Ez csak félreértés lehet, de mi belepusztulunk – Franz Kafka utolsó pere

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

Franz Kafka többször kérte legjobb barátját, Max Brodot, hogy halála után minden kiadatlan novelláját, regénykezdeményét, vázlatát és az összes megtartott levelét olvasatlanul égesse el. Brod ezt visszautasította, azt mondta, semmiképp sem tudná elégetni Kafka műveit, hiszen barátját géniusznak, a kor egyik legtehetségesebb írójának tartotta. Kafka nem volt ilyen nagy véleménnyel saját magáról, írásait amatőr és szükségtelen firkálmányoknak nevezte, és talán korábbi munkáit sem küldte volna el a kiadóknak Brod unszolása nélkül.

Aztán, amikor Kafka 1924 nyarán meghalt, Brod megtudta barátja végrendeletéből, hogy az mégiscsak őt jelölte ki akarata végrehajtójaként, és a végrendeletben megismételte megbízását:

mindent olvasatlanul égessen el.

Max Brod nem tette meg. Bár Prágában és német nyelvterületen ő maga is elismert író volt (ekkoriban Kafkánál sokkal ismertebb és olvasottabb), barátja halála után kevesebbet foglalkozott saját munkájával, idejét, erejét inkább arra fordította, hogy Kafka szövegeit gondozza, szerkessze, kiadassa és reklámozza.

Az a Franz Kafka, akit ma ismerünk, Max Brod műve.Brod munkájával vált a szabadidejében írogató, alig ismert prágai zsidó irodai dolgozó a XX. század és a modern kor egyik legjelentősebb művészévé. Brod gyűjtötte össze mindenféle vázlatokból és cetlikből, szerkesztette meg, és adatta ki Kafka mindhárom regényét, nélküle nem jutott volna el az olvasókhoz sem A per, sem A kastély, sem az Amerika. Kafka és Brod agya összeforrott ezekben a szövegekben, Franz Kafka legtöbb, mára kultikussá vált munkájában lehetetlen pontosan megmondani, hol végződik Franz Kafka, és hol kezdődik Max Brod.

Franz Kafka egyik legismertebb fotója.

De Brod nem csak azzal mentette meg Kafkát a feledéstől, hogy elárulta barátja végakaratát. 15 évvel Kafka halála után, 1939. március 14-én Brod a feleségével együtt vonatra szállt a prágai Wilson pályaudvaron, és elindultak Lengyelország felé. Bár náluk volt két brit letelepedési vízum, amivel Palesztinába utazhattak, nem tudták, átengedik-e őket a nácik a cseh-lengyel határon. Brod magával vitt egy aktatáskát, amit az egész úton nem volt hajlandó elengedni. A táskában Kafka kéziratai voltak, töredékek, vázlatok, levelek, még olyan noteszek lapjai is, amiken Kafka a héber és a jiddis nyelvet gyakorolta. Brod a saját papírjait sem tartotta ekkora becsben, azokat csak bedobozolta azzal, hogy majd utánuk küldik őket Palesztinába.

Brodék vonata volt az utolsó, ami Prága felől átlépte a lengyel határt. A házaspár el is jutott Palesztinába, Tel-Avivban telepedtek le. Brod saját könyvtára és jó néhány irata sosem érkezett meg, mert a nácik kezére került, Kafka kéziratai azonban ismét megmenekültek.

A nácik Prágában, középen Heinrich Himmler.Fotó: RIA Novosti/Sputnik

Az író küzdött a beilleszkedéssel a zsidó hazában, az identitását kereső állam a holokauszt miatt sem tartotta túl nagy becsben a német nyelven alkotó zsidó írókat, ám míg ez Kafkánál kimerült abban, hogy az írónak sokkal nagyobb kultusza alakult ki Amerikában és Európában, mint Izraelben, Brodnak még életében kellett megküzdenie a mellőzöttség érzetével. Nehézségei közepette érte a hír, hogy barátja, a szintén európai zsidó emigráns Stefan Zweig, honvágytól gyötörve és Európa jövőéért érzett aggodalomba belebetegedve Brazíliában öngyilkos lett. Brod kedve tovább romlott felesége 1942-es halálával, mikor pedig az aktuális szeretője is szakított vele (Brod imádta a nőtársaságot, gyakran csalta a feleségét, a házasságát még Prágában is többször csak Kafka közbenjárása mentette meg), az író mély depresszióba süllyedt.

