójai feltárások során alkalmazott dinamitos robbantásai kapcsán egy mai kritikusa megjegyezte, hogy az egykori görögök csak álmodni tudtak a trójai falak olyan szintű megsemmisítésről, mint amit Schliemann véghezvitt. (Ráadásul a Schliemann által a homéroszi Trójának gondolt réteg valójában egy jóval ősibb város maradványait rejtette - a ma “klasszikus” Trójának tartott rétegen egyszerűen átástak.)

Berlinben Schliemann nem csak Torma Zsófia azon elméletét karolja fel, mely szerint a tordosi jeleknek közel-keleti eredetük lehet, de azt is hirdetni kezdi, hogy Tordos és Hisszarlik lakói „valószínű, hogy ugyanannak a törzsnek a tagjai”. Az itt kialakuló személyes kapcsolatnak is lehet köszönhető, hogy az 1881-ben megjelenő Ilios című munkájában Schliemann megemlékezik a tordosi leletekről, a konferenciáról hazatérő Torma Zsófia pedig arra a később is megingathatatlannak tűnő következtetésre jut, hogy Erdély ősi lakói trákok voltak.

Ezt legvilágosabban egy 1881-es előadásában fejti ki: ekkor amellett tör lándzsát, hogy a tordosi kultúra képviselői a folyóvölgyekben megtelepedő, fémmegmunkálásra képes földművesek lehettek, egy Közel-Keletről érkező népcsoport tagjai, “az árja népek családjába tartozó, trák fajú agatürszosz-dákok”. (Bár az nem világos, hogy ezek még a trójai háború előtt keltek át a Boszporuszon, vagy esetleg konkrétan Trójából.) Később, tovább szőve a trójai analógiát, azt is felismerni véli, hogy az edényeken és egyéb tárgyakon előforduló kör alakú díszítések a közel-keleti napkultusz elemeit hordozzák és a kultuszhoz kapcsolódó szokások esetleg évezredeken át fennmaradtak.

Női régész a 19. században

A CIAAP azonban nemcsak a nemzetközi nyitást és elismerést jelenti Torma Zsófia számára, hanem egy évtizedeken át tartó (bár intenzitásában változó) konfliktus kezdetét is a kor két legnevesebb magyar régészével, Pulszky Ferenccel és annak későbbi vejével, Hampel Józseffel. Utóbbival már a kiállítás előtt összetűzésbe kerül, ugyanis Hampel pár tordosi leletet római korinak gondolt, és csak Torma Zsófia vehemens tiltakozása után kerülhettek vissza a megfelelő felirattal a vitrinekben. A Pulszkyval való szakmai ellentét gyökere pedig, hogy míg utóbbi szerint a kelták, Torma szerint a trákok hozták el a Közel-Kelet kultúráját Európába.

Torma Zsófia a korabeli vicclapok kedvelt céltáblája volt. A Borsszem Jankó például rendszeresen a régésznőn élcelődve vezette fel képrejtvényeit.Forrás: Borsszem Jankó 1882 és 1888

A konfliktus persze elég aszimmetrikus, hiszen míg Torma Zsófia az igyekvő, autodidakta, vidéki amatőr, Pulszky a Nemzeti Múzeum igazgatója, rendkívül befolyásos ember, belföldön főleg, de külföldön is kora legismertebb magyar régészek közé tartozott. Pulszky, aki kezdetben inkább ignorálta a régésznőt (bár nem zárható ki, hogy része volt abban, hogy korabeli vicclapok rendre tollukra vették), a fennmaradt iratok szerint tehetséges gyűjtőnek tartotta Torma Zsófiát. Ám szisztematikus feltárás hiányában szerinte a tordosi leletek aligha adhatják az alapját nagyívű elméleteknek.

A vélt vagy valós lenézés és ignorálás maradandó sebet ejtett az amúgy is érzékeny, erős kisebbségi komplexussal és feltehetőleg pszichológiai problémákkal is küzdő Torma Zsófián. Ez a bizonytalanság tűnik ki egyik korai tudományos munkája, az 1879-ben publikált “Neolith kőkorszakbeli telepek Hunyad megyében” című munkája kezdő soraiból is:

“Midőn tehát jelen művemhez kezdek, [...] talán szerénytelenség nélkül kérhetem szíves elnézésit a tisztelt olvasónak, e mű irályának gyöngesége, és előadásom modora, a tudománynak meg nem felelő voltáért [...]”

A régészetet teljesen férfiak dominálják ebben az időszakban, Torma Zsófián kívül a német Johanna Mestrof az egyetlen nő, akinek látható régészeti ambíciói vannak. (Kettejük közt egyébként egyáltalán nem harmonikus a viszony, Mestrof lenézi Tormát, aminek hátterében feltehetőleg a Pulszky család áskálódása is állhat.) Így valószínűleg Torma Zsófia okkal érzi úgy, hogy szüksége van egy “védőhálóra” Pulszkyval és körével szemben. Ebben a német és angol nyelvterület jeles képviselői mellett azért magyarok is szerepelnek, például a kor két jeles orientalistája, Goldziher Ignác és gróf Kuun Géza, de a régésznő arra is tesz egy (sikertelen) kísérletet, hogy családi ismerősük, Haynald Lajos bíboros segítségével a történelemtudományok iránt élénk érdeklődést mutató, frissen házasodott II. Vilmos trónörökös újdonsült feleségének magyar társalkodónője legyen.

