Ennyire tömeges szexuális zaklatás talán még nem történt magyar festménykiállításon

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

A kortárs festészet gyakran szórakoztató, néha pedig kifejezetten vicces is. Hecker Péter most az 1111 Galériában, az Everybody Needs Art szervezésében mutatta meg, hogy mennyire, a kurátor Bencze Péter volt, a kiállítást pedig én nyitottam meg. Íme a szöveg és az összes kép, ha csak azokat végignézed, már jól fogsz szórakozni!

Kedves közönség, drága műélvezők! 

Kissé remegő hangon, papírból olvasok fel egy csomó, egymást elég jól ismerő, furcsán felajzott embernek, akik sose röhögnek akkor, amikor én röhögnék, majd nem sokkal azután, hogy befejeztem, mind elmennek. 

Ismerős szituáció. 

A lenti laktanyában ugyanis, ahol katona voltam, az aknavető üteg hálótermében rendszerint engem kértek meg, hogy takarodó előtt, esti mese gyanánt olvassam fel a soros pornónovellát. Nem is akármilyen pornónovellákról volt szó. Nem pornólapokból vagy könyvekből kiollózott írások voltak ezek, hanem igazi popkulturális alkotások. 

Olyanok, mint ezek itt körben.

Amikor először végigfutottam ennek a kiállításnak az anyagán, rögtön az indigóval másolt lenti pornónovellák jutottak az eszembe, pedig egyetlen panda vagy macska vagy nyúl dekoltázsa se villan meg az itt kiállított képeken, azokhoz meg nem járt semmiféle illusztráció.

Azokat az írásokat valaki egyszer megírta, ki tudja hány évvel vagy évtizeddel a mi bevonulásunk előtt. Az eredeti szerző azt szerette volna, ha a befogadók azonnal megértik, ezért közismert képekkel és népszerű fordulatokkal élt, hogy a legegyszerűbbtől a legkvalifikáltabb műélvezőig mindenki pontosan levegye, hogy a kéjvágyó özvegyasszony miért néz olyan tekintettel a zuhanyozni készülő fiára. Ezt az ősszöveget a sorkatonák egymást követő generációi adogatták tovább egymásnak. Számítógép, sőt fénymásoló sem létezett, a sokszorosítás szinte egyet jelentett az ellenzékiséggel, így nem maradt más módszer, mint indigóval másolgatni 2-3 példányban. Volt, aki olvasta és úgy gépelte, míg más Ismeretlen Művészeknek valamelyik katonatársuk diktálta, így alkalmanként féreértettek ezt-azt. Volt olyan társalkotó, aki, ha nem értett egy szót, egyszerűen behelyettesítette egy neki értelmessel. Aki elfáradt – jó hosszú novellákról van szó, sokkal jobban elzsibbadt a szám esténként, mint nem sokkal előtte, ministránsként a szentlecke felolvasásától – az fogta magát és néhol egyszerűsített a sztorin, így csiszolta tovább a közösségi műalkotást. Mások meg éppen hogy unalmasnak tartották az örökölt sztorit és beleírtak egy saját történetszálat.

Egyszer átmentem a harckocsizók épületébe és belebotlottam az egyik, addigra vagy hússzor felolvasott özvegyasszonyos történet ottani példányába. Ha szöveget látok, akaratlanul beleolvasok, legyen az regény vagy az összetevők listája a vécéillatosítón. Ezúttal is így tettem, hogy pár bekezdés után rádöbbenjek: amiről addig azt hittem, hogy sima másolás, az sokkal több, izgalmasabb és viccesebb annál.

Pont mint Hecker Péter képeinek esetében.

Ennek a kiállításnak az a címe, hogy Grün. Mi jut erről az ember eszébe? Hát elsőre nyilván egy zsidóvicc, de rohadjak meg, ha most elkezdek vicceket mesélni, a katonatörténet is elég meredek vállalás volt. Másodjára meg talán az, hogy ez egy tájképkiállítás lehet, aztán a zöldek, a korszellem és a Föld elpusztulása. 

