Előre megmondta, hogy minden szét fog esni. De a megoldást ő sem tudja

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

„A Római Birodalmat nem egy feudalizmus nevű valami döntötte meg - csak összeomlott a saját súlya alatt, barátai és ellenségei kölcsönös megrökönyödésére. A katasztrófát következő évszázadoknak pedig nem volt semmiféle összetartó ideológiája.”- Martin Gurri 


Feltárni, hogy mi történt, mi történik a világban, és abból következtetéseket levonni, felemelt mutatóujjal figyelmeztetéseket proklamálni mindig elég népszerű műfaj volt. Amióta viszont a hidegháború végén kitörő eufória kifújásával ismét lesújtott az emberiségre a kínainak képzelt „élj érdekes időkben!”-átok, szinte külön iparággá fejlődött a megfejtés és előrejelzés. Hogy az elemzők és jósok közül kinek, mennyire lesz igaza azt most, hogy egy másik félreértelmezett kínai mondás is előkerüljön, még túl korai eldönteni. Van azonban legalább egy ember, akinek biztosan igaza volt, hiszen ő előre megmondta: Martin Gurri.

AZ EMBER, AKI ELŐRE SZÓLT

Martin Gurri több évtizedet töltött a CIA különböző fiókszervezeteiben elemzőként, többek közt médiával és internettel foglalkozva. 2014-ben gyakorlatilag szerzői kiadásban jelentette meg The Revolt of The Public and the Crisis of Authority in the New Millennium (A nyilvánosság lázadása és a tekintély válsága az új évezredben) című könyvét, amelyben kielemezte a közelmúlt történéseit és megírta, hogy szerinte mi következik ebből a jövőre nézve.

Ahhoz képest, hogy hány önjelölt próféta jelentet meg mindenféle visszhang nélkül maradó könyveket, Gurri műve tulajdonképpen szép kis sikereket ért el. Leginkább azért, mert közvetlenül a kiadása után kiderült, hogy nemcsak jól elemezte a helyzetet, hanem tényleg szinte prófétaként látta, hogy mit hoz a jövő. Csak egy példa a - ismétlem - 2014-ben megjelent könyvből:

„Bizonytalan időkben olyan világra kell számítanunk, ami tele van csalásokkal és csalókkal, akik mindenféle varázspirulákat árulnak, boldogságot, szerelmet, szexet, egészséget és jobb kormányzást ígérve. Arra is számíthatunk, hogy a legelemibb kijelentéseket is bombasztikus módon deklarálják – tekintély hiányában minden üzenetetet a lehető leghangosabban kell kiáltani, hátha meghallja valaki. A fülsiketítő zaj valamennyi kommunikációs csatornát meg fogja fertőzni, de a politikai beszédben lesz a leginkább bomlasztó. Csak hogy megragadják a közönségüket, politikusok és hírmagyarázók lesznek kénytelenek egyre hangosabban kiabálni és a versenytársaiknál is agresszívabbak lenni.”

A könyvet a megjelenését követő néhány évben olyan sokan dicsérték, a szerző és művének ázsiója úgy emelkedett, hogy 2018 végén Gurri újra kiadta, igaz, ekkor már egy igazi könyvkiadó segítségével. Az eredeti mű kisebb ráncfelvarrások mellett kapott egy nagyon hosszú zárófejezetet is, amely a 2014 óta történt eseményeket is feldolgozza. És aminek elején Gurri határozottan, de cseppet sem túlzóan kijelenti: „Azt hiszem nagyjából jól azonosítottam a vihar okait, de alábecsültem, hogy milyen gyorsan közeledik.” Mint ahogy nem túloz a könyv előszava sem: „Martin Gurri látta, hogy mi következik.”

AZ ÖTÖDIK HULLÁM

Vannak, akik szerint egyáltalán nem élünk forradalmi időket, a történelem pedig egyébként is ismétli önmagát, Martin Gurri azonban nem tartozik közéjük. Könyve kiindulópontja az, hogy korunk igenis forradalmi, de annyira, hogy ilyet korábban csak nagyon kevés alkalommal élt át az emberiség. Egészen konkrétan csak négyszer.

Gurri szerint a jelen az Ötödik Hullám korszaka (Fifth Wave a címe blogjának is). Az előző négy hullám az írás feltalálása, az ábécé megszületése, a könyvnyomtatás, és a tömegkommunkikáció volt, az ötödiket pedig a decentralizált internet és a közösségi média teszi igazán forradalmivá.

„A 21. század információs technológiája lehetővé tette, hogy a nyilvánosság, az amatőrők, a senkik megtörjék a 20. században kialakult politikai hierarchiákat. Ez nem olyan befejezett forradalom, mint ami 1789-ben vagy 1917-ben történt, vagy olyan totális összeomlás, mint az 1991-es, hanem inkább olyan elnyújtott, instabil korszak, mint ami az 1648-as vesztfáliai békét előzte meg.”

