Egy őrült ül az agyamban, és keveri a kártyákat

  • 1921. augusztus 13-án Debrecenben megszületett Sarkadi Imre.
  • Annak ellenére, hogy a második világháború utáni másfél évtized legkiemelkedőbb írójának tartották, mára szinte teljesen kihullott a magyar irodalmi emlékezetből.
  • Tény, hogy több műve valóban vesztett mára a frissességéből, már csak az azóta lezajlott rendszerváltások miatt is.
  • De feledést egészen biztosan nem érdemel a Sarkadi-életmű.

1961. április 12-én Jurij Alekszejevics Gagarin szovjet űrhajós a Vosztok-1 fedélzetén elindult Bajkonurból, és megkerülte a Földet, közben 1 órát és 48 percet töltött az űrben, ahol előtte még soha ember nem járt. A Szovjetunió és a keleti blokk országai ünnepeltek, az időeltolódás miatt Magyarországon már az első sikeres űrrepülés hírére ébredtek az emberek. A rádióban hazai írók, politikusok és közéleti személyiségek értékelték a Szovjetunió és az emberiség nagy győzelmét.

Az '56 előtti magyar szocializmus egyik ünnepelt művésze, Sarkadi Imre is nyilatkozott Gagarin repüléséről, és az, hogy megszólalhatott a rádióban, talán azt jelezte, hogy a levert forradalom után depresszióba süllyedő és félreállított írót lassan újra engedik majd érvényesülni. Sarkadi alkotott is, ekkoriban fejezte be Oszlopos Simeon és Elveszett paradicsom című drámáit, valamint két kisregényt, A gyávát és a Bolond és a szörnyeteget. Az utókor ezeket tartja Sarkadi legsikerültebb alkotásainak, és ezek lettek a legsikeresebbek is, több nyelvre lefordították őket, az Elveszett paradicsom volt például az első magyar dráma, amit még cseremisz nyelven is előadtak. A Madách színház is éppen 1961. április 12-én döntött a műsorra tűzéséről.

Sarkadi Imre azonban erről már nem értesült, Gagarin űrrepülése után néhány órával ugyanis már a Bécsi utca kövein feküdt összezúzott testtel, miután kizuhant Kondor Béla festőművész ötödik emeleti lakásából. Máig nem tudni pontosan, hogy depressziójában öngyilkos lett-e, vagy a szokásos virtuskodásai egyike lett volna ez is (visszaemlékezések szerint Sarkadi Imre szerette kísérteni a sorsot: teraszok korlátjain, tetőkön egyensúlyozott, néha akár kézen járva is), sőt akkoriban még gyilkosságról is pletykáltak.

„(...) a történelmi április tizenkettedikén egyetlen szimbólummá sűrűsödött össze az egész nagy magyar tragédia: azon a napon, amikor egy szovjet őrnagy legyőzte a Föld vonzóerejét és a csillagok magasságából épségben visszatért a földre, egy magyar író néhány emeletnyi magasságból odadobta magát a földi vonzásnak, a halálnak” – emlékezett vissza néhány héttel később Méray Tibor 1961-ben Sarkadi halálára.

Bán Zoltán András pedig már a rendszerváltás után így írt a tragédia napjáról:

„Volt tehát valami sűrítetten jelképes ebben az ’56 utáni zuhanásban,

egy egész nemzedék érezhette bukott angyalként magát.

És Sarkadi volt a legnagyobb csatát vesztett vezérük.”

Ahhoz képest, hogy a kor több kritikusa is generációja legkiemelkedőbb alakjának tartotta, Sarkadi Imre mostanra gyakorlatilag kihullott a magyar irodalmi emlékezetből. Drámáit (elvétve az Oszlopos Simeon és az Elveszett paradicsom kivételével) nem játsszák, prózája és személye sem hivatkozási pont a rendszerváltás óta kritikai munkákban sem. Ennek persze a legfőbb oka, hogy az író életművének nagyobb része egyáltalán nem illik a rendszerváltás utáni Magyarország mindennapjaiba, Sarkadi ugyanis meggyőződésében és esztétikájában is inkább kommunista író volt. Befejezett műveinek nagyobb részét a Rákosi-rendszerben írta, és a korabeli irodalomkritika pont azért méltatta, mert a szocializmus építésének problémáit tárta fel, és eredeti hangon szólt róluk. Azóta elég messze kerültünk a kolhozosítás korától, nem ugyanazok már a haladás hősei és a rendszer ellenségei sem, akik akkoriban voltak, más problémákkal küzd a társadalom.

