Hazavágtuk az internetet, és most az internet hazavág bennünket

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

„miért élsz te Magyarországon, taknyavert lúdtalpas senkiházi? Miért nem verte a féleszű apád a piszoárba az előzményedet?

nincs még késő, elmehetsz innen, ha nem érzed jól magad, te is utálsz minket, mi is téged, minél messzebb, annál jobb!”

„Mocskos hernyó vagy!Remélem a fajtád rövid időn belül kihal!”

Ezek igazi, többek által lájkolt kommentek Miklósi Gábor, az Index újságírójának Facebook-oldaláról. Miklósi azzal vonta magára a közharagot, hogy november 15-én, a Puskás Aréna avatóján nem állt fel, miközben felvidéki magyar gyerekek énekelték a Nélküled című dalt. Ráadásul meg is írta az Indexre, hogy így tett, a kormányzati média pedig azonnal lecsapott: pillanatok alatt elárasztották a Facebookot a Miklósit szidó, hazugságokat is terjesztő (pl. hogy az újságíró kifejezetten a felvidéki gyerekeket gyalázta) posztok.

Személyesen valószínűleg jóval kevesebben lépnek oda Miklósihoz, hogy leszidják, amiért nem állt fel egy 12 éves popdal miatt, mint ahányan Miklósi Facebook-oldalán szükségét érzik tudatni a nemtetszésüket. Miklósi oldalán ráadásul túlnyomórészt olyan súlyosságú kommentek vannak, amilyenek élőszóban azért ritkán hangzanak el, ez is bizonyítja, hogy a közösségi média nemcsak alapjaiban változtatja meg az emberi kommunikációt, de valami olyasmit is tesz velünk, amitől dühösebbekké, hangosabbakká, érzelemvezéreltebbekké, butábbakká és meggondolatlanabbakká válunk.

Napokig ez az ügy tartotta lázban a magyar közösségi médiát, a kormányoldal azon pörgött, hogy Miklósi nem állt fel, a többiek meg azon, hogy miért kellett volna felállnia, és miért ment neki ilyen elánnal a kormánymédia. Persze néhány nap múlva ezt is el fogjuk felejteni, éppen úgy, ahogyan elfelejtettük, hogy nyáron leégett az Amazonas-medence esőerdőinek jelentős része, hogy 2018 májusában egy kecskeméti kisgyerek földhöz vágta Zarát, a kecskeméti vadaspark vemhes szurikátáját, vagy hogy 2017 tavaszán Trump véletlenül azt írta a Twitterre, hogy covfefe.

Ezek a hírek a közösségi médiában pillanatok alatt tömegekhez jutnak el, és azért terjednek ennyire gyorsan, mert az érzelmeinkre hatnak. Míg korábban ünnepeltük, hogy az internet egyre gyorsabbá teszi az életünket, és azt hittük, ezzel hatékonyabbá is válik majd a társadalmunk, ma már inkább a megfontoltságot és a nyugodtságot hiányoljuk a rendszerből, néha már-már rimánkodunk, hogy legalább egy kis lélegzetvételnyi időre torpanjon meg ez az állandó rohanás, időt szeretnénk, hogy végiggondolhassuk a dolgokat. Azonban nagyon úgy tűnik, elértük már azt a pontot, ahonnan nincs visszaút, sőt, mivel az életünk egyre nagyobb részét éljük az interneten és a közösségi médiában, nemhogy szűkülne a tér, amiben a közösségi média normái az irányadók, ezek a normák egyre inkább kiterjednek az életünk minden területére.

James Madison az amerikai alkotmányos berendezkedést megalapozó A föderalista 10. esszéjében arról ír, hogy a „tiszta demokrácia” nem képes orvosolni minden bajt, ami a csoportérdekek egymásnak feszüléséből eredhet. Madison különösen tartott a klikkesedéstől és a klikkek közötti irracionális viszálytól, de úgy hitte, az Egyesült Államok hatalmas területe némi védelmet nyújthat ez ellen, hiszen nagyon nehéz, szinte lehetetlen ilyen hatalmas távolságokon át terjeszteni a csoportok közti gyűlölködést, így még egy különösen megosztó vezető is maximum egy szövetségi államban lehet képes igazán feltüzelni a közvéleményt, az összes szövetségi államban semmiképp.