Gurri, aki a korunk forradalmasítását vitatókat kedvesen elintézi azzal, hogy nyilván a viktoriánus kor angoljai közül is sokan nem vették észre, hogy éppen zajlik az ipari forradalom, könyvében tulajdonképpen azt fejti ki, hogy jutottunk el ebbe az instabil korba, hogy lázadt fel a nyilvánosság, hogy került válságba a tekintély és a hatalom, mik voltak ennek a folyamatnak a legfontosabb állomásai, ki és miben hibázott, mik a lehetséges végkifejletek, és kinek mit kellene tennie, hogy a liberális demokrácia, aminek ő egyébként elkötelezett rajongója és féltő őrzője, ne úgy végezze, mint egykor a római birodalom.

A NYILVÁNOSSÁG LÁZADÁSA

Az utóbbi évek „populizmusát” és „elitellenességét” (az idézőjeleket itt az indokolja, hogy Gurri egyik kifejezésért sem rajong) sokan igyekeztek gazdasági okokkal magyarázni. Piketty és az ő egyenlőtlensége, Branko Milanovic híres elefántábrája és még sokan mások azt állítják, hogy e két jelenséget és testvéröccseit egyaránt a „globalizáció vesztesei” futtatták fel. Ők azok, akik Trumpra és a Brexitre, Dutertére, Bolsonaróra és Salvinire szavaztak. Gurri ebben nem hisz, de, ahogy meg is jegyzi, ez nem hit kérdése. A száraz adatok egyáltalán nem azt az egyszerű magyarázatot támasztják alá, hogy Trumpra, a Brexitre és a többiekre, egészen Orbán Viktorig bezárólag, a vesztesek, a szegények szavaznának.

Gurri könyve egészen más magyarázatot ad. Szerinte a mai, hiperkonnektált nyilvánosság leginkább azokhoz a rizsporozott parókájú tudósokhoz, filozófusokhoz és egyéb bölcsekhez hasonlítható, akik már a Felvilágosodás előtt is egymással levelezve döntötték meg az évszázados tabukat, és teremtették meg a modern tudományos élet alapjait. Erasmustól Darwinig hasonlóan terjedtek a radikálisabbnál radikálisabb tudományos áttörések. Gurri szerint a mai internetes információáramlás nagyon hasonlít erre, az egyetlen különbség, hogy a hálózat sokkal szélesebb lett, és természetesen már nem csak a kor legbrilliánsabb elméi lehetnek tagjai.

A két korszak – a rizsporos parókás és a mienk – között, a tömegmédia korában olyan információmonopólium alakult ki az élet minden területén a tudományoktól a sajtóig, amiben a nyilvánosság számára lehetetlen volt nemhogy ellent mondani, de akár csak kérdéseket feltenni az elitnek. Ennek persze számtalan előnye volt – például aki csak tehette, beadta a gyerekének a kanyaróoltást – de mint minden monopóliumnak, számtalan hátránya is. Gurri szerint ezek a hátrányok közül is a legfontosabb az volt, hogy megteremtette a mindenható, szakértő elit legendáját.

Az emberiség évezredeken át a vallástól, a 20. században totaliariánus ideológiáktól várta a személyes boldogságot és a közösségi kiteljesülést. A Szovjetunió bukása után azonban nem maradt más, mint a hit a szakértő elitben. Politikusokban, tudósokban, üzletemberekben, mindenféle szakemberekben, művészekben. Összességében: a profikban. Ahogy Gurri fogalmaz, a nyilvánosság ma mintha meg lenne győződve arról, hogy a politikusok, ha akarnák, minden problémát meg tudnának oldani, és éppen az velük a baj, hogy nem akarják eléggé. Ez azonban egyáltalán nem így van, és ilyesmiben hinni semmivel sem racionálisabb, mint a vallásos hit.

Talán egyébként is feltűnt volna a nyilvánosságnak, hogy akiket profiknak hisz egyáltalán nem azok, az internet azonban egy pillanat alatt szertefoszlatta az illúziókat. Gurri kedvenc példája Kennedy elnök és az ő elfuserált partraszállása a kubai Disznó-öbölben. Hiába nem lett semmi Fidel Castro megbuktatásából és csinált magából hülyét a teljes katonai-politikai elit, a Fehér Ház a sajtó segítségével szépen eltusolta az ügyet. Ha Walter Cronkite, a CBS esti tévéhíradójának bemondója nem lovagolt azon, hogy mit baltázott el Kennedy, akkor a nyilvánosság sem lovagolt ezen. Ma, amikor az okostelefonok és az internet korában az egész világ megtudhatja, mit követtek el amerikai katonák az iraki Abu Ghraib börtönben vagy Harvey Weinstein a hálószobájában, a profizmus, az elit szakértelmének illúziója már nem tartható fenn.

