Antal atya története: harminc év hallgatás

Reggel 4 hírlevél
Amit tudni kell, minden reggel.

A 15 éves fiúnak pont nem jutott már fekhely, ezért kénytelen volt az atya ágyában aludni. A fiatal szerzetestanár, akit ebben a cikkben Antalnak hívnak, vidéki nyári táborba hívta néhány diákját a Piarista Gimnáziumból. Amit éjszakánként csinált a fiúval a plébánia párnázott ajtajú szobájában, azt szexuális felvilágosításnak nevezte.

A nyolcvanas évek közepén járunk, Pest legrégebbi középiskolájában, a vallásellenes szocialista rendszerrel szemben összezáró közösségben. A fiú részben ezért sem tett panaszt, amíg egy baráti kiránduláson, a négyszemközt elmondott történetére úgy nem reagált egy másik piarista diák, hogy igen, vele is ezt tette Antal atya. Majd szintén ezen a kiránduláson egy harmadik diákról is ugyanez derült ki. A fiú ezután mondta csak el az édesanyjának, aki egyből azt tanácsolta, hogy akkor másnap menjen be a tartományfőnökhöz. A fiú és Jelenits István közti beszélgetés után vizsgálat indult. 

Ezen a ponton véget érhetett volna Antal atya karrierje a katolikus egyházban.

Az atyák bűnei

Kalazanci Szent József élettörténetét minden piarista diák ismeri. A rend úgy emlékszik alapítójára, mint az egyszerű spanyol papra, aki a római Trastevere negyed egyik kis parókiájának oldalában nyitotta meg a kontinens első ingyenes népiskoláját 1597-ben. A szegény gyerekeket praktikus ismeretekkel felvértező „kegyes iskolák” álltak az új rend tevékenységének középpontjában, de támogatták az egyház által üldözött Galileit is. Ez a bátor kiállás belső működési zavarokkal párosulva a rend átmeneti lefokozásához vezetett 1646-ban. De hamarosan folytathatták tevékenységüket, és az elitképzés felé forduló iskoláikból olyan zsenik kerültek ki, mint Mozart, Schubert, Haydn, Goya és Victor Hugo.

Kalazanci Szent József (1557–1648)Fotó: The Holbarn Archive/Leemage

Kalazanci József kanonizációs eljárása néhány évvel halála után megindult, halálának 100. évfordulóján boldoggá, 1767-ben pedig szentté avatták. „Minden szent élete, tevékenysége valamiképpen a Gondviselés üzenetét közvetíti... Válasz és megoldás a kor kérdéseire, egyben eligazító pont a következő nemzedékeknek” - írják róla a magyar piaristák. 1948-ban XII. Piusz pápa 

a keresztény népiskolák égi pártfogójának nyilvánította.

De van egy párhuzamos történet, amely szerint Kalazanci Szent József a gyerekmolesztálási ügyek eltussolásában is példát mutatott a következő nemzedékeknek. Diarmaid MacCulloch akadémikus, az Oxfordi Egyetem egyháztörténet professzora állítja: a piaristák első vezetője ugyanazon szempontok szerint (az egyház jó hírének védelme) és ugyanolyan stratégiával kezelte a pedofil papokat az 1620-as években, mint ahogy azt a 20. századi botrányokból ismerjük: 

  • megpróbálta titokban tartani, ami történt, 
  • külső erőket hibáztatott
  • a molesztáló papokat pedig a lebukás után áthelyezte új szolgálati helyre, ahol folytathatták a visszaéléseket. 

MacCulloch sommás megállapítása szerint e gyakorlatában a katolikus egyház „meglehetősen következetes” volt az elmúlt 400 évben.

Először és legalaposabban Karen Liebreich tárta fel a rend első évtizedeinek árnyékos oldalát, miután laikusok előtt is megnyitották az inkvizíció archívumát. Fallen Order című 2004-es könyvében a piaristák belső levelezéséből kigyűjtötte, hogy többen felszólaltak egyes paptársaik és fiú tanítványaik „tisztátalan barátsága” ellen. Kalazanci azonban eltussolta ezeket a botrányokat, közülük többet a promoveatur ut amoveatur, vagyis az előléptetéssel elmozdítani elvét követve. A legelvetemültebb pedofilként számon tartott Stefano Cherubini atyát tetteinek részletes megismerése után először iskolaigazgatóvá, majd felügyelővé emelte. Miután Kalazanci Szent Józsefet félreállították, helyét éppen a befolyásos családból származó Cherubini vette át.

A történész tizenöt évvel későbbi, idén februári cikkében arról írt, hogy rengeteg hasonló ügy heverhet feltáratlanul az aktákban, és hogy ennek a múltnak megismerése talán segíthetne megérteni, hol tévesztett utat az egyház.