Az amerikai alkotmány éppen ezért van tele előírásokkal, amik lassítják a döntéshozatalt, és akár hosszú patthelyzetekhez vezetnek, de legalább megakadályozzák, hogy az amerikai polgárok közössége és az őket képviselő politikusok elhamarkodottan hozzanak meg fontos döntéseket. A világ szinte minden demokratikus alkotmánya, így a magyar is számos döntéshozatali biztosítékot tartalmaz, amik feladata az alkotmányjogi gondolkodás szerint az, hogy hagyják lehűlni a kedélyeket, a helyzet végiggondolására késztessék a döntéshozatali folyamatban éppen érintetteket.

Mára viszont az internet és a közösségi média átalakulása mindent megváltoztatott.
Semmit nem számít már egy állam mérete, a csoportviszály álhírek és gyűlölködő posztok szárnyán másodpercek alatt ér el New Yorkból Los Angelesbe, Perthből Sydneybe, Londonból Brüsszelen át Szófiába vagy Szentpétervárról Vlagyivosztokba. Az egész országokat viszálykodásba taszító, megosztó politikai vezetők fellépése pedig nemhogy gyakorivá vált, de minden pillanatban több ilyen politikus és híresség próbálja túlharsogni egymást.

A helyzet odáig fajult, hogy 2018 októberében az amerikai The Atlantic magazin egyik cikke már találóan azt írta: Amerika James Madison legrosszabb rémálmát éli.

James Madison portréjaFotó: Photo12

A közösségi médiáról 10 éve még azt hittük, jót fog tenni a demokráciának, építő társadalmi diskurzus színtere lesz. Mára jól látjuk, hogy nem így lett. A közösségi média, ezen belül is elsősorban a Twitter és a Facebook, teljesen átalakította a közbeszédet, alapjaiban változtatta meg, miről hogyan gondolkodunk, és sokkal érzelemvezéreltebbé, átgondolatlanabbá és idiótábbá tette a politikai döntéshozatalt, hektikussá, következetlenné és szeszélyessé a közhangulatot.

Jonathan Haidt, a New York University szociálpszichológusa ebben a cikkben szépen össze is szedte, mennyi minden változott negatív irányba.

Azt írja, a közösségi média tényleg sokkal közelebb hozta egymáshoz az embereket, tehát helyből kiiktatta azt a jótékony hatást, amit Madison még az USA nagy területének tulajdonított. Az azonban, hogy ma már a közösségi média segítségével pillanatok alatt juttathatunk el híreket egy ország (vagy akár a világ) bármelyik pontjáról a legtávolabbi településekig, önmagában még nem lenne baj, sőt ennek azért vannak jócskán jótékony hatásai is.

Haidt szerint a fő probléma, hogy a közösségi média szerepléssé, mérhető teljesítménnyé alakította a kommunikációt, amire korábban elsősorban kétirányú információáramlásként gondoltunk. A kétirányú, folyamatos kommunikáció során épül a szereplők egymás iránti bizalma, a hangulat egyre bensőségesebbé válik, ahogy a felek megismerik egymást. A közösségi médiában ehhez képest egyszerre beszél egy rakás hang, barátok, ellenfelek, kívülállók, idegenek próbálják túlkiabálni egymást. Hugo Mercier és a korábban a CEU-n is tanító Dan Sperber The Enigma of Reason című könyvükben nagyon szépen leírják, hogy az emberi tudattól igazából fölösleges önmegtartóztatást és a helyzet racionális végiggondolását várni, egyszerűen nem erre fejlődött ki az évezredek során. Helyette viszont nagyon szeretünk pletykálkodni, kiközösíteni másokat, manipulálni, szórakozni és egymás lelkében vájkálni, és ha erre lehetőségünk van, akkor ezt is tesszük. Ha kordában akarjuk tartani ezt az oldalunkat, minél kevesebb lehetőséget szabad hagyni neki, hogy előjöjjön.

A közösségi média pont az ilyen igényeink kielégítéséhez biztosít soha nem látott hatékonyságú eszközöket. Egy ilyen, szabályozatlan és személytelen kommunikációs térben pedig akármilyen vértezetben és fegyverzettel megy is harcba az ész és a megfontoltság az érzelem ellen, mindenképp veszít. Több kutatás is bebizonyította, hogy az érzelmileg túlfűtött posztok sokkal nagyobb érdeklődést generálnak a közösségi médiában, sőt a negatív érzelmek és a morális alapú felháborodás ezen belül is a legkapósabb.