Valószínűleg azonban túlegyszerűsítés lenne a hűvös hazai fogadtatást kizárólag annak betudni, hogy a hivatalos régészet magyaroszági képviselői lenézték Torma Zsófiát. Legalább ilyen mértékben elképzelhető, hogy politikai okok is szerepet játszottak abban, hogy az erdélyi régésznő nehezen tudta elméleteit elfogadtatni: a 19. század „nemzeti ébredési” mozgalmainak keretében az erdélyi románok is egyre kevésbé fogadták el, hogy a monarchia másodrendű állampolgárai, és egyre inkább ők maguk is egy saját dicső múltra visszautalva kezdték felépíteni saját nemzeti mitológiájukat. Ehhez szorosan kapcsolódik a dákok újrafelfedezése a 19. sz. második felében, akik egyfajta ősi gyökeret adnak ennek a mitológiának. Ezzel párhuzamosan a magyarok körében egyre nagyobb népszerűségnek örvend Robert Rösler elmélete, ami a román etnogenezist a Dunától délre helyezi, ahonnan a románok csak a 13. században (vagyis évszázadokkal a Honfoglalás után) érkeznek Erdélybe.

A tordosi leleteket feldolgozó munka szintézisének szánt átfogó tanulmány első és utolsó oldala.Forrás: A tordosi őstelep (1897)

Torma Zsófia elméletei révén így egy nagyon érzékeny területre került és maga is attól tartott, hogy eredményeit román nemzeti körökben a dáko-római kontinuitás bizonyítékaként értelmezik. Épp ezért megpróbál egyensúlyozni a két véglet között, így jön létre a román nép eredetének kéthullámos elmélete, amit németül az "Ueber neolitische Wohnstätten Siebenbürgens" (1882), magyarul pedig "A rumánok eredetéhez" (1883) című munkájában fejt ki:

“Ősrégészeti leleteim s jelen vizsgálódásom eredménye, melyet munkában levő nagyobb dolgozatomban részletesen fogok kifejteni, arról győztek meg tehát, hogy östelepeseink thrák-dákok voltak, kiknek maradékai — a havasokra vonúlt más visszamaradt vegynépek egyvelegébe olvadva — mai oláhainkban élnek s hogy ezekre szálltak 1200 körül a rumänek — Fligier szerint Bulgáriának szlavizált thrakjai ; — így tehát az oláhok nem a rumän szóból romanisalt maradékai Rómának, hanem Thrácia thrákjainak, a kiknek első raja a dák, mint valóságos thrák faj, a második pedig, mint elrómaiasodott, azután slavosodott rumän települt hazánkba.”

Szintén nem tette magyar körökben népszerűvé, hogy a kutatásaival egyre inkább etnográfiai síkra merészkedő Torma Zsófia megkérdőjelezi a korabeli nacionalista hierarchiát, amelyben a románok alul szerepeltek. Például “A tordosi őstelep és hazánk népe ősmythosának maradványai” című művében, azt állította, hogy akkádbabiloni jeleket és szimbólumokat vették át a trákok, majd ezek tovább éltek egészen a 19. századig Erdélyben a magyarok, a szászok, de legfőképpen a románok népszokásaiban. A căluș-nak nevezett, elsősorban román férfiak által járt tánc kapcsán egy másik művében így fogalmaz:

“Hogy az erdélyi legények ismerik-e a tánc jelentőséget, helyesebben vallási értelmét, arra a válasz határozott nem. Mégis, az év legrövidebb napján ezt a táncot, mely a Nap-kultusszal kétségtelenül összefüggésben van, még a mai napig ropják. A kaluzser-tánc azonban az elmondottak alapján nem vonatkoztatható az ú.n. római kontinuitásra, hanem a babilóniai eredet bizonyítéka.”

Egzaktabb módszerek hiányában végül az ásatások mellett az efajta etnográfiai kutatások jelentik látszólag Torma Zsófia számára a kiutat. Ez vezet az Ethnographische Analogieen 1894-es megjelenéséhez is, ami Torma Zsófia élete főművének tekinthető, mivel a másik sokat ígért könyve, Dacia a római hódoltság előtt végül sosem készült el. Már 1880-ban elkezd ezen a munkán dolgozni, de egészségügyi és egyéb problémái miatt folyamatosan tolódik a kiadása (eredetileg Schliemann-t kéri fel eredetileg az előszó megírásához, de ő egyéb elfoglaltságai miatt, a régésznő nagy csalódására, nem vállalja). Végül a könyv németül Jénában jelenik meg, aminek oka a Magyar Tudományos Akadémiával kiújuló konfliktusa is.