Sarkadi Imréért emellett azért sem tudott sosem rajongani a rendszerváltás utáni Magyarország, mert nem állt a forradalom mellé 1956-ban, sőt a forradalom idején távozott is a Madách Színháztól. Jóval '56 előtt látta a válságjelenségeket (többször kritizálta is a vezetés, amiért íróként és újságíróként be is számolt ezekről), de sokáig hitt abban, hogy a rendszert meg lehet javítani, és hogy az úton, amin a népi demokrácia, majd a kommunizmus elindította a II. világháborúban még szinte feudális Magyarországot, történelmi hiba lenne visszafordulni. A forradalom és annak vérbefojtása azonban alapjaiban rengette meg a világképét, és rákényszerítette az ötvenes évekbeli munkájával való, lehető legmélyebb szembenézésre.

Ahogyan szemben állt a forradalommal, szemben állt a forradalom leverőivel is, ezért is mellőzték '56 után, sokáig segédmunkásként volt kénytelen dolgozni, hogy eltarthassa a családját. Az önpusztításra egyébként is hajlamos írót olyan mély gödörbe és alkotói válságba lökte a letargia, amilyenben korábban sosem volt. Az Oszlopos Simeonnal, de leginkább A gyávával és az Elveszett paradicsommal éppen újra megtalálni látszott hangját és hivatását, mikor 40 éves korában megtörte karrierjét a tragikus halál.

Temetése után több mint egy évtizeden át tartó vita indult az író életművéről, Sarkadi Imre helyéről a magyar irodalmi kánonban, és arról, helye van-e ott egyáltalán. Az idő haladtával, ahogy egyre megengedőbbé vált a rendszer, úgy fedezte fel a kritika Sarkadi Imre halála előtt írt műveit, és szorultak háttérbe az ötvenes évek elején írt kommunista munkák.

A kritikusok többsége akkoriban három korszakot különített el Sarkadi Imre munkásságában. A negyvenes években írt, korai művekben az író leginkább a háborút és annak következményeit igyekezett feldolgozni, és mivel ezek a munkák a Rákosi- és a korai Kádár-korszak politikai céljai szempontjából jórészt irrelevánsak, a kommunista kritika nem igazán tudott mit kezdeni velük, jobb híján a „polgári” jelzővel illette ezt a korszakot.

Az 1947-ben írt Szilassy és Drashe című novella dermesztő hitelességgel mutatja be, hogyan simulnak bele a háborús sérelmek a béke mindennapjaiba: egy volt nyilas és korábbi áldozata összefutnak két évvel a háború után Budapesten. A nyilas, Szilassy 45 óta fél, hogy Drashe emlékszik rá, és arra, hogy „el akarta vitetni”. Mégis beülnek egy kocsmába, és egy pohár bor mellett elbeszélgetnek, hogy egyiküknek sem tetszik túlságosan a most épülő rendszer. „Emberek vagyunk, magyarok vagyunk mind a ketten. De (...) bárányok se legyünk! Birkák se, akik önként mennek a vágóhídra” - búcsúzik Drashe, miután munkát ajánlott az embernek, aki néhány éve még a családjával együtt megölte volna. Már-már komikus, amikor Drashe arról beszél, hogy Szilassy azért mégse a lakásán keresse, ugyanis otthon van a felesége. „Tudja, az asszonyok jobban számon tartják az ilyesmit.

Talán még most is haragszik magára.”

A negyvenes évek második felének másik kiemelkedő Sarkadi-novellája a mitológiai ihletésű A szatír bőre, amiben a gyönyörű és hatalmas Apolló isten élve megnyúzza Marszüászt, a szatírt. Marszüász egészen a halála előtti utolsó pillanatokig nem látja be, mi is történik vele, már-már kedélyesen beszélget Apollóval abban a tudatban, hogy az igazság az ő oldalán áll. „Meg akar verni - gondolta, és elhatározta, hogy méltóságteljes lesz. - Verjen, hadd verjen. Ki lehet bírni, s az erkölcsi fölény mégis azé, aki tudja, hogy igaztalan bántalom érte.”