Ebben a környezetben szinte mindig az érzelmek eltúlzása és a felháborodott moralizálás érvényesül, a tények, a kontextus és az árnyalatok eltűnnek, lényegében megszűnik a kiegyensúlyozott igazság, arra ugyanis, hogy egyrészt x, másrészt viszont y, senki sem kattint. A közösségi média azzal, hogy egy ilyen meggondolatlanul kialakított online térbe terelte a kommunikációt, kikapcsolta azokat az évezredek alatt kifejlesztett, társadalmi normaként továbbadott és megtanult mechanizmusokat, amik az embereket átgondoltabbakká és visszafogottabbakká teszik rengeteg kommunkációs helyzetben. A közösségi médiában ezek a fékek nem működnek. Elég megnézni, micsoda tábort vonzanak néhány internetes véleményformáló kicsavart féligazságoktól hemzsegő, jól hangzó, de értelmetlen és elhamarkodott frázisokat puffogtató posztjai. Ha valaki például élőben úgy beszélne, ahogyan néhány gyűlöletkeltő poszt alatt a kommentelők, a legtöbb ember valószínűleg hamar belefáradna a gyűlölködésbe, és faképnél hagyná őket, a közösségi médiában azonban szélsebesen terjed az általuk előállított tartalom.

A silány, átgondolatlan, sőt káros tartalom könnyű terjeszthetőségéről számolt be Luke O’Neil amerikai újságíró is nagy sikerű, 2013-as cikkében, amiben arról ír, hogy 2013 volt az az év, amiben végleg tönkretettük az internetet. O’Neil elkeseredve írja, hogy szinte minden esetben azok az írásai teljesítenek jól a közösségi médiában, amiket gondolkodás nélkül, negyed óra alatt csap össze, és többé képtelen azzal nyugtatni magát, hogy közben azért végez rendes újságírói munkát is (igaz, azt alig olvassa valaki), hiszen előbbivel több kárt okoz, mint amennyi hasznot utóbbival hajt.

Mondhatnánk persze, hogy ez nem új dolog, elvégre az 1976-os Network című film is pont valami ilyesmire igyekszik figyelmeztetni, pedig akkor még bőven nem volt közösségi média.

A közösségi média hatása azonban mindenképpen példa nélküli, ilyen drasztikus átalakuláson ennyire gyorsan ugyanis eddig egészen biztosan nem ment át az emberi kommunikáció. Márpedig az ilyen drasztikus átalakulásokat, és példa nélküli helyzeteket az emberek bizonyíthatóan nehezen észlelik, a gondolkodásunk egyik alapja ugyanis az, hogy mindenre analógiákat keresünk, hogy beillesszük a már ismert világba, így válik a jelen és a jövő az agyunkban a múlt kiterjesztésévé. 

Amikor a közösségi média hatásait a XX. századi tömegmédia hatásaihoz hasonlítjuk, lényegében ugyanaz a hozzáállás, ami miatt az autók megjelenésekor az emberek sokáig ló nélküli kocsinak hívták az új járműveket, elfedve a tényt, mennyire hatalmas átalakulást jelent ez a közlekedésben.

Hogy a közösségi média milyen fejlesztései jelentik a probléma magját, arról vita folyik, de a legtöbben hírfolyamokat, a „like”-gombot és a posztok egyszerű újraposztolását látják a probléma magjának. A hírfolyam 2006-ban a Twitter nagy újítása volt, létrehoztak egy falat, amin az általunk követett profilok bejegyzései ömlöttek végeláthatatlanul. Kicsit később, de még abban az évben elindította a Facebook is a saját hírfolyamát, és ezek az újítások azóta a hírfogyasztás alapjaivá váltak. A hírfolyamok a közösségi médiában folyamatosan, végeláthatatlanul ömlő tartalomnak adtak olyan formát, ami bár könnyen kezelhetőnek, egyénre szabottnak és áttekinthetőnek tűnik, valójában reménytelenül áttekinthetetlen, és semmi másra nem jó, mint hogy belefullassza a felhasználót az esetek túlnyomó többségében teljesen értéktelen és irreleváns tartalomba.

A Facebook erre az egészre 2009-ben rálökte a „like”-gombot, ami azonnal mérhetővé egy-egy netes tartalom népszerűségét, és az egész disztribúciós mechanizmust is a népszerűséghez igazította. A kör bezárult: a Facebooknak az a jó, ha a felhasználók minél többet lájkolnak és kommentelnek, így ennek megfelelően át is alakított a hírfolyamot. Azóta a hírfolyamban nem időbeli sorrendben jelennek meg a posztok, hanem egy algoritmus teszi elénk őket, aszerint válogatva, hogy a korábbi viselkedésünk alapján mire fogunk a legnagyobb eséllyel reagálni, akár negatívan, akár pozitívan.

