„Mi ez itt, ami előttem áll?” – 50 éves a Black Sabbath első lemeze

1969. október 16-án négy 21 év körüli angol férfi, William Thomas Ward, Terence Michael Joseph Butler, Anthony Frank Iommi és John Michael Osbourne bement a londoni Regent Sound stúdiójába, és mindössze 12 óra alatt felvették az első lemezüket, majd másnap Svájcba mentek fellépni éhbérért, és úgy aludtak egy szobában, hogy még az útleveleiket is begyűjtötték, nehogy lelépjenek, amíg nem csinálták meg az összes bulit. A lemez, amin a tagok minden saját számot együtt írtak, 1970. február 13-án, pénteken jelent meg, és címet nem is kapott, annyi volt ráírva, hogy Black Sabbath.

Children of the Grave

Miután az 1968-ban alakult birminghami pszichedelikus blues-rockot játszó zenekar eldobta a Polka Tulk Blues Band nevet, amit állítólag az énekes, Ozzy anyjának büdös hónalja tiszteletére vettek fel, a lemezfelvétel előtt 2 hónappal az Earth-től is megváltak, ekkor lettek Black Sabbath. Egy próba után látták, hogy a szemközti moziban épp egy 1963-as Boris Karloff-horrorfilmet vetítenek ezzel a címmel. A névváltoztatás bejelentésénél Ozzy szerint Alvin Lee is ott volt a Ten Years Afterből, és azt mondta,: „Nem hinném, hogy ezzel a névvel bármire is viszitek.”

A zenekar nem hivatalos vezetője, Tony Iommi az Iron Man című önéletrajzi könyvében így írt arról, hogy néztek ki akkoriban: „Én a szarvasbőr dzsekimben, a messziről bűzlő Bill, és Ozzy, aki akkoriban kopaszra borotvált fejjel mászkált. Geezer hosszú indián hippiruhában nyomult: béke, testvér, meg hasonlók. (…) Geezer állandóan felmászott mindenféle falakra, mert rengeteg LSD-t tolt akkortájt. Meg voltam győződve róla, hogy teljesen holdkóros.”

A Black Sabbath klasszikus felállása: Geezer Butler basszusgitáros, Tony Iommi gitáros, Bill Ward dobos és Ozzy Osbourne énekes a Billboardban 1970. július 18-án.Fotó: Wikipedia

A Black Sabbath már a kezdetekkor, a békét virágokkal hirdető hippikorszak végén rájátszott az ördögi témákra a halottakat idéző lemezzel, a tritónusszal és a borító belsején lévő fordított kereszttel. Ozzy az önéletrajzi könyvében – ami egyébként az egyik legszórakoztatóbb a témában, de a hitelességéért senki sem tenné tűzbe a kezét – így emlékezett: „Tony mondta ki először, hogy valami gonoszat kéne játszani. Egy művelődési házban próbáltunk, aminek az oldalában állt az Orient mozi. Akármikor, amikor horrorfilmet vetítettek, a sor az utcán egészen a sarokig kígyózott. »Nem furcsa, hogy az emberek pénzt fizetnek azért, hogy összeszarják magukat?« – kérdezte Tony egyszer. – »Talán nem bluest, hanem valami ijesztő zenét kéne játszanunk.«”

„Akkoriban volt egy okkultista író, bizonyos Dennis Wheatley, akinek minden könyve ott állt az eladási listák élén. A horrorfilmek hozták be a legtöbb nézőt a moziba, a tévében pedig a Manson-gyilkosságokkal foglalkoztak, úgyhogy mindennek, aminek volt valami »sötét« oldala, keresett lett” – írta Ozzy, ezzel magyarázva a lemezborítót, amihez a zenekarnak nem sok köze volt: az oxfordshire-i Mapledurham vízimalom előtt készült, azóta sem ismert a rajta szereplő fekete ruhás nő, állítólag egy Louise nevű modell vagy színésznő volt, akit egy napra béreltek fel. Iommi szerint később felbukkant egy koncerten a backstage-ben, és bemutatkozott.