A II. világháború előtti magyar és európai értelmiség keserű vádirata ez. Marszüászt legjobb esetben is csak sajnálni tudja az olvasó, hiába biztos már-már nagyképűen a saját igazában, éppen ez az önhittség és intellektuális hiúság az, ami miatt Apolló ennyire könnyen megöli. Sarkadi Imre úgy érezte, azok az értelmiségiek, akik a világháború előtt és alatt az ellenállás helyett megpróbálták függetleníteni magukat a társadalomtól, elárulták a hivatásukat, és választásuknak meg is lett a szörnyű következménye. A szatír bőre legnagyobb érdeme azonban pont az, hogy nem magyarázza túl ezt az értelmezést.

A novellában feltűnik a gondolkodás és az érzékelt világ elválasztásának motívuma is, Marszüász akkor világosodik csak meg, mikor Apolló teljesen megnyúzza, csak az arcán marad bőr. „Most, hogy így fejjel lefelé lógok, s nincs bőröm, amin keresztül érzékeim hassanak rám, most már csak fejem van, amivel ítéletet tudok a dolgok fölött mondani, most megmondom, hogy

csúnya vagy, ostoba és eltaposni való féreg.”

Apollót azonban ez ekkor már nem hatja meg, a győzelmet ő életben, halálban, dominanciában és a nimfákkal való közösülés sikerességében méri, nem méltóságban, erkölcsi, morális vagy intellektuális fölényben. Közönyösen, és szakszerűen fejezi be a szatír nyúzását, Marszüász, a nagy gondolkodó pusztulása kicsit sem indítja meg.

Sarkadi Imre pályájának második korszaka az ötvenes évek eleje, mikor ünnepelt kommunista írónak számított olyan novellákkal, mint a Kútban, ami Fábri Zoltán hatalmas sikerű, Körhinta című filmjének alapjául szolgált, olyan regényekkel, mint a Gál János útja vagy a Tanyasi dúvad, amiből szintén Fábri forgatott filmet Dúvad címen, és olyan drámákkal, mint az Út a tanyákról vagy a Szeptember. Az író pályafutásának legsikeresebb korszaka volt ez, műveit rendszeresen publikálták, játszották a drámáit, dolgozott a Filmgyárnak és a Magyar Rádiónak is, 1955-ben pedig Kossuth-díjjal jutalmazták, ami a legnagyobb elismerés és a legnagyobb összeg, amit életében kapott, vett is belőle egy vitorlást a Balatonon.

Sarkadi Imre a Balatonon, hajója, a Hannibál fedélzeténFotó: Schichmann Béla/MTI Rt. Fotószerkesztőség

A hivatalos szocialista irodalomkritika azonban Sarkadi második alkotói korszakával sem volt maradéktalanul elégedett. Az ötvenes évek első felében keletkezett műveiben az író leginkább a magyar parasztság átalakulását ábrázolta, és annyi kortársával ellentétben Sarkadi Imre többnyire sikerrel rajzolt hiteles hősöket, és tárt fel valódi társadalmi problémákat. Néhányszor persze ő is az akkoriban sokat bírált sematizmus csapdájába esett, így keletkezett például pályájának abszolút mélypontja, a Rozi című regény. Viszont míg a társadalmi átalakulásokra reflektálás kényszere több írót egyszerűen megfojtott és elnémított az 50-es években, Sarkadi Imre képes volt több remekművet alkotni ekkoriban.

A Gál János útja egy, a móriczi prózahagyományra építő regény, ami egy nagygazdánál szolgáló szegényparaszt fiú öntudatra ébredését követi végig. Gál János problémáit a háború utáni földosztás sem oldja meg, a főhőst minden a tsz felé löki, ahová végül be is lép, és a szövetkezeti közösség fontos tagjává válik. Sarkadi így ír a könyv előszavában:

„Az olvasók közül soknak bizonnyal feltűnik majd, hogy ez a regény sokban emlékeztet Móricz nagyszerű művére, a Boldog emberre. Elöljáróban el kell mondani, hogy ez a hasonlóság nem véletlen hatás, hanem tudatos írói szándék eredménye.

