A munkánk lett az életünk, és ebbe halunk bele

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

Úgy váltunk szolgává, hogy nincs fölöttünk egy parancsoló úr: saját magunk kizsákmányolói lettünk. 

Ez az egyik alapvető állítása az elmúlt években szép lassan igazi filozófussztárrá váló Byung-Chul Hannak, aki szerint a késő kapitalizmus korlátlan szabadságról szóló ígérete végül kényszerek és elnyomások új, minden korábbinál szorosabban fogó hálóját fonta körénk, és lassan az se biztos, hogy beszélhetünk még egyáltalán emberekről. 

Az idén 60 éves Han Szöulban született, de már évtizedek óta Németországban él, pályáját Heidegger-kutatóként kezdte, majd egyre többet foglalkozott a kultúra kérdésével, de írásait sokáig csak kevesen ismerték. Pár éve viszont valami látványosan megváltozott, németországi berobbanása után számos nyelvre elkezdték lefordítani köteteit,  mostanra pedig az lett a helyzet, hogy idén februárban a legnagyobb brit könyvesboltlánc egyik londoni központi boltjában a kiemelt ajánlatok között láttam viszont Han pár éve megjelent könyvét

Byung-Chul Han

Ha létezik olyan, hogy korszellem, akkor Han telibe találta azt. Rövid, de nagyon sűrű, esszészerű könyveiben olyan jelenségeket jár körbe, mint a kiégés, a mentális betegségek terjedése, a digitalizáció mindent felemésztő tendenciája vagy az új típusú munkák lélekölő mivolta. 

Han egy másik, több könyvében is előkerülő állítása, hogy a mai világot már nem lehet a 20. század filozófiái felől megérteni. Amit a hetvenes-nyolcvanas évektől meghatározóvá váló neoliberális politika az internettel összefogva a fejlett országokban létrehozott, annak leírásához új fogalmi keretek kellenek. 

Barátságos Big Brother 

Ha az internetben és a digitális eszközökben rejlő fenyegető lehetőségekről, az életünk minden pillanatát megfigyelő rendszerekről van szó, sokszor George Orwell 1984-ének disztópikus világképét szoktuk felhozni hivatkozási alapként. De Han szerint ez alapvetően téves párhuzam: az 1984 megfigyelő állama egy korlátozó, elnyomó állam volt. Az a digitális alapú világ, ami viszont a fejlett országokban elkezdett kialakulni, egyáltalán nem akar elnyomni vagy megfélemlíteni: a végtelen szabadság és a határtalan kommunikáció lehetőségét ígéri. 

Ez a világrend már a kezdetekor nyíltan Orwell regényével szemben határozta meg magát. 1984-ben, a Super Bowl szünetére készített, Ridley Scott által rendezett reklámfilmjében az Apple éppen az 1984 disztópiáját eltörlő eszközként harangozta be a Macintosh számítógépeket: 

Han szerint végül viszont az derült ki, hogy ez a reklám nem a megfigyelőállam végét jelentette be, hanem egy újfajta hatalomtechnológia érkezését: amely már nem tilt, hanem ösztönöz, amely önmegvalósításra és fogyasztásra biztat, amely barátságos, és épp ezért sokkal hatékonyabb, mint a megelőző hatalmi rezsimek. 

Han egy új korszak hajnalát látta meg ebben a reklámfilmben, mely a 21. század elejére teljesedett ki igazán. És amely egyben szakítást is jelentett a 20. század nagy részét meghatározó hatalmi rezsimmel, a biohatalommal. 

Amíg a test volt a lényeg 

A biohatalom fogalma a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Michel Foucault életműve révén vált megkerülhetetlenné, és alig akad olyan területe a társadalomtudományoknak, ahova ez a fogalom a nyolcvanas évektől kezdve ne szivárgott volna be, felforgatva mindent. 

A biohatalom fogalmán keresztül vált megfoghatóvá az a változás, ami a nyugati világban a 17.-18. századtól kezdve végbement: ahogy az állam figyelme egyre inkább az emberek élete felé fordult, és a korábban, évszázadokon át meghatározó büntető módszerek helyett egyre nagyobb szerepet kaptak a megfigyelő és ellenőrző eszközök. Emiatt a változás miatt a hatalom korábban soha nem látott mértékben vált képessé beavatkozni az emberek életébe. 

