Az ügynök, aki halála után jött ki a fényre

Molnár Gál Péter nem akarta megjelentetni ezt a könyvet, mert nem tartotta elég jónak. A kritikusnak igaza volt: a könyve tényleg nem jó.

De érdemes elolvasni.

Méghozzá leginkább azért, mert ez az első ránézésre csapongó, széttartó szöveg egy mélyebb szintjén végig ugyanarról beszél következetesen: a történelem bonyolultságáról. Ha az a korosztály, amely nem élt benne, szeretné megérteni ezt a szocializmusnak nevezett valamit, amit máig sem tud feldolgozni vagy maga mögött hagyni a magyar társadalom, a Coming outban meglepő szövetségest talál. Legalább is nekem kevés tanulságosabb olvasmányom volt a Kádár-kor értelmiségének életéről, miközben évek óta egyre nyilvánvalóbb, hogy az ő kérdéseik kezdenek egyre inkább a mi problémáinkká válni.

„Nem igazán szép dolog”

Talán még mindig viszonylag sokan emlékeznek a néhány mondatossá töpörödő alaptörténetre: a 20. század második felének egyik - egyesek szerint: a - legfontosabb színházkritikusa, Molnár Gál Péter az írásait évtizedeken át közlő Népszabadság 2004. november 20-i számában rövid nyilatkozatot tett közzé:

„Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről mondani nem fogok.”

Három nappal később a Népszabadság vezércikkben jelentette be, hogy MGP nem írhat több kritikát: „Nekünk is döntenünk kell. Adhatunk-e továbbra is teret egy olyan munkatársunk kritikáinak, aki nemcsak írt, hanem jelentett is. Csak ismételhetjük: most még nem tudjuk, ez utóbbi pontosan mit takar, csak azt tudhatjuk, hogy milyen írói erővel, kíméletlen éllel, szuggesztivitással és hozzáértéssel írta kritikáit. Ez az erő mostantól kevés, mert minden szó, minden jelző e beismerés után megkérdőjelezhető. Márpedig egy kritika nem bír el sok kérdőjelet. Egy kritikus még kevésbé.”

Képkocka egy 2002-es tévéinterjúbólForrás: Youtube

Molnár Gál színpadra illő tragikus vétséget követ el, amikor gőgösen elzárkózik a számadástól, sőt bármiféle nyilatkozattól. Ez a két szörnyű mondat örökre ráég, hiába nyilatkozik - saját magára rácáfolva - már a következő napokban is, hiába fontolgatja nyilvánosan, hogy könyvet ír az ügynöki tevékenységéről, mindenkiben az első reakció rögzül. Ebből a hibából is következik a másik, hogy a Népszabadság szerkesztősége nem vizsgálatot indít, nem felfüggeszt, hanem kidobja egyik legtekintélyesebb munkatársát, miközben saját bevallásuk szerint sem tudnak semmit a történtekről. Vörös T. Károly főszerkesztő azt bírta mondani a kvázi-kirúgás után: „meggyőződése”, hogy MGP „nem ártott senkinek”, de nem akarja mentegetni sem, „azt megmondtam neki is, hogy nem igazán szép dolog ügynöknek lenni.”

Már ennyiből, ebből a három idézetből is látható, hogy a magyar elit - a politika, a média, a kulturális élet - nagy része 2004-ben sem volt képes árnyaltan, éretten közelíteni az ún. ügynökkérdéshez, ahogy legtöbbször előtte és utána sem. Pedig akkoriban ez különösen forró téma: sorra kerülnek napvilágra bizonyítékok vagy gyanúk egykori ügynökökről, két hónappal korábban távozott a leleplezett szigorúan titkos tiszt, Medgyessy Péter miniszterelnök, az Origo pedig épp azért indít pert, mert több volt miniszter, akkor aktív parlamenti képviselő úgy akarja elkerülni az azonosításhoz szükséges hatos karton kiadását, hogy a valóságnak határozottan hátat fordítva, egyszerűen nem vallja magát közszereplőnek.

Az aljas besúgó, Latinovits gyilkosa, háborús bűnös

November 26-án, hat nappal MGP bejelentése után a csapból is ez folyik, amikor Törőcsik Mari kijelenti: „Megdöbbentett a hír. Nem szeretnék beszélni az ügyről. Péter az osztálytársam volt. Ha az ember semmi körülményt nem ismer, semmilyen módon nem nyilatkozhat. Mindenesetre borzalmas kor volt.”