Négy szerzetes

A magyar tartományfőnök a piaristák impozáns központjában fogad az Erzsébet híd lábánál. Ebben az épületegyüttesben találjuk a Kalazanci Szent Józsefről elnevezett rendházat és a nevét viselő kápolnát, illetve a rend könyvtárát, levéltárát, múzeumát – és a gimnáziumot, ahol egykor Antal atya is tanított. Szilvásy László, az idén megválasztott, sokat mosolygó provinciális olyan nyíltsággal ül neki az interjúnak, amilyet magyar egyházi vezetők közül eddig csak a pannonhalmi bencéseknél tapasztaltam. A Gellért-hegyre néző, letisztult kis irodában mentegetőzés és másokra mutogatás nélkül beszél az eddigi ügyeikről és azok vitatható kezeléséről.

A Piarista közFotó: Faludi Imre/MTI/MTVA

Hiteles információkkal a rendszerváltás előtti évektől rendelkeznek: az elmúlt 35 év irattári anyagai alapján hat szexuális visszaélés gyanúját felvető esetet tart számon a nyolcvanas évek végén nagyjából 130-140, ma 62 szerzetesből álló magyar piarista tartomány.

Négy szerzetes és két világi munkatárs ellen érkeztek bejelentések, és valamilyen következménye mindegyiknek lett.

Szilvásy László eleget tesz a kérésemnek, hogy most először egyesével ismertesse ezeket az ügyeket, de nyilvánvalóan óvatosan kell fogalmaznia, hiszen bírósági ítélet csak egyetlen alkalommal született, világi hatóságoknak tett bejelentés is csak az esetek felében, az irattári anyagok alapján pedig nehéz megalapozott véleményt mondani.

A nyolcvanas évek közepén-végén

Antal atya volt az első, akivel szemben a rendnek el kellett járnia. A nevét Szilvásy tartományfőnök nem mondja ki. Úgy fogalmaz: róla „kiderült, hogy molesztált fiatalkorút. Először felfüggesztették, elküldték pszichológusi vizsgálatra, illetve kiküldték bő egy évre külföldre. Amikor hazatért, egy újabb pszichológusi alkalmassági vizsgálat után úgy döntöttek az elöljárók, hogy maradhat tanítani.” Antal atya ezek után egy vidéki piarista gimnáziumba került, de néhány hónappal később, „amikor egy második eset is felmerült, az akkori tartományfőnök végleg eltávolította az iskolából.” Nem zárták ki a rendből, a jegyzőkönyv szerint az akkori tartományfőnök, Jelenits István arra kérte, hogy lépjen ki, és javasolta neki, hogy idősgondozással foglalkozzon.

A kilencvenes évek közepén 

történt esetet a többivel ellentétben „véleményesnek” nevezi a tartományfőnök. „Pszichés nyomás érhetett egy diákot a szerzetestanár részéről, aminek lehetett szexuális töltete, de ez nem eldönthető. Amikor a második jelzés is befutott egy bizonytalan megítélésű helyzetről, az illetőt felfüggesztette az akkori tartományfőnök.”

A kétezres évek második felében 

egy „konkrét molesztálás” rögtön ki is derült. Ekkor már volt a piaristáknak saját eljárásrendje, ennek megfelelően a szerzetest felfüggesztették, és ügyét továbbították az illetékes vatikáni hivatalnak. A Hittani Kongregáció azután fel is mentette a papi szolgálat és a szerzetesi fogadalmai alól, vagyis a lehető legsúlyosabb büntetést szabta ki. A rend jogásza megvizsgálta, kell-e feljelentést tenniük hivatalból, de arra jutott, hogy erre a szülőknek van lehetőségük. Felajánlották nekik az együttműködésüket, de végül nem fordultak világi hatóságokhoz. Az áldozat pszichológusi segítséget kapott a rendtől, és Szilvásy reméli, hogy legalább ennyivel hozzá tudtak járulni a feldolgozáshoz. Azt mindenesetre jó jelnek tartja, hogy a fiatalember nem iratkozott ki, maradt a gimnáziumukban.

A kétezertízes évek elején 

a nagykanizsai piarista gimnáziumban N. Gábor Tamás szerzetestanár egy 13 éves fiúval a szexuális szokásairól kezdeményezett beszélgetést, egy 16 éves fiúnak pedig internetes levelezésben tett szexuális tartalmú célzásokat. Nevét a többiekkel ellentétben azért ismerjük, mert jogerős ítélet született ellene (ő az egyetlen magyar egyházi személy, akinél ilyenről tudunk). Az iskolaigazgató feljelentése után indult eljárásban a pedagógus beismerte tettét. Kiskorú veszélyeztetésének kétrendbeli bűntette miatt másfél év, végrehajtásában három évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a bíróság, illetve öt évre eltiltotta a tanári hivatástól. N. Gábor Tamás még az ítélethirdetés előtt kifejezte szándékát, hogy elhagyja a rendet. A vatikáni eljárás még tart, de a kimenetele felől nincsenek kétségek.

