A piedesztál csimborasszója és a drámai hatás kedve

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

A dokumentumfilm az új valóságsó meg csillagokháborúja (2 in 1). ((Valószínűleg a hollywoodi fikcióhősök reménytelen elinfantilisedése/-sodása okán. Vagy amiatt is. De ne puzséroljuk el ezt a szép estét.))

Sportosat!

A dokumentumfilmek Pulp Fictionje, a Tiger King tűnt a meghaladhatatlan karanténblockbusternek a Netflixen, egész addig, amíg a csatorna (vagy mi is ez: „streamingszolgáltató”) rá nem eresztette a nagymacskákra Michael Jordant, és az utolsó bajnoki címéről készült tíz-plusz órás dokusorozatát, a Last Dance-et, amire a várakozásoknak megfelelően rávetette magát minden kosárlabda-rajongó. Gyorsan kiderült, hogy Michael Jordan a dokumentumfilmezésnek meg a karaténtévének is Michael Jordanja, akárki akármit csinál: verhetetlen. Már biztosan ez minden idők legnézettebb sportdokumentumfilmje, utolsó adatai pedig már alázták a Tiger Kinget is. A Netflix és az ESPN beletalált.

Nem bízták a véletlenre: az 1997-98-an forgatott 500 órányi anyag filmmé formálására ugyan már 2016-ban szerződést kötöttek, beleegyezett a Legfőbb Jogtulajdonos is, sőt nagylelkűen még arra is ráállt , hogy interjút adjon (rögtön hármat is!) a stábnak, pedig híres arról, hogy nem szereti veszetgetni a drága idejét, egy perc alatt keres annyit, mint egy közepes dunántúli település egy hónapban, tényleg nehéz rávenni ilyen-olyan szereplésre. (Éppen a film körüli médiahajcihőben tudódott ki, hogy korábban százmillió dolláros szerepléseket is simán lemondott, mert nem volt kedve bohóckodni.)

Nyárra tervezték a bemutatót, de közbejött a vírus. Az amerikai kosárbajnokság idei szezonját lefújták március 11-én, áll az összes profi liga, a világ legnagyobb sportbizniszei. A világ legfizetőképesebb sportrajongói meg otthon dekkolnak meccsek nélkül. A producereknek ennél jobb lehetőség nem kellett, belehúztak, és még április 19-én kijöttek az első két résszel. (Amerikában vasárnap esténként adnak két-két epizódot; ez Magyarországon már hétfő. Eddig hat rész ment, most hétfőn jön a 7-8., egy hét múlva meg az utolsó kettő. Aztán majd még biztosan lesz egy-két meglepetésvalami: werkfilm, hogyan készült a werkfilm, bakiparádé a werkfilm werkfilmjéről, rajzfilmváltozat, musical. Követve a modern filmipar aranyszabályát: amíg a sztori mozog, ütni kell. A Jordan-sztori meg eléggé mozog 36 éve.)

A számítás bejött: a nézettség sztratoszferikus, a médiahatás mezoszferikus: az egész amerikai sportsajtó (pedig ott aztán van) a Last Dance-szel foglalkozik, mert mi mással tudna foglalkozni? Sőt, a magyar kosaras szakmédiákoknak sincs más, csak ez, ezt rágja hetek óta Tőrös Balázs és Szaniszló Csaba podcastje és Youtube-csatornája, meg hát kábé mindenki, aki valamennyire foglalkozik NBA-vel. Feltűnik Tőröséknél természetesen Dávid Kornél is, aki majdnem befért ebbe a ‘98-as csapatba, a nyári edzőtáborban ott is volt, akár rajta is maradhatott valamelyik vágóképen. Magyar mellékszál vége. Kapcsoljunk vissza a tengeren túlra.

Ott sorban jönnek a Phil Jackson-, Pippen-, Rodman-, Kukoc-interjúk, sőt Scott Burrellek, Isiah Thomasok, Bill Laimbeerek, úgy néz ki az amerikai sportmédia, mintha 1997-ben (‘96-ban/‘95-ben/ ‘91-ben) volnánk.