Bántóan sokaknak nem sikerült eljutniuk eddig az egyszerű igazságig: hogy a körülmények ismerete nélkül talán nem érdemes sarkos ítéleteket mondani. Az első reakciókat így összegzi az Origo november 23-án: „Az ügyről a TV2 Napló című műsora számolt be. Itt idéztek Molnár Gál egyik jelentéséből is. A jelentés 1966-ban készült, nem sokkal azután, hogy Latinovits visszaadta egy orosz szerző darabjának egyik szerepét. A Naplóban megszólalt Bujtor István és Frenreisz Károly, Latinovits két testvére, akik Molnár Gál rosszindulatát feltételezték, valamint három színész - Verebes István, Kern András és Koltai Róbert -, akik úgy nyilatkoztak: a történtek miatt kétségbe vonható a kritikus szakmai hitele.”

Az áprilisban megjelent emlékirat, a Coming out elején kínosan hosszú válogatást kapunk az MGP-re zúduló szidalmakból, az öngyilkosságot javasló levelektől kezdve a kommentelők hőbörgésén át a diadalittasan ítélkező publicisztikákig, közbeszúrva néhány támogató üzenetet. A bulvár leginkább a Latinovits-szál után kapdosott, összekapcsolva az ügynöki tevékenységet azzal a régi legendával, hogy egy MGP-kritika néhány soros negatív jellemzése vezethetett a színész öngyilkosságához. A Blikk úgy vezeti fel az erről szóló gondolatmenetet, hogy

„Ami MGP lebukásában nagy horderejű, az valami olyasmi, mint a háborús bűnök.”

A könyv elejének idézetei között szereplő másik Blikk-cikk neves színészek elítélő nyilatkozatait gyűjti össze, egy harmadik pedig azt fejtegeti, hogy az „aljas besúgó” „másodállásban szépen feljelentgette” Latinovitsot. 

„A rivaldafény árnyékában”

Ezzel a címmel jelent meg 2004. december közepén, mindössze bő három héttel a beismerés után egy furcsa, mondhatni tünetértékű kötet, amely Molnár Gál Péter, vagyis a Luzsnyánszki Róbert fedőnevű informátor jelentéseit tartalmazza.

Az iratokat a Corvina együttes egykori dobosa, az akkoriban éppen pszichológiából doktoráló Fonyódi Péter gyűjtötte össze, és egy - mondjuk úgy: különös - szélsőjobboldali kiadó, a nemrég saját állambiztonsági háttértörténetre is szert tett Kapu adta ki.

„Ködszurkálóként berobbantom ezt a könyvet, az országnak végre meg kell tudnia, kik voltak ügynökök” - fogalmazott Brády Zoltán kiadóigazgató, nagyon is találó képzavarral. Az anyagból egy hét (!) alatt csináltak könyvet, senkivel nem konzultáltak, nincsenek jegyzetek, nincs kontextus, nincs egy történész által írt előszó, nincs egy kommentár MGP-től, és bár állítólag hat ügyvéd nézte át a szövegeket, hogy ne sértsenek személyiségi jogokat, azért sokaknak lehetett kellemetlen a „vágatlan” kiadás azok közül, akikről Luzsnyánszki jelentett.

Újabb példája annak, hogyan nem szabadna kezelni az ügynökügyeket, vagy úgy általában a történelmi dokumentumokat, de ha mindezt félretesszük, 

maga a jelentések gyűjteménye rendkívüli olvasmány.

A könyv hátlapján a kiadóigazgató, a rövid előszóban pedig Fonyódi ecseteli az állambiztonság ügynökeinek romlottságát („Csak a jellemtelen és a gyenge tudta vállalni.”), nem lehet őket lágyszívűséggel vádolni, de becsületükre legyen mondva, hogy mindketten nyugtázzák:

„Briliáns írástudó írta e jelentéseket. Nem mocskolódott. Nem használt sértő szavakat. Egy aljas rendszer szép gyümölcse” - írja Brády.

„Fittyet hányt az eligazításon rábízott feladatokra (hogy mit figyeljen elsősorban), úgy írta a magáét, ahogyan azt jónak látta. Láthatóan nem akart megfelelni” - így Fonyódi.

„M. G. P. ügynökként bátrabban beszélt a lényegről, mint a párt lapjának nagy hatalmú kritikusaként. M. G. P. ügynökként tisztességesebben bánt az egyes megfigyeltekkel, mint kritikusként” - összegez a könyv megjelenése után „kritikájában” Spiró György.

Akármilyen valószerűtlenül hangzik mindez, van még tovább: a kor legbefolyásosabb színikritikusa 

a konspirációs lakásokban átadott jelentésekben nagyívű elemzéseket nyújt tartótisztjének a szocialista kultúrpolitika hibáiról és a kortárs színház megújításának lehetőségeiről.