Torma Zsófiát nagyon foglalkoztatta, hogy lehet-e valódi kapcsolat az ismert babiloni mintázatok és a tordosi tárgyak díszítései közt. Ma már tudjuk, hogy a tordosi edények évezredekkel korábbiak, mint azt ő gondolta, ennek megfelelően az általa felfedezni vélt hasonlóságoknak nincs igazi alapja. Forrás: A tordosi őstelep (1897)

A mű pozitív és negatív reakciókat egyaránt kiváltott. A kor egyik legnagyobb nyelvészeti szakértője, Archibald Henry Sayce régészek és orientalisták számára egyaránt érdekesnek tartotta és bár maga is promotálta az angol szakemberek és az Orientalista Kongresszus résztvevői között, fontos megemlíteni, hogy soha nem fogadta el, hogy a tordosi jelek egy írásrendszer részét képezték volna. Sayce Torma Zsófiának írt leveleiben is következetesen „szimbólumokról” beszél, ugyanakkor a régésznő komparatív metodológiáját ötletesnek, követendőnek találta.

A magyar kritikusok - talán a fent leírt okok miatt is - kevésbé voltak lelkesek. A Torma Zsófiával egyébként kollegiális viszonyt ápoló Finály Henrik kifejezetten karcos kritikát fogalmaz meg, amiben azt hangsúlyozza, hogy a kutatóknak óvatosan kell bánniuk az effajta analógiákkal.

Az idősődő, kritikákat egyébként is rosszul kezelő régésznő kedélyét és egészségét igencsak megviselték a Finályéhoz hasonló vélemények, ez jól nyomon követhető naplója egyre romló írásképén is. Ilyenkor mindig jól jöttek a külföldi ismerősök és kollegák levelei és látogatásai. 1898. szeptember 27-én személyesen Rudolf Virchow teszi tiszteletét Szászvárosban, ami alighanem még a legrosszmájúbb kritikusai számára is nyilvánvalóvá tette, hogy Torma Zsófiát és munkáját abszolút számontartják Európában.

Néha pedig, mai szemmel nézve, egészen meglepő helyekről kapott megerősítést.

Kossuth Lajos azt üzente

1884 márciusában és májusában Olaszországból érkeztek levelek Torma Zsófia levelesládájába, amelyben az “ősrégészet iránt élénk érdeklődéssel viseltető” torinói remete, Kossuth Lajos válaszol a régésznő korábbi levelére. A levelezést minden valószínűség szerint Kossuth 1883-as, báró Nyáry Jenő “Az aggteleki barlang mint őskori temető” című munkájára írt részletes elemzése válthatta ki, melyben az agg, ekkorra a természettudományokba menekülő egykori forradalmár hosszan fejtegeti elméleteit a Kárpát medence őskoráról, a jégkorszakról, illetve a civilizáció európai megjelenéséről. Utóbbi esetében Kossuth szögesen ellentétes álláspontot képvisel, mint Torma Zsófia: szerinte ugyanis a civilizáció keletről Európába nem Magyarországon, illetve a Kárpát medencén át, hanem a Földközi-tenger felől érkezett, indiai és főníciai közvetítéssel.

Az udvarias hangnemű, ugyanakkor őszinte csodálatról tanúskodó levelek nagy részét modoros szabadkozás teszi ki, melyben Kossuth nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy nem tekinti magát a téma felkent szakértőjének (“ősrégészetben csak amolyan dilettáns vagyok”), illetve hosszas, és mai szemmel is meglepően pontos fejtegetések arról, hogy a jégkorszak miképp befolyásolhatta Európában az ember elterjedését:

“a meddig a jégkori rontodás kiterjedt, paleolith maradványoknak nincs nyoma. [...]  s ha a Kárpátok ily jégár torlodásának nyomai találhatók hazánkban, ugyan a paleolithkori ember létezésének lehetsége ott ki van zárva - én azonban bevallottam, hogy ama döntö körülmény miben léte felöl akkor nem volt tudomásom.”

A levelek legérdekesebb része azonban az, hogy az agg Kossuth mennyivel jobban érzi és felismeri a korabeli régészet ismeretanyagának limitációit, mint akár Torma Zsófia, akár Pulszky Ferenc és ezért velük ellentétben igen óvatos a nagyívű elméletek felállításával:

“Nézetem szerint az ősrégészet tudománya még csak az adatgyűjtés és coordinatio stádiumában van, az inductiók, az elméleti rendszerek ideje még be nem következett”

Ezt az álláspontot nagyon is konzekvensen képviselte, hiszen már báró Nyáry munkájáról írt kritikájában is hangsúlyozta:

“Az eddigi kutatások eredményei kétségtelenül igen-igen betses építési anyagok a majdani tudományos elmélet épületéhez; de az építés idejét még alig tarthatom elérkezettnek s hajtandó vagyok hinni hogy sok tévedéstől fogjuk magunkat megóvni, ha a tények gondos registrálása s óvatos coordinálása mellett elválasztó vonalat húzunk a közt, a mit a nyert adatokból teljes bizonyossággal lehet következtetni és a közt, a mi most még csak puszta speculatio.”

