Putyin felújította a szovjet korszak rettenetes gyakorlatát: a külföldön végrehajtott politikai gyilkosságokat

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem
  • Jandarbijev, Litvinyenko, Szkripal, Hangosvili – a Kreml ellenségei külföldön sincsenek biztonságban.
  • 2006 óta az elnök a felsőház jóváhagyása nélkül is utasíthatja a szolgálatokat külföldi gyilkos akciókra.
  • Moszkva rendre tagadja érintettségét, de a világ egyre kevésbé hisz neki.
  • A leszámolások félelmet keltenek, és növelik az Oroszország iránti bizalmatlanságot .
  • Cikkünk szerzője Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. 

Augusztus végén Berlinben meggyilkoltak egy grúziai csecsent, Zelimhan Hangosvilit. A feltételezett tettest röviddel a merénylet után elfogták. Elsőre – az útlevele alapján – még úgy tűnt, hogy Vagyim Szokolovnak hívják, de rövidesen kiderült, hogy az úti okmánya hamis, a merénylő valódi neve Vagyim Kraszikov. A moszkvai The Insider közlése szerint Kraszikov – aki korábban a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB különleges erőinél szolgált –, többszörös gyilkos. Az egykori titkosszolgálati tisztnek a gyilkosság idején elvileg börtönbüntetését kellett volna töltenie, de még 2014-ben rejtélyes körülmények között eltűnt. Egy ideig ugyan szerepelt a neve az orosz Belügyminisztérium és az Interpol körözési listáján, majd váratlanul törölték mindkettőről.

A német hatóságok nyilatkozata szerint Berlin többször kérte Oroszország segítségét a merénylő személyazonosságának megállapításához, ám Moszkva elzárkózott ettől. Ennek ellenére a német hivatalos szervek egy idő után nemcsak a gyilkos személyét tudták beazonosítani, de azt is bizonyítottnak látták, hogy Kraszikov tettét vagy Moszkva, vagy a Ramzan Kadirov irányította Groznij utasítására hajtotta végre. A fentiekre hivatkozva a német hatóságok december elején két orosz diplomatát kiutasítottak az országból. Válaszul Moszkva ugyanezt tette.

A Hangosvili-ügy azonban ezzel nem zárult le. A „normandiai négyek” december elején tartott párizsi találkozóját követő sajtótájékoztatón Putyin egy újságírói kérdésre válaszolva kijelentette, hogy Oroszország hivatalosan többször is kérte Németországtól Hangosvili kiadatását, de kérése nem talált meghallgatásra. Az orosz elnök élve az alkalommal azt is előadta, hogy a Berlinben meggyilkolt csecsen véreskezű terrorista, aki – többek között – részese volt egy csaknem száz ember életét kioltó akciónak, nem beszélve arról, hogy a lelkén szárad a moszkvai metróban végrehajtott egyik terrortámadás is. Minderről nemcsak Merkel német kancellár hallhatott először – aki Putyin mellett állva egy szóval sem reagált az orosz elnök szavaira –, de az orosz közvélemény is. Az utóbbi a berlini merénylet előtt semmit nem tudott Hangosviliről. Valószínűleg azt sem tudta, hogy létezik.

A német rendőrség által közzétett kép Hangosvili gyilkosáról. Akkor még nem tudták, hogy a neve Vagyim Kraszikov.Fotó: -/Picture-Alliance/AFP

Merkel ugyan a sajtótájékoztatón nem reagált Putyin szavaira, de azt helyette pár nappal később megtette a kormányszóvivő, aki kijelentette, nincs semmi nyoma annak, hogy Moszkva bármikor is kérte volna Hangosvili kiadatását. Putyin szóvivője erre azzal reagált, hogy megismételte az orosz elnök állítását, amihez kissé ingerülten még azt is hozzátette, nem kíván vitába bocsátkozni német kollégájával, mert „nekünk nincs mit magyarázkodnunk, a mi feladatunk, hogy tájékoztatást adjunk az általunk megtett lépésekről”. Ennél többet sem ő, sem a Kreml többi munkatársa nem tett, holott ha lett volna orosz kiadatási kérelem, annak bemutatásával rögtön le lehetett volna zárni a vitát, és egyértelművé lehetett volna tenni, hogy Putyin nem a levegőbe beszélt. Ám a kérelem bemutatásával Moszkva továbbra is adós. 

Az ügyben azonban más furcsaságok is akadtak. Mert akár volt kiadatási kérelem, akár nem, az azért mégiscsak „szokatlan” eljárás, amikor egy állam felhatalmazottnak érzi magát arra, hogy ügynöke egy másik állam területén politikai gyilkosságot kövessen el. Ezen mit sem változtat az a körülmény, hogy volt esetleg kiadatási kérelem, de a német hatóságok megtagadták annak teljesítését. Ez még senkit nem jogosítana fel arra, hogy kezébe vegye az ügy „rendezését”. Moszkva persze máig tagadja, hogy bármi köze lenne a merénylethez. Miért is lenne, hiszen Putyin szerint, mint ahogy azt a párizsi sajtótájékoztatón megjegyezte, Hangosvili olyan banditakörnyezetben élt, ahol mindennaposak az efféle leszámolások. 