Két festő gyerekeként nőttem fel, az első ötven felnőtt, akit megismertem, egytől egyig képzőművész volt, úgyhogy egy sima béna címmel engem nem lehet megvezetni, de az a helyzet, hogy ez a címadás most pont célba talált. A Grün ugyanis - és ezt most nem azért mondom, mert én nyitom meg - a korszellem olyan tömör, átgondolt, megtévesztően könnyen fogyasztható, ugyanakkor irtó sok értelmezési irányt és réteget megnyitó elemzése, amilyennel baromi ritkán találkozni. 

A nyolc kiakasztott kép mindegyikén popkulturális szereplők jelennek meg, gyakran úgy, hogy két, egészen más szubkultúrából érkezett hős találkozik egymással egy közös képmezőn. Mint mondjuk az

Alba, a fluoreszkáló nyúl találkozása a sétáló paradicsommal

címűn. 

Ez a kép pompás példa Hecker Péter sunyi trükközésére. A mű ugyanis első látásra, az észlelés legegyszerűbb síkján is kielégítően élvezhető. Mi az hogy! Két többé-kevésbé vicces popkulturális hulladéktárgy, egy világító nyuszifigura és valami reklámból szalajtott antropomorf paradicsom találkozása a boncasztal helyett egy rousseau-i tájban igazán szórakoztató dolog.

Hecker azonban sokkal cselesebb annál, hogy ilyen szimpla élvezetet akarjon nyújtani nekünk. A kényszeres hírfogyasztó nézőnek ugyanis kapásból gyanús, hogy ez nem akármilyen nyúl. És tényleg nem. Alba az ezredforduló egyik jelentős mikrohíressége, akit a lapok akkoriban a „világ leghíresebb transzgénikus élőlényének”  neveztek. Ő volt ugyanis az a nyúl, aki génsebészeti módszerekkel megkapta egy medúza GFP nevű világító proteinjeit, így megfelelően kék megvilágításban olyan zölden ragyogott, mint a horgászok kapásjelző rudacskája. 

De Albában nemcsak ez volt az érdekes. A világító nyúl maga ugyanis eredendően nem egy tudóscsapat, hanem egy brazil-amerikai művész, Eduardo Kac projektje volt, aki egy francia genetikai labort bízott meg egy szocio-kulturális teremtmény, vagyis egy, a természetben nem létező állat létrehozásával. Kac a közönséget akkoriban gyermeki várakozásokkal eltöltő géntechnológiáról próbált volna ezzel a provokatív gesztussal valamilyen párbeszédet elindítani. A projekt része lett volna, hogy a művész a nyulat egy rövid ideig otthon tartja háziállítként. Csakhogy a kísérlet túl jól sikerült, amennyiben az élő, egészséges, de közben állítólag tényleg világító nyúl valósággal megőrjítette a nagyközönséget és a sajtót, mire a rájuk rontó nyilvánosságtól zavarba jövő génsebész tudós, Louis-Marie Houdebine egyszer csak letagadta, hogy igazából egy művész hóbortos megrendelésére dolgozott és azt sem engedte meg, hogy Kac az eredeti terveknek megfelelően hazavigye az állatot. 

Mármint ez Kac verziója. Houdebine ugyanis azóta is kitart a saját változata mellett, miszerint ez egy tisztán tudományos kísérlet volt. 

A sztorit tovább csavarta, hogy amikor egy újságíró 2002-ben rutinból megkérdezte a francia genetikust, hogy mi van Albával, az zavaros választ adott, aminek az volt a lényege, hogy a nyúl meghalt. De sem a dolog okát, sem az idejét nem tudta megmondani. Tényfeltáró újságírók ezek után arra jutottak, hogy Alba halálára az összevissza beszélő Houdebine szaván kívül nincsen semmiféle bizonyíték, mire a világító nyúl az összeesküvéselmélet-hívő szubkultúra rágcsáló származású Petőfi Sándorává vált. Amennyiben hosszú évekig azt terjesztették róla, hogy valahol igazából életben van.