Ez a beavatkozás elsősorban az emberi testekre irányult: egyrészt az ipari forradalom hajnalától kezdve a hatalom célja volt az ember fizikai képességeinek növelése és precíz ellenőrzése, hogy azt hatékonyabban lehessen a termelés szolgálatába állítani, másrészt így nagyobb léptékű változások is tervezhetővé váltak. Ekkor jelentek meg hangsúlyosan a társadalmak irányításában olyan kérdések, mint a népességszaporulat, a születési és halálozási arányok, a várható élettartam. 

Az erre a két pólusra épülő hatalom már nem az élet kioltásával fenyegetve akar irányítani, hanem fokozatosan bekebelezi az élet minden zugát. Intézményrendszerek, gazdasági és politikai eszközök nőttek ki ebből a változásból, melyek a testek és a népesedés feletti hatalmi ellenőrzést tették lehetővé. Ez lett a biohatalom korszaka, az első korszak a történelemben, amikor „az ember biológiai meghatározottságai visszatükröződtek a politikában”. 

Foucault szerint ez a változás előfeltétele volt a kapitalizmus kialakulásának: a kapitalizmus ugyanis 

„csak azután vethette meg a lábát, hogy az emberi test ellenőrizhetően betagozódott a termelő mechanizmusba, illetve a népességgel kapcsolatos jelenségeket hozzáigazították a gazdasági folyamatokhoz”. 

E hatalomtechnikai váltás után, a 18. század második felétől kezdve a hatékonyság és a termelékenység válhatott a legfontosabb társadalmi szervezőelvvé. A hatalom többé nem az emberek megfélemlítésében, hanem engedelmes és hasznos munkavállalók megteremtésében vált érdekeltté. Az új hatalmi technológiák éppen erre voltak alkalmasak: munkaerőként teremtették meg az egyének testét és lelkét. 

Michel FoucaultFotó: MICHELE BANCILHON/AFP

Ennek a folyamatnak számos eszköze volt: a munkaidő szabályozása, a dolgozók megtakarításának ellenőrzése, az egészségügyi előírások, az egyének megfigyelésének fokozása mind ebbe az irányba hatott. Ezzel párhuzamosan, az oktatási és egyéb intézményrendszerek hatékony segítségével, 

a biohatalom úgy tudta beállítani a munkát, mint ami magától értetődően jelenti az életünk alapját és keretezését. 

1973-ban, a riói egyetemen előadva Foucault úgy fogalmazta meg ezt, hogy „a munka semmiképpen nem képezi az ember konkrét lényegét, vagy esetleg az emberi egzisztenciát a maga konkrét formájában. Egy bizonyos műveletre, vagy inkább bonyolult műveletek egész sorára van szükség ahhoz, hogy kialakuljon az ember helye a munka folyamatában, hogy hozzákötődjék a munkához, s csak ezen árán érhető el, hogy ténylegesen rákapcsolódjon a termelés apparátusára”. 

Arról is beszélt ekkor, hogy a kapitalista rendszer sokkal mélyebben behatol a létezésünkbe, mint ahogy arról gondolkozni szoktunk. A kapitalizmus hozta ugyanis létre a 

„19. században azt az uralmi formát, mely kénytelen volt kidolgozni az embert a munkához láncoló politikai és hatalmi technikák együttesét; azt a technikaegyüttest, melynek hatására az emberi test és idő munkaidővé és munkaerővé változott, melyet valóban tovább lehetett alakítani nyereségtöbbletté”. 

Ahhoz, hogy az ember a termelés működtetőjévé válhasson, szükség volt arra, hogy az ember létezést mikroszkopikus hatalmi hajszálerek szőjék át.  Ez a biohatalom a maga teljes pompájában. És ez az a fogalmi keret, amely Han szerint a 21. század elejére elveszítette magyarázóerejét. 

Neoliberalizmus és pszichohatalom 

Foucault 57 évesen, 1984-ben halt meg, és utolsó alkotói éveiben ugyan egyre inkább felmerült számára is a kérdés, hogy az általa kidolgozott, elsősorban a 18. és 19. századi kapitalizmus megértésére alkotott fogalmai hogyan alkalmazhatóak a 20. század második felére, a válasz kidolgozására már nem maradt ideje. 