Ozzy szerint azért is volt jó ez a démonos imidzs, mert ezzel ingyenes hirdetést kaptak, de egyszer „ezek a fekete köpenyes, fehérre sminkelt pofájú barmok odajöttek hozzánk egy koncert után, és meghívták a zenekart a Highgate temetőbe Londonba, valami szellemidézős szertartásra. Mondtam nekik, hogy: »Figyelj, haver, engem csak a whisky, a vodka és a gin nevű gonosz szellemek érdekelnek!« Máskor pedig egy sátánista brigád elhívott minket a Stonehenge-hez játszani. Elküldtük őket a picsába, erre közölték, hogy ezért majd átkot szórnak ránk. Mekkora faszfejek voltak!”

Into the Void

Az Én, Ozzy így őrizte meg a felvétel körüli munkákat: „Ha jól emlékszem, nem volt demónk, és arról sem szólt semmilyen hivatalos tárgyalás, hogy felveszünk egy lemezt. (…) Ahogy előtte is, bepakoltuk a cuccunkat a stúdióba, és tulajdonképpen adtunk egy koncertet, amihez nem volt közönség. Amikor befejeztük, pár órát még elidőztünk, hogy néhány gitár- és vokáltémát duplán felvegyünk, és kész is voltunk. Pont időben átértünk egy kocsmába, ahol az utolsó körbe még befértünk. Az egész nem tartott tovább 12 óránál. Szerintem egyébként így kéne lemezeket felvenni. Ki a faszt érdekel, hogy éppen a következő Bridge over Troubled Water készül-e – öt, tíz, tizenöt év alatt felvenni egy lemezt, ahogy a Guns N' Roses a Chinese Democracyt csinálta, kibaszottul nevetséges. Ennyi idő alatt az ember karrierjének vége lett, de felélesztették, és újra megdöglött. (…) Nem hallottuk, hogy Roger és Tom végül milyen hangzást kevert, és nem is láttuk a lemezborítót. Akkoriban így működött a zeneipar. Zenekarként kevesebb beleszólásod volt a dolgok menetébe, mint annak a csávónak, aki a klozetot takarította a kiadó igazgatójának az irodájában.”

A balkezes gitáros, Tony Iommi, aki 17 éves korában egy fémlemezgyárban elveszítette a középső és a gyűrűs ujja végét, és műanyaggal helyettesítette azokat, úgy alakította ki a hangzást, hogy a szempont az volt, hogy el tudja játszani a dalokat. „Persze még a gyűszűvel a kezemen is rohadtul fájt a dolog. A középső ujjam végén lehet látni egy kis huplit: na az maga a csont. Óvatosnak kell lennem, mert ha játék közben lejön a gyűszű, és túl keményen fogom meg a húrt, a vékony bőr az ujjam végén azonnal szétnyílik” – írta. Lejjebb is hangolta a húrokat, hogy könnyebben tudja azokat hajlítani, amitől a megszokottnál sokkal keményebb lett a hangzás. „Tény, hogy kurvára fáj gitározni, hogy a csonka ujjaimmal fogom le a húrokat, és ezért át is kellett alakítanom a gitárjátékomat, hogy valamennyire csökkentsem a fájdalmat, eközben pedig a Black Sabbath úgy kezdett szólni, ahogy se előtte, se utána egyik banda se szólt. De az a duma, hogy a heavy metál az én csonka ujjaim miatt született volna meg, azért mégiscsak erős egy kicsit” – írta a könyvében.

A lemezfelvételre így emlékezett: „A stúdió nem volt sokkal nagyobb, mint egy kisebbfajta nappali, és mindannyian benn szorongtunk, miközben egyszerre játszottunk, Billt pedig terelőfalakkal választották el tőlünk. Ozzy egy kis fülkében énekelt, miközben a zenekar zenélt, és minden úgy zajlott, mintha koncerteznénk. (…) A legnagyobb problémánk mindig azzal volt, hogy elmagyarázzuk a felvételeket készítő embereknek, hogy hogyan szeretnénk szólni. A gitárom és Geezer basszusgitárja fej fej mellett masírozva építette a kőfalszerű hangzásunkat, ők viszont úgy voltak vele, hogy egy basszusgitárnak tisztán és artikuláltan kell szólnia. Valamelyikük még azt is kitalálta, hogy leveteti a torzítást Geezerrel, hogy a végeredmény valami olyasmi legyen, mint a légyfing. »Hozzá ne nyúlj, bazmeg! Ennek így kell szólnia!«”