Professzionalizmus a professzionalizmusban

A Last Dance sztorija triviális: Michael Jordan utolsó bajnoki szezonja a Chicago Bullsban. Minden idők legjobb kosárlabdazója, minden idők legjobb csapatában, 35 évesen, öt bajnoki cím, egy visszavonulás és egy visszatérés után úgy fut neki a szezonnak, hogy Jerry Krause menedzser már az év elején kijelenti: ez az utolsó, vége, ha minden meccset megnyernek, akkoris kirúgja az edzőt, Phil Jacksont; Michael Jordan pedig kijelenti, hogy ő csak Jackson csapatában hajlandó játszani, ha Jackson megy, megy ő is. Közben ráadásul a csapat második számú játékosa, a katasztrofálisan alulfizetett Scottie Pippen is súlyos konfliktusba kerül Krause-zal, és kijelenti, hogy sosem fog már pályára lépni abban a Bullsban, amellyel addig öt bajnokságot nyert. (Aztán később meggondolja magát, és begyűjti a hatodikat.)

Az első két rész tulajdonképpen föl is fejti ezt a történetszálat, mármint a csapaton belüli feszültségeket, Scottie Pippen (a csapat második legjobb játékosa) pofátlanul alacsony fizetését, a menedzser és az edző megromlott viszonyát.

A Last Dance-nek ugyebár Michael Jordan a főszereplője. Eléggé az. Ahol ő megjelenik, ott más nem nagyon tud főszereplő lenni, nyilván. Ő az általános főszereplő, évtizedek óta. Sőt, már nem is főszereplő, hanem fő-főszereplő, metafőszereplő, a piedesztál csimborasszóján trónoló olümposzi titánhősistenhérosz, szinte csak lebeg a sztori felett, amíg a többiek odalenn küzdenek. Persze lehet, hogy azért érezheti így a világ minden NBA-rajongója, mert Jordanról újat mondani nekik már aligha lehet. Így természetesen a Last Dance sem tud újat mondani. Hozzátenni bármit a jellemrajzhoz. Mindenki mindent tud már könyvek, filmek tucatjaiból, újságcikkek, posztok, videók tízezreiből. Itt látunk ugyan néhány olyan képet, amilyet korábban soha, a Soltész Rezső-hajú biztonsági őrrel öltöny-nyakkendőben snúrozó Jordantól a csapattársait edzésen terrorizáló Jordanan át a repülőgépen black jackező Jordanig. De ezek csak illusztrációk. Ami kiderül ezekből a képekből, azt már tudtuk régen: a világ legtökéletesebb kosárlabdázója ilyen céltudatos, könyörtelen, és általában nehezen kibírható alak.

A Last Dance valójában nagyon keveset használ abból a rengeteg anyagból, amit az utolsó chicagói szezonban, ‘97-98-ban forgattak. Az látszik, hogy a Megaperfekcionista Kosáristen ultimátus mozgókép-emlékművének elkészítését a legprofibb profikra bízták. Ez a végtelen profizmus érezhető a szépen, pontosan, dramaturgiskolák mesterkuzusain oktatható ritmusban, negyedóránként részcsúcspontokra futtatott, nagyon felépített történeten, és persze azon is, hogy magabiztosan elkerülnek minden  váratlan, bravúros vagy merész megoldást. (A hatás persze tuti: az emberek imádják a filmet a mindenféle nézettségi listák, online ratingek és szavazások eredménye szerint.)

A Last Dance nem oknyomoz, nem megy nagyon semminek sem mögé, legalábbis semminek nem megy mögébb, mint amennyire a korabeli amerikai sportsajtó ment; egyszerűen csak nagyon jó ritmusban, szépen elmeséli a Jordan-Bulls történetét. Nincsen benne szenzáció. A Guardian kritikusa egyenesen „long form branded contentnek” minősíti, mondván, újságírói teljesítménynek nyoma sincs a sorozatban. Talán olyan műfajt kér számon a filmen, amit eleve nem is céloztak, nem célozhattak a készítők. És pláne nem célozhatta maga Michael Jordan, akié az összes '97-98-ban készül videóanyag joga, tehát kábé olyan filmet lehetett készíteni, ami neki tetszett. A Last Dance műfaja nem oknyomozó riport, hanem tömegszórakoztató emlékmű: piedesztál, trón, titánhősistenhérosz, minden, ahogy fenn. Abban csimborasszó. Olyan, mint az év végi Telesport-összeállítás az olimpiai aranyakról, a lassítva vívó vívók, kikockázva úszó úszók, a háttérben 20 százalék opacityval nemzeti színű zászló lobog. Csak sokkal drágább és profibb.