Az elmúlt évtizedekben számos találgatás született arról, hogy hogyan formálódott volna tovább Foucault hatalomkoncepciója a neoliberalizmus térnyerése után, és ehhez az áramlathoz csatlakozott Han is, amikor arra jutott, hogy szerinte Foucault idővel jó eséllyel átértékelte volna a biohatalom fogalmát, és áttért volna a pszichohatalomra. 

A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a nyugati világban egyre inkább meghatározóvá váló neoliberalizmust Han a kapitalizmus egy olyan mutációjának tekinti, amely elsősorban már nem a testekre koncentrál, hanem a tudatra, és amely a pszichét ismerte fel produktív termelőerőként. 

Ez a felismerés összhangban van a munka jellegének alapvető megváltozásával: a hetvenes évek óta zajló elektrotechnikai forradalom, azaz a számítógépek és digitális eszközök terjedése alapjaiban változtatta meg a munkakörülményeket. Egyre több és több lett az olyan munkatípus, mely már nem az anyagi világ dolgainak megformálásáról és kezeléséről szól, hanem immateriális alapon nyugszik: szavak és érzelmek, ötletek, kódok és vizuális jelek válnak egyre nagyobb arányban a munka tárgyává, információkat és szoftvereket állítunk elő, a test pedig egyre inkább átkerült a szépség- és az egészségipar felügyelete alá. 

És Han szerint ez az eltolódás alapvető jelentőségű: ezáltal ugyanis a munka sokkal hatékonyabban tudta gyarmatosítani az életünket, mint korábban valaha, és életünk meghatározó szervezőelvévé válhatott az állandó önoptimalizáció, amiről hamar kiderült, hogy a hatalmi alárendelés egy nagyon hatékony formája. 

Han történészi és antropológiai munkákra építve érvel úgy, hogy a kapitalizmus kialakulását követő évszázadokban az emberek egy jelentős részének életében sokkal világosabb határok húzódtak a munkaidő és a szabadidő között. Az elmúlt évtizedek viszont e határok elmosódását hozták magukkal. 

Egyrészt, mert a fejlett országokban látványosan visszaszorult a határozatlan idejű szerződéses, fix munkaidős, heti 40 órás, végezhető munkakörök aránya. Ami jött helyette, azt munkaadói oldalról rugalmasabb, munkavállalói oldalról pedig bizonytalanabb körülményekként lehet leírni: jelentősen megnőtt a határozott idejű, illetve projekt alapon szerveződő munkakörök aránya, nagyon terjed az önfoglalkoztatás, egyre több a részmunka, és ezek mind olyan tényezők, melyek jóval kiszolgáltatottabbá teszik az érintett emberek életét. 

A másik jelentős változás a technológia frontján ment végbe. Az okostelefonok és az internet villámgyors terjedése révén radikálisan átalakult a munkavállaló és a vállalata viszonya. Az elmúlt években számos kutatás készült a radikálisan megváltozott munkarutinokról: arról, hogy milyen sok munkavállaló kezdi a napját ébredés után a munkahelyi levelek átfutásával, hogy aztán este, bőven a munkaidő lejárta után még munkahelyi ügyekkel foglalkozzon otthonról. 

Azáltal, hogy már sokkal kevésbé vagyunk fizikailag a munkahelyünkhöz kötve, sokkal inkább ki is vagyunk szolgáltatva neki. Az okostelefonok, melyek a több személyes szabadság ígéretével jelentek meg a piacon, több kényszert és nagyobb ellenőrzést hoztak magukkal. A digitális eszközök és az internet miatt a figyelmünk pedig töredezettebb és szétszórtabb, mint valaha. 

Han példája szerint a sokak által éltetett multitasking képessége valójában nem előrelépés az emberek számára, hanem visszazuhanás a vadállatok világába: a vadon élő állatok azok, melyeknek folyamatosan egyszerre több felé kell figyelniük, az állandó fenyegetettség miatt sosem tudnak elmélyedni egyetlen cselekedetben. 