Móricz Boldog embere, amellett, hogy a maga nemében szinte páratlan remekmű, kielégítetlenül hagyja az olvasót. Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy Móricz, ha él, miket tudott volna megírni az igazi boldog emberről, a felszabadult parasztról, akinek a boldogsága már nem annyiból áll, hogy erős kedéllyel viseli el az élet sanyarú megpróbáltatásait, hogy egész küzdelmes fiatalságában nem vész ki belőle az életöröm - hanem abban, hogy új, soha nem remélt lehetőségek tárulnak ki előtte, új emberré válhat.

Ez adta a gondolatot, hogy megpróbáljam folytatni a Boldog embert, megírni az igazán boldog embert, a ma magyar parasztját. Meggyőződésem volt, hogy nyugodtan tehetem: Móricz öröksége népünk közös kincsévé vált, az olvasó számára öröm és tanulság, író számára követendő példa. Legnagyobb tanulsága, hogy népünket szeressük és ismerjük (a kettő lényegében egy és ugyanaz), s való életét mutassuk: ma már minden magyar író számára program.”

A Gál János útja elsősorban a hiteles jellemábrázolásból meríti hihetetlen erejét, és abból, hogy az író nem áldozza fel a történet hitelességét az erős politikai üzenetek oltárán. Ez éppen az a műfaj, amit éppen ebben a korban sokkal könnyebb volt elrontani, mint nem. A kötéltánc azonban Sarkadinál sikerrel zárult, a Gál János útja és Sarkadi legtöbb, ehhez hasonló novellája évtizedekkel később is olvasható, sőt átélhető maradt.

Sarkadi Imre ebben az időben újságíróként is rengeteget járta a magyar vidéket, és a kommunizmus építésének első éveiben tényleg rengeteg lelkes emberrel találkozott, olyan cselédekkel és szegényparasztokkal, akiket tényleg ma már elképzelhetetlen nyomorból és kilátástalanságból emelt ki a népi demokrácia. De találkozott természetesen olyanokkal is, akiknek nem tetszett az új rendszer. Róluk is írt novellákat, regényt és drámát is, ilyen ember a Tanyasi dúvad Ulveczki Sándora és a Szeptember Sipos Istvánja is. Ulveczki erős, okos, szorgalmas és rátermett gazda, mindenki örül, mikor végre belép a tsz-be, de lassan kiviláglik, hogy ő a régi világ hőse, az újba nem illik. Nem is azért, mert tagadja a kommunizmust, hanem azért, mert egyszerűen tesz a közösségre, önző, törtető, hiú, virtuskodó, manipulatív, nárcisztikus és hataloméhes. Mindezzel együtt azonban a regény nagyobb részében szinte szerethető karakter ő is, az olvasó nem a bukásának, hanem a beilleszkedésének drukkol, de Sarkadi éppen ennek lehetetlenségére akar rávilágítani.

A Szeptember című drámában az öreg Sipos István nem érti meg, miért akarják bevinni a tsz-be a fiai a földet és a tanyát, amiért ő egész életén át dolgozott. Megindító szépségű dráma ez, a kolhozosítás mögött húzódó milliónyi személyes tragédiából mutat be egyet, az élet egy olyan helyzetét, ahol mindkét szemben álló oldalnak megvan a maga igazsága, a tsz-be tartó fiatalokkal épp úgy egyet tud érteni a néző, ahogyan megérti az öreg Sipos ellenállását is.

Sarkadit azért is kritizálták, mert túl szerethetőnek ábrázolta a rendszer ellenségeit, Ulveczkit, Sipost vagy a Körhinta öreg Patakiját. De éppen ezért emelkednek ki ezek az írások a Rákosi-korszak egyébként valóban megdöbbentően silány magyar irodalmi terméséből: mert ezekben átélhető karakterek néznek szembe valós problémákkal, nem a rendszer egysíkú hősei rohannak át egy politikai megfontolásból a végletekig egyszerűsített és vulgarizált történeten. Sarkadi Imre egy olyan korban tudott megmaradni szépírónak, amelyben tényleg csak a legnagyobbaknak sikerülhetett elkerülni az agyatlan propagandagyártást. Gál Jánosnál, Bíró Máténál, Sipos Istvánnál vagy Ulveczki Sándornál különben megrajzolt magyar paraszti hősök nem születtek a magyar szocializmus irodalmában Sarkadi Imre halála után sem.