Ezt nevezi Spiró „hihetetlen naivitásnak”, hogy az ügynök komolyan változásokat akart elérni az egymást váltó rendőr századosoknak írt szövegeivel. De nem csak strukturális reformokat sürgetett Luzsnyánszki informátor, hanem konkrét javaslatokat is tett, például arra, hogy az akkoriban nagyjából betiltott Hubay Miklós drámáját a politikai okokból mellőzött színésznőnek, Mezei Máriának kellene eljátszania. A botrány kirobbanása után Hubay le is nyilatkozza a Heti Válasznak, mennyire meglepte, hogy a kritikáiban őt többször ledorongoló kritikus ügynökként közbenjárt a darabjáért. 

Részlet a jelentéseket tartalmazó kötetből: a politikai okokból betiltott darabok hatásai a színházra.

MGP most megjelent emlékirataiban erről ellentmondásosan ír. Egyrészt kijelenti: „sosem áltattam magam azzal, hogy a sértetteken kívül írásaim bárhol is meghallgatásra találnak”, de közvetlenül előtte még arról beszél, hogy csak a beszervezése után öt évvel nézett szembe a naivitásával. „1968 augusztusa után már nem hittem benne, hogy jó felé szuszakolható a közös szekér. A színházi elemzések napilapi és jelentésbeli azonossága lehet szembeszökő. Nem írtam vagy mondtam tollba-magnetofonba mást, mint amit a nyilvánosság előtt leírtam. Nem hittem többé azonban a Jó Királyban. Nem reméltem, hogy gondolataim hatni fognak a kultúrát hivatalból posvasztók megkerülésével. Ha magasabb rangú íróasztalokra kerülne véleményem, nem változna ugyanúgy semmi sem.”

Mindez nem azt jelenti, hogy Luzsnyánszki ügynök valami hős ellenálló lett volna. Jelentéseiben gyakran a Kádár-rendszer nevetséges zsargonját használja, és néha finom, néha egészen nyers kritikai megjegyzései is úgy épülnek fel általában, hogy a szocializmus eszményeit (például a munkásosztály kulturális felemelését) kéri számon a szocializmus gyakorlatán. Más kérdés, hogy ennél nyíltabb beszólogatást nehéz elképzelni, amikor egy diktatúra állambiztonsága a hallgatóság. 

Komolyabb morális kérdések merülnek fel viszont a nem szorosan színházi tárgyú jelentésekben. Ezt Spiró - aki akkoriban a kritikus barátja volt, majd eltávolodtak egymástól, és később drámaíróként ő is kapott tőle durva bírálatokat - így fogalmazza meg: „A külföldi utakról és a budapesti házibulikról írott jelentéseket nem menti semmi. Noha az ügynök majdnem mindenkiről igyekszik a lehető legjobb képet festeni - én még arra is emlékszem, mit mesélt ezekről a bulikról M. G. P. élőszóban, és megállapíthatom, hogy számos jelenlévőt, a szívének legkedvesebbeket, a jelentésekben meg sem említette -, a rokoni szálak aprólékos feltárása segíthette az illetékes ügyosztályt, hogy egyeseket megzsaroljon és a szolgálatába állítson. Nem tudhatom, megtörtént-e, de a lehetőségét nem lehet kizárni” - írja, és hozzáteszi:

„Ez mégis csak besúgás, annak minden pusztító erkölcstelenségével.”

Ezt alighanem MGP is érezte, hiszen a Coming outban ez áll: „Hányingerem támadt, ahányszor a legártatlanabb nevet is be kellett mondanom. Védtelen embereket hátuk mögött megnevezni zsaruknak. Ezt még jobban utáltam, mint a zsarukat. Velük sikerélményem is lehetett: kijátszani őket. Nem élveztem a játékot velük, egyenlőtlennek látszott a terep, de a nevek fejésénél mindig vesztésre álltam. Azt mérlegelhettem, hogy nyakon nem csíphetőt nevezzek meg. Persze nem tudhattam, mire használják a fölcsípett információt. Könnyebben ment, mindahányszor megmagyarázták előre, mit akarnak hallani a szóban forgó személy külföldi kapcsolatairól. Egérútnak ott volt a satírozás, jellemkép, értékelés, méltatás.” Ezt az árnyalt helyzetelemzést egy indokolatlanul magabiztos önfelmentő mondat zárja: „Kitöltöttem a föladott leckére szánt időt, okosabbak nem lettek tőlem.”

Latinovits, őrület

Természetesen először én is azt akartam megnézni, amikor kezembe került A rivaldafény árnyékában (antikváriumokból elég könnyen beszerezhető), hogyan zajlott Latinovits „feljelentgetése”, amelyet testvéreitől kezdve a bulvársajtóig mindenhol oly szörnyülködve tárgyaltak, nyomukban a szintén erre hivatkozó névtelen fenyegetésekkel. A botrány leghangosabb napjaiban Latinovits „megfigyelése” lett a végső bizonyíték a kritikus aljasságára. De a kötetből kiderül, hogy mindebből semmi nem igaz:

MGP egyetlen alkalommal jelentett Latinovitsról, és akkor is védte.