Gurri szerint ez a fő oka a nyilvánosság lázadásának, nem pedig gazdasági eredetű elégedetlenség. Nem a pénz a bajuk, hanem az elit bukásai és eltávolodása az ő gondjaiktól. Egy jómódú, iskolázott, hiperkonnektált nyilvánosság lázadása ez, az a rendszer ellen, amely a történelemben korábban bármikor elképzelhetetlen bőséggel látta el. De, teszi hozzá Gurri, azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a nyilvánosságnak a rendszerrel lenne baja. Nem feltétlenül azt akarják lebontani, hanem csak az elitet elkergetni. Az persze már egy másik kérdés, hogy ez, a rendszer értékeinek megőrzése az elit elkergetése mellett egyáltalán megvalósítható, avagy sem.

A TEKINTÉLY VÁLSÁGA

Akárcsak a nyilvánosság lázadását, Gurri a tekintély és a hatalom válságát sem gazdasági okokkal magyarázza. Szerinte nem arról van szó, hogy a politikai hatalom képviselői eladták volna magukat pénzért, bármennyire is szeretné ezt hinni az éppen lázadó nyilvánosság. Tényleg csak annyi történt, hogy az információmonopólium széthullásával hirtelen mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora a különbség a különböző intézmények teljesítménye és aközött, amit el akarnak hitetni magukról. „Ez a különbség az emberi képességek határainak folyománya, és mindig is jelen volt. Csak az változott, hogy ennek mennyire van tudatában a nyilvánosság.”

Gurri értelmezésében a tekintély a hatalom folyománya, ami viszont a monopólium következménye. A klasszikus példa erre az erőszakmonopólium, amiből következik például a rendőr hatalma, abból pedig a falusi kocsmába belépve a tekintélye. A tekintély és a hatalom azonban olyan, mint a házasság: vagy házas vagy, vagy nem, vagy van tekintélyed és hatalmad, vagy nincs. Nincs félmegoldás. A házasság azért is jó példa, mert bár a könyv ezt így nem mondja ki a válságba jutott emberi kapcsolat, amiből elfogyott a bizalom, és az egyre nehezebb mindennapok csak kölcsönös vádaskodással és a sérelmek felemlegetésével telnek, meglehetősen hasonlít arra az állapotra, amiben ma a nyilvánosság és az elit kapcsolata vergődik világszerte.

„A bizonytalanság savként marja szét a tekintélyt. Ha vége az információmonopóliumnak, vége a bizalomnak is. Az elnök minden mondata, a CIA minden elemzése, egy kiváló újság minden oknyomozása hirtelen csak egynek tűnik a sok álláspont körül, és inkább személyes elfogultság eredményének, mint a szigorú racionalitásnak. Amikor a pro és kontra érvek száma a végtelent közelíti, a tekintély fölött mindig ott lebeg a részrehajlás kétsége.” 

De Gurri szerint ez a bizonytalanság egyáltalán nem jelent egyben tudatlanságot is, csupán a kétely csíráját mindenben, amit tudunk, és a kiábrándultságot az egykor az igazság letéteményeseinek hitt intézményekben. Nem csoda, hogy ilyen hangulatban a régi rend olyan stabil alapkövei, mint a napi nyomtatott sajtó vagy a politikai pártok megkezdték – különböző sebességű – haláltusájukat.

Hiába rendelkeznek a modern államok erős hadseregek és hatalmas költségvetések felett, a nyilvánosság kommunikációs képessége ezt ellensúlyozza. 

„A homo informaticusnak köszönhetően ma minden kormány borotvaélen táncol, ahol bármilyen hiba vagy egyszerűen csak balszerencse az utcára viheti az embereket, hogy ott aztán vért követeljenek. És ez liberális demokráciák és autoriter rendszerek esetében is így van.”

Ezzel a helyzettel szembesülve a politkai vezetők – demokráciákban és autokráciákban egyaránt – háromféleképpen reagálnak. Autokráciákban leginkább nyers erővel, vagy legalábbis agresszivitással. Demokráciákban viszont vagy felhúzott orral, lásd a Trump-szavazókat leszánalmasazó Hillary Clintont, vagy igyekeznek cselekvést imitálva valójában nem csinálni semmit. Gurri előszeretettel hasonlítja össze a 200 évvel ezelőtti, néhány oldalas amerikai törvényeket a mai enciklopédiákkal, és igazát csak nyomatékosítja a jelenlegi, semmire sem jó Brexit-megállapodás, aminek ugyan van 585 oldala és így sokat foglalkoztak vele, de az ég világon senki sem boldog tőle és teljesen reális, hogy valójában ne is használják soha, semmire.