A nyitószám születéséről így mesélt: „Ahogy elnyomtam a riffet, mindannyian odavoltunk. Úristen, ez kurva jó, de mi a franc ez? Nagyon egyszerű téma, de megvan a hangulata. Csak később jöttem rá, hogy ez nem más, mint az ördög hangja, a diabolus in musica, vagyis a tritónusz, egy olyan akkordmenet, ami olyan sötét és gonosz volt, hogy a középkorban nem lehetett használni a templomi zenében.” Ozzy pedig így foglalta össze a dal szövegét: „egy fekete ruhás emberről vonyítok, aki eljön, és elvisz a pokolba.” A producer és a hangmérnök találta ki és másolta át egy hangeffekteket tartalmazó szalagról a harangok, az eső és a villámok hangját a szám elejére.

„Sokan azt hiszik, hogy az N.I.B. a Nativity In Black rövidítése, bármit is jelentsen ez. Tipikus amcsi hülyeség: ó, ez biztosan valami sátánista dolog! Nos, mi Billt ugye Büdöskének hívtuk, a másik neve pedig Nib volt, mert a szakálla pont úgy nézett ki, mint egy tollhegy” – emlékezett vissza Iommi. Az első kislemezük, az Evil Woman című Crow-feldolgozás is felkerült az albumra, pedig azt a zenekar csak kényszerből vállalta el, de legalább lemezszerződést hozott nekik. Bár erről hallgatni szoktak, a Warning is alapvetően egy feldolgozás, az Aynsley Dunbar Retaliation pár évvel korábbi, 3,5 perces számát tornázták fel 15 percesre, és állítólag másodjára meg is volt rendesen, de végül a producer kivágatott belőle 5 percet, amit oda nem illőnek tartott.

A tagok akkoriban nagyon sokat drogoztak, a dalszövegeket szerző basszusgitáros, Geezer Butler állítólag hallucinációkból merített témákat. A lemez első sorát („What is this that stands before me?”) ugyan pont Ozzy mondta egy beállásnál, a többit Butler költötte hozzá egy tripje alapján. Iommi egy másik számra így emlékezett: „Egyszer egy klubban, a semmi közepén megláttak valami fura figurát ugrálni odakinn. Valószínűleg azt gondolták, hogy elfet látnak, szerintem pedig egyszerűen csak be voltak tépve, mindenesetre ez adta egy másik korai dal, a The Wizard ötletét is: egyszerűen beleírták a dalszövegbe, amit látni véltek. Azokat a korai dalokat mindenki nagyon ijesztőnek tartotta.” Butler egy interjúban azt mondta, akkoriban olvasta a Gyűrűk Urát, az inspirálta, de gyanús, hogy a szöveg akár egy dílerről is szólhat.

Symptom of the Universe

A lemezt a megjelenésekor a kritikusok lehúzták, ahogy egyébként a következő hármat is. A Village Voice úgy fogalmazott, hogy a lemez „bullshit szellemidézés”, az ellenkultúra legrosszabb példája, droggal károsított reakcióidővel és hosszú szólókkal. A Rolling Stone pedig azt írta, „olyan, mint a Cream, csak rosszabb”. Erről Ozzy később azt írta: „Ezt nem igazán értettem, mert szerintem a Cream a világ egyik legjobb zenekara volt. (…) kurvára rendben van, hogy lehúzott minket a Rolling Stone, hiszen ők voltak a legfontosabb zenei szaklap, a Cég. Az ilyen típusú újságokat főiskolás gyerekek szerkesztették, akik mind rettentő okosnak hitték magukat – legyünk korrektek, valószínűleg azok is voltak. Minket viszont már tizenöt évesen kirúgtak az iskolából, gyárakban melóztunk, meg állatokat mészároltunk, hogy megéljünk, de aztán csak csináltunk valamit magunktól annak ellenére, hogy minden, az egész rendszer ellenünk volt.”