Egy tanár és egy pedellus

az a két világi alkalmazott, akikről bejelentés érkezett a rend vezetéséhez. A tanárt figyelmeztették, hogy kerülje a testi kontaktust a diákokkal, mégis megsimogatta egy lány hátát. Az igazgató ezt az egyezségük megsértéseként értelmezte, és elbocsátotta. A pedellus kétértelmű megjegyzéseket tett, és kéretlenül ment be a diákok öltözőjébe, őt szintén elbocsátották.

Biztonságos iskola

„Ezeket az ügyeket ismerjük. Azt persze nem tudjuk, voltak-e egyéb esetek, amelyeket nem jelentettek” – fejezi be a felsorolást a tartományfőnök. 

„Nem volt tökéletes a rendszer, és fontosnak tartom, hogy a rend nevében bocsánatot kérjek az áldozatoktól.”

Szilvásy szerint ma már részben máshogy kezelnék a zaklatási ügyeket, hangsúlyozza ugyanakkor, hogy anakronisztikus lenne a 2019-es elvárásainkat visszavetíteni 20-30 évvel korábbra. „Örömmel láttam az iratokat tanulmányozva, hogy nem az volt az elsődleges reakció, hogy nem tudunk semmiről, hanem a rend megpróbált a kor eszközeivel fellépni. Tény és való, hogy akkoriban nem zéró tolerancia volt érvényben, általános volt a felfogás, hogy aki egyszer hibázik, annak adni kell még egy esélyt. Ezt ma már jószándékú naivitásnak látjuk.”

Az elmúlt tíz évben az egész piarista rend próbált szembenézni a gyerekmolesztálási botrányokkal, és a magyar tartomány is egy sor olyan intézkedést hozott, amely a gondjaikra bízott diákok biztonságát szolgálja. Szilvásy szerint a cél kettős: egyrészt a megelőzés, másrészt a megtörtént esetek átlátható kezelése, az áldozatok védelme és segítése, és annak a biztosítása, hogy az elkövető ne ismételhesse meg a tettét.

Piarista iskolák szórólapja
  • Már 2010-től érvényes volt az első rövid itthoni szabályzat, amelyet azóta több körben fejlesztettek.
  • A megelőzéssel hangsúlyosan foglalkoznak a 2011-ben indult Piarista Pedagógiai Alapképzés (PIPA) keretében, amelyet eddig a tartomány pedagógusainak több mint egyharmada végzett el. 
  • Tavalyra ért be az a folyamat, amely során jogi és gyermekvédelmi szakértők bevonásával, társrendekkel történő egyeztetésekkel megalkották azt a nyilvános – és így számon kérhető – eljárásrendet, amely biztosítja a visszaélések szabályozott kivizsgálását, és amely tartományfőnöki határozat formájában lett kötelező minden iskolában.
  • Létrehozták a Biztonságos Iskola Tartományi Tanácsát (BITT), amely egy civil szakértőkből álló bizottság, ahová bárki nyugodtan fordulhat bejelentésével. Egy ehhez hasonló honlap a magyar világi iskolák többségénél egyelőre alig elképzelhető.

A piaristák megteszik a vízválasztó gesztust: ezúton is felhívják azokat, akik korábban visszaélést szenvedtek el náluk, hogy jelentkezzenek. „Készen állunk, hogy szembenézzünk ezzel, és hogy segítsünk, ha tudunk.”

Milyen a hozzáállás a molesztálási ügyekhez a rendtársai között, illetve a magyar egyházban, kérdezem Szilvásyt. „A téma megérkezett hozzánk, elindult a belső párbeszéd, de hosszú utat kell megtenni, még többet kell beszélgetni, mert nagyon sok zavarodottság, félreértés, tisztázatlan gondolkodás van még ezen a területen.”

Az egyik ilyen tisztázatlan kérdésnek az tűnik, hogy a katolikus egyház különböző részei továbbra sem kommunikálnak egymással, és ennek a szemérmes hallgatásnak következményei vannak.

A plébános

Amikor Magyarország egyik legtekintélyesebb katolikus értelmiségije, Jelenits István tartományfőnökként azt javasolta Antal atyának, hogy az idősgondozásban – tehát a kiskorúaktól távoli területen – helyezkedjen el, a szerzetes nem fogadta meg a tanácsot. A nyolcvanas évek második felében különböző vidéki templomokban vállalt munkát, néhány évvel később pedig kérte, hadd lépjen át egyházmegyei szolgálatba.