Az emberi gondolkodás sajátja éppen a szemlélődő alámerülés volt, ezzel szemben a multitasking széles, de lapos figyelme a hanyatlás tünete. 

Ezek a munkaerőpiaci, illetve technológiai változások szervesen illeszkedtek a neoliberális fordulatba, melynek következménye az egyéni felelősséget, az állandó versenyhelyzeteket hangsúlyozó, individuális ösztönzőkkel operáló vállalati kultúra, mely idővel a munkatípusok többségét áthatotta. 

Ennek alapvető hatása volt a személyiségünkre is: az University of London kutatója, Peter Fleming például arról írt pár éve megjelent könyvében, hogy a 21. század elejére megjelent az „Én, a Munka” funkciója. Elemzése szerint míg korábban a munka inkább csak egy volt az emberek mindennapi tevékenységei közül, a kapitalizmus jelen korszakára egy olyan funkcióvá vált, mely az identitásunk szerves alapját adja. 

Ez is az immateriális munkatípusok terjedésével függ össze, hiszen emiatt a 

munkavállalók egyre nagyobb hányada szorult rá arra, hogy már ne fizikai termelőerejét, hanem az érzelmeit, kognitív képességeit, kreativitását, azaz magát a személyiségét bocsájtsa áruba. 

És ez a változás, ami Han szerint nem értelmezhető a fegyelmezés világa felől. Ha meg akarjuk érteni a mai világot, akkor már nem a gyárak, a börtönök vagy a szanatóriumok világát kell feltérképeznünk, mint ahogy arra Foucault tett kísérletet, hanem a fitneszstúdiókét, a repterekét, a génlaborokét és a bevásárlóközpontokét. A jelenkor alanya ugyanis nem a fegyelem, hanem a teljesítmény társadalmának lakója.  

Beteggé facsarjuk magunkat 

A munka persze már a kapitalizmus előző korszakában is központi jelentőségű volt. De akkor még a fegyelem felől volt szabályozva, tiltó-parancsoló munkaszervezés szabta meg a kereteit. Ezt váltotta le mára számos munkatípusnál a megerősítés és az igenlés elve. Az 'Ezt kell csinálnod' helyett az 'Igen, meg tudjuk csinálni' lett a jelszó, ennek a túlcsorduló pozitivitásnak pedig számos káros következménye lehet. 

A modernkori szorongás egyik legismertebb kutatója, Alain Ehrenberg mutatta be, hogy a nyugati társadalmakban a hetvenes évektől bekövetkező változások hogyan hatottak az emberek mentális egészségére. A depresszió népbetegséggé válásának egyik kiemelt színtere nála is a munka világa: a nyolcvanas évekre, ahogy felbomlott a fegyelmezésre épülő munkaszervezési modell, megjelent egy olyan humántőke-menedzselési szemlélet, amely nagy hangsúlyt fektet az autonóm viselkedési formákra, fontossá vált, hogy minden alkalmazott vállalkozói szemlélettel bírjon. 

Ekkor már nem vak alkalmazkodást várnak el a munkahelyeken, hanem kezdeményezőkészséget: a jó munkavállaló az, aki minden kognitív kapacitását alárendeli a cég teljesítményének, gyorsan tud alkalmazkodni és minden helyzetben feltalálja magát. Ennek a szemléletnek a terjedésével párhuzamosan ugrott meg a mentális problémák száma is a fejlett országokban, és Ehrenberg elemzésében a 

modern individuum depresszióját az okozza, hogy látszólag megkapta az engedélyt a teljes szabadságra, de képtelen felnőni ehhez a feladathoz. 

A témával foglalkozó, 1998-ban megjelent könyve óta világszerte számos kutatás és tanulmány született, mely a gazdasági berendezkedésünk és a mentális egészségünk közötti kapcsolatot vizsgálta, és a felismerések rendre egy irányba mutatnak: a kapitalizmus új korszakának az önmegvalósítást hirdető, és a közösségeket háttérbe szorító tendenciája miatt az identitás kialakulását és megszilárdulását komoly akadályok nehezítik.