“Holt lóra patkó”

Kutatói munkája egyre inkább felemésztette Torma Zsófia vagyonát, így élete vége felé, hogy anyagi biztonságát és a gyűjtemény fennmaradását biztosítani tudja, 1891-ben a tordosi archeológiai és paleontológiai kollekció nagy részét eladta az Erdélyi Történeti Múzeumnak. A gyűjtemény fizikailag a tranzakció megkötése után is Szászvárosban maradt és csak a régésznő későbbi halála után kerül Kolozsvárra, de 1891-ben készült egy részletes leltár, ami azt hivatott garantálni, hogy Torma Zsófia és örökösei nem adnak el máshova tárgyakat a gyűjteményből. (1896-ban kisebb feszültség is keletkezik amiatt, hogy az Otto Helmenk vizsgálatra elküldött egyik szoborról a Múzeum azt hiszi, hogy azt a szerződés ellenére Torma Zsófia eladta.)

A felbecsülhetetlen értékű, 10 387 tárgyból álló egyedi kollekcióért cserébe 5000 Ft előleg, valamint haláláig évi 800 Ft járt, s bár a gyűjtemény valószínűleg jóval többet ért, Torma Zsófia számára fontos volt, hogy a kollekció egyben, illetve Erdélyben maradjon. Egy leveléből kitűnik, hogy komolyan attól tartott, pénzéhes unokahúgai és öccsei adják el majd külföldre jobb pénzért a tárgyakat, ezért egyetlen kérése a Múzeum felé az volt, hogy az anyagot külön kollekcióként „Torma Zsófia Gyűjteményeként” tartsa majd számon.

Rokonaitól való félelme nem volt alaptalan: bármekkora szeretettel is nevelte Lujza gyermekeit, azok anyjuk halála után igen éles konfliktusba keveredtek az örökségül szolgáló kispestesi birtok kapcsán. A vitából Torma Zsófia sem tudott teljesen kimaradni és végül elidegenedik a Makray gyerekektől. Valószínűleg krónikus betegsége mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre jobban elkezdi foglalkoztatni a halál közelsége. Egyrészről a halál megbékélést jelentene számára, de egyre jobban foglalkoztatja a túlvilág kérdése is. Keleti filozófiákat tanulmányoz, beleássa magát a spiritizmusba és buddhizmusba, vagyis naplójából az is kitűnik, mégiscsak reménykedik egy új életben.

Mindeközben az élete főművének szánt “Dacia a római foglalás előtt” című munkáján dolgozik, ami teljesen kitölti utolsó éveit. A monumentális mű 88 táblán 2000 ábrát tartalmazott volna, azonban egy ilyen volumenű munka kiadása rettenetesen költséges lett volna és Torma Zsófia már nem rendelkezett a korábban biztosnak tűnő családi anyagi háttérrel. Részint korábbi munkája, részint a közben Olaszországba visszavonult, folyamatos anyagi gondokkal küzdő Károly megsegítése felemésztették a vagyonát. Így a mű kiadásához az Akadémiától kért segítséget. Az Akadémia, pontosabban az azt képviselő Hampel - akivel addigra már normalizálódott a viszonyuk - nem zárkózott el teljesen a finanszírozástól, de a segítséget abszurd és megalázó feltételekhez kötötték. Szinte lehetetlenül szűkös határidők betartásával kellett volna a teljes gyűjteményt Budapestre szállítani, hogy az Akadémia szakértői is megvizsgálják, ráadásul több kép újrarajzolását kérték. Hampel magatartásának pontos magyarázatát nem ismerjük, de feltételezhető, hogy köze lehet Paul Reinecke az Archeológiai Értesítő-ben 1898-ban publikált tanulmányához (“A tordasi őstelep agyagműveiről”). Ebben a fiatal Reinecke, aki nem sokkal korábban Torma Zsófia vendégeként személyesen is tanulmányozta a tordosi leleteket, arra jut, hogy azok a vonaldíszes („szalagdíszű”) kerámia elemeit viselik, valamint megkérdőjelezi a szimbólumok írásjel szerepét és a Trója–Tordos analógiát is. Ezáltal a tanulmány a Tordost inkább a magyar régészek által is követett német kultúrkörhöz csatolja azokat, ellentétben Torma Zsófia trák elméletével. A megalázó feltételekbe a régésznő végül nem ment bele, amit Hampel indignálódottan fogadott és (teljesen alaptalanul) megvádolta Torma Zsófiát, hogy nem is akar magyarul publikálni. Végül a mű sosem jelent meg és sajnos mára a kézirat is eltűnt.