Ebből rántotta ki megismerkedése a Hoffe családdal. Otto és Esther Hoffe német anyanyelvű, Sziléziából kivándorolt zsidók voltak, így a közös származás, a Monarchia és Csehország ismerete is összekapcsolta őket Broddal, aki szívesen játszott a pár két kislányával is, Ruth-tal és Evával. Ismerőseik szerint Esther Hoffe és Brod között hamar romantikus kapcsolat alakult ki, és erről Otto is tudott, de Eva Hoffe a mindig is tagadta, hogy anyja és Brod szeretők lettek volna.

Esther Hoffe hivatalosan Brod titkárnője volt, 1968-as haláláig kísérte, és gondozta az írót, valamint gondoskodott Kafka kéziratainak kezeléséről is, Brod utasításai alapján.

Innen válik vitatottá a Kafka-kéziratok sorsa.

Max Brod az izraeli Habima Színház fődramaturgjaként a társulat két tagjával.Fotó: * Government Press Office */KLUGER ZOLTAN

Brod saját feljegyzései alapján a nála lévő Kafka-kéziratok többségét még életében Esther Hoffénak ajándékozta, a végrendeletében pedig azzal bízta meg titkárnőjét, hogy a saját hagyatékát (amiben az Esther Hoffénak ajándékozottakon kívül is maradtak még Kafka-papírok) rendezze össze, majd juttassa el az Izraeli Nemzeti Könyvtárnak, vagy bármely más archívumnak a világon, ahol megfelelően kezelik és szabadon kutathatóvá teszik a dokumentumokat. A Brod végrendeletében foglaltakat senki nem vitatta, így 1968-ra Brod és Kafka teljes irodalmi hagyatéka Esther Hofféhoz került.

Hoffe azonban 2007-es haláláig nem adta át Brod hagyatékát sem az Izraeli Nemzeti Könyvtárnak, sem semmilyen más archívumnak. Alkalomszerűen, néhány Kafka-kutatónak megengedte, hogy tanulmányozzák Kafka kéziratait, de több irodalmárt küldött el, mint amennyinek engedett, és volt olyan tudós is, aki azt állította, Hoffe már azért is pénzt kért volna, hogy egyáltalán rápillanthasson Kafka egyik kéziratára.

A titkárnő Kafka több levelét és feljegyzését is árveréseken értékesítette, 1974-ben pedig még le is tartóztatták a tel-avivi reptéren, mert anélkül akart Kafka-kéziratokat kivinni az országból, hogy azokat előtte a törvénynek megfelelően bemutatta volna az Izraeli Nemzeti Könyvtárnak, hogy másolatot készíthessenek róla. 1988-ban pedig a világ irodalomkutatóinak legnagyobb megrökönyödésére, árverésre kínálta A per egyik kéziratát. Kis híja volt, hogy a dokumentum nem került évtizedekre egy Kafka-rajongó milliárdos páncélszekrényébe, végül a marbachi Német Irodalmi Archívum képviselője vette meg 1 millió fontért.

Részlet A per kéziratábólFotó: JOHN MACDOUGALL/AFP

A marbachi levéltár nagyon szerette volna megszerezni Kafka kéziratait, a II. világháború után újjáépülő német identitásba ugyanis szépen beleillett volna a kép, amin a német állam minden szakértelmével és gazdasági erejével beáll a holokauszthoz hasonló arctalan, bürokratikus pusztítást előre lefestő német nyelvű zsidó író emléke mögé. A német állam képviselői tárgyaltak is a Kafka-kéziratok megvásárlásáról Hofféval, és a világ irodalomkutatóinak többsége is üdvözölte volna, ha létrejön a megegyezés, német nyelvű szövegeket ugyanis a világon sehol nem gondoznak olyan szakértelemmel és kutatnak annyian, mint Marbachban.

A dologból végül semmi nem lett, Esther Hoffe pedig 2007-ben meghalt. Végrendeletében Brod és Kafka kéziratait két lányára hagyta, azzal, hogy Brod papírjait az író végakaratának megfelelően valamilyen nemzetközileg elismert levéltárban kell elhelyezni.

Izrael Állam ekkor lépett közbe. Megtámadta a végrendeletet azzal, hogy mivel Esther Hoffe nem teljesítette Brod végakaratát, Brod hagyatéka az Izraeli Nemzeti Könyvtárra száll, és vele együtt a Kafka-kéziratok is, azokat ugyanis Izrael Állam értelmezése szerint Brod csak megőrzésre adta oda titkárnőjének, nem pedig azért, hogy tartsa meg őket és rendelkezzen velük, ahogy tetszik.