1953 után azonban egyre nyilvánvalóbbakká váltak a kommunisták túlkapásai és a rendszer hiányosságai. Sarkadi Imre és kortársai, akik hittek a siker lehetőségében és dolgoztak is a rendszer építésén, számvetésre kényszerültek. Sarkadi Imre ekkoriban már megrökönyödve ír arról magánlevelezésében, hogy az ország bizonyos vidékein éheznek a falvakban a beszolgáltatások miatt. Ebből a kiábrándulásból született az 1955-ös Viharban című regény, melynek hőse, Bot Sándor építész kiment egy fuldokló házaspárt a Balatonból, majd a hajóján szerelmet vall az asszonynak, és felajánlja, hogy megszökteti.

„Teri… Terikém… Házat akartam mindig építeni, palotát, évek óta. Keleti és nyugati nagy teraszokkal, az egyedülálló ház legyen emeletes, a földszintjén semmi, csak nagy szoba, óriási nagy, szalmafonatú bútorok benne, s fényezetlen, hosszú, nyers színű asztal, télikert, hogy mindig ott legyen a külvilág. (...) Nagy emeletes házakat is akartam építeni, körben nagy udvar körül, hogy ott rózsalugas legyen, és park legyen, fenyőfák legyenek, s ha az udvari szoba ablakán néz ki az ember, hát zöldet lásson, a fürdőszobába behajoljon az ablakon a platán ága még kora októberben is, érces rozsdacsillogással.

Nem építettem se ilyet, se olyat, el is felejtettem már, mit akartam,

csúnya skatulyaházakat építettem, szűk folyosókkal, kalitkányi szobákkal, boldogtalanok benne az emberek, s az erkélyük máris leszakadással fenyeget, terasz meg sehol. (...) Be akartam ereszteni mindenüvé a napot, a zöldet, a levegőt … s kieresztettem mindenünnen … Odúkat segítettem csinálni, s nem maradt nekem, csak a hátralévő éveim maradtak, hogy hátha még csinálok, s gondolatban végleg ide emigráltam a Balatonra, télen is a hullámokkal alszom s ébredek, s a hullámok adtak nekem téged, s most már az erkélyeket se bánom és a kerteket se, csak szeretlek. Elhiszed?”

Bot Sándor menekülni akar, hátra akarja hagyni életét, mert tudja, képtelen volt a saját várakozásainak megfelelően élni. A kísérlet azonban nem sikerül, a vágyott nő - bár viszontszereti az építészt - túl erőtlen elhagyni gazdag férjét és a kényelmes életet, ezért az idillnek hamar vége szakad, Bot Sándor is visszamegy a saját feleségéhez. Az építész monológjába Sarkadi Imre saját sarokba szorítottságát is beleírja, igaz, ő nem fényes házakat, hanem fényes jövőt szeretett volna építeni, de ugyanúgy kudarcot vallott.

Az '56-os forradalom és annak leverése tovább rontott az író helyzetén: a legterméketlenebb évek következtek. Pedig érdeklődését és eredeti észjárását nem vesztette el, levelei, és többnyire a fióknak írt feljegyzései ebben az időben is tele voltak ötletekkel és egyedülálló újságírói meglátásokkal. Már az ötvenes években írt például arról, hogy az, hogy Párizs és a többi európai nagyváros forgalmát az autóknak kedvezve alakítják át, a járművek számának növekedésével rossz levegőhöz és élhetetlen, barátságtalan városi terek kialakulásához vezet majd. Ma már jól tudjuk, mennyire igaza volt, de az ötvenes években alig volt ember Európában, aki nem az autóforgalom növekedését üdvözölte volna.

A válság szépirodalmi termése azonban gyatra, egyetlen drámát tudott csak Sarkadi megírni ezekben az években. A Ház a város mellett folytatja az 1955-ben induló fordulatot: az író hősei már nem parasztok, hanem városi, középosztálybeli, kallódó értelmiségiek, akik nem tudnak belesimulni a világba, nem tudnak békét lelni önmagukkal. A szocialista országok irodalmában és filmművészetében máshol is ekkoriban kezdtek megjelenni ezek a hősök, vagy talán Sarkadi egy kicsivel meg is előzte a korát, az akkoriban még Lengyelországban élő Roman Polanski például 1962-ben forgatott filmet (Kés a vízben), amiben a két férfi főszereplő néhol éppen úgy verseng a nő kegyeiért, ahogyan a Ház a város mellett Bátori doktora és a férj, Simon József.