Mindhárom megoldás teljességgel alkalmatlan a hatalom tekintélyének visszaszerzésére és a nyilvánosság megnyugtatására. Az elitek ilyen reakciója persze egyfelől érthető, hiszen senki sem szereti veszélyben látni a hatalmát és a fizetését, ugyanakkor tényleg kétségbeejtő, hogy nemhogy megoldást nem képesek kínálni, de a feladat elől, amit az újfajta nyilvánosság állított eléjük, egyszerűen elmenekülnek. Nemhogy megoldást nem kínálnak a választóiknak, hanem szóba sem akarnak állni velük. Gurri ítélete lesújtó a saját impotenciájukat szégyellő kormányokról, amelyeknek egyszerűen fogalmuk sincs, hogy és mit mondjanak a nyilvánosságnak:

 „Ahelyett, hogy új korba lépne, a demokratikus országok közélete öregnek és fáradtnak tűnik”.

Szemben a hibát hibára halmozó vállalatokkal, amik egyszerűen csődbe mennek, ez politikai rendszerek esetében nem ilyen egyszerű, és ahogy csak gyűlnek és gyűlnek a hibák, az egész rendszer egyre feszültebb és törékenyebb lesz. Gurri szerint ezt súlyosbítja, hogy a 19-20. században kialakult intézmények maguk is érzik a hanyatlásukat, aminek hatására nemcsak az egykori hősies ambíció veszett ki, hanem egyre csak idegesebbek lesznek, és már a saját tekintélyükben sem hisznek. „Olyan kezelhetőbb társadalmi rendszerben működésre lettek felépítve, amelyekben sokkal kevesebb információ keringett, sokkal lassabban, sokkal kevesebb ember között.”

Szerinte különösen veszélyes, hogy a mai kormányok még mindig ugyanolyan szaktekintélynek állítják magukat, mint az évtizedekkel ezelőtti politikai elitek. Az még a kisebbik baj, hogy ez hazugság. A nagyobbik az, hogy most kiderülhet, „a demokratikus politikai viták valójában olyan kérdések körül forognak, amiknek a megoldásához a demokratikus kormányoknak nincs is elég hatalma”. Lehet, hogy a demokrácia is csak egy olyan utópia volt, amikből már elég sokat kipróbált az emberiség, és egyik sem bizonyult minden bajunkat megoldó varázsszernek. És Gurri még ennél is messzebb megy: szerinte az is lehet, hogy a „szakértők kultusza”, a vakhit abban, hogy fentről meg tudják/tudnák oldani a bajokat valójában kifejezetten ellentétes a demokrácia alapelveivel, és végeredményben rombolja is a képviseleti demokrácia gyakorlatát.

ITT TARTUNK

Az elit tekintélyét és hatalmát ma nem egy konkrét mozgalom vagy csoport veszélyezteti, hanem „a nyilvánosság fáradhatatlan tiltakozása, ami csípőből kormányellenes, rendszerellenes és néha még demokráciallenes is”. Gurri egyik legerősebb megállapítása is erre reflektál: 

„a demokratikus mindennapok a meztelen császár bemutatására és megszemlélésére redukálódtak”.

Ebből a pangásból, ami részben dühkitörésekből, részben köldöknézésből áll, és ahova a nyilvánosság túlzó elvárásainak és a hatalom túlzó ígéreteinek köszönhetően jutottunk el, nehéz lesz kievickélni. Gurri nem anarchista, pontosan tudja, hogy komplex társadalmak nem működhetnek valamiféle elit nélkül, és abban sem hisz, hogy egy teljes elitcserét olyan könnyű lenne levezényelni. Pláne nem úgy, hogy „a nyilvánosság csak szembeszegül, de nem javasol semmi újat”.

Nehéz helyzet, és Gurri is őszintén aggódik ettől a frontális karamboltól, amiben az uralkodni egyre képtelenebb hatalom intézményei ütköznek össze a nyilvánossággal, amely végképp teljesen alkalmatlan erre a feladatra. „Attól félek, hogy a nyomástól a demokrácia kis darabokra fog zúzódni. Pszichológiailag túl nagy a távolság a két fél között, még most is, amikor éppen összecsapnak. És az a távolság a bizalmatlanság sötét anyagával van tele.” Könyvének legérdekesebb része talán éppen az, ami ennek a bizalmatlan távolságnak a kialakulását helyezi történelmi kontexusba, három kulcsév, 2008, 2011 és 2016 eseményeivel.

2008: EZEK HÜLYÉK!

2008 két legfontosabb eseménye egyértelműen a még az előző évben kirobbant globális gazdasági válság kiteljesülése és Barack Obama amerikai elnökké választása volt. Hogy ezek közt ok-okozati viszony volt, az nagyjából közismert, Gurri azonban egészen új megvilágításba helyezi mindkettőt.

Szerinte a gazdasági válság volt az esemény, amely végképp lerombolta a szakértő profi szobrát, a modern demokrácia egyik legfontosabb tartópillérét. Gurri különösen keményen nekimegy ez az embertípus egyik legszentebb tehenének, az amerikai Fed vezetőjének Alan Greenspannek, akit a válság előtti évtizedekben szinte istenként tiszteltek a gazdasági szakemberek. Azon lehet vitatkozni, hogy Greenspan és kartársai mennyire voltak felelősek magáért a válságért, de hogy néhány realista vészmadarat leszámítva egyikük sem figyelmeztette az amerikai és a globális nyilvánosságot arra, hogy milyen veszélyek leselkednek rá és a pénztárcájára, az egészen biztos.