A rend engedte kilépni, de a molesztálási ügyekről nem értesítette a püspököt, aki átvette plébánosnak.

Erről Gyulay Endre akkori szeged-csanádi megyéspüspök, 2006 óta nyugalmazott főpásztor számolt be kérdésemre. „Provinciálisa kért, hogy az egyházmegyémben működő kiváló piarista mellé engedjem meg, hogy küldhesse.” Méghozzá azért, mert ez az „igen kiváló pap szeretné, ha [Antal atya] mellette egy ideig munkálkodva lelkileg megerősödne. Megbízva az általam is nagyon tisztelt provinciális úrban, nem kérdeztem a kérés okát.”

Antal atya ezek után mintegy három évtizeden át szolgált a Szeged-Csanádi Egyházmegyében féltucatnyi különböző állomáshelyen. Püspöke állítja: „Itteni működése alatt semmiféle rendellenes viselkedése nem történt. Két új működési helyén azt is engedélyeztem, hogy az iskolában is vállalhat - az igazgatónő kérésére - matematika tanítást. Egyik helyről sem érkezett hozzám rendkívüli esemény.”

Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyéspüspök felszenteli a világ magyarságának összefogását jelképező harangot a VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján a szegedi dómban 2017. május 21-énFotó: Rosta Tibor/MTI/MTVA

Szerettem volna megtudni, hogyan látta ebben az időszakban a környezete Antal atyát. Ehhez először egy vele sokáig együtt dolgozó nőt kerestem meg. „A munkatársam, plébánosom, gyóntatóm volt éveken keresztül. Jóakaratú, derűs, türelmes, de leginkább hiteles embernek ismertem meg. Amit mondott, azt élte is. Csodálkozom a felvetésen, már csak azért is, mivel nálunk ő alig volt kapcsolatban gyermekekkel, a hitoktatásért mások feleltek. Az előző plébániai helyszíneiről viszont nem tudok nyilatkozni.”

Ezután két olyan plébánossal beszéltem, akik egy-egy korábbi egyházközségét vezetik. Egyikük kategorikusan megtiltotta, hogy bármit idézzek tőle, a másik döbbenten mondta, hogy ilyen vádról vagy pletykáról soha nem hallott a hívektől, akik „a legnagyobb tisztelettel” beszéltek az atyáról. 

Közjáték: egy kolléga

A közeg és az egyházon belüli mentalitás megértéséhez egy párhuzamos történetet hívunk segítségül, ami szintén Délkelet-Magyarországon történt az ezredforduló környékén.

Már javában zajlott a botrány a Szeged-Csanádi Egyházmegyében 2001-ben, amikor a Fejér megyei Káloz polgármestere összehívott egy sajtótájékoztatót, és közölte: amikor még náluk szolgált, Sz. Károly plébános az általános iskola folyosóján úgy megvert egy hittanról hiányzó fiút, hogy annak orrán-száján dőlt a vér. A polgármester telefonált a püspökségre, hogy a plébánost azonnal helyezzék el. A székesfehérvári püspöki hivatal vezetője a helyszínen meggyőződött a történtekről, és még aznap leváltotta. A polgármester három olyan konkrét esetről tudott, amikor Sz. Károly kislányokat zaklatott. Ezek után elhelyezték Kálózról, de szinte rögtön új feladatot kapott 200 kilométerrel odébb, a déli határhoz közeli Deszken.

Mivel ez a modell nagyon hasonlít arra, amelyet a molesztáló papokat folyton áthelyező katolikus vezetőknél leírtak világszerte, rákérdeztem Gyulay püspöknél, hogy a Székesfehérvári Egyházmegye tájékoztatta-e annak idején Sz. Károly viselt dolgairól, mielőtt átvette a papot. 

A püspök első válaszában azt írta, Sz. Károly nem szolgált az egyházmegyéjében. De ez nem igaz, pozíciójából személyesen Gyulay mentette fel.

Amikor figyelmeztettem akkori nyilatkozataira, a püspök második körben leírta, hogy bizony nem emlékezett a papra, még amikor rákeresett, akkor „sem jutott eszembe semmi róla”. Nincs kétségem afelől, hogy a nyugalmazott püspökként is igen aktív Gyulay őszintén válaszolt: egyszerűen nem emlékezett az egyetlen nyilvánosságra került molesztálási ügyre, amelyet kezelt.