Korai formájában ez az algoritmus döfte a kést a hagyományos online-média gyomrába is: többé nem számított egy-egy poszt vagy cikk valóságtartalma, sem a forrás szavahihetősége, hosszú órákra ragadhatnak álhírek, hazugságok átgondolatlan, felháborodásra alapozó dühöngések a hírfolyam tetejére pusztán azért, mert sokakból váltottak ki reakciót. A helyzeten nem segít az sem, hogy a Facebook a mai napig vizuálisan uniformizálja a megosztott posztokat, a Mindenegyben blog posztjai formailag ugyanúgy néznek ki a Facebookon, mint a New York Times cikkei.

A Facebook Like-gombja mellett 2009 másik nagy újítása a „retweet” gomb volt a Twitteren. A bevezetése előtt, ha valaki a Twitteren egy másik ember bejegyzését akarta továbbosztani, akkor kimásolta a posztot, beillesztette a saját szerkesztőfelületére, és beleírta, hogy RT (azaz retweet) és az eredeti szerző nevét. Olyan sokan csinálták ezt, hogy a Twitter fejlesztői közt teljesen logikusan merült fel, nem kellene-e létrehozni erre egy külön gombot. 2009-ben megtették, és elszabadult a pokol.

Chris Wetherell, a Twitter korábbi fejlesztője, aki csapatával létrehozta a retweet-gombot, idén nyáron nagy hatású cikkben vallotta be, hogy mélyen megbánta az egészet, és úgy tűnik, szörnyeteget szabadított a világra. Wetherell gyakorlatilag azt mondta, hogy a retweet bevezetése tényleg elhozta James Madison rémálmát, ugyanis minden akadályt elhárított az elől, hogy akármilyen hülyeség futótűzként terjedjen végig akár az egész világon. Korábban ugyanis az emberek legalább abban a néhány másodpercben végiggondolták, hogy mit is osztanak meg, amíg kimásolták és beillesztették a szöveget, mióta viszont egyetlen gombnyomás kell csak ehhez, sokkal meggondolatlanabbul cselekszenek.

2012-ben a Facebook bedobta a „share”, azaz „megosztás” gombot, amivel a retweethez hasonlóan mások posztjait lehetett tovább osztani, a hatás pedig tökéletesen azonos volt a retweet hatásával. A Twitter fejlesztői egyébként a 2014-es Gamergate-botrányban szembesültek először a retweet káros hatásaival, és azóta is igyekeznek valahogy orvosolni a dolgot, kevés sikerrel. A Gamergate keretében főleg nőket zaklattak bizonyos felhasználók, és hamis információkat terjesztettek róluk az interneten. A Twitter fejlesztői pedig kétségbeesetten figyelték, hogy az álhírek iszonyatos sebességgel terjednek, ők pedig semmit nem tudnak tenni a helyzet kordában tartása érdekében. Wetherell azt mondta, akkor vették észre, hogy egy rendkívül erős fegyvert teremtettek, de nem készítettek páncélt, ami véd a fegyver ellen.

Közben a kísérletek, amik korlátozzák egy-egy tartalomelem továbbosztását, egytől egyig pozitív változást mutatnak, a WhatsApp például egy több hónapos kísérlet után éppen idén év elején döntött úgy, hogy az üzeneteket egyszerre csak 5 további beszélgetésbe továbbíthatják ezentúl a felhasználók. Az újítást először Indiában tesztelték, ahol a méréseik szerint a legtöbb idiótaságot küldözgették tovább egymásnak az emberek, és a tesztidőszak alatt is azt látták, hogy drasztikusan csökkent a továbbított tartalmak száma annak ellenére, hogy az új fejlesztést ki lehetett volna kerülni, csak többet kellett hozzá kattintani. De az, hogy ki kell választanunk a kapcsolataink és beszélgetéseink közül azt az ötöt, ahová tényleg továbbítani akarjuk az adott tartalmat, már megadta azt a néhány másodperc gondolkodási időt, amire igazából mindig is szükségünk lett volna, ahhoz, hgy végiggondoljuk, mit is továbbítunk, és kinek is érdemes ezt látnia.