A Vasárnapi Újság elismerő portrécikke Torma ZsófiárólForrás: Vasárnapi Újság, 1882

Valószínűleg a publikáció körüli vita okozta megkeseredés is az oka annak, hogy amikor 1899. május 25-én Schneller István, a kolozsvári Ferenc József Egyetem dékánja értesíti Torma Zsófiát, hogy az egyetem doctor honoris causa díjat adományoz neki (és így ő lesz az első nő, akit az egyetem ezzel a díjjal kitüntet), a régésznő először indulatos válaszlevelet fogalmaz, aminek vezérmotívuma a „holt lóra patkó” közmondás lesz. Megöregedve és megkeseredve úgy érzi, hogy a sok megaláztatás után a kitüntetés igazából már nem számít. Ezt a piszkozatot azonban nem küldte el és a hivatalos levele minden jel szerint más hangnemben íródott, hiszen augusztusban a dékán újabb levelében már elküldi a doktori oklevelet is és Torma Zsófia erre adott válasza arról árulkodik, hogy kezdeti ellenérzései ellenére végül igenis örült a díjnak. A kitüntetés hír gyorsan terjedt Európában és még az oklevél kézhez kapása előtt elkezdenek özönleni a hazai és külföldi gratulációk.

A kolozsvári egyetem oklevele végül lehetővé tette, hogy az élete második felét az erdélyi régészet felvirágoztatásának szentelő asszony élete utolsó heteiben úgy érezhesse, hogy nem dolgozott annyi éven át hiába. 1899. november 14-én halt meg, valószínűleg infarktusban. A Vasárnapi Újság címlapon hozta nekrológját, amelyet a legnagyobb tisztelet és megbecsülés hangján az a Hampelné Pulszky Polyxéna jegyzett, aki alig két évtizeddel korábban még azt terjesztette Torma Zsófiáról, hogy “nem méltó a figyelemre”.

Mit adtak nekünk a tordosiak?

A 19. század során lelkes amatőrök hobbijából komoly tudománnyá változó régészetet Torma Zsófia idején még erősen megköti az ismeretek hiánya és az írott források béklyója: számukra Hérodotosz beszámolói alapján a sumér-akkád korszak jelentik a világtörténelem alfáját, az első komolyan vehető kultúrát, amihez mérni próbálnak mindent, ami nagyon régi (értsd ez alatt: a római kor előttről származik).

Forrás: Vasárnapi Újság, 1899.

Amennyire fennmaradt jegyzetei és cikkei alapján meg tudjuk ítélni, Torma Zsófia nem csak tisztában volt kora régészetének tudományos standardjaival, de maga is igyekezett azokat maximálisan betartani (számos alkalommal maga kezdeményezi az előkerült leletek összetételének meghatározását, hogy ezáltal tudja korhoz kötni őket). Ugyanakkor az említett viszonyítási rendszer az ő gondolatait is behatárolja, így nem meglepő, hogy az a két metodológiai újítás, ami később fenekestül felforgatta (és egyúttal sokkal egzaktabb alapokra helyezte) a régészetet, az ő elméleteit sem kímélte. Az egyik a múlt század közepén kidolgozott szénizotópos kormeghatározás, amivel a leletek korának addig elképzelhetetlen pontosságú meghatározására nyílt lehetőség; a másik pedig az archaikus csontokból kinyert DNS vizsgálata, ami igazából az elmúlt bő öt-tíz évben vált általánosan elterjedtté, és aminek köszönhetően olyan társadalmi dinamikákat tudunk felfedezni, amelyeket az írott források sem mindig tükröznek.

Elsősorban ezeknek köszönhetően tudjuk, hogy tordos népe nem volt trák, de még csak árja sem, nem volt kapcsolata a Schliemann által feltárt hisszarliki kultúrával (Trója II-vel) és biztosan nem származhatott a suméroktól sem, ugyanis évezredekkel megelőzte azokat.

Madártávlatból nézve Európa története a legutóbbi jégkorszak (ún. Würm glaciális) után folyamatos vándorlásokról és keveredésekről szól. A visszahúzódó jégtakaró helyén előbukkanó tájat az eljegesedést a balkáni és ibériai refúgiumokban kibekkelő, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek veszik birtokba. Aztán 8-9 ezer évvel ezelőtt megjelennek a kontinensen az első földművesek is, akik a Közel-Keletről terjedő új életformát hozzák magukkal. Valamennyi keveredés történik az “őslakók” és az újonnan érkezők között, de alapvetően pár évszázad alatt utóbbiak kezdik dominálni a kontinenst, így hozzájuk kapcsolható a térségünkben fellelhető egyik legrégebbi kultúra, a Starčevo-Körös kultúra.

A hivatalosan Vinča–Tordos kultúraként ismert kultúra Európa egyik legnagyobb neolitikus kultúrája lehetett, melynek a Maros völgyében számos fontos központját tárták fel az utóbbi években. (A lila terület jelzi a kultúra ma feltételezett elterjedését. A kék pontok a fontosabb romániai lelőhelyek.) Készült Tasić és mtsai. tanulmánya, valamint Ștefan és mtsai. tanulmányában levő információk alapján.Grafika: Tamás Bence Gáspár

A vadászó-gyűjtögetők azonban nem tűnnek el és a genetikai vizsgálatok alapján pár évszázaddal később ismét számottevőbb mértékben járulnak hozzá az európai génállomány kialakításához. Hogy közben hova húzódnak vissza, az rejtély, de a jelenlegi leletek sejtetni vélik, hogy újbóli megjelenésük elsősorban az őslakoscsoportokba tartozó férfiak magas társadalmi státuszátával (és párválasztási sikerével) magyarázható. Ez az az időszak, amikor a Starčevo-Körös kultúra is lassan megszűnik és helyét a Dunántúlon és az Alföldön a vonaldíszes kerámia kultúrája, azaz a Linearbandkeramik (LBK) váltja fel, a Balkánon, illetve a Kárpát medence keleti részében pedig a Tordoshoz köthető kultúra. (Utóbbi esetében az ősi mitokondriális DNS-szekvenciák tükrözik a vadászó-gyűjtögető csoportok újbóli feltűnését.)