De a zene a közönségnek az elejétől kezdve bejött: a Black Sabbath-ból a megjelenése napján ötezer darab fogyott, év végére pedig világszerte majdnem egymillió példány, azóta pedig a Black Sabbath-ot tartják az első heavy metal együttesnek. Még úgy is, hogy a lemez beleillett a nagy képbe: a hippimozgalom kifulladásával a művészek, a producerek és a hangmérnökök már eleve olyan hangzás felé mozdultak el, amit ma már könnyen hard rockként vagy heavy metalként lehet azonosítani. A szintén 1968-ban alapított Deep Purple-t és a Led Zeppelint is a heavy metal úttörőiként szokták emlegetni, de egyértelműen a Black Sabbath a legtipikusabb közülük.

Ozzy egyébként egyáltalán nem ért egyet a kategóriával: „Manapság azt állítják, hogy mi találtuk fel a heavy metalt a »Black Sabbath« című számunkkal. De én ezen a kifejezésen, hogy »heavy metal«, mindig felbaszom az agyam. Nekem ez zeneileg semmit nem mond, különösen manapság, amikor már létezik a hetvenes évek heavy metalja, a nyolcvanas évek heavy metalja, a kilencvenes évek heavy metalja és az új évezred heavy metalja, amik ráadásul totálisan különböznek egymástól, annak ellenére, hogy az emberek azt hiszik mindegyikről, hogy tök egyformák. Igazából ezt a két szót, hogy »heavy« és »metal«, együtt először a »Born to be Wild« szövegében használták. A sajtó pedig nagyon rákapott utána, szóval természetesen nem magunktól hozakodtunk elő vele. Ami azt illeti, mi csak egy egyszerű blues-zenekar voltunk, akik megpróbáltak valami ijesztő zenét írni. Jóval azután, hogy leálltunk az ijesztő stílussal, az emberek még mindig azt mondták: »Ó, ez egy heavy metal zenekar, úgyhogy csak a sátánról és a világvégéről énekelhetnek.« Na, hát ezért is undorodom ettől a kifejezéstől.”

Under the Sun

A következő lemezeik, amik a stúdiók nyomására sűrűn követték egymást, szintén óriási hatást gyakoroltak a műfajra.

  • A szintén 1970-ben megjelent, 3 nap alatt felvett Paranoid sokak szerint a legjobb albumuk, de a 20 perc alatt elkészült címadó dal biztosan a zenekar legnagyobb slágere. Ozzy emlékei szerint csak a borítóval akadt probléma, mivel az eredeti cím a War Pigs lett volna, de lecserélték a slágerre: „Mi köze lehet négy rózsaszín, pajzsos, kardokkal hadonászó pasasnak a paranoiához? Ezek a fickók egyébként állítólag a disznók színe miatt lettek rózsaszínek. Azután azonban, hogy a borítóról lehagytuk a »War Pigs« feliratot, csak négy kardozó buzi állt ott. – Ezek nem kardozó buzik, Ozzy – mondta Bill. – Ezek egyszerre paranoiás és kardozó buzik.”
  • Széles körben az első stoner metal lemezként tekintenek a Tony Iommi füves köhögésével kezdődő Master of Realityre. „Egyértelműen ez életem legkirályabb vokális teljesítménye” – írta Iommi a Sweet Leaf elejéről.
  • Vol. 4 hasonlóan sikeres volt, a felvételeit a tagok nagyon élvezték, ekkor ugrottak fejest a féktelen kokainozásba. Iommi azt írta: „Valószínűleg a betárazott, raklapnyi kokain is segített felpörgetni a dolgokat. Tényleg jó sok volt belőle.” Ozzy azt írta: „az az album nagyon sokat köszönhet a kokainnak. Ha meghallom a »Supernaut«-ot, szinte érzem a cucc ízét.”
  • Az újra Angliában felvett, új hangszerekkel kísérletező Sabbath Bloody Sabbath-ot is a klasszikus lemezeik között tartják számon, ez volt a legelső, amiről végre a kritikusok is jókat írtak. Iommi szerint ez volt a zenekar csúcspontja, illetve később a Heaven and Hell a másik. Ozzy viszont azt írta erről az időszakról, hogy: „Volt még egy okunk, amiért nem jöttünk ki már annyira jól egymással: mindegyikünkben kifejlődött az a bizonyos »bekokózott rocksztár« egó.”
  • Utólag még a thrash metal-előfutárként emlegetett Symptom of the Universe-t tartalmazó, keményebben szóló Sabotage is odaférhet az első öt mellé. „A »The Writ«-től eltekintve nem sok mindenre vagyok büszke abból az időszakból” – emlékezett Ozzy.