Mindezek fényében a kép teljesen átértelmeződik, ahogy az ember rádöbben, hogy két fröccsöntött figura helyett a kétezertízes évek néhány legfontosabb, kordefiniáló alapproblémáját látja maga előtt:

  • Például a fake news, a hitelesség, a „kinek higgyünk?” kérdését. Hiszen itt két, hagyományos értelemben vett tekintély áll egymással szemben és állít gyökeresen mást: egy művész és egy tudós. Kinek hihetünk el bármit, ha már egy génkutatóban is kételkednünk kell? 2019 nyomasztó válasza erre az, hogy senkinek.
  • Ez – hiszen eléggé úgy tűnik, hogy Alba esetében a tudós hazudott – átvezet a tudomány elsődlegességének megkérdőjelezéséhez. A XX. században vitán felül a tudósok fújták a passzátszelet és kezdetben úgy tűnt, hogy a XXI.-ben is ők fogják.
  • De Alba példája arra is figyelmeztet, hogy mennyire naivak voltunk húsz évvel ezelőtt. Kac azért csináltatott világító nyulat, mert a génmódosításról szóló cikkektől zúgó fejjel akkoriban mindenki úgy érezte, hogy ha nem vigyázunk, pár év múlva laktózmentes tejet termelő tehenek és fotoszintetizáló csirkék fognak szaladgálni mindenfelé. Hát ebből pont annyira nem lett semmi, mint a rákgyógyszerből és a holdbázisokból.

De Alba nyúlhoz hasonlóan fontos stratégiai szereplő az antopomorf paradicsom is, aki maga a két lábon járó kérdés, miszerint  nem vagyunk-e manapság ugyanolyan naivan lelkesedők a laborban tenyésztett hússal, mint korábban a génszobrászattal. 

Mindezek tudatában telítődik jelentéssel a nyúl és a paradicsomember mögött elterülő rousseau-i zöld – grün! – táj is , ami az ezredforduló gyermeki optimizmusának és irigylésre méltó naivitásának a jelképe lesz. 

Az igazi, vagyis a vámos Rousseau kora, vagyis a XIX. század vége volt az utolsó korszak, amikor valaki egyáltalán felvethette, hogy a világ egy gyerek szemével számbavehető, a dolgok szépen egymás után felsorolhatók és kategorizálhatók. És már akkor is csak a hozzá hasonló különcök mertek ilyesmire vállalkozni. Aztán a kilencvenes évek vége felé az emberiséget teljesen váratlanul újra elkapta ez a hangulat, amin Hecker Péter 2019-ben már ekkorát nevet. Kacagás közben mintha azt mondaná:

„Fú de kurva naivak voltunk akkor, amikor úgy tűnt, hogy sosem voltunk még ennyire kiégettek.”

Az Alba, a fluoreszkáló nyúl találkozása a sétáló paradicsommal azonban nemcsak a múltba nézve mond fontos dolgokat a jelenről. Hanem direktben is. Merthogy akinek nem ugrik be Alba sztorija, az egyszerűen kimarad a kép lényegéből, amivel Hecker nagyon is 2019-es gyakorlatissággal azt üzeni neked:

„Ha nem vagy egy élő mémlexikon, nemhogy senki vagy, de nem is fogsz érteni semmit.”

Egy másik „két figura találkozik” típusú kedvencem „Az integető macska találkozása a lovagló mókussal”.

Integető macskát mindenki látott már és aki eleget facebookozik vagy tumblrezik, az játéklovon lovagló mókust is valami megosztott képen. A találkozásuk pedig arról mesél, igen viccesen, hogy a baglyok nem azok, aminek látszanak. 

A mindenki által ismert integető macskával Hecker mester egyszerre neveti ki korunk egyik legelfajzottabb hisztijét, a kulturális appropriációtól való félelmet, úgyis mint fasizmus-e indián fejdíszt húzni az áltis jelmezbálban, illetve a tömeges tudatlanságot. Erről a szerencsehozó macskáról ugyanis a sinológusokat és Japán-szakértőket kivéve mindenki azt hiszi, hogy kínai, pedig abszolúte japán szegény, maneki-neko az eredeti neve, amit a saját nyelvére mindenki úgy fordít le, hogy „tudod, az a kínai integetős macska” 

Az ősi kultúrkincsek áruvá tételén siránkozóknak külön fricska, hogy a maneki-neko pont annyira ősi, mint a magyar halászlé: a XIX. század végén találták ki. 