A profizmusról még egy mellékszál. Magyar. A napokban összefutottam egy kosárlabdaügyekben kevéssé büfé hazai filmes profival: Török Ferenc rendezővel (Moszkva tér, Szezon, 1945 etc.). Negyed órát beszélt a Last Dance-ről. Hogy hogy van az fölépítve... hogy ebből a pimf sztoriból hogy tudnak tíz órát gyúrni úgy, hogy ő, aki soha életében nem volt feketeöves NBA-rajongó, alig várja a következő hétfőt… és ő még a meccsekre sem hajlandó ráguglizni, mert izgulni akar… Izgul is. (Légterelőlemez: Jordan bedobja.)

A Last Dance alkotói tehát elkezdték Ádámtól, Évától, szépen fölépítgették az egész Jordan-Bulls-sztorit, elmesélték a haramiából lett különc, morálisan ingatag, extrovertált sidekick, Han Solo-Rodman történetét (jóval rövidebben, mint Jordanét, persze, de nem volt hiányérzetem, mert Dennis Rodman élete aztán majdnem annyira részletesen dokumentált, mint magáé a Császáré), még kurtábban meséltek Pippenről (róla talán még lehetett volna, de az kiderült, hogy ő egyszerűen nem elég érdekes fazon, csak éppen annyira, amennyire egy tökéletes másodhegedűsnek kell), Toni Kukoc már alig kap néhány mondatot, pedig rá kíváncsi lettem volna. (Talán majd a végén. Végülis a Utah elleni két utolsó meccs lesz az ő nagy alakítása, esetleg még a konferenciadöntő sorsdöntő hetedik meccse.)  

Főlépítik szépen minden részhez a megfelelő főgonoszt is, akit a hős komoly áldozatok árán legyőz. Mondom, igazi profik dolgoztak a legigazibb amerikaifilmes fogásokkal.

Az ideális főgonosz

Az első két rész (és valószínűleg az egész, tízórás sorozat) főgonosza Jerry Krause, a menedzser. Az isten is főgonosznak teremtette: alacsony, csúnya, kövér, tokás, sunyi machinátor a kétméteres, kidolgozott izomzatú, egyszerű, egyenes sporthéroszok között. Ha még élne, esélye lenne a következő Bond-film gonoszcastingján.

Krause azért akarta szétrobbantani a csapatot, hogy megmutathassa, nem Jackson edző és nem Jordan az igazi zseni, hanem ő, aki összerakta a Bullst – kábé ezt  bizonygatja a Last Dance. Tényleg nem elképzelhetetlen, hogy volt ilyen motivációja Krause-nak. Talán emiatt romlott meg a viszonya saját felfedezettjével, Phil Jacksonnal. Frusztráló lehetett, hogy a csapatból szinte minden kulcsember kosárlabdatörténeti legenda lett, a tulajdonos Jerry Reinsdorf meg dollármilliárdos, csak ő maradt ki a tutiból. (Ő sem nyomorgott, nyilván, de talán tényleg kevesebb jutott neki az elismerésből, mint amennyit megérdemelt volna.)

Nagyon nehéz befogni azt a léptéket, amivel a Jordan-csapat hozzájárult a kosárlabda fejlődéséhez. Azt pedig még nehezebb megállapítani, hogy mi az, ami a Chicago Bulls vagy akár személyesen Jordan érdeme, és mi az, ami a ligáé, mondjuk David Stern ligafőnöké, az ő zseniális startégiájáé, és mit tett hozzá a szerencse, a kedvező körülmények,  mondjuk a média fejlődése (előbb a mindent elérő műholdas tévék, aztán az internet), a bevételeket égbe repítő jogdíjakkal. Vagy ha még távolabbról nézzük, mennyire segítette a Jordan-Bulls-NBA világjelenséget az amerikai populáris kultúra újabb előretörése a hidegháború lezárulta után, a kilencvenes évek boldogan gyorsuló globalizációja. (És vice versa. Vagy épp ellenkezőleg: fordítva.)

Az NBA a Jordan-Bulls uralkodása alatt lett dollármilliárdokat termelő globális biznisz. És nem csak az NBA, hanem a néhány csatolt üzlet is, például a Nike-nál sokat tudnának mesélni arról (a filmben mesélnek is, bár nem sokat), mekkora volt a szerepe a Michael „Air” Jordan-legendának abban, hogy a cég bevétele 1985 óta a 39-szeresére nőtt. Még úgy is hatalmas bizniszt csináltak, hogy Jordan 36 év alatt összesen 1,3 milliárd dollárt (!!!) vett föl a sportszergyártótól. Nem millió. Milliárd. Dollárt.