Aztán több évnyi hallgatás után 1960-ban és 61-ben Sarkadi egymás után megírta máig legfontosabbnak tartott műveit, az Oszlopos Simeont, a Bolond és a szörnyeteget, az Elveszett paradicsomot és A gyávát. Ezt a korszakot tartották az író harmadik alkotói virágzásának.

Volt kritikus, aki az Oszlopos Simeont egyenesen „sátáni” drámának nevezte, és azt írta, romboló anarchizmusával sehogyan sem illeszthető be a szocialista irodalomba. Az igazság azonban az, hogy az Oszlopos Simeon 1960-ban Európa bármelyik színpadán megállta volna a helyét. Hőse, Kis János sikertelensége miatt meggyűlöli a világot, és megkísérli teljesen elválasztani magát tőle. Ehhez a módszere a „fordított aszkézis”, aminek lényege, hogy ami rossz csak van a világon, azt igyekszik tovább rontani. Ezért az Arany Jánostól vett „Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten” idézet a dráma alcíme. Arany ezt írja a Bolond Istókban:

„És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
»No hát, no!« így kiált; »én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!«

Kis János módszeresen zülleszti magát és a környezetét, közben fokozatosan kirekeszti magát a világból, először az emberek, aztán már a tárgyak is eltünedeznek mellőle. A korabeli irodalomkritika sem Magyarországon, de még Nyugat-Európában sem igazán találkozott Kis Jánoshoz hasonló hőssel, nem véletlen, hogy sokan egyszerűen gonosznak vagy társadalomellenesnek bélyegezték.

Kis János azonban nem gonosz, hanem fél.

A 20. századi ember legalapvetőbb félelme munkál benne, hogy a társadalmi és morális keretek felbomlása, minden fal leomlása és minden szabály feloldódása után nem képes úrrá lenni a saját életén. Ezért – legalább annyira lázadásból, mint gyávaságból – úgy dönt, a rossz oldalára áll, hiszen ha nem harcol a romlással, hanem akarja, vállalja, magára húzza, akkor a győztes oldalon állhat, legalább az irányítás illúziója megmarad neki a maga által teremtett, gondolatai által kifacsart amorf és gonosz világban.

A harc feladásával viszont az életet magát is feladja, tudata egyre inkább megszüntet minden kapcsot a külvilággal, végül már – egy halálközeli élmény hatására – a saját testével is. Kis János felfogja, hogy a világ rossz, és a tökéletességig igyekszik vinni a társadalomból való kiszakadást, ezért irt maga körül minden emberit, amíg végül saját magával nem kerül szembe, és kénytelen leleplezni legalább önmaga előtt a lázadása komolytalanságát. „Magamat is látom… s mert már megvan a sejtésem, ha nem is a felismerésem… hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom… mert az aszkétaság… korszaka… a késszúrással elmúlt… (...) Ismerem ezt az arcot, sokszor találkoztam vele… a magára maradt emberek szomorú arca, gondjaimra bízatott, s immár senki se segít többé benne…” – nyöszörgi Németh László Iszony című regényét felidézve a dráma zárósoraiban, mielőtt elviszik a mentők.

Az írót utolsó művei mindegyikében a társadalomból kivetődött emberek élete foglalkoztatta, de míg Kis János egy filozófiai mélységű, tudatos kísérlettel szigetelte el magát a közösségben és az életben esetleg megtalálható megváltástól, addig A gyáva Évája és az Elveszett paradicsomban meg a Bolond és a szörnyetegben (és valószínűleg a Farkaskaland című, befejezetlen novellában is) főszerepet kapó Sebők Zoltán öntudatlanul sodródtak ugyanebbe az állapotba. Sebők, a tehetséges orvos rossz kor szülöttének tartja magát, nem kíváncsi az emberekre, lenézi őket, az életet játékként kezeli.