Arra második válaszában sem tért ki, hogy hallott-e Sz. Károly korábbi ügyeiről, mielőtt plébánosi kinevezést adott neki, de azt megírta, hogy „mivel nyugdíjasként jött, az egyházmegyéje engedélye nélkül alkalmazhattam.” A 73 éves plébánosról 2001-ben tudódott ki Deszken, hogy veri a fiúkat és úgymond megengedhetetlen módon simogatja a lányokat. Az iskola igazgatónője, napközis nevelője és tíz szülő tett panaszt a megyéspüspöknél. Sz. Károly tagadta a vádakat, és állította, hogy eddig nem volt rá panasz - ezek után állt nyilvánosság elé a Fejér megyei polgármester a korábbi panaszokkal.

Deszki Magyarok Nagyasszonya templomFotó: Google Maps

Az egyik szülő elmondása szerint azért fordult a sajtóhoz, mert Gyulay püspök nem válaszolt érdemben a levelükre. Miután a média tudósított az ügyről, az egyházmegye megindította a vizsgálatot, Gyulay püspök pedig közölte: Sz. Károly az iskolában nem tarthat hittanórát, csak a templomban, s természetesen nem alkalmazhat testi fenyítést. „A nyakamat tettem volna rá, hogy nem igazak a vádak, mégis felmentettem a beosztásából” - nyilatkozta két évvel később a Magyar Hírlapnak a megyéspüspök. Ekkor fogalmazta meg alapelvét a szexuális zaklatásokról: 

„Ha bármilyen gyanú felvetődne, először beszélnék a pappal. Ha a megbotlás csak egyszeri, folytathatná szolgálatát, ám ha többször előfordulnak ilyen esetek, ki kell vonni az illetőt a forgalomból.” 

Amikor februárban ezt a történetet is közzétettem az elmúlt húsz év jobbára elfeledett egyházi molesztálási ügyeinek gyűjteményében, rákérdeztem Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspöknél, hogy elődjének álláspontja mennyire számított általánosnak, és mit gondol róla most. Nem válaszolt, ahogy a magyar egyházból tudtommal senki más sem határolódott el ettől a gondolattól.

Gyulay püspök most úgy magyarázta megnyilatkozása értelmét, hogy „az első meggondolatlan, félreérthető érintésre (nem valódi pedofil cselekvésre) elegendő a figyelmeztetés, de a tudatos másodikra már nem.” A zéró toleranciát hirdető Ferenc pápa álláspontját „természetesen elfogadja”, és hozzáteszi: „Az igazi bűnt akkor is, most is elítélendőnek tartom, az ezzel élni akarók nem alkalmasak a papi szolgálatra. Lelkük megtisztítására, a megjavulásukhoz szükséges isteni segítésre fontos a szentgyónás.”

Sz. Károly későbbi sorsáról annyit tudunk, hogy 2008-ban mint nyugalmazott plébános mondott szentbeszédet.

A Vatikán kérdez, és hallgat

Antal atya a deszki botrány idején az egyik szomszédos falu plébánosa volt, nem sokkal később azonban már nagyobb városi gyülekezeteket bízott rá főpásztora. Misézett és tanított az egyházmegye templomaiban és iskoláiban, egészen 2019 tavaszáig.

Előmenetelében nem okozott fennakadást, hogy 2010-ben hosszú idő után megint történt egy hivatalos lépés: 

a Vatikán nagykövetsége kikérte az összes róla szóló iratot a piaristáktól.

„2010-ben a budapesti Apostoli Nunciatúra kérésére a rá vonatkozó összes jegyzőkönyvet a tartományfőnök átadta az akkori apostoli nunciusnak. További információnk nincs azzal kapcsolatban, hogy milyen vizsgálat vagy eljárás részei lettek ezek az iratok” - közölte a piarista tartományfőnök.

Juliusz Janusz pápai nuncius (b) üdvözli beiktatásán Udvardy György püspököt, a Pécsi Egyházmegye új vezetőjét a pécsi bazilikában 2011. április 25-énFotó: Kálmándy Ferenc/MTI/MTVA

Kevéssé életszerű, hogy egy húsz évvel korábban lezárt vizsgálat miatt érdeklődne a Vatikán, az sokkal inkább, hogy egy friss bejelentés után kezdtek nyomozni. Az Antal atyáért felelős püspökségtől várhattunk volna plusz információt, csakhogy a katolikus egyházon belül ezúttal sem volt kommunikáció: a szeged-csanádi egyházmegye általános helynöke, Dr. Kovács József tájékoztatása szerint „nem értesítettek bennünket, és így nem is tudtunk a 2010-es vizsgálatról.” Hozzátette: „jelenleg nincsen feljelentés és vizsgálat senki ellen a Szeged-Csanádi Egyházmegyében.”