A gazdasági szakértők teljes leszereplése készítette elő a terepet Obamának, aki győztes kampányát egyetlen szavas szlogenre redukálta: változást! Gurri szerint Obama elnökként jól kezelte azt a válsághelyzetet, amit ő csak örökségül kapott, viszont elkövetett egy súlyos, hosszú távon is pusztító hibát. Ő volt az első a Fehér Házban, aki ott is kívülállót játszott. Folyamatosan úgy csinált, mintha ő nem az elit része lenne, hanem létezne még valami nála is nagyobb hatalom, ami megakadályozza, hogy ő, a nép demokratikusan megválasztott képviselője teljesíthesse a nyilvánosság minden óhaját. 

Gurri szerint ebből az attitűdből egyenes út vezetett az amerikai választók teljes bizalomvesztéshez a politikában, aminek direkt következménye lett Donald Trump megválasztása Obama helyére. „Amikor a bizalmatlanságot a legmagasabb rangú választott képviselők táplálják, a demokrácia teljes elutasítása is védhető pozícióvá válik, amire lehet hivatkozni a kormányzat következő, elkerülhetetlen kudarcánál.”

2011: VERJÜK SZÉT, CSINÁLJUNK JOBBAT!

A második kulcsévben mintha az egész világ megmozdult volna. Ekkor kezdődött a Tunéziából induló Arab Tavasz, vonult utcára a spanyol Indignados-mozgalom, tiltakoztak az izraeli fiatalok, forrongott Görögország, és, bár a könyv nem említi, ekkor voltak a moszkvai Bolotnaja téren a valaha volt legnagyobb Putyin-ellenes tüntetések is. Gurri szerint mindenhol ugyanaz történt: a nyilvánosság tömegei fellázadtak az elit ellen.

Az autoriter Közel-Keleten még tűnhetett úgy, hogy ez csak a történelemből már ismert, a diktátort elkergetni kívánt tömeg, a demokratikus nyugaton azonban egyértelműen valami új történt: a tömeg azt állította, hogy saját demokratikusan választott képviselőik nem képviselik őket, itt az ideje az „igazi demokráciának”. Ezzel végképp megérkeztek a teljes bizalmatlanság korába, ahol a tekintély és a hatalom a történelem során korábban nem ismert válságba került..

2011 volt az év, amikor az új kommunikációs eszközöket használó nyilvánosság először lett egyenrangú fele a korábban minden téren monopóliumot élvező hatalommal. Ekkor még a Facebook és a közösségi média olyan jóságos eszköznek tűntek, amiknek segítségével lelkes amatőrök is tízezres tüntetéseket tudnak összerántani villámgyorsan a kairói Tahrir téren, és végül el is kergethetik a gyűlölt diktátor Hoszni Mubarakot.

Egyiptom azóta egy másik, hasonlóan sötét diktátor, el-Sziszi tábornok karmaiba került, ami szomorú fejlemény, de, szemben a nyugati tiltakozásokkal, legalább valamilyen fejlemény volt. Az izraeli tüntetők és a spanyol indignadók az égvilágon semmit sem értek el, ami annak fényében, hogy milyen teljesíthetetlen, sokszor egymásnak is ellentmondó követeléseik voltak, nem nagy meglepetés.

Ahol a tiltakozóknak sikerült megszerezni a hatalmat, tehát tulajdonképpen leváltani az elitet, mint Görögországban a szélsőbaloldali Szirizának, gyorsan kiderült, hogy a mindennel szembenállás eszményét gyorsan arcon csapják a tények. Ahogy Gurri fogalmaz „a Sziriza azt ígérte a görög szavazóknak, amit akartak: a lehetetlent. Aztán közbelépett a valóság.” A Sziriza ma épeszű gazdaságpolitikát folytató, szinte mérsékelt párt, amit már a legváratlanbb helyekről is dicsérnek. Hasonló pofont kaptak hatalomra jutva a valóságtól a kijevi Maidanon 2013-ban tüntetők, bár az ő történetük mintha szomorúbb véget érne, mint a görög ex-forradalmároké.

2016: AKKOR CSAK VERJÜK SZÉT!

2016 volt az év, amikor Gurri fű alatt megjelentett könyve elkezdett igazán ismert lenni, hiszen ekkor derült ki, hogy 2014-ben nemcsak az addigi eseményeket elemezte tökéletesen, hanem azzal kapcsolatban is igaza lett, amit jósolt. Például hogy „a törvények és rendeletek egyre hosszabbak lesznek, hogy szerzőik leírhassanak egy csomó olyan szót, amelyekből valamelyik majd azt a látszatot keltheti, mintha lett volna valami befolyása a jövőre”. Az említett 585 oldalas Brexit-dokumentum jó példa erre, de nem túlzás a soha véget nem érő magyar alkotmánymódosítások sorára is kitérni.