Arra is sok számot lehetne sorolni, hogy mekkorára nőtt az NBA, de csak egyetlen jellemző adatot idézek: Jerry Reinsdorf, a Chicago Bulls tulajdonsa 1985-ben 9 millió dollárért vásárolt meghatározó tulajdonrészt a klubban. Ma a Bulls körülbelül 3,5 miliárd dollárt ért, és Reinsdorfé a 40 százaléka. Körülbelül 150-szeres értéknövekedés.

Ilyen kolosszális siker egyik kovácsaként Krause simán gondolhatta, hogy neki kevesebb jutott, mint amennyit érdemelt volna. Sajnos már nem él, nem magyarázhatja el, mit gondolt 1997-ben.

A Last Dance-t értékelő amerikai sportsajtó elég egyhangúan úgy ítélte meg, hogy a film kissé egyoldalúan állítja be a menedzsert. Krause egészen kivételes képességű tehetségkutató volt. Michael Jordant ugyan nem ő fedezte föl (csak egy évvel Jordan érkezése után vette át a csapatot), de ő volt az, aki rögtön szerződtette Tex Wintert, minden idők egyik legnagyobb kosárstratégáját, a 11 bajnoki címet hozó (6 Bulls, 5 Lakers) háromszögtámadás (Triple Post Offense vagy rövidebben Triangle Offense) innovátorát és guruját, aki akkor, 1985-ban már 63 éves volt, és nagyon sikeres egyetemi, de teljesen sikertelen és rövid profi edzői pályafutás után éppen a visszavonuláson gondolkozott, végül Krause rábeszélte, hogy menjen el segédedzőnek a Bullsba: 11 NBA-győzelem és Hall of Fame tagság lett a vége. És Jerry Krause volt az is, aki már 1967-ben kiszúrt magának egy kissé szögletes mozgású, de nagyon agilis kosarast Észak-Dakotából: Phil Jacksonnak hívták. Őt 1987-ben hozta a Bullshoz, szintén segédnek, Doug Collins vezetőedző alá.

Krause 1987-88-ban arra is felfigyelt, hogy Doug Collins nem nagyon hallgat Tex Winterre, és a támadójátékot túlságosan Michael Jordanra koncentrálja. Egyébként elég érthető módon: akkor már Jordan volt az NBA legjobb játékosa, szezononként 35-37 pontos meccsátlagokat hozott, megnyerte az alapszakasz MVP címét, a korábbi esélytelen, szürke Bulls elkezdett a ligaelitbe emelkedni. A legtöbb edző ilyen helyzetben valószínűleg ugyanazzal a taktikával játszatná a csapatát, mint Collins: adjátok a labdát Michaelnak, és aztán futás a sarkokba, el az útból!

Krause megértette, hogy Collins rendszerével a Bulls nem juthat a csúcsra, és annak ellenére menesztette a vezetőedzőt, hogy a Chicago szezonról szezonra javult, Michael Jordan pedig kifejezetten kedvelte Collinst, és meglehetős ellenszenvvel fogadta utódját, Phil Jacksont, aki Tex Winter változatosabb, kifinomultabb, a csapattársakat jobban bevonó támadójátékát kezdte erőltetni, tehát kevesebb labda jutott Jordannek. Jordan pedig nem az a típus, aki az ilyesmit jól viselné.

De Krause választotta a 1987-es draftról Pippent és Horace Grantet, összehozta a Cartwright-Oakley cserét, később ő találta Toni Kukoct (akit emiatt hálára szívattak Jordanék, már a 92-es barcelonai olimpián elkezdték, mielőtt Kukoc megérkezett volna Chicagóba, de még a Bullsban, '94 után is ment, ezt a konfliktust elég alaposan tárgyalja a Last Dance, viszont a végére az is kiderül majd, hogy a spliti balkezes zseni nélkül nem tudott volna nyerni a Bulls 1998-ban).

Bad Boys Blue

Krause mellett vannak epizódonként kisebb főgonoszok vagy algonoszok  (level bossok) is: a Detroit Pistons, a New York Knicks vagy éppen maga Jordan, aki negatív és pozitív főhős is tud lenni egyszerre, hogy végül a Jó Jordan legyőzhesse a Rossz Jordant.