Nem feltétlenül kapcsolódik közvetlenül a történethez, de a szervezeti kultúrához fontos adalék lehet, hogy egy évvel később a pápa elhelyezte Magyarországról az Antal atya iratait kikérő nunciust. Az Index akkor arról írt, hogy a Szentszék budapesti nagykövetét a vatikáni államtitkárság értesítette egy magyar egyházi személyek homoszexuális visszaéléseiről szóló bejelentésről, Juliusz Janusz azonban inkább eltussolta az ügyet. Egy bírósági perben derült ki a nunciusról, hogy bizalmasan értesítette az érintett egyházi embereket az ellenük szóló bejelentés tartalmáról.

Az Apostoli Nunciatúra ettől függetlenül még közölhetné, mi volt a 2010-es vizsgálódás tárgya és eredménye, de onnan az elmúlt hónapokban se erre, se több másik megkeresésemre nem kaptam reakciót.

Lehetséges lenne, hogy a Vatikán vizsgálatot folytat lassan tíz éve, de erről nem értesít senkit?

- tettem fel a kérdést Ferenc pápa egyik legfontosabb szakértőjének, a Pápai Gyerekvédelmi Bizottság tagjának, Hans Zollnernek. 

Hans Zollner egy budapesti beszélgetésenFotó: botost/444.hu

Amikor májusban egy konferencia után elmeséltem a jezsuita szerzetesnek az Antal atya ügyével kapcsolatos kétségeimet, elsötétülő arccal bólintott: „igen, ebben a helyzetben minden érintett sérül”. Mármint abban a szerinte változtatásra szoruló gyakorlatban, hogy nincsenek világos szabályok, kit és mikor kell informálni egy folyamatban lévő vizsgálatról. „A katolikus kánonjog egyik érintett tájékoztatását sem írja elő, vagyis az Ön által leírt esetben se a vélelmezett áldozatokat, se a gyanúba került papot, se a szerzetesrend vezetőjét vagy a megyéspüspököt nem kötelező beavatni semmibe.” Még azt sem kell közölni velük vagy a nyilvánossággal, hogy folyik-e egyáltalán vizsgálat – ismertette Zollner a „tarthatatlan” helyzetet. 

Mivel a világ minden szegletéből érkező számtalan gyerekmolesztálási eljárással mindössze 18 ember foglalkozik a Hittani Kongregációban, ezért Zollner azt is elképzelhetőnek nevezte, hogy a felhalmozódott ügyhátralék miatt hosszú évekig áll egy ügy feldolgozása. 

Betegszabadság, új kihívások

Alig néhány héttel azután, hogy idén március-áprilisban először kértem tájékoztatást róla a piaristáktól és az Apostoli Nunciatúrától, Antal atya eldöntötte, hogy betegszabadságra megy. A püspök megadta az engedélyt, a döntést hivatalosan is kihirdették az egyházi közlönyben. Ahogy Dr. Kovács József általános helynök fogalmazott: „saját kérésére, súlyos egészségügyi problémái miatt, orvosi javaslatra hegyvidékre költözött. Költözésének nincsen köze a [kérdésben említett] előzményekhez.”

Egy augusztus végi reggelen misére mentem egy takaros dunántúli város templomába. Antal atya ugyanis egy netes felületen kicsit másképp számolt be az új fejleményekről, mint az egyházmegyei közlöny: azt írta, lelkészként szolgál tovább, csak egészségügyi állapotára tekintettel egy dombosabb vidéken. A misét azonban nem ő tartotta, úgyhogy miközben követtem a szertartást, elkönyveltem magamban, hogy akkor mégiscsak a hivatalos közlés lesz az igaz a betegszabadságról. De az úrfelmutatás előtt felnézve egyszer csak azt láttam, hogy 

Antal atya a padsorok mellett előre sétál, és beáll a plébános mellé áldoztatni. 

Betegségnek semmi nyoma nem látszott rajta, a ministránsokra visszafogott, derűs mosollyal nézett, az áldozni készülő szülők mellett álló gyerekek haját kedves mozdulattal kócolta össze.

Bár a Veszprémi Érsekség hivatalos nyilvántartásában nem szerepel, Antal atya elérhetősége nem sokkal később már a templom hirdetőtáblájára is felkerült, és egy sajtóeseményen is a város lelkészeként lépett fel. 

A veszprémi érseki palota (a fehér épület középen) a Várhegyről néz le a városraFotó: Szigetváry Zsolt/MTI/MTVA

Udvardy György veszprémi érsektől többek között azt kérdeztem, értesítette-e őt bárki a pappal szemben folytatott korábbi vizsgálatokról, mielőtt új szolgálati helyre nevezte ki. Ha igen, tájékoztatta-e a plébánost vagy a helyi híveket erről? Illetve felmerült-e, hogy az atya a korábbi problémák miatt ne foglalkozhasson gyerekekkel? 