Elkerülhetetlen volt, hogy a közösségi médiában akadály nélkül terjeszthető hülyeség a politikában is galibát okozzon, és el is jött a 2016-os amerikai elnökválasztás, amikor a kampány fő témái szinte egytől egyig álhírek voltak. Az Egyesült Államokban a választás után nyomozás is indult, aminek azt kellett kiderítenie, befolyásolták-e az oroszok Trump érdekében a választási kampányt. Azonban ez csak a második legfontosabb kérdés.

A legfontosabb az, miért teremtettük meg ezt a közeget, ami nemcsak kiszolgáltatja a közbeszédet a tudatosan destruktív erőknek, de még akkor is a totális elbutulás felé lökné az emberiséget, ha erre nem segítene rá semmilyen tudatos destruktív erő.

Giorgio de Chirico - A vörös torony (La tour rouge) (1917)Fotó: Guggenheim Museum

Sara Critchfield, a leginkább közösségimédia-megosztásokra építő, és a felhasználókat legarcátlanabbul kihasználó (de éppen ezért elképesztő sikereket elérő) UpWorthy korábbi vezető szerkesztője egy 2013-as interjúban azt mondta: „Elutasítjuk az eszmét, hogy egy médiaelitnek vagy erre bizonyos formákban felkészített embereknek valamiféle monopóliumuk lenne szerkesztői döntések meghozatalára.” Critchfield szerint a szerkesztők maguk az emberek, és amire az emberek reagálnak, az a jó. Az UpWorthy sikere is abban állt, hogy nagyon pontosan lemérték, mire reagálnak az emberek, és pontosan ennek megfelelő tartalmat állítottak elő. A kattintások jöttek, és jött a hirdetői pénz is. Ez a hozzáállás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az emberek többsége ritkán nézi a saját hosszútávú érdekeit, ha vágyvezérelten is cselekedhet. Az online média tartalmai a közösségi médián átszűrődve jelenleg olyanok az olvasók szempontjából, mint egy hatalmas áruház, ahol minden ingyen van (hiszen az olvasók általában nem fizetnek az online újságok cikkeiért). Természetes, hogy egy ilyen áruházban az emberek túlnyomó többsége nem a kelbimbóhoz, az almához, a halhoz, a rozskenyérhez vagy az ízesítetlen magokhoz sietne, hanem először az alkoholok és az édességek sorát fosztaná ki, keveset törődve azzal, hogy ezzel hosszú távon nem tesz jó szolgálatot az egészségének.

Adott tehát egy végtelen és nagyon nehezen irányítható, érdemben szűrhetetlen tartalomfolyam, amivel minden közösségimédia-felhasználó nap mint nap találkozik, ráadásul pont arra tervezték (és számos kutatás szerint nagyon is hatékonyan tervezték erre), hogy függőséget okozzon. Egyre több időt töltünk tehát a jelenben előállított, minimum kétes minőségű tartalom céltalan böngészésével. Közben viszont egyre kevesebb időnk marad az emberiség eddigi történelme során felhalmozott, és - már csak kora miatt is - gondosan szelektált, szerkesztett tudáselemekre. Mert persze az elődeink sem voltak feltétlenül bölcsebbek nálunk, a múltbéli tudást azonban egymást követő generációk szűrték át magukon. Márpedig a közösségi média pont ettől a tudásanyagtól, a múlt tapasztalataitól és bölcsességétől veszi el a figyelmünket és az időnket.

Közben jól látjuk azt is, hogy bár korábban több szakértő is azt jósolta, hogy az online kommunikáció fokozatosan megszelídül, nem így lett. Nem az online kommunikáció lépett közelebb modorban és etikettben a kommunikáció hagyományos formái felé, hanem fordítva: a kommunikáció hagyományos formái kezdtek hozzádurvulni és hozzábutulni a közösségi médiában tapasztalható viszonyokhoz. Erre halad a nyomtatott sajtó jelentős része, a politikai beszédek, de sokszor még a magánbeszélgetések is. Annyi időt töltünk a közösségi médiában, hogy egyre elfogadottabbá válik, amit ott tapasztalunk, életünk egyre nagyobb területére terjed ki az online kommunikáció kontraproduktív szabályrendszere.

Címlapi kép: Fernand Léger: A város (La Ville) (1919), Philadelphia Museum of Art

Nélkületek nincs 444

Csak a 444 és a sajtószabadság ügye mellett elkötelezett olvasók támogatása teszi lehetővé, hogy alaposan tudjunk foglalkozni a legfontosabb témákkal.