Ezek a feszültségek jelennek meg Han szerint azzal, hogy míg a korábbi korszak szubjektuma alapvetően kötelességteljesítő szubjektum volt, addig e új világ alanya nem kötelességből végzi a dolgát, hanem örömöt és kielégülést vár el érte. Az önmagukat menedzselő, projektekben és startupokban gondolkodó egyének így kiszabadulnak a parancsoló 'Másik' fennhatósága alól, de ez Han szerint közel sem jelent valódi felszabadulást.  

Azzal ugyanis, hogy önmagunk vállalkozójává válunk, odalesz az a forrás is, amely el tudta ismerni a teljesítményünket, így odalesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség. A kielégülés elmaradása újabb dinamikát indít el: a teljesítmény-szubjektum úgy érzi, még többet és többet kell dolgozzon. Ehhez társul hozzá a megváltozott termelési viszonyok okozta teher: sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Helyette egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka egy lezárhatatlan folyamat lett, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak

Annak, hogy az érzelmeink a termelés eszközévé váltak, egy további következménye lett, hogy ma mindent elborít az érzéseinkről és a hogylétünkről szóló beszéd. Egész iparágak épültek fel a jóllétünkre, a személyes hatékonyságot elősegítő trükkök elárasztják az életmódmagazinokat, virágoznak a motivációs tréningek és a coachszakma, hatalmas népszerűségnek örvend az érzelmi intelligencia koncepciója és a nagyvállalatok HR-stratégiái kiemelt kérdésként kezelik a jelentkezők személyiségjegyeit. 

De hiába a rengeteg pozitív üzenet, a 'Valósítsd meg önmagad!' felszólítása, Han szerint nem a jó élet iránti érdeklődés mozgatja ezeket az önoptimalizációs trendeket, hanem a piaci logika elve: itt már nem csak a munkaidő kizsákmányolása történik, hanem a munkavállalóé is. 

Han konklúziója szerint a teljesítmény-szubjektum egy projektté szabadította fel magát, de ez egyáltalán nem jelentette az erőszak vagy a hatalom eltűnését, a kívülről érkező kényszer egyszerűen csak belsővé válik. Ez kapóra jön a gazdasági rendszernek is, hiszen az önkizsákmányolás mindig sokkal hatékonyabb a rendszer szempontjából, mint a kényszerek által szabályozott külső kizsákmányolás. 

A teljesítménytársadalom így lesz az önkizsákmányolás társadalma, melyben a teljesítmény-szubjektumok a kiégésig facsarják magukat. 

Vagy akár tovább is: az olasz filozófus, Franco Berardi például úgy olvassa pár éve megjelent könyvében az öngyilkosságok számának alakulásáról szóló WHO-statisztikákat, hogy azok mögött a modern individuum csapdahelyzete áll magyarázatként. 

Berardi is arra hivatkozik, hogy az immateriális munka terjedése miatt a kreativitásunk és az érzelmeink váltak a termelés részévé, ez pedig az embereket egyre inkább arra sarkalja, hogy a nyelvi-kognitív képességeikre kizárólag olyan kompetenciaként tekintsenek, mely a gazdasági versenyben felhasználható. 

Ezzel párhuzamosan viszont minden olyan káros következmény, mely a megterhelő társadalmi és munkaviszonyokból származik, úgy van kezelve, mint a szubjektum belső ügye és megbicsaklása. És nagyon nehéz kiutat találni ebből a csapdából, mert Berardi szerint mindez mélyen gyökerezik a kultúránkban és a gondolkodásunkban. Elemzése szerint emiatt fordulhat elő, hogy egyre többen érzik magukat egyedül és versenyhelyzetbe kényszerítve, miközben az érzelmek és a kognitív képességek termelésbe vonása miatt a szolidaritás korábbi formái már nem működhetnek tovább. 

Nem csak az érzelmeink válnak a munka áldozatává: Han szerint ugyanez történik a munkaidőn kívüli tevékenységekkel. Ennek szemléletes példája, ahogy a játékot megszállta a munka világa. A játékra alapból úgy szoktunk gondolni, mint ami szöges ellentéte a munkával töltött időnek. De közben a játék olyan logikával bír, amely remekül hasznosítható az érzelmeknek a termelés alá rendelésében: gyorsan ad visszajelzést és sikerélményt, ezzel pedig további motivációra sarkall. Egy játékba belemerült ember érthető módon érzelmileg jobban involválódik a tevékenységében, mint egy munkára fogott alkalmazott. 