Még néhány példa:

  • „Arra számítok, hogy Obamának sok utánzója lesz, akik a hatalmat megvetve próbálnak majd uralkodni, olyan rendszer élén, amitől állítólag undorodnak.”
  • „Olyan páriapártok, mint a francia Nemzeti Front vagy az olasz Öt Csillag nagyon sikeresek lesznek.”
  • „A kínai rezsim sokkal inkább saját népének megfigyelésével és kordában tartásával lesz elfoglalva mint külpolitikai célokkal. És amikor az utóbbiakkal foglalkoznak, annak is a hazai közvélemény manipulálása lesz a célja.”
  • „Ugyanerre számítok az amerikai kormánytól, amely a saját népét ellenségnek fogja tekinteni és az idegen ellenségekkel csak azért fog foglalkozni, hogy lenyűgözze a hazai nyilvánosságot.”

Sorolni lehetne még ezeket, és Gurri könyvének 2018-as kiadásában cseppet sem tűnik nagyképűnek, amikor megemlíti, hogy mi mindenben volt igaza. Mert bizony Donald Trump győzelmével, a Brexit megszavazásával, de még akár Rodrigo Duterte megválasztásával is neki lett igaza. Neki, aki azt állította, hogy a vákumba, ami a tekintély helyén maradt, különös szerzetek és csalók fognak benyomulni.

Az ő értelmezésében a 2016-os amerikai elnökválasztás a dühös és könnyen mobilizálható nyilvánosság lázadásának iskolapéldája. Donald Trumpot olyan talált tárgynak tartja, mint Marcel Duchamp híres piszoárját: ami pont a keze ügyébe esett annak, aki szét akarta valamivel zúzni a rendszert. Trump, akárcsak a Brexit vagy Duterte ennyire volt jó: eszetlenül törni-zúzni, amikor a fellázadó nyilvánosság szembesült azzal, hogy ennél többre nem képes az elit ellen. Nagyon hasonló jelenség egyébként a mostani francia sárga mellényes tüntetéssorozat is, ahol már szinte semmi nincs az Indignados naiv idealizmusából, és tényleg a nihilista rombolás tűnik a legfőbb célnak.

AUTOKRÁCIA VS. NIHILIZMUS

Sokan, elsősorban történészek gondolják azt, hogy a vergődő liberális demokráciákra a legnagyobb veszélyt a diktátorjelöltek jelentik. Az ezen aggódók hajlamosak azt gondolni, hogy a világ tele van fasisztákkal, Donald Trumptól Jair Bolsonarón át Matteo Salviniig. Gurri nem mondja azt, hogy ez kizárt, de szerint a tekintély erodálása valamint az információ megállíthatatlan, villámgyors terjedése éppen hogy az autokráciák ellen dolgozik.

Szerinte a feltámaszott hitlerizmusnál, a manipulatív putyinizmusnál de még a megvalósult trumpizmusnál is sokkal komolyabb fenyegetést jelentenek a liberális demokráciára azok a nihilisták, akik már köztünk járnak. „Az autokráciák elitje éppen hogy kihangsúlyozza azokat a tulajdonságokat, amik ellen most a nyilvánosság mindenhol lázad” - mondja Gurri, aki Yoda mesterhez méltón azt is levezeti, hogy „a kudarcokból csalódottság született, a csalódottság elegendő indok a tagadáshoz, és a tagadás végül elhozza a nihilistát”. A nihilista pedig abban hisz, hogy a demokrácia status quója olyan visszataszító, hogy ahhoz képest még a lerombolása is fejlődésnek tekinthető.

Azt Gurri is elismeri, hogy a nihilista azért is kiemelkedően veszélyes, mert részigazságai igenis vannak. Ugyanakkor ha sikerülne neki elpusztítania a rendszert, amit annyira gyűlöl, akkor tulajdonképpen a fának azt az ágát vágná le, amin ő maga ül. Az egyébként végig távolságtartó szerző itt kicsit át is csúszik a híres First World problem-mém csúfolódásába, és megemlíti, hogy a mai nihilistának ugyan mindene megvan és az előtte álló lehetőségek is végtelenek, ő mégis úgy dönt, hogy lázadónak áll, és követeli a fennálló rend megdöntését. Gurri értelmezésében a nihilista önmagával áll háborúban, és egyáltalán nem aggódik azon, hogy öngyilkos merényletével a demokrácia egészét is lerombolhatja. 

Gurri érezhetően fontosnak tartja megemlíteni, mert többször is kitér rá, hogy a lázadó nyilvánosság egyáltalán nem a társadalom legelesettebbjeiből, a szegényekből, kisebbségek képviselőiből, politkailag elnyomottakból áll. Hanem jellemzően éppen azokból, akiket a rendszer igyekszik tejben-vajban füröszteni, ám ők mégis vigasztalhatatlanul gyűlölik azt. 