Bővülő ismereteink mellett (és ellenére) sem tudunk sokat a tordosiak kultúrájáról, hiedelemvilágáról és nyelvéről. Az azonban szinte biztos, hogy ez nem tartozhatott az ún. indo-európai nyelvek közé, ugyanis ezek ekkor még nem léteztek Európában és elterjedésükre egy másik népcsoport feltűnését követően kerül csak sor. Ezek a sztyeppékről érkező, jamnajákkal rokon, kurgánsíros temetkezést folytató emberek, akik a lovakkal és szekerekkel érkeznek Európába, alaposan felforgatva az ottani, addigra közel ezeréves társadalmi berendezkedést.

A jamnajákkal rokon csoport nem egy hullámban érkezik, hanem i.e. 4700-tól kezdve elszórva már találni képviselőiket a Balkánon, majd i.e. 3000 környékén nagyobb tömegben is megjelennek. Genetikai “lenyomatuk”, különösen Európa északi részén hatalmas: ekkortájt alakul ki Európának az a genetikai térképe, ami a kontinens ma ismert variabilitásának alapja és helyenként a jamnaja-rokon génállomány az örökítőanyag több mint felét adja.

A későbbi észak-európai zsinegdíszes kultúrát létrehozó kurgánsíros népek feltűnése és a tordosi késő-kőkorszaki kultúrák leáldozása közötti időbeli korreláció mindenképpen feltűnő, de jelenlegi ismereteink alapján nehéz valódi ok-okozati összefüggést találni. Az bizonyos, hogy a zsinegdíszes kultúra elterjedése előtti időszakból több települést ismerünk, amelyek egy része elhagyatottá válik. Sokan korábban azt tartották a legvalószínűbbnek, hogy a kurgánsíros népek állattartó, nomád életvitele annyira dominánssá válik, hogy a korábbi települések lakóinak egy része is inkább ezt választotta. Ám az elmúlt években egy sokkal sötétebb kép kezd feltárulni: az ebben az időszakban fellelt csontvázakból több esetben is sikerült a pestis kórokozóját izolálni, ami azt sejteti, hogy az újonnan érkezőkkel együtt a korábban a sztyeppén endemikus pestis is felbukkan Európában, ahol az őslakosság még nem rendelkezik immunitással a betegséggel szemben. Ha később ez a verzió beigazolódna , akkor az lenne elmondható, hogy Torma Zsófia kedves tordosi emberei nem hogy maguk nem voltak árják, de végül pont az indo-európai nyelvet beszélő “árják” által akaratlanul behozott kórokozó lehetett a vesztük (vagyis az indiánok és az európaiak által behurcolt himlő tragikus találkozása csak egy évezredekkel korábban pont a hódítók kontinensén lejátszódó történet újrázása volt). 

Ezek mellett talán már kevéssé meglepő (de nem kevésbé fontos), hogy a Torma Zsófia által megszállottan kutatott “tordosi írásbeliség” sem állta ki az idő próbáját. Sayce óvatossága indokoltnak bizonyult és a mai tudományos konszenzus azt támasztja alá, hogy a “Duna menti írásbeliség” sosem létezett, a tordosi agyagedények jelei és az 1961-ben a közeli Tatárlakáról (Tărtăria) előkerült (szintén a tordosi kultúrához köthető) korongokon felfedezhető  szimbólumoknak nem létezett valódi írásra jellemző mögöttes jelentése.

Írva vagyon

Az írásbeliség kezdetei a mezopotámiai mezőgazdasági forradalomig nyúlnak vissza. Ugyan már korábban is léteztek szimbolikus ábrázolásformák, mint azt a különböző barlangrajzok és régebbi korokból fennmaradó művészeti alkotások is igazolják, de az i.e. 4. évezred során mezopotámiai városokban megjelenő “számolókövek” a szimbolizmus egy új szintjét jelentették. Ezek a tokennek is nevezett, kisméretű (1-3 cm) agyagtárgyak azt bizonyítják, hogy ebben a korszakban már kiforrott módszere létezett a különböző termények rendszerezésének, számontartásának. A legelőször megjelenő, egyszerű geometriai formájú tokeneket fokozatosan olyanok váltották fel, amelyek különböző karcolt jeleket is hordoztak, feltehetőleg a számontartott áru mibenlétének meghatározására. A tokeneket később agyaggömbökbe zárták, amelyek oldalán szintén egyszerű jelekkel összegezték, hogy bennük milyen tokenből hány darab található. Az adminisztráció fejlődésével fokozatosan megjelent annak az igénye is, hogy az agyaggömbökön levő információt valamiképpen hitelesítsék. Ezt a szerepet aztán a pecsételők kezdték betölteni. A nagyobb felületekre kerülő pecsétek is egyre differenciáltabbá válhattak, ennek a folyamatnak az eredményeképp jelennek meg a mezopotámiai írásbeliség jellegzetes pecséthengerei. Ezeken már egyes tisztségviselők funkcióját is lehetett jelölni, illetve gyakran vallásos konnotációjú jelek is megjelennek rajtuk, de összességében mégis csak mnemonikai szerepük volt, vagyis funkciójuk alig különbözött a mai óvodai jelekétől.