A játszó ember klasszikus filozófiai leírásai is úgy szóltak, hogy a játék akkor éri el a célját, ha a játszó feloldódik a játékban. A játéknak ezt az erejét gyarmatosítják azzal, hogy a munka világát játékosítják: a gamification mára nagyon komolyan megalapozott hatékonyságnövelő szemléletté nőtte ki magát, szakkönyvek és tréningek sokasága hirdeti, hogyan lehet a munkahelyeken a játék logikájából átemelt eszközökkel, azaz pontozással, ranglistákkal, szintlépésekkel észrevétlenül nagyobb elköteleződés felé terelni a munkavállalókat. 

Az internet megöli a lelket 

Han szerint a neoliberalizmus egy nagyon hatékony rendszernek bizonyult, mivel felismerte, hogy minden, ami a szabadság kifejezéséhez és megéléséhez köthető, azaz az érzelmek, a kommunikáció és a játék, az kizsákmányolható. A kizsákmányolás belsővé vált, és mindenkit érint. Az érintettek viszont magukat látják felelősnek a helyzetükért, és senki nem kérdőjelezi meg a rendszer alapját. 

Ebben a világban a hatalomnak egyre kevésbé kell megmutatnia magát. Régi felismerés, hogy a hatalom annál sikeresebb, minél csendesebben működhet, és ehhez most minden eszköz adott: ez a hatalom igent mond, biztat, a pozitív érzelmekre épít. Közben pedig mindent lát és egyre több mindent tud előre.

Fontos eszköze ennek a működésnek a digitalizáció, melynek térnyerését Han nagyon kritikusan szemléli: szerinte a korlátlan szabadság hordózójaként ünnepelt internet a totális kontroll eszközévé vált. És ennek a megfigyelőrendszernek a felépítésében önként veszünk részt, lelkesen osztunk meg magunkról minden adatot, ez pedig fokozatosan ássa alá a szabadságunkat.

A szabad döntéshez ugyanis az kell, hogy a jövő nyitott legyen. A bigdata korában viszont az emberi viselkedés egyre inkább megjósolhatóvá válik. Ugyanezt a témát járta körül más irányból Shoshana Zuboff 2019 elején megjelent sikerkönyve, a Megfigyeléskapitalizmus kora, melyben azt állítja, hogy a jelen gazdasági rendjében az emberi tapasztalatok váltak a termelés nyersanyagává, és a legnagyobb techcégek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehető legpontosabban meg tudják jósolni a viselkedésünket és a döntéseinket. 

Zuboff techalapú elemzésével szemben Han filozofikusabb irányból érvel. Szerinte azzal, hogy a digitalizáció hatalomátvételével a transzparencia lett a legfőbb rendezőelve a világunknak, odalesz valami mélyen emberi: a titok, az idegenség, a másság tapasztalata, az a felismerés, hogy az emberi élet nem redukálható pusztán adathalmazokra. 

A bigdata annak a személynek a vége, amely szabad akarattal rendelkezett

– írja egy ponton Han, aki szerint azáltal, hogy minden mozdulatunk és keresésünk tárolva van valahol, egy sokkal precízebb kép alkotható meg a viselkedésünkről, mint amilyennel akár mi magunk rendelkezünk magunkról. A bigdata révén ugyanis olyan mikrocselekvések is feltárhatóak, melyeket az éber tudat sosem venne észre: az emberi viselkedéseknek egy sokkal finomszemcsésebb modellje ez, amely az emberek számára eddig nem volt megismerhető, és melyből kinyerhető a társadalmak kollektív tudatalattija is. Ez pedig lehetővé teszi a tömeges viselkedés olyan befolyásolását, mely pontos előrejelzést ad a társadalmi folyamatokról, de az emberi tekintet elől észrevétlen marad. 

Han egyik rövid esszéjében arról ír, hogy a gondolkodás, komolyan véve a fogalom jelentését, nem a digitális terület tevékenysége: szemben ugyanis a kalkulációval, a gondolkodásban nagy hangsúly jut az elakadásokra, a szünetekre, a tévutakra és a meglepetésekre.