Korábban, egy Baranya megyei ügy feltárásakor az akkor még pécsi püspök Udvardy Györgynek legalább a titkárságvezetője válaszolgatott (annyit, hogy tegyek feljelentést), de az érsekségtől most már semmilyen jelzést nem kaptam.

A visszaesésről

Az elmúlt hónapok adatgyűjtése során kirajzolódó képen a katolikus egyház különböző vezetői és tagjai állnak, akik még egymásnak se mondanak semmit.

Látjuk az iskoláiról híres piarista rendet, ahol az elmúlt évtizedekben is jó pár zaklatási ügy kiderült, de közben számos példamutató lépést tettek. Azt viszont egészen megkeresésemig nem közölték senkivel, hogy a nyolcvanas években kétszer is eljárást folytattak Antal atya ellen, és mindkétszer szankcionálták is a molesztálást.

Látjuk a vatikáni követséget, amely a gyerekmolesztáló papokkal folytatott kétezer éves küzdelem után, amikor az egyház már nyakig ült történetének egyik legnagyobb válságában, amikor Ausztráliától az Egyesült Államokig százával vagy ezrével derültek ki eltussolt gyerekmolesztálási ügyek, akkor, 2010-ben kikérte az iratokat Antal atyáról – majd nem szólt semmit.

Látjuk a magyar püspököket és plébánosokat, akik sokszor nagyon rosszul kommunikálnak, de részben joggal tárják szét a kezüket, hogy velük se a piarista rend, se a nunciatúra nem közölt semmit.

A kép hátterében pedig ott gomolyog az a sötét tudás, hogy aki többször molesztált már gyerekeket, az sokszor a lebukás után sem hagyja abba.

Az erre szakosodott amerikai hivatal részletes adatelemzése szerint a kiskorú fiúkkal szexuálisan visszaélők között kiemelten magas a visszaesés aránya. Az ilyen bűncselekményért elítéltek 35 százaléka másfél évtizeden belül újra a vádlottak padján ül. Egy ugyanott ismertetett másik vizsgálat szerint azoknál a legmagasabb, konkrétan 77 százalékos a visszaesési kockázat, akik soha nem házasodtak meg, és az áldozatuk családon kívüli fiú. Az elemzés ráadásul hozzáteszi, hogy a gyerekek molesztálásának még a szexuális bűnökön belül is kiemelkedő a látenciája, ezért a csak vádemelésekkel és bírósági ítéletekkel dolgozó számítások erősen torzítanak.

A püspökök, akik egyik helyről a másikra helyezték bepanaszolt papjaikat, az elmúlt két évtizedben világszerte védekeztek azzal, hogy nem ismerték e bűn természetét, nem tudták, hogy a molesztálók újabb és újabb áldozatokat keresnek, sőt azt sem, hogy ezek a visszaélések milyen pusztító hatással lehetnek a gyerekekre.

Bizonyosan sokan szenvedtek ilyen tudáshiányban, de az érvelés általános érvényét vitatják. Paul J. Isely pszichológus például 1997-ben, vagyis évekkel a botrányok legújabb hullámát kiváltó bostoni tényfeltárás előtt arról írt a Pastoral Psychology hasábjain, hogy az Egyesült Államokban legalább a 60-as évektől kezdve rendelkezésre álltak a visszaesők magas arányára és az áldozatok traumáira vonatkozó ismeretek. Figyelmeztették is a pedofil papokat kezelő egyházi intézeteket, hogy ne engedjék vissza őket gyerekek közelébe, mégis megtették. Isely tanulmányában sürgette a püspököket, hogy vegyék figyelembe az ismert tudományos eredményeket, de ezt csak a kétezres években a médiát elárasztó horrortörténetek hatására tették meg.

Az könnyen elhihető, hogy a nyolcvanas évek Magyarországán nem voltak ismertek a nyugati pszichológia és kriminológia friss kutatásai, de a piarista rend később sem osztotta meg az Antal atya ügyében folytatott vizsgálat eredményét. Az pedig még kevésbé lenne érthető, ha az derülne ki, hogy a Vatikán 2010-ben, amikor már rég az őszinte szembenézés elvét és a zéró toleranciát hirdette, egy újabb bejelentés után elásta az információt. 

A paplak oldalában

Antal atyát természetesen egész máshogy hívják. A nevét nem csak azért nem írjuk le, mert jogi problémákat vetne fel, hanem mert a konkrét ember „lebuktatásánál” érdekesebb a magyar egyház működése. Annak a koreográfiának a megfigyelése, amelyet ilyen közelről még nem volt alkalom leírni, és amely során mindenki némán mozgott harminc éven át egy sokféleképpen terhelt hagyományban. 

A cikk főszereplője mégis a pap, akit a gyerekmolesztálási ügyei miatt inkább az idősgondozás felé tereltek, de ő más utat választott. A visszaemlékezések szerint sokaknak lett támasza, és helytállt nehéz helyzetekben.