Snowblind

A zenekar extrém kábítószerezési szokásai és a törvényszerűség, hogy előbb-utóbb véget ér egy jó sorozat, elhozta az új utakat kereső, de nagyot bukó Technical Ecstasyt. (Akkor sokakat megdöbbentett például a Let It Be-utánérzet It's Alright, amin Bill Ward énekelt, de később még a Guns N' Roses is szívesen játszotta.) Ozzy szerint Iommi akkoriban mindig olyanokat mondott, hogy úgy kell szólnniuk, mint a Foreigner vagy a Queen. „Arra gondoltam, mennyire különös, hogy azok a bandák, akikre mi voltunk hatással, most ránk vannak hatással” – írta Ozzy, aki szerint a baj az volt, hogy már nem is tudták, mit akarnak a zenekarral: „Az egyik percben még ott volt egy olyan lemezborító, mint a Sabbath Bloody Sabbath a faszival, akit megtámadnak a démonok, a másikban meg már ott volt a Technical Ecstasyé, amin két robot kefél, miközben mennek felfelé egy kibaszott mozgólépcsőn.”

Amikor pedig Ozzy már félig kilógott a bandából, a szétesés határán még összeszenvedték valahogy az addigi legnagyobb bukásukat, a Never Say Die!-t. A lemez nem hozott sok újat, erőtlennek tűnt, leginkább talán a címadó dala sikerült jól, de a Swinging the Chaint már Wardnak kellett felénekelnie, mert Ozzy nem volt hajlandó rá. Iommi így emlékszik arra az időszakra: „A punk előretörése minket is egy kicsit háttérbe szorított. A Stranglers vezette a slágerlistát akkoriban. Emlékszem, ahogy Geezer egyszer azt fejtegette, hogy lassan kezdünk ósdi faszoknak látszani ezekkel a riffekkel, meg az összes többivel.”

Ezután az alkoholproblémájával már egy ideje elmegyógyintézeteket látogató, egyre agresszívabb, majd végképp kezelhetetlenné aljasult Ozzyt kidobták a bandából. Ezzel tíz év és nyolc nagylemez után véget ért az 1970-es évek, amiben a Black Sabbath a metal egyeduralkodója volt.

Ozzy – a feleségének és menedzserének, Sharonnak köszönhetően – sikeres szólókarriert épített, és az ironikus-nevetséges Prince of Darkness-imidzzsel, az Ozzfest rockfesztivállal, majd az Osbournes valóságshow-val ő lett a „heavy metal keresztapja”, pontosabban a világ első számú metálbohóca.

A Black Sabbath pedig Ronnie James Dióval adta ki a még egészen sikeres Heaven and Hellt – amiből a 2000-es években ugyanezen a néven kinőtt egy hobbizenekar is, ennek az egyetlen albuma lett Dio utolsó lemeze a 2010-es halála előtt –, de 1980-ban az egyre súlyosabb alkoholproblémákkal küzdő Bill Ward lelépett. Az utolsó lemez irányával állítólag nem értett egyet, bár a felvételekre később egyáltalán nem is emlékezett. Ráadásul Iommi az évtized során többször is azzal viccelt, hogy öngyújtóval meggyújtotta Wardot, de ebben az időszakban egyszer túl messzire ment, és a tűz maradandó károsodásokat okozott Ward lábán. A dobos a kilépése után radikálisan változtatott az életvitelén, több mint 30 éve nem iszik, nem drogozik, nem dohányzik, és vegán is lett (ahogy egyébként Butler is), de az elmúlt évtizedekben több súlyos egészségügyi panasza is volt.

A Black Sabbath-ban ezután sűrű tagcserék mellett gyakorlatilag Iommi volt az egyetlen biztos pont, még Geezer Butler is többször otthagyta a zenekart. A későbbi albumok egyre kisebb figyelmet kaptak, bár teljesen sosem engedte el őket a szakma, utólag sokan bevallották, hogy ebben az időszakban született Black Sabbath-dalokból inspirálódtak. (Az 1983-as Born Againen – amire dobosként még egyszer utoljára visszatért Bill Ward – például ott a Zero the Hero, aminek a riffje egy sokkal nagyobb slágernek alapozhatott meg.)