A világ azonban egyre kevésbé hisz Moszkvának. A 2006-os Litvinyenko-gyilkosság és a 2018-as Szkripálék ellen végrehajtott merényletkísérlet után – hogy csak a legnagyobb hullámokat keltő orosz titkosszolgálati műveleteket említsük, noha ebben az időszakban jóval több hasonló akcióra került sor –, ez nagyon is érthető. Egyre több bizonyítéka van annak, hogy Putyin elnöksége idején Moszkva – a jelcini évek kihagyása után – felújította a szovjet korszakra oly jellemző külföldön végrehajtott politikai gyilkosságok gyakorlatát. Ebben a tekintetben élesen különbözik egymástól a jelcini és a putyini korszak. Az előbbi idején ugyan viszonylag gyakoriak voltak a véres belpolitikai és üzleti leszámolások – amelyek mögött azonban soha nem az állam állt, hanem magánérdekek –, ám arra a kilencvenes években soha nem találni példát, hogy az orosz titkosszolgálatok külföldön merényleteket követtek volna el.

 A fordulat 2004 februárjában következett be, amikor Katarban felrobbantották a korábbi csecsen elnök, Zelimhan Jandarbijev dzsipjét. A merénylet következtében azonnal meghalt a volt elnök és két testőre, míg Jandarbijev velük utazó tizenhárom éves fia súlyos égési sérüléseket szenvedett. A merénylet után nem sokkal a katari hatóságok elfogtak három orosz férfit, akik közül az egyikről kiderült, hogy a dohai orosz nagykövetség első titkára, míg a másik kettő röviddel a merénylet előtt érkezett Katarba. A követségi munkatársat – tekintettel diplomáciai immunitására – rövid időn belül szabadon engedték, míg a két, szolgálati útlevéllel ellátott társát, továbbra is őrizetben tartották.

A katari letartóztatásokkal szinte egy időben meglepő dolgok történtek Moszkvában. A seremetyevói repülőtéren lefogtak három katari birkózót, akik az orosz fővároson át utaztak Minszkből Belgrádba egy nemzetközi versenyre. Letartóztatásukat az orosz hatóságok a vámszabályok megsértésével, illetve azzal indokolták, hogy a katari sportolók nagyon hasonlítanak az orosz titkosszolgálatok által keresett terroristákra. Röviden: az oroszok rövid úton gondoskodtak csereként felajánlható túszokról. Ettől a pillanattól kezdve az addig is nyilvánvaló orosz érintettség még inkább nyilvánvalóvá vált.

A katari hatóságok felettébb magabiztosak voltak. Valószínűleg azért, mert az amerikaiak olyan lehallgatott beszélgetéseket adtak át, amelyek egyértelművé tették a letartóztatottak bűnösségét, akik az eléjük tárt bizonyítékok hatására bevallották, hogy az orosz katonai hírszerzés, a GRU munkatársai. A dohai hivatalos szervek olyannyira biztosak voltak a két orosz férfi bűnösségében, hogy azokat – Putyin katari emírrel folytatott többszöri telefonbeszélgetése ellenére is – nemcsak hogy bíróság elé állították, de életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A katari börtönt 2004 végén csak azok után hagyhatták el és térhettek vissza hazájukba, hogy Moszkva ígéretet tett arra, hátralévő büntetésüket oroszországi börtönben töltik majd le. Ebből azonban, ahogy várható is volt, semmi nem lett. 2005 februárjában az orosz büntetés-végrehajtás parancsnoka már azt nyilatkozta, hogy nincs tudomása arról, hogy a Katarból visszatért két GRU-tiszt bárhol is töltené büntetését.

Ám ennek a történetnek is lett folytatása, mégpedig felettébb érdekes. A Jandarbijev-merénylet után alig két évvel ismeretlenek Irakban elraboltak és meggyilkoltak négy orosz diplomatát. Az eset – érthető módon – hatalmas felháborodást keltett Oroszországban. A politikai osztály tagjai egymással versengve álltak elő az emberrablók felkutatására és megsemmisítésére vonatkozó terveikkel. Ezek között a legfontosabb az a két törvénymódosítási javaslat volt, amit egyfelől a felsőház, a Szövetségi Tanács, míg másfelől az alsóház, az Állami Duma terjesztett elő. Az előbbi azt javasolta, hogy az elnök kapjon felhatalmazást „a nemzetközi terrorizmus elleni harc érdekében” arra, hogy a Szövetségi Tanács felhatalmazása nélkül is dönthessen a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó különleges erők – értsd: GRU-katonák – külföldön történő bevetéséről. Ezzel párhuzamosan az Állami Duma azt kezdeményezte, hogy az elnök ilyen döntést a másik két nagy titkosszolgálat – a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) és a Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) – különleges egységeire, vagyis egyfelől az Alfára és a Vimpelre, másfelől a Zaszlonra vonatkozóan is hozhasson.

Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a fenti törvényjavaslatoknak köszönhetően kiderült, 2004 februárjában a Jandarbijev elleni merénylet idején még úgy kaptak – feltehetően a legfelsőbb szintről – parancsot a katonai hírszerzés tisztjei a volt csecsen elnök meggyilkolására, hogy ilyen utasítást az elnök a felsőház előzetes hozzájárulása nélkül nem is adhatott volna ki. 2006 júliusától azonban már kiadhat.

Aligha lehet véletlen, hogy ezek után szaporodtak meg látványosan azok a külföldön végrehajtott merényletek, amelyekkel kapcsolatban komoly bizonyítékok támasztják alá Oroszország érintettségét. Lehet, hogy az erőszakos leszámolásokkal Moszkva képes félelmet kelteni maga iránt, de ez súlyos következményekkel jár. Agresszív, más államok szuverenitását figyelmen kívül hagyó magatartásával még az olyan, vele kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekvő országokban is, mint amilyen a merkeli Németország, egyre erősebb bizalmatlanságot kelt. Ez viszont semmi jóra nem vezet. Csak Oroszország elszigeteltségét növeli tovább. 

Sz. Bíró Zoltán

Borítókép: Kiss Bence