„A nihilista fantasztikus hasznot húz a rendszerből, amit el akar pusztítani.”

Szerinte a „nácizmus és a történelem többi fantomja” helyett a demokrácia jövőjén aggódók jobban tennék ha ezekre a fiatalemberekre koncentrálnának, akik szenvedélyesen azt képzelik, hogy a pusztítás és a mészárlás a haladás eszközei .Gurri nem véletlenül beszél mészárlásról, az ISIS-hez csatlakozó fiatal férfiakat és norvég tömeggyilkos Anders Breiviket egy kalap alá veszi, és a jelenséget, aminek ők extrém megtestesülései, lényegesen veszélyesebbnek tartja a demokratikus rendre, mint az autoriter tendenciákat. Ha azok a nihilisták kaparintják meg a hatalmat, akiknek a romboláson túl az ég világon semmilyen elképzelésük nincs, az tényleg káoszt és fegyveres konfliktust hozhat.

PÁNIK? MILYEN PÁNIK?

Bár könyve helyenként kifejezetten sötét és vészjósló, Gurri nem különösebben pesszimista, és egyáltalán nem vevő a technológiai fejlődéssel kapcsolatos mindenféle apokaliptikus víziókra. „A pesszimizmus általában a csalódott idealisták és a sznobok menedéke, és ez így van a cyberpesszimizmus leghangosabb képviselőinek esetében is.” Teljesen nevetségesnek tartja a Donald Trump megválasztása után a hatalomból kiszorultak körében népszerű oroszügyi összeesküvéselméleteket, és úgy általában a fake news-jelenséget is mesterségesen felfújt morális pánikként kezeli. Szerinte egy grammnyi bizonyíték sincs arra, hogy a fake newsnak bármiféle hatása lett volna Trump elnökké választására.

Sőt, Gurri szerint az egész post-truth elméletnek sincs alapja. „Ahogy ezt az elit elképzeli, az totális téveszme. Ugyanis azt feltételezi, hogy volt egyszer egy korszak, amikor a szavazók racionálisan végiggondolták az ‘objektív tényeket’, és teljesen ki tudták zárni az érzelmeiket és személyes meggyőződéseiket.” És, állítja, Trump notórius hazudozása is csak nagyon keveseket csapott be, miközben ugyan valóban magára vonta a figyelmet, de az sem volt pozitív. Nem azért választották meg, mert olyan zseniális hazudozó, hanem mert a lázadó nyilvánosságnak a fent részletezett okokból éppen a keze ügyében volt, amikor szét akarták verni a rendszert.

GYENGE MEGOLDÁSOK

Gurri elemzői pályafutása a legjobban talán könyve végén érződik. Míg a 2014-es első kiadás végén megelégedett a következmények levonásával, 2018-ban már megoldási javaslatokkal is élt. Ezek pedig nem különösebben meggyőzőek. Vagy azért, mert neki a CIA-nél sem a megoldás, hanem az analízis volt a dolga, vagy azért, mert ennél konkrétabb megoldási javaslatai a liberális demokrácia és az annak köszönhető jólét megmentésére másnak sem nagyon lehetnek a jelenlegi pangó, zavaros, lázadó nyilvánosságot és megbicsakló tekintélyt szembeállító világban. 

Azt Gurri nagyjából biztosra veszi, hogy a két szembenálló fél küzdelme nem valamelyikük totális győzelmével fog véget érni: 

 „Ha az európai vallásháborúk korából valaki a mába utazhatna, azt kérdezné meg először, hogy ki nyert, a katolikusok vagy a protestánsok? Számunkra ennek a kérdésnek nincs értelme. Mindkét oldal fennmaradt. Egyik sem nyert. Valami más alakult ki. Az a gyanúm, hogy valami nagyon hasonló fog történni a mai, a hierarchia és a hálózat közötti szembenállással.”

A kérdés így már csak az, hogy mi lesz ez a „más”, aminek megtalálásához mindkét oldal részéről kompromisszumokra lesz szükség. Késlekedni nincs idő, mert „minél tovább feszül egymásnak hatalom és nyilvánosság, annál több Breiviket kell majd elviselnünk”.

SZERÉNYEBB HATALOM

A szembenállás okait le lehet arra is egyszerűsíteni, hogy a hatalom hierarchikus piramisa került konfliktusba a nyilvánosság decentralizált hálójával. Evidens, hogy valahogy közelíteni kellene egymáshoz a formákat, és Gurri nyilván jól látja, hogy a hatalom nem működhet elit nélküli hálózatként. A piramis magassága viszont igenis csökkenthető, sőt, csökkenteni is kell ahhoz, hogy a teteje közelebb kerüljön a nyilvánossághoz, amely nem viseli el többé az ilyen távolságokat. Ha taxit hívni vagy banki tranzakciót indítani egy gombnyomás, miért tűnik olyan messzinek és csigalassúnak a politika? 