Idővonalon a cikk szempontjából releváns főbb történelmi korszakokGrafika: Tamás Bence Gáspár

Az agyaggömbök kiterített változatai lettek aztán az agyagtáblák, amelyeken előbb számjelek, majd később (i.e. 3000 környékén) Uruk városában, illetve annak vonzáskörzetében a proto-ékírás piktogramjai tűntek fel. Ezek már absztrakt jelek voltak, de még mindig nem voltak képesek sem szintaktikai, sem fonetikai szinten a nyelv reprezentációjára, vagyis a mai értelemben nem lehet írásnak tekinteni őket. A legvalószínűbb, hogy ezek az agyagtáblák csak a korabeli adminisztráció által használt listaszerű, könyvelői okmányok voltak. Ugyanakkor mai ismereteink szerint kiemelkedően fontos szerepük lehetett a későbbi szimbolikus számok, valamint az előbb csak szimbolikus, majd fokozatosan fonetikus alapokra is épülő, szójelekből, szótagjelekből és szemantikai indikátorokból álló valódi írásnak tekinthető mezopotámiai ékírás megjelenésében.   

A tordosi cserépedényeken vagy a tatárlakai korongokon megjelenő jelek azonban nem egy komplexebb jelrendszer elemei, és semmi jel nem mutat arra sem, hogy adminisztratív szerepük lett volna. (Ez már csak azért is valószínűtlen, mert a tordosi kultúra ismereteink szerint sosem érte el azt az összetettséget, ahol a bonyolult bürokrácia szükségessé vált volna.) Mai tudásunk szerint az valószínűsíthető, hogy ezek a szimbólumok valamilyen rituális jelentéssel bírhattak ugyan, és feltehetőleg elkészítésük is rituális cselekménynek számított, de írott szövegként nem értelmezhetők.

Torma Zsófia emlékezete

Gazdag és figyelemreméltó életműve ellenére Torma Zsófia neve aligha cseng ma tömegek számára ismerősen. Ellentétben mondjuk a fél évszázaddal korábban élt angol paleontológusnővel, Mary Anninggel, Torma Zsófiáról nem szólnak ismeretterjesztő könyvek, felfedezéseiről nem készülnek önálló kiállítások. Az egykori szászvárosi lakhelyén ma egy elektromos termékeket forgalmazó üzlet van, és a ház falán levő emléktáblát az új tulajdonos évekkel ezelőtt eltávolította. Az életművét jobban ismerő kis számú régészen kívül munkásságát ma szinte csak áltudományos ideológiák képviselői próbálják (saját szájízük szerint) értelmezni.

Mivel Torma Zsófia elmélete szerint a tordosi kultúra eredete a babiloni birodalom déli részében fekvő Káldea térségébe tehető, ahol a legősibbnek tekinthető sumér kultúra elemei fennmaradtak és az árja és turáni törzsek vándorlásával kerültek Európába, csak idő kérdése volt, hogy a sumér-pártus-magyar tengelyben hívők rátaláljanak. Ugyan a tatárlakai korongok felfedezése előtti sumerológus munkák egyáltalán nem említik Torma Zsófia nevét, amint elterjedt (hibásan), hogy ezek a táblák ékírásos emlékek lehetnek, Torma Zsófia és Tordos a hazai sumerológus diskurzus megkerülhetetlen elemévé vált. 2008-ban a 9. Kárpát-medencei Rovásírásversenyen még az ún. Szkíta-Hun-Pártus-Avar-Magyar Örökség Díjat is posztumusz neki ítélték.   

Paradox módon a másik mozgalom, amelyik folyamatosan (bár őt név szerint meg nem nevezve) Torma Zsófia munkájára támaszkodik, az a “Jézus pártus herceg volt” tábor román tükörmozgalma, akik Krisztus dák eredetét hirdetik. Ebben a kontextusban már nem tűnhet meglepőnek, hogy az Ethnographische Analogieen kaluzsér-táncról írott, ma egyértelműen tévesnek tartott fejtegetései igen termékeny talajra leltek és fontos toposzai lettek a sumér-trák-román eredetelméletnek.  