„Egy őrült ül az agyamban, és keveri a kártyákat, s én, a szép értelmes ember, a normális…az adott pillanatban azt csinálom, amit ez az őrült kikevert…”

– állítja magáról. Viselkedése szükségszerűen tragédiához vezet, tiltott abortuszt hajt végre szeretőjén, akit alig néz valamibe, a nő meg is hal a műtőasztalon, Sebőknek börtönbe kell vonulnia. Az Elveszett paradicsom cselekményében azonban mégis felcsillan előtte a megváltás reménye, éppen ettől annyira súlyos a dráma, hogy az Oszlopos Simeonhoz hasonlóan csak a főhős korábbi életvitelének tarthatatlanságát vezeti le, a néző Sebők Zoltánt is csak addig követheti, ameddig Kis Jánost követte: a tarthatatlan, embertelen élet összeomlásáig, a lehetséges megváltásba már nem.

A gyáva ebből a szempontból is egyedülálló, Éva élete ugyanis nem omlik össze, ugyanúgy folytatódik, csak lelepleződik az önámítása. A közepes, de felkapott szobrász feleségeként páratlan luxusban élő nő új életet kezdhetett volna Szabó Istvánnal (akiben Sarkadi korábbi paraszti hősei, Bíró Máté és Gál János élnek tovább), de nem mer hátat fordítani a kényelmes életnek. „... én csak csillogni tudok… elemektől, feladattól, állattól, embertől nem félek… Semmitől se félek.

De ahhoz gyáva vagyok, hogy a hétköznapokat éljem,

hogy hajnalban felkeljek, munkába induljak, egyik nap pont olyan legyen, mint a másik, és hetijegyet vegyek a zsúfolt villamoson, sorba álljak pénteken disznóhúsért; este, lefekvés előtt elmosogassam az edényeket. Nem.” Túlzott leegyszerűsítés lenne azt feltételezni, hogy Évát csak a gazdagság és a kényelem elvesztése zavarja, pont azért nem lesz soha kivételes és jelentőségteljes az élete, mert annyira fél ennek az ellenkezőjétől.

A Sarkadi-életmű három korszakra osztása sokáig tartotta magát, csak aztán az író hagyatékából előkerült az Oszlopos Simeon regényformátumú, befejezetlen kézirata – 1948-ból. Az, hogy Sarkadi Imrét már ekkor, 27 évesen is foglalkoztatta ez a téma, rámutat a három alkotói korszak közötti átfedésekre. Az író tisztában volt azzal, mennyire úttörő jelentőségű szöveget ír, ez szerepelt '48 februárjában anyjának címzett levelében: „Igen rossz bőrben vagyok egyébként, szörnyű sokat éjszakáztam és dolgoztam. Viszont igencsak a legjobb magyar regényt írom e pillanatban  - ilyen még nem volt, őrült büszke leszel rám, ha megjelenik. (Remélem a könyvnapra.)”

A regény végül nem jelent meg, kész is csak 12 év múlva lett, dráma formátumban. A hatvanas évek irodalomkritikájában alaptétel volt, hogy Kis Jánost az '56 után megszilárduló Kádár-rendszer lagymatag hétköznapjai hívták életre, és hogy a kor, ami ellen Kis János fordított aszkézissel lázad, az ötvenes évek. De a regény '48-as kéziratában ez is szerepel:

„A formák bomlása vagy rombolása mindig a forradalom előjele – emlékeztem a történelemre: a Bastille lerombolását annak idején magam is megpróbáltam, csak természetesen sokkal kényelmesebben, mint a franciák a maguk Bastille-jével,

helyettem majdnem teljesen elvégezte a háború.

Csak a maradék formákat kellett szétdobálni, hogy a szabadság állapotát érezze maga körül az ember (...)”

Kis János aszkézise tehát nem a hétköznapok unalmából született, hanem a háború rémségeinek következménye. Az elme nem tudja újra összeállítani a rendet a háború után maradt törmelékből és a romokból, hát úgy dönt, akkor lerombolja azt is, ami még állva maradt. Ha nem értjük, hogyan tombolhatott évekig ilyen zavartalanul az embertelenség, nincs esélyünk szembeszállni vele, talán jobb is, ha a szövetségeséül szegődünk. Ez az állapot az, amiből az Oszlopos Simeon megírásával Sarkadi kivezetni remélte magát.

Így már érthető a párhuzam az Oszlopos Simeon és A szatír bőre között is: ugyanakkor keletkezett a regény és a novella. Kis János akkor születik, amikor Apolló megszabadítja Marszüászt a bőrétől: a szatír ekkor már csak gondolkodni tud, érzékelni nem, gondolkodása pedig leválik az érzékelt valóságról. Marszüász ekkor látja meg Apolló rondaságát, ekkor látja a maguk gondolati valóságában a dolgokat, és Kis János efelé tör azzal, hogy hagyja magát kizuhanni a világból.