A páros másik tagja, a lovagló mókus is arra figyelmezteti a nézőt, hogy nem mind bagoly, ami huhog. A lovagló mókusokról készült, mémmé vált fotósorozatot 2016-ban csinálta Geert Weggen svéd fotós a saját kertjében. A mókusfixált alkotó, akinek több más sorozata is van, emberinek elkönyvelt szituációkban feltűnő mókusokról, utóbb bevallotta, hogy bár a képei nem manipulált grafikák, mégis félrevezetik a nézőt. A sorozat főszereplői ugyanis nem is lovagoltak igazából, csak rohangáltak a fákon, amikre Weggen játéklovakat szerelt, a közelükben meg kaját helyezett el, majd lesben állt addig, amíg egy mókus egy töredékmásodpercre fel nem pattant az egyikre, hogy a művész akkor kapja el  a pillanatot, amikor pont úgy néz ki, mintha az ismert rágcsáló lovagolna.

„Hiába mutatunk meg egyre többet, sőt szinte mindent a világból, egyre könnyebb átverni minket” 

– mondhatná Hecker, de hála istennek nem mond semmit, csak ilyen képeket fest.

A Toyota robotzenekarról szóló festmény megintcsak a XX. század technológiai ígéreteinek mostanában realizálódó kudarcáról szól.

Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki azt hitte, hogy 2000 után 20 évvel említésre sem méltó alapdolog lesz az emberszerű robot. Ehhez képest ott tartunk, ahol. Olyan robotokkal körülvéve, amiknél Kempelen Farkas 1769-ben készült sakkozógépe látatlanban élethűbben mozgott. Nem sokkal előrébb tartunk tehát, mint a Toyota 2005-ben, amikor az Aichiben rendezett világkiállításon bemutatta az itt is megtekinthető ultrabéna robotzenekart. 

A festmény finom trükkje az, hogy a zenekart eredeti felállásához képest, ami dob-fúvós1-fúvós2-fúvós3 volt, Hecker belefestett egy hegedűst, szemétkedős utalásként arra, hogy a mai robotok nem képesek végrehajtani semmilyen, emberi értelemben vett kifinomult dolgot. A hegedű ráadásul igazán magyarrá teszi a multinacionális robotokat szerepeltető festményt, hiszen a “valami nagyot alkotni” szinonimája nálunk minimum Karinthy híres novellája óta a hegedülés.

A többi kép is rohanó világunk egy-egy veszélyforrására hívja fel rohanó nézőinek figyelmét.

A „Pandák alvó nőt néznek” arra, hogy ne dőlj be a cukiságnak! 

Ami minden korábbinál nagyobb mennyiségben árad a 2010-es évek nyitott kijelzővel járó emberére. Nem véletlen, hogy ez az egész tárlat legbaljósabb hangulatú képe. Ami egyben utólagos magyarázatot ad arra is, hogy a South Park híres epizódszereplője miért a Szexuális Zaklatás Panda és nem mondjuk a Szexuális Zaklatás Túzok.

A Levitáló nem véletlenül a legminimalistább festmény mind közül. A szóviccek borzalmas hatalmáról, a globális gesztizmus fenyegetéséről csak radikálisan lehet értekezni.

Az „Oroszlán húsevő növényekkel”, amin a pinaszerű ragadozó növények sokkal ijesztőbbek, mint a parodisztikusan macsós külsejű ragadozó állat, megintcsak húsba, pöcsbe és fenékbe vágó kérdéseket vet fel a maszkulinitás viccbe hajó kultuszáról illetve ugyancsak viccbe hajló ellenkultuszáról.

A popkultúra természetesen mindig is nagy hatással volt a fogyasztóinak életére, ám ez a hatás korábban – hasonlóan a hagyományos kultúrafogyasztáshoz – mégsem volt igazán direkt és személyes. Hiába találkoztak néha élőben, egy rajongó átlagos esetben pont annyira tudott kommunikálni vagy került bármilyen interakcióba egy rock and roll-sztárral, mint egy zeneakadémiai bérletes a szimfonikus zenekar karmesterével. Azt kivéve mondjuk, hogy egy klasszikus karmester talán nem dugta meg annyi hallgatóját.