A brutális játékstílusa miatt Bad Boysnak nevezett, 89-es és 90-es bajnok Pistons alapos megdémonizálása nekem így privátimilag is kedves ötlet. Életemben először 1990-ben láttam NBA-döntőt: a Budaörsi DSK megyéből épp NBII-be tartó csapatával Nyugat-Berlinben játszottunk egy tornán. A fal akkor már  ledőlt, de csak négy hónappal később, októberben egyesült hivatalosan a két Berlin. Éppen akkor ment a 90-es döntő, és egy esti sörözés (kelet-német márkát tudtunk még szerezni, és kint már kettő az egyben váltották nyugatira: több pénzünk volt sörre, mint sportszakmailag indokolt lett volna) meg némi biliárd után, amikor a házigazda kétméteres német fiú egy buszbérletnyi hasisdarab felét elszívta néhány tarajos punkkal díszített kreuzbergi klubban, a Görlitzer Bahnhof mellett (ettől másnap simán dobott nekünk egy huszast), szóval akkor ültünk le a hasisbérletes srác lakásán megnézni a Pistons-Portland döntő egyik meccsét már éjjel kettő körül, az utolsó dobozos Beckeket kipattingatva, és csak arra emlékszem, hogy gyakorlatilag három másodperc alatt, testületileg gyűlöltük meg Bill Laimbeert meg az egész bandát. Azt a sunyi, alattomos bunyót, amit kosárlabda helyett műveltek… Laimbeer nálam azóta is minden idők legtaplóbb kosarasa. Egyébként, vissza a Last Dance-hez: nem is vállalta, hogy ebben a filmben szerepeljen, vagy nem is kérték fel (Jordan nem akarta?), nem tudom. (Rick Mahorn és Isiah Thomas mesélik el a Jordan Rule-t, hogy egy szabályuk volt a Chicago ellen: lecsapni Jordant, mielőtt fel tudna ugrani.) Viszont a Last Dance keltette médiaérdeklődés őt, mármint Laimbeert is megtalálta, és nyilatkozott is (ESPN-en, Slam Online-on), ugyanabban a tapló, arrogáns stílusban, ami az ő sajátja. Vigyáz az imázsára. (Komolyan veszi magát, pont mint Jordan.) Egyébként a Bad Boys Pistonsszal kapcsolatban is fölvetette az amerikai sportsajtó, hogy egy kicsikét túldémonizáltatott a filmben. Nem tudom. Lehet, hogy Isiah Thomas nagy irányító volt, és Joe Dumars sem volt rossz, sőt én még James „Buddha” Edwardsot is bírtam (pláne, hogy a 96-os Bullsban is játszott), de azt nehéz elképzelni, hogy globális sikersztori lett volna a profi kosárlabdából, ha ez a csapat, amelyet Detroit közigazgatási határán kívül mindenki gyűlölt, uralta volna az NBA-t a kilencvenes években. 

Két évvel ezután a berlini Detroit–Portland után, 1992-ben már itthon is lehetett NBA-döntőt nézni. Harminc négyzetméteres panelban laktunk a Kassai téren, alig pár hete született a gyerek, hárman együtt az egyik kis szobában, másikban a nagymama. De volt DSF, német sportcsatorna, és adta a döntőt. Próbáltam én csendben maradni, amennyire emberileg lehetségesnek tűnt, dehát amikor az embert úgynevezett spirituális élmény éri, mert ez az ember kilencéves kora óta kosárlabdázott, kosárlabdázgatott, és akkor épp NBII-ben őrizte a vizespalackokat a kispad végén, mindegy, szóval amikor ez az ember valami olyasmivel találkozik, amit az érzékeivel és a józan eszével észlelni illetve fölfogni alig tud, amikor valami olyan tökéletességet, érzékeken túli hogyishívjákot tapasztal meg, akkor nehéz visszatartani a kiáltást. És amikor Michael Jordan az első félidő vége felé, a hatodik hárompontosa után fejét csóválva, karját széttárva, „nem hiszem el magamat” mozdulattal kimosolygott a kamerába, akkor muszáj volt fölkiáltani, de már majdnem sírtam a nem is tudom, mitől, nagyokat nyeltem, a gyerek meg a zajra felébredt, persze, vissza kellett ringatni. Rendes gyerek volt, még a félidei szünetben visszaaludt. Jordan 35 pontot dobott abban a félidőben, NBA-döntőrekord. Én meg onnantól kezdve minden nap kiloptam a Népszabadság külpolrovatából a USA Todayt, mert abban teljes statisztikai táblázat volt minden NBA-meccsről.