Kafka egyik képeslapja BrodnakFotó: Sara Lemel/dpa Picture-Alliance/AFP

Izraelben ekkoriban kezdték átértelmezni a zsidó állam viszonyát az állam megalapítása előtti diaszpóra íróihoz. A XX. század közepén Izrael hatalmas kulturális erőfeszítéseket tett egy közös izraeli identitás kialakítása érdekében, ebbe pedig nem illeszkedtek jól a II. világháború előtti diaszpórák zsidó írói, akik különböző nyelveken írtak, de főleg németül, annak a népnek a nyelvén, amelyik megszervezte a zsidók ipari méretű kiirtását. A helyzeten az sem segített, hogy a zsidó diaszpóra az egész XX. században ontotta magából a világhírű írókat: Philip Roth, Isaac Asimov, Elie Wiesel, Arthur Koestler, Stefan Zweig, J. D. Salinger, Elias Canetti... Az önálló izraeli irodalomnak ebből az árnyékból kellett kilépnie, ami nem volt könnyű. (Több izraeli író is vallott arról, mennyire nehezen ment.) Izrael ezért egy kicsit hagyta elmenni maga mellett a diaszpóra íróinak sikereit, héberül például napjainkig nem jelent meg Kafka összes műveinek gyűjteménye sem.

Az izraeli kultúrpolitika a XXI. század elején azonban változni látszik. Kafka munkáiról megjelent már több olyan elemzés is, amelyekben az író zsidóságát helyezték előtérbe, és hangsúlyozták, hogy Kafka azért tudta megragadni az írásaira annyira jellemző modern elidegenedést, a csontig hatoló otthontalanság- és kellemetlenségérzetet, mert ez volt a zsidó diaszpóra tagjainak alapélménye Európában már a II. világháború előtt is.

Franz Kafka sosem tudott megérkezni igazán sehová. Sem helyekre, sem emberekhez, de még eszmékhez sem. A cseheket idegeneknek, a németeket zsidóként, a zsidókat viszont németként látta. Nem volt ország, és nem volt társadalom, ami igazán oltalmába vette volna. Palesztinába vágyott ugyan, de sosem jutott el: az utolsó pillanatban mindig megijedt valamitől, lemondta a meghívásait. Azzal a néhány nővel, akik érdekelték, sosem jutott házasságig, Felice Bauerrel többször is felbontotta az eljegyzését, másokkal pedig még az eljegyzésig sem jutott. Még saját testében és a saját művészetében sem érezte otthon magát, elégedetlen volt az alakjával és kinézetével, szükségtelen, semmirevaló firkálmányoknak tartotta az írásait.

Zsidóként minden vágya volt, hogy ne lógjon ki a németek közül. Tökéletesen beszélte a német nyelvet, és tökéletesen beszéltette a karaktereivel is, Kafkánál a legutolsó cselédlány is a lehető legválasztékosabb németséggel fejezi ki magát. Sok zsidó író ebben az időben minden erejével bizonyítani igyekezett olvasóinak és saját magának is, hogy teljes jogú használója a német nyelvnek, nem pedig bitorlója, ahogy a világháborúhoz közeledve egyre több antiszemita állította. Kafka igazi tragédiája azonban éppen az, hogy a német kultúrát egyszerre nézte belülről, németként, és kívülről, zsidóként is. Úgy érezte, bárhogy is próbálkozik, soha nem tud igazán feloldódni a németségben. A judaizmust viszont szintén nemcsak zsidóként, hanem németként is értelmezte, és ezért az eszme, ami szellemének egyik felét vonzotta, a másikat taszította.

Levelei és naplói szerint Kafka szinte mindenhez így állt, ezzel pedig az érzékeny és kivételesen intelligens emberek örökös küszöblétére kárhoztatta magát: miközben kereste azt az ajtót az igazsághoz, amiről úgy érezte, megilleti az embert, minduntalan azt ismerte fel, hogy akárhová is lépjen be, valamit maga mögött kell hagynia.

Kafka ráadásul gyakran írt a fenyegetettségérzetről, ez legjobban talán Az odú című novellájában látszik, amiben egy vakondszerű lény tűnődik, mennyire biztonságos odút épített magának. „Olykor - odáig mentem - gyermekes vágy fogott el, hogy egyáltalán ne térjek vissza odúmba, hanem itt, a bejárat közelében rendezkedjem be, életemet a bejárat megfigyelésével töltsem, állandóan szemmel tartsam, és abban a gondolatban leljem boldogságomat, hogy milyen biztonságosan tudna védeni az odú, ha benne volnék” - írta, zsidók ezreinek biztonság iránti vágyát szavakba öntve.