Igazából ha találgatni kellene, hogy Torma Zsófia neve miért nem került be a hazai történetírás fősodrába, főműveinek mostoha sorsa mindenképpen előre kívánkozik. Az Ethnographische Analogieent például magyarra csak 1972-ben fordította le Buenos Airesben Foyta István Sumér nyomok Erdélyben címmel, a Jáki Gábor jegyezte Sumérok magyar földön című sumerológus pamflet részeként. A "Dacia a római foglalás előtt" pedig sosem jelent meg. A kézirat sokáig megvolt - Roska Márton 1942-ben, Gyulai Pál 1972-ben és Nicolae Vlassa 1975-ben tanulmányozta -, de ma már nem találják Kolozsváron. Elképzelhető, hogy csak egy raktárban porosodik, de sajnos nem zárható ki, hogy közben megsemmisült.

Torma Zsófia korán feledésbe merülő munkássága az oka annak is, hogy az újkőkorszak egyik legjelentősebb balkáni kultúrája a nemzetközi nevezéktanban nem az 1875-ben felfedezett Tordos nevét hordozza, hanem az 1906-ban, Szerbiában feltárt Vinčáét.

A 19. század egyik leggazdagabb neolitikus lelőhelyeként számontartott Tordost Torma Zsófia halála után elég kevesen vizsgálták szisztematikusan . Nem sokkal halála után Roska Márton, aki a Torma-gyűjteményt igyekezett rendszerezni és publikálni, folytatott itt pár ásatást, de igazából csak az 1990-es években, illetve 2011 után, az itt futó dél-erdélyi autópálya építésének előkészítése során a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem régésze, Sabin Adrian Luca kezdett feltárásba. Utóbbi munkájának köszönhetően derült fény arra, hogy a tordosi kultúra szintje alatt már a Starčevo-Körös kultúra idejéből is lehet itt anyagot találni és - ami minden bizonnyal meglepte és elégedettséggel töltötte volna el Torma Zsófiát - a Maros parttól nem messze, a mai autópálya déli részén egy közel 100 hektáros, valószínűleg tordosi kultúrához köthető erődrendszer húzódik. A dél-erdélyi autópálya építése során a környéken további, a tordosi kultúrához köthető települések nyomai is előkerültek, így a Maros völgye mindenképpen ennek a neolitikus kultúrának az egyik fontos központja lehetett.

Kézenfekvőnek tűnhetne még, hogy Torma Zsófiára kizárólag mint korai, tragikus sorsú feminista ikonra tekintsünk, akit, bár teljes életét a tudománynak áldozta, a korai férfiközpontú kutatói társadalom sikeresen mellőzött és nyomott el. Nem lenne ez teljesen megalapozatlan, hiszen a régésznő feljegyzéseiben maga is többször utal arra, hogy érzése szerint női mivolta miatt érte hátrányos megkülönböztetés és a korszellem is olyan, hogy a Pulszky Polyxena jegyezte nekrológ utolsó mondatában fontosnak tartja leszögezni:

“Torma Zsófia egyike azoknak a nőknek, a kikre tisztelettel tekintünk, s büszkén valljuk magunkének; mert bár komolyan foglalkozott a tudománynyal és a tudósok körében hírt és nevet vívott ki magának, sohasem feledkezett meg arról, hogy a valódi nőnek elsősorban a hivatása: a kötelességtudás, szerénység és önfeláldozás.”    

Ugyanakkor a valóság szinte biztosan ennél összetettebb volt. Például aligha állja meg a helyét az a felvtés, hogy Torma Zsófia tudományos karrierje miatt nem alapított családot: 1875-ben, amikor komolyabban elkezdett a régészettel foglalkozni, már 43 éves volt, vagyis a döntést, hogy hajadonként éli le az életét már korábban, ettől függetlenül meghozta. Nem ismerjük ennek pontos okát, de legvalószínűbb, hogy a korai családi tragédiák rázták meg annyira, hogy végül így döntött. Ezek a tragédiák lelkileg megviselték, ez tükröződik később leveleiből és naplójából is.  

De nem csak életműve nem kapta meg eddig a megérdemelt elismerést, hanem maradványai sem leltek örök nyugalomra. 1899-es halála után Szászvárosban temették el, de sírját senki nem gondozta, így már 1908-ban exhumálták, hogy családtagjai mellé, a kispestesi Makray kriptában helyezzék el. Ez viszont sajnos a második világháború alatt gyakorlatilag megsemmisült és azóta sem tette rendbe senki. Belsejében, a romok között, emberi csontok várják ma is, hogy megadják nekik újból a végső tiszteletet.

(Ez az írás ebben a formában biztos nem készülhetett volna el a Torma Zsófia életét részletesen feldolgozó és kutató Laura Coltofean hosszú és alapos doktori tézise nélkül, így külön köszönöm a bizalmát, hogy megosztotta velem eredményeit. Köszönet jár még Anders Alexandrának, Szécsényi-Nagy Annának, Pócs Évának, Sándor Klárának és Kalla Gábornak, hogy tanácsaikkal és észrevételeikkel segítették a munkámat. A már említett doktori disszertáció mellett a cikk megírásához Gyulai Pál “Torma Zsófia levelesládájából” könyvét, illetve a Makay János által szerkesztett “Holt lóra patkó” című kötetet használtam fel.)

Címlapkép: Tamás Bence Gáspár