A digitalis információ korában ez a tevékenység viszont egyre inkább ellehetetlenül: a gondolkodás öröme helyett az információs fáradtság érzése e korszak alapélménye a töménytelen ránk ömlő információ miatt. De az adatok végtelen és transzparens burjánzása további sérülésekhez is vezet: ellehetetlenül például a bizalom társadalmi gyakorlata. Ahhoz, hogy valakiben megbízhassunk, az kell, hogy ne tudhassunk meg róla mindent azonnal. Így marad tétje annak, hogy elhiggyük neki azt, amit magáról állít. Ha azonban bárkiről bármilyen információ könnyedén kikereshetővé válik, ennek az alapvető emberi viszonyulásnak nem marad többé tere.  

És odalesz az emlékezés máig megélt módja is: az emberi memória ugyanis narratívákból dolgozik, és szükségszerű eleme a felejtés. A digitális memória viszont nem felejt, csak végeláthatatlanul felhalmoz. Ez pedig megszünteti az emlékezés dinamikus, élő szerkezetét: elmesélt, emberi történetek helyett ahogy Han fogalmaz, élőhalottakra jellemző információtömeget kapunk: ott lesz benne minden elképzelhető információ, de elvész belőle az elevenség. 

Ezekre építve ír arról Han, hogy a bigdata az abszolút tudás világát hozza el, melyben minden tudás felhalmozható, melyben a megismerés sosem jut nyugvópontra, az érzékszerveink információról információra rohannak tovább, a gondolkodás pedig ellehetetlenül, és így az emberi szellem, avagy a lelkünk lesz oda. Ezt megváltásként és haladásként ünnepelni szerinte tévhit, ez csak egy új barbárság előszobája. 

Eltalálta, hogy mit éreznek egyre többen

Han sötét hangulatú, pesszimista elemzéseit szokás egy születőfélben lévő új német romantika filozófiai megalapozásaként is emlegetni, és ez annyiban nem meglepő, hogy mit kínál kiútként a szerinte egyre letisztultabb, átláthatóbb és így egyre embertelenebb világból. Szinte minden könyvének visszatérő állítása, hogy társadalmainkban túlcsordul a pozitivitás: világunk Jeff Koons tökéletesen simulékony alkotásainak világa lett, melyből lassan eltűnik minden, ami idegen, karcos vagy zavarba ejtő. 

Jeff Koons felfújható alkotása New Yorkban, 2017-benFotó: TIMOTHY A. CLARY/AFP

Ezzel szemben Han többek között a befelé fordulást, a szemlélődést, az eltévelyedést, az unalmat, a másra való rácsodálkozást élteti. Filozófiájában van valami mélyen konzervatív, kritikusai is azt vetik a szemére, hogy időnként túlontúl nosztalgikus egy olyan világgal szemben, amely jó eséllyel igazán soha nem is létezett. 

Ez összefügg azzal a másik érdemi kritikával, hogy Han ugyan alapvetően általános emberi tapasztalatokként mutatja be tárgyait, de leírásai nyilván nem passzolnak az emberiség többségének életkörülményeire. Akikről Han ír, azok elsősorban a fejlett országok nagyvárosainak középosztálybeli tagjai, azok az emberek, akik információk előállításán dolgoznak, akik a leginkább haszonélvezői és/vagy kárvallottjai a digitális technológia térhódításának. 

Szövegeiben csak említés szintjén kerülnek szóba a globális és országokon belüli egyenlőtlenségek, a nemek közötti gazdasági és társadalmi különbségek vagy mondjuk azoknak az embereknek az életkörülményei, akik a világ más részein végzett kőkemény materiális munkával járulnak hozzá a kapitalizmus jelenlegi szakaszának fenntartásához a fejlett országokban. 

Ezek a kritikák nyilván mind jogosak, és részben el is lehetetlenítik, hogy Han könyveit társadalomtudományként olvassuk. De Han valószínűleg nem is várja el ezt egyetlen olvasójától sem. Szövegei a filozófia egy régi hagyományához kapcsolódnak, amely arra kereste a választ, hogy mi az ember. És az általa kínált válaszokhoz a jelek szerint sokan tudnak kapcsolódni. 

Illusztráció: Kiss Bence, az eredeti kép: Mint Images/AFP

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.