Hiperszemélyes kapocsnak ez is bőven elég lenne Jordanhez és a Last Dance-hez, de van még, és az a lehető legszorosabban kapcsolódik a film tárgyához: az utolsó chicagói szezon utolsó meccséhez. Ennek az utolsó táncnak a legutolsó mozdulatait 1998-ban magyar tévében magyarul közvetíthettem. Bűn rossz, amatőr szakkommentátor voltam. Baló György volt még a TV3 vezérigazgatója, és amikor Horn Gyula meg a németek elcsaklizták előle az országos frekvenciát, egy darabig küzdött kábelcsatornaként. Ekkor vette meg – valószínűleg az amerikai tulajdonos kapcsolatai révén – a TNT NBA-közvetítési csomagját. Baló nagy amerikaisport-rajongó volt egyébként, az ő ötlete volt, hogy kommentáljak, sokszor benn volt még éjjel kettőkor, amikor mi kezdtünk, szívta sorban a piros Malbikat. Ifj. Knézy Jenővel ketten lenyomtunk két szezont, ha jól emlékeszem, ‘96-97-et és ‘97-98-at, kéthetente egy meccs, talán, de elég pocsék a memóriám.

Az biztos, hogy a Utah elleni ‘98-as döntő volt az utolsó, amit közvettettünk. Ez volt a mi Last Dance-ünk is. (A következő, '98-99-es alapszakasz nem indult el a játékosok és a tulajdonosok jogvitája miatt, csak '99 elejétől ment le egy csonka szezon, a frekvencia nélkül maradt TV3 pénze fogyott, 2000-re fejre is állt.) Mindketten annyira drukkoltunk a Chicagónak, hogy teljes joggal fordulhatott volna a médiahatósághoz a magyarországi mormon közösség.

Ahogy az első Jordan-pillanatom nagyon élesen megvan, mint afféle kosárlabda-megvilágosodás, ugyanúgy megvan a búcsú is. Amikor a hatodik meccsen, húsz másodperccel a vége előtt, egypontos Jazz-vezetésnél Jordan az alapvonalnál kiüti Karl Malone kezéből a labdát (egyébként a védekezés tanári, tudatos: Malone embere, a végig káprázatosan védekező Rodman a passzsáv felé helyezkedik, feladja az alapvonalat, ami normál esetben szarvas hiba, de itt trükk, mert tudja, hogy Jordan ott van segítségnek, Malone pedig nem látja Jordant, nem számít arra, hogy a jobb keze felől ellophatja a labdát), tehát Jordan ellopja, szép nyugodtan fölpüföli, bal oldalról, jobb kézzel, a hárompontos vonal mögül megindult középre, a büntetőterület tetejénél balra-hátra visszahúz, elküldi gyufáért Bryon Russelt (meg is löki egy kicsit alkarral, de neki ezt nem fújják), és kábé öt és félről bevágja a tök tiszta tempót. 5,1 másodperc van hátra, oldalról jön a Jazz, még dobhat egyet: Stockon középről kapufát lő (pedig a váltást rendesen elszúrja Rodman és Harper, a legegyszerűbb, és biztosra vehető Malone-blokk után Stockton nagyon jó helyzetből dobhatott, ha betalál, még egy meccs jön). Eggyel nyert, és bajnok lett a Bulls. Az utolsó tánc véget ért.

(Jordan részéről volt még egy kis parkettszéli lötyögés 2001-3-ban, de az nem számított, nem is volt komoly.)

És ott, úgy emlékszem, tudtuk is, hogy vége. Hogy készen van. Nincs hova tovább. Biztosra vettem, hogy Jordan visszavonul. Bár a visszavonulást csak 1999 elején jelentette be, mielőtt a csonka szezon kezdődött. De akkor senkit nem lepett meg.

Senki ne higgye, hogy Jerry Krause miatt vonult vissza. Hanem, mert itt volt a vége. Ennyi volt. Benne. Jordan is pontosan tudta, már akkor, amikor 1998. június 14-án, Salt Lake Cityben lefújták a döntőt. Készen volt teljesen, nullára merítette az akkukat. (Ahogy az első három bajnoki cím után is vissza kellett vonulnia másfél évre. Mondott arról akkor mindenfélét, de a csapattársak visszaemlékezéseiből kiderült, hogy teljesen kimerült volt már.) Krause meg volt annyira nagyvonalú, hogy eljátszotta neki a főgonoszt. A drámai hatás kedvéért.

(A hetedik-nyolcadik rész most hétfőtől a Netflixen.)

Illusztráció: Kiss Bence