Nem lehet túlhangsúlyozni, hogy a háború mekkora hatást gyakorolt Sarkadi egész életművére, több tanulmányában is kitér arra, hogyan nyomorította meg egész európai generációját az 1939 és '45 közötti 6 év. Egyik írásában keserűen vág vissza azoknak, akik a két világháború közötti magyar irodalom terméséhez hasonló mesterműveket várnak Sarkadi generációjától, és azt kéri, számoljanak csak annak utána, hány százezer embert ragadott el a háború ebből a generációból.

Ebből a szemszögből nézve a Sarkadi-életmű korszakokra bontása már önkényesnek tűnik, ezek a művek nagyon is egységesek: az író kétségbeesetten keresi, hogy befelé fordulva, vagy a közösségért dolgozva érdemes-e élni, és bár a választása mindenkor megkérdőjelezhetetlenül az utóbbi opcióra esik, a társadalomból kivonulás kísértése mindvégig valós marad.

A kommunizmus kezdeti eredményei megadták Sarkadinak a választ a „miért érdemes dolgozni?” kérdésre, Bíró Máté, Gál János és a többi paraszti hős nyitottak és szívesen oldódnak fel a közösségben, ezáltal pedig mélyen megélhető örömöt találnak az életben és a munkában. Ebben a korszakban is jelentkeznek a közösségből kilógó antihősök, Ulveczki is éppen azért ennyire szerethető, mert Sarkadi a saját kételyeit írja belé. Viszont a magyar parasztság felemelkedésébe vetett hit ekkor még erős az íróban, ez adja az erőt Gál Jánosnak is ahhoz, hogy a maga szerénységével és céltudatosságával is a hatalmas és fenyegető ellenfél, Ulveczki fölé kerekedjen.

A Viharban Bot Sándora azonban már megtört ember, neki nincs miben bíznia, ahogy akkoriban már Sarkadinak sem volt. Ahogyan az író is egyre több időt töltött balatoni hajóján, Bot Sándor is elmondja, hogy „gondolatban ő már a Balatonra emigrált” életének kudarcai elől. És nem elég, hogy az író és generációja a kommunizmusban is csalódni kénytelen, '56-ban már-már visszatérni látszik a legfélelmetesebb démon, a háború is. Sarkadi itt kezdődő alkotói válságában nem véletlenül tér vissza újra elemi erővel a hős, akivel 1948-ban egyszer már megpróbált szembenézni: a kivonulást az elérhető legteljesebb tökélyig vivő Kis János.

Az írónak újra kellett élnie és újra kellett értelmeznie az Oszlopos Simeont ahhoz, hogy újra talpra tudjon állni. Az Elveszett paradicsom és A gyáva pedig arról árulkodik: ez ismét sikerült neki.

Hogy Sarkadi Imre pályája merre vezetett volna, ha 1961-ben nem hal meg, csak sejteni lehet, de abban szinte minden korabeli kritikus egyetértett, hogy ha az elveszett generációból bárkinek sikerült volna korszakos és nemzetközi jelentőségű mesterművet létrehoznia, az Sarkadi Imre lett volna. A háború elől menekülő, de önkéntelenül a forradalomba rohanó, tévelygő, mindig vívódó, kételkedő és önmarcangoló, sokat szenvedett generáció legnagyobb reménysége azonban 40 évesen, tragikusan fiatalon, éppen az első űrrepülés napján kizuhant az ötödikről, és összetörte magát a Bécsi utca kövén.


(Sarkadi Imréről Hajdú Ráfis Gábor 1973-ban írt kismonográfiát, 2001-ben pedig Pokolraszállás - Sarkadi Imre emlékezete címmel jelent meg egy, kortársak visszaemlékezéseit és elemzéseket gyűjtő kötet Márkus Béla szerkesztésében. Sarkadi művei a legtöbb antikváriumban néhány száz forintért beszerezhetőek. Én a legjobb tudomásom szerint, azonos vezetéknevünk ellenére semmilyen rokoni kapcsolatban nem állok az íróval.)