Ez a viszony mostanában radikálisan megváltozott. Ma már bármelyikünkkel előfordulhat, hogy egy popkulturális ikon egyszer csak megjelenik a privát életünkben. Mondjuk egy komment, egy retweet vagy egy rajongói paródia miatt.

Pont ezért a legszemélyesebb élményt nekem a nyolcból a „Virágcsendélet pankrátor babákkal és koponyával” című kép okozta. 

Ezen ugyanis az a Hulk Hogan pankrátor az egyik főszereplő, aki egyfelől egy, a kilencvenes évekből ittmaradt, naftalinszagú, kitömött ikon, másfelől ő volt a főszereplő a XXI. század első évtizedének egyik legjobb és leghuszonegyedikszázadibb sztorijában. Aminek az lett a vége, hogy négy évvel ezelőtt megszűnt a munkahelyem.

Hulk Hogan volt ugyanis az, aki sajtópert indított az amerikai Gawker bloghálózat ellen, amiért az egyik blogjukon közzétettek egy rövid ízelítőt egy általa, a saját főszereplésével készített szexvideóból. Ilyen bármikor korábban is történhetett volna. Olyan azonban nem, ahogyan az egész folytatódott. Hogan ugyanis éveken át nem fogadott el semmiféle peren kívüli egyezséget, hiába ajánlott neki a kiadó egyre magasabb összegeket. Hogy az első konkrét tárgyalás idején derüljön ki: az egész per mögött nem is ő áll igazából, mivel ő csak egy stróman, akinek fizettek azért, hogy pereljen. A majdnem tíz éven át tartó eljárást ugyanis egy őrült, bosszúálló internetmilliárdos, a Paypalt megalapító és a Facebook alapításánál is besegítő Peter Thiel finanszírozta a háttérből. Rajzfilmgonosz módjára megfogadta ugyanis, hogy a földdel teszi egyenlővé a Gawkert, amiért azok szemétkedős posztokat írtak sorozatban róla és az ilyesmihez nem szokott Szilicium-völgyi milliárdos cimboráiról.

Maga az ítélet is a régi és az új popkultúra összecsapásaként volt értelmezhető: a bíró olyan alapon szabott ki 140 millió dolláros büntetést a lapra, hogy amikor Hulk Hogan még DVD-n tudta terjeszteni a videóit, akkor egy DVD X dollárba került, a Gawker elítélt bejegyzését viszont Y millió felhasználó töltötte le, tehát a Hogant ért kár Y milliószor x, vagyis 140 millió dollár. 

Emiatt szűnt meg egyik kedvenc munkahelyem, a Gawker egyetlen magyar nyelvű kiadványa, a cink.hu blog. Hát ilyen szívbemarkolóan személyes tud lenni egy elvontan popkulturálisnak tűnő Hecker-festmény.

Meg annyira személyes, mint „A festőzombik előjöttek a műteremből” című kép. 

Amin Hecker és három festőbarátja, Braun András, Baranyai Levente és Fuchs Tamás azok képében jelennek meg, akiknek a visszatéréstől manapság szerintem simán többen félnek, mint a Jézus Krisztus második eljövetelétől. És akikben manapság többen hisznek, mint a parlamenti demokáciában.

A négyes a kortárs magyar festészet egyfajta szupercsapatának, vagyis Fantasztikus Négyesének is felfogható, amit persze egyből idézőjelbe tesz, hogy zombik, vagyis halottak, ráadásul kurva ügyetlenül mozgó halottak. 

De akkor ők, ha zombik, akkor olyan öregek, akik túlélték a saját korukat és már a sírban lenne a helyük? Vagy pont ellenkezőleg, az van, hogy ezek a zombik reflektálnak a legélesebben a saját korukra? 

Hecker Péterben sok más mellett az is csodás, hogy bármivel, így a halállal is mer, sőt tud is viccelni. És ilyen, röhögés közben is érzelmes mementót tud festeni Braunról.

Én viszont nem viccelek azzal, hogy befejeztem, aki még nem látta a képeket, az berúgás előtt mindenképpen menjen körbe és találja meg a saját, személyes popkulturális utalásait!

(A tárlat két hétig van nyitva a Bartók Béla út mellett, a Kende utca 1-ben.)

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.