Egyre többen kezdték tehát esszenciálisan zsidó íróként értelmezni és olvasni Kafkát, és ezt az irodalomelméleti változást követte az Izraeli Nemzeti Könyvtár is, melynek vezetői eltökélték: megszerzik Kafka kéziratiat, és nagy Kafka-archívumot rendeznek be.

Esther Hoffe 2007-es halála után sokéves pereskedés kezdődött, az izraeli tárgyalótermekben ott ültek az Izrael Államot képviselő jogászok, Esther Hoffe lánya, Eva, az ügyvédje és a marbachi német levéltár képviselői, akikkel Eva megállapodni látszott a kéziratok eladásáról.

Németország és Izrael is magának akarta Kafkát, a két állam érdekei egymásnak feszültek. Az izraeli oldal hevesen támadta Németországot, mint a nácizmus hazáját, kikérték maguknak, hogy éppen a németek akarnák biztonságba helyezni Kafka kéziratait, mikor azok is németek voltak, akik a koncentrációs táborokban kivégezték Kafka szinte minden rokonát és barátját.

A marbachi archívum a nácivádtól megrettenve, visszafogottabban, de semmiképp sem kisebb elszántsággal képviselte a maga álláspontját. Ők arra hivatkoztak, hogy Kafka német szövegeinek gondozásához és kutatásához nincsenek megfelelő szakemberek Izraelben, arról nem is beszélve, hogy a Német Irodalmi Archívum összehasonlíthatatlanul több pénzből működik, mint az Izraeli Nemzeti Könyvtár. A marbachi szakemberek álláspontja az volt, hogy Kafka nem elsősorban zsidó író, hanem a modern szorongás egyetemes bemutatója, akinek szövegeit mindenki számára könnyen elérhetővé kell tenni, hiszen messze nem csak zsidóknak szól, és nem csak zsidók tudnak azonosulni az üzenetével.

A két összecsapó államérdek között pedig ott állt az idős Eva Hoffe, aki anyjától kapta a kéziratokat, és egész életét abban a tudatban élte, hogy azok őt és testvérét illetik. Ő és az ügyvédje azzal védekeztek, hogy Brod végrendeletét 1968-ban már jóváhagyta Izrael Állam, és akkor egy szóval sem jelezték, hogy az Esther Hoffénak ajándékozott Kafka-kéziratokat is a Brod-hagyaték részeinek tartanák. Ez az érvelés helyes volt, de nem sokan figyeltek rá, ahogyan arra sem, amikor kiderült, hogy Brod valóban egy szóval sem írt arról sehol, hogy a hagyatékát a Kafka-kéziratokkal együtt kellene  kezelni, igaz, arról sem, hogy azoktól külön.

Az Izraeli Nemzeti Könyvtár tanúi közben arról beszéltek a tárgyalóteremben, hogy Esther Hoffe könnyen elcsavarta a nőknek ellenállni nem tudó Brod fejét, és basáskodott felette, ezért a Kafka-kéziratok odaajándékozásáról készült feljegyzéseket nem is szabad komolyan venni, így a papírok a Brod-hagyaték részeként kezelendők, ezért minden az Izraeli Nemzeti Könyvtárat illet, és még fizetniük sem kell érte, hiszen Brod azt a megbízást adta titkárnőjének, hogy iratait adja át valamelyik nemzetközi archívumnak, és a felsorolásban elsőként az Izraeli Nemzeti Könyvtárat említette.

Közben a sajtó is megtalálta Eva Hoffét, és arról írtak, hogy a tel-avivi lakásban, ahol még anyjával közösen élt, látogatói beszámolók szerint halmokban, rendezetlenül álltak a kéziratok, és a család macskái ültek rajtuk. Eva Hoffe ezt tagadta, szerinte ugyanis a kéziratok az anyja hálószobájában voltak, ahová a macskák sosem mehettek be, az ügyet követő közönség nagyobb része azonban nem neki hitt, hanem az állam tekintélyének, és már macskák által lepisilt Kafka-kéziratokról képzelegtek (holott a legtöbb Kafka-kéziratot Esther Hoffe tel-avivi és svájci széfekben tartotta). Eva Hoffe azt is hiába próbálta bizonyítani, hogy nem a pénz érdekli: a kéziratokat már ingyen is felajánlotta a marbachi archívumnak, csak hogy ne az Izraeli Nemzeti Könyvtárba kerüljenek. Több évnyi pereskedés után Eva Hoffe megértette, hogy miután ennyi figyelem irányult az ügyre, mindenképpen közfelháborodás övezné, ha valahogy mégis sikerülne megtartania a papírokat, de dacból sem az izraeli oldalnak ajánlotta fel őket, elvégre éppen hazája volt az az állam, amelyik erőszakkal ki akarta forgatni az örökségéből, és megtámadta anyja végrendeletét.