November elején, egy esti mise után megálltam a paplak mellett, és felhívtam Antal atyát. Arra gondoltam, hogy a tudat, hogy idáig utaztam egy rövid beszélgetés kedvéért, zavarba hozza annyira, hogy kijöjjön. Ezzel a lehetőséggel nem kívánt élni, sőt a későbbi interjútól is elzárkózott, de telefonon minden kérdésemre válaszolt. Amikor a piaristák vizsgálatát említettem, azt kezdte ismételgetni különböző módokon, egyébként végig nyugodtan, hogy ellene nem folyt eljárás gyerekmolesztálás miatt. Mikor már öt perce beszéltünk, emlékeztettem, hogy ennyi idő alatt egyszer sem mondta azt, hogy nem is molesztált gyerekeket. Erre kifejtette, hogy ami történt, az nem volt olyan súlyú, hogy molesztálásnak nevezzük. Akkor minek nevezzem, mit írjak a cikkbe, kérdeztem. Nem tudom – ismételte el kétszer.

Az őt érintő vatikáni vizsgálatról a változatosság kedvéért ő sem hallott. Azt is kifejtette, hogy szerinte az ilyen ügyek nem tartoznak a nyilvánosságra, azokat az egyház képes házon belül kezelni.

Egy hónappal később, december elején felhívtam a dunántúli város plébánosát, aki mellett Antal atya dolgozott. Semmit nem hallott a korábbi ügyeiről, se a püspöke, se Antal atya nem tájékoztatta. A vele hónapokig egy fedél alatt élő Antal atya azt sem említette neki, hogy egy újságíró éppen hosszú cikket ír az életéről. A plébános annyit tudott, hogy az atya betegszabadságon van. Mikor mondtam, hogy nekem nem tűnt betegnek, kitérően annyit válaszolt, hogy a tüdejére panaszkodott, ezért költözött hegyvidékre. Aztán gyorsan hozzátette, hogy három hete - vagyis nem sokkal telefonbeszélgetésünk után - Antal atya visszatért a szeged-csanádi egyházmegyébe.

A szegedi püspöki helynök azonban a 444 kérdésére azt írta: „Nem tudunk róla, hogy visszaköltözött volna az egyházmegye területére, bár arra is joga van.” Antal atya továbbra is betegszabadságon van, szabadon költözhet bárhová az országban - tette hozzá Dr. Kovács József, majd így zárta rövid levelét:

„Amint betölti a 65. életévét, nyugállományba helyezzük.”

A hazai katolikus közösség egyik ismert tagját kértem, értelmezze a helyzetet. Nehezen ment neki, mivel alapesetben egy püspöknek tudnia kell, hol él és mit csinál az egyházmegyéje papja, az nem tűnhet el csak úgy. Mennyire általános, hogy egy pap 65 évesen nyugdíjba megy ilyen súlyos paphiány idején, kérdeztem, amire azzal a mondással válaszolt, hogy amíg járni tud a plébános, nálunk addig lélegeztetőgéppel is misézik.

A cikk publikálása előtt nem sokkal azonban ráakadtam egy bejegyzésre  a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola oldalán, amely szerint Antal atyát másfajta kihívások várják: új megbízatása a jövő hittantanárainak képzése.

A találkozás

Az a 15 éves fiú, aki végül bejelentést tett több mint harminc éve, ma már családapa. A konyhájában ültet le, és a vezető beosztású emberek magabiztosságával tartja kézben a helyzetet. Közli, hogy először válaszol bármilyen kérdésemre, de a végén külön meghatározza majd, mit írhatok meg.

Azt mondja, a legnehezebb a nyári tábor utáni időszak volt, mert egy világ omlott össze benne, és csak kevesekkel tudott róla beszélni.

„Hogy egy szent ember ilyet tehet... És másnap misézik, és ugyanazzal a kézzel fogja az ostyát...”

Visszatekintve úgy látja, két okból nem beszélt róla rögtön. Egyrészt függő viszonyban volt az amúgy népszerű szerzetestanárral, másrészt „abban az időben az ember nem köpött” - utal a kommunistákkal szembeni véd- és dacszövetségre, amelynek tagjai okkal gondolhatták, hogy ha ilyesmi nyilvánosságra kerülne, azt a hatalom felhasználhatná a keresztény intézmények ellen.

A férfi külön kér, hogy a cikkben szerepeljen: nem hagyta ott az iskolát, amelyet szeretett, és ahol hiteles emberekkel találkozott.

Eszébe szokott jutni, ami történt? Nem minden nap, de havonta igen - mondja. „Még a szagokra is emlékszem, belém ivódtak.”

Címlapi kép: Kiss Bence