„Ha sikerülne az emberi kapcsolatok és az információrámlás horizontális, villámgyors terjedését valahogy hozzátársítani a hierarchikus intézmények vertikális stabilitásához, az olyan radikálisan változtatná meg az emberiség mindennapjait, mint a történelem folyamán szinte semmi.”

Gurri víziójában a jövő hatalma nem olyan mindentudó, mindent megoldó varázsgép, mint amilyennek az elmúlt 1-2 évszázadban akarta magát láttatni. Hanem inkább egy olyan Facebook- vagy Amazon-szerű platform, ami mindenki számára nyitott, és ahol minden érdeklődő nyomon követheti az egyes döntések megszületését és azok implementálását. Szerinte ez a demisztifikálás, a tévedések és azok beismerésének beemelése a politikai térbe hozzájárulhat a bizalom helyreállításához, és egyben abban is segítene, hogy a nyilvánosságnak ne legyenek irreális elvárásai a hatalommal szemben.

Nem könnyű feladat, de az alternatíva, a demokrácia végleges kiüresedése és esetleges elsöprése az első felbukkanó politikai alternatíva által van olyan rémisztő, hogy Gurri szerint mindenképpen bele kelljen vágni a radikális reformba. Ami csak akkor lehet sikeres, ha felbukkan egy olyan újfajta politikai elit, amely egyszerre tud szerény és őszinte lenni,

A könyv által kínált másik lehetőség a demokrácia megmentésére nem az előremenekülés a nemzetállamok részéről, hanem a visszalépés a demokrácia bölcsője, a városállamok irányába. Ha az állam reménytelenül eltávolodott a polgáraitól és csak megosztást és ellentéteket tud szítani felülről forszírozott megoldásaival, logikus, hogy funkcióit helyi politikusok, önkormányzatok, sőt, akár magáncégek vegyék át. „Ha úgyis egymástól teljesen elszigetelt kulturális völgyeinkben élünk, talán több értelme lenne ezeket minél jobban megerősíteni, hogy a jövőben minden demokratikus ország olyan legyen, mint Svájc.”

REALISTA NYILVÁNOSSÁG

Gurri nemcsak a hatalmi elit, hanem a köz számára is nyújt megoldásokat. Elsősorban például azt, hogy ne a hatalomtól várják mindenre a gyógyírt, és élvezzék a történelemben páratlanul privilegizált élethelyzetüket. „Beteljesülést csak a magánéletünktől lehet várni, nem a kormány számaitól.”

De nem az elefántcsonttoronyba visszavonulást ajánlja, hanem inkább a politikai követelések hozzáigazítását a reálisan elvárhatótól, ahogy azt a magánéletünkben is tesszük. Gurri teljes művét foglalja össze könyve végén, egyfajta demokratikus hitvallásban, amit amit érdemes egészében idézni:

„Foglalkozhatok a politika és a kormányzás bonyolult rendszerével. Lehet véleményem, és ha úgy érzem, cselekedhetek is annak megfelelően. Csatlakozhatok bármilyen csoportosuláshoz, részt vehetek bármilyen, akár radikális változást követelő tüntetéseken is. Ujjonghatok, amikor a nekem tetsző eszmék kerekednek felül a világban, és szomorkodhatok, amikor alul maradnak. Ez mind megengedett. De nem követelhetek bizonyosságot egy bonyolult rendszertől, és nem várhatom el, hogy valakik számokkal és képletekkel felvértezve meg tudják határozni a jövőt. És nem önthetem rá a tagadás és az elutasítás maró folyadékát egy olyan demokratikus rendszerre, ami szenvedett és kudarcot vallott, miközben az én irreális követeléseimet és elvárásaimat próbálta teljesíteni.”

Gurri könyve egyáltalán nem csak azért nagyon erős darab, mert ő tényleg előre megmondta. Hanem azért is, mert végig logikusan, szerényen, de mégis határozottan, az amerikai népszerű-tudományos művek manírjaitól teljesen mentesen ad tökéletes magyarázatot arra, hogy hol tartunk most, és hogy jutottunk ide. Az is hamarosan ki fog derülni, hogy az ő megoldási javaslataival, vagy bárki máséval hova jutunk.

Magyarként olvasva pedig végképp érdekes azon elgondolkodni, hogy a szerencse fia Orbán Viktornak még épp az utolsó pillanatban sikerült hatalomra jutnia, mielőtt a hozzá hasonlók ellen fellázadt volna a nyilvánosság. És hogy az ő szintén válságban lévő tekintélyének vajon mi lesz a végső sorsa. Ukrajnában, ahol jóval előttünk járnak a kiábrándultságban, már egy Gurri-i értelmeben nihilista humoristának is reális esélye van arra, hogy a márciusi elnökválasztáson hatalomra jusson. Talán a demokratikus választásokon következetesen önsorsrontó Magyarországra is ez a jövő vár. 

Címlapkép: Kiss Bence

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.