A per 2007-tól 2016-ig tartott, eljutott az izraeli legfelső bíróságra, ahol 2016-ban elrendelték, hogy Brod és Kafka hagyatékát át kell szállítani az Izraeli Nemzeti Könyvtárba, Eva Hoffét pedig semmilyen kárpótlás nem illeti meg. Eva testvére, Ruth 2012-ben meghalt (Eva szerint a per tette tönkre az egészségét) Eva Hoffe pedig évekig élt úgy, hogy minden nap attól rettegett: betörnek a lakásába, hogy erőszakkal elvigyék a kéziratokat.

Eva Hoffe 2018. augusztus 4-én halt meg, élete utolsó két évében azzal a tudattal élt, hogy jogtalanul kisemmizték az örökségéből.

„Ez csak félreértés lehet, de mi belepusztulunk”

– írja Franz Kafka Régi história című novellájának végén, de mondhatta volna ezt Josef K. A perben és akár Eva Hoffe is. Ez a mondat, ahogy Kafka egész munkássága, összefoglalja a modern ember megrökönyödését azon, mennyire nehéz biztonságban éreznünk magunkat a világban, amit számunkra átláthatatlan folyamatok, ismeretlen viszonyok és furcsa törvények irányítanak. Kafka felismerte, hogy a modern társadalmak, bár elvben az egyén jólétét és szabadságát hirdetik, olyan hatalmas és bonyolult rendszereket hoztak létre, amik mellett az egyén apró hangyává töpörödött. És ha ezek a rendszerek szembekerülnek az egyénnel, az egyén mindenképp veszít. De ami a legrosszabb, hogy – ahogyan A perben vagy A kastélyban – a rendszer nem is vesződik azzal, hogy szembehelyezkedjen az egyénnel, hiszen ezzel méltó ellenféllé emelné. Az igazán rémisztő az, hogy a világ úgy tapos bennünket a sárba, hogy észre sem veszi, hogy egy olyan apróság, mint a mi életünk, a cipőtalpa alá került.

Eva Hoffe harcának és Kafka utolsó, talán leginkább kafkai perének sorsszerűsége természetesen nem kerülte el az irodalomtudósok figyelmét sem, Benjamin Balint izraeli-amerikai irodalomtudós írt róla egy pompás könyvet 2018-ban Kafka’s Last Trial: The Case of a Literary Legacy címmel. A riportkönyv akár regényként is olvasható, annyira izgalmasan mutatja be Kafka és Brod barátságát, a Hoffe-családot és a II. világháború után önmagát kereső Izraelt és Németországot. Balint rengeteget beszélgetett magával Eva Hofféval is, ezáltal még egy kicsit közelebb sikerült hoznia az olvasóhoz Max Brodot, rajta keresztül pedig Kafkát. Aki szereti Kafkát, és néhány óra borzongós olvasgatás után azzal a gondolattal teszi le A kastélyt vagy A pert, hogy a valóságban azért nem pont így történnek a dolgok, mindenképp olvassa el Balint könyvét, hogy megtudja: de, pontosan így történik minden a valóságban is.

Max Brod mindig felnézett Franz Kafkára, műveit zseniálisnak, barátját pedig kivételes, látnoki képességű zseninek tartotta, de sosem próbálta utánozni. Homályosan megfogalmazott végrendeletével azonban akaratlanul is annyira kafkait alkotott, mint Kafka is csak ritkán. Eva Hoffe sem romantikus hős, messze nem hibátlan személyiség, és erre Balint is rávilágít. Csökönyös, dacos, és valószínűleg mesés összegeket is remélt magának és testvére családjának a kéziratok eladásából. Ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanolyan kafkai hős, mint akármelyikünk, és ugyanúgy felmorzsolta a világ, ahogy mindannyiunkat fel fog.

Címlapkép és fejléckép: Orson Welles: A per/The Trial (1962)

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.