Hole in the Sky

A Black Sabbath a klasszikus felállással tért vissza az 1990-es évek végén, és a 2000-es évek első felében is együtt turnéztak, de stúdiólemezt már nem adtak ki. Ekkor kapták meg az első Grammy-díjukat is a Reunion című koncertfelvételért. Végül 2013-ban mégis újra összeálltak, és kiadtak még egy közös lemezt, bár ezen nem Bill Ward dobolt, mert az előző évben összevesztek a pénzen, illetve Ward sem volt túl jó fizikai állapotban. A lemez szintén egy megkésett elismeréssel felérő Grammyt hozott, majd a 2016-os The End turnéval, több mint 70 millió eladott lemezzel a háta mögött a Black Sabbath végleg feloszlott.

A Black Sabbath klasszikus felállása utoljára együtt, az utolsó lemez és a turné bejelentésekor. Bill Ward már a lemezfelvétel előtt kiszállt.Fotó: Kevin Winter/Getty Images/AFP

Annak ellenére, hogy a zenekar nem igazán sorolta be magát a heavy metal műfajba (bár rájátszott a metálos témákra), sőt a legtöbb korai számuk inkább pszichedelikus blues-rocknak, majd hard rocknak nevezhető, valószínűleg még sincs olyan metálzenei lista – állítsák össze akár közönségszavazással, akár kritikusok szakmai szempontok alapján – amin ne egyértelműen a Black Sabbath állna a legelső helyen. Ahogy gyakorlatilag nincs olyan metálzenész sem, aki ne a Black Sabbathot tartaná az egyik legnagyobb inspirációjának. Még a náluk sokkal több lemezt eladó, sokkal nagyobb turnékat, koncerteket adó zenekarok is csak mestereket megillető alázattal beszélnek róluk. A stoner, a doom, a sludge, a progresszív vagy a thrash metal úttörői belőlük merítettek, a black metal-zenekarok egyként hódoltak nekik, sőt még a legfontosabb grunge-zenekarok tagjaira is hatott a Black Sabbath hangzása. Akit pedig nem a Black Sabbath befolyásolt, az biztosan olyan zenekartól merített ötletet, amire viszont a Black Sabbath hatott.

Iommi a könyvében azt írta: „Volt egy időszak, nevezetesen a Paranoid-korszak, amikor ránk is jártak a sikítozó tinédzserek, és hát ők enyhén szólva nem voltak a mi közönségünk, hiszen bármilyen slágerlistás bandát ugyanilyen sikoltozással fogadnak. Nem akartuk meglovagolni ezt a hullámot, annyira távol éreztük magunktól. Sose törődtünk a szépfiúimázzsal, csak a zene számított.”

A zenekar története az összes klasszikus rocktoposzt felsorakoztatja: azt sem tudták, hogy fogják meg a hangszert; a stúdióban nem értették, mit csinálnak; de véletlenül pont beletaláltak mindenbe; aztán jött a felfoghatatlan világhír, és vele a drogok meg a maffiózó stúdióvezetőkkel és az ügyvédekkel való harcok; nem is bírták a nyomást, emberileg és szakmailag is többször felőrlődtek; összevesztek, kibékültek, összevesztek és kibékültek, stb. A sztori váza szinte minden nagy rockzenekarnál hasonló, ettől még a nagyja igaz a Black Sabbath esetében. „Meg lehet nézni, mi történt a kvaddal is: évtizedekig halálos dózisokban nyomtam a piát és a drogokat, aztán belehajtottam egy gödörbe a kertemben öttel, és majdnem belehaltam” – írta Ozzy.

Iommi pár éve limfómával küzdött, Ward átesett egy szívrohamon és több komoly műtéten, Ozzyt pedig nemrég Parkinson-kórral diagnosztizálták, de mindezzel együtt egészen hihetetlen módon – a pályatársaktól eltérően vagy akár a később felbukkanó klasszikus rockzenekarokkal szemben – a Black Sabbath összes eredeti tagja mind a mai napig él, és már elmúltak 70 évesek. A Sátán éltesse a szerzeményüket! (Címlapkép: Botos Tamás)