Ez a négy bekezdés lenne tehát a főbűn. Ebből három tartalma közismert volt nem csupán a szakma, hanem a Művelődésügyi Minisztérium és nyilván az állambiztonság illetékesei előtt is: Latinovitsot egy belső botrány után kirakták a Vígszínházból 1966-ban. Ami az ügynök hozzátétele, azt pedig nehéz máshogy olvasni, mint a színész mentegetéseként, bevédéseként, a hatalom győzködéseként: nem politikai tüntetés volt a felmondása, hangsúlyozza Luzsnyánszki, hanem csak hisztéria, nem a testvéri Szovjetunió ellen tiltakozott, hanem ellenkezőleg, a szovjet népet akarta megkímélni a kellemetlenségtől - idézi Latinovits állítólagos védekezését. Függetlenül attól, hogy Latinovits miért jött el valójában a színháztól és hogy tényleg mondott-e ilyesmit, az ügynök szándéka egyértelmű.

A kirúgás után négy nappal adja le a jelentést, másnap pedig nagy cikket közöl tőle a Tükör hetilap: Latinovitsnak a Tóték őrnagyaként nyújtott alakítását dicséri, a végén pedig meglehetős nyíltsággal utal az elmúlt napok konfliktusára, már-már himnikus nyelven: „Mondják: civilben izgága. Nem tudom. És ha az volna is? Hiszen esténként meghal. És teljesen meghal esténként. Nem csak mímeli a halált, hanem - az eddig elmondottakból következik ez - vele hal a figurával, vele vérzik és vele együtt vágatik négyfelé a margóvágóval. (...) »Zseni, de őrült!« Ez a ráakasztott címke. Őrült volna? Ha az, úgy szép őrülete van. A teljesség őrülete, amely mindig tovább hajszolja, nem hagyja nyugodni és tespedt elégedettséggel önmagában tetszelegni; nem hagyja beérni féleredményekkel, tetszetős, pillanatnyi álsikerekkel.”

1990-ben megjelenik MGP monográfiája Latinovitsról, ami egyúttal a Kádár-korban betiltott előadásokról is az egyik legfontosabb forrás.

Elhalasztott védőbeszéd

A publikált jelentésekből tehát sok mindent megtudhatunk, de ezek tanulságai alig-alig jutottak el a szélesebb nyilvánossághoz. Mindenki az emlékiratokat várta, és az már az egész sajtón végigfutott, amikor fél évvel a beismerés után MGP bejelentette: „A könyv gyakorlatilag elkészült, 500 ezer karaktert - néhány száz oldalt - írtam, most a kiadóval közösen szerkesztjük a kötetet”. Az MTI-nek nyilatkozva utalást tett arra is, hogy homoszexualitásával zsarolták meg a beszervezésekor, de ennél több nem derült ki. A könyv megjelenése magyarázat nélkül elmaradt, MGP nem tartotta meg a védőbeszédét, 2011-ben meghalt.

„Az utóbbi években elfáradt, nyilván nem volt könnyű földolgoznia az ügynöktörténet nyilvánosságát sem, online kritikái fésületlenek, megíratlanok, szerkesztetlenek maradtak, régi kliséit ismételgette bennük. Meg is szelídült, elnézőbbé vált, ami elsősorban azok szemében foglalja majd nosztalgikus keretbe a róla alkotott képet, akik korábban engesztelhetetlenül gyűlölték” - írta nekrológjában Koltai Tamás. Egy másik kritikustársa, László Ferenc szerint 2004 után „Hirtelen megfogyatkozott körülötte a levegő, s a rosszmájúság sok év után revánsot vett MGP-n, aki egy szempillantás alatt a kritika Grand Old Manjének szerepéből a félig-meddig kínos kategóriába csúszott át. (...) Mindenesetre elegánsan viselte magát, noha lett volna oka a panaszra.”

Molnár Gál Péterről azóta nem sok szó esett, egészen addig, míg örököse, aki a halála előtti húsz évben volt az élettársa, tavaly úgy döntött: engedélyezi a Coming out kiadását. „Sokat kellett volna dolgoznia a szövegen, amely végül töredékes maradt. Szerkesztetlen. Pontatlan. Tele tévedéssel. Emlékezete sokszor cserben hagyta, nem ellenőrizte a leírtakat. A rá amúgy nem jellemző pongyola, rosszul megfogalmazott mondatokat sem javította. A kirekesztett, magányossá vált embernek sem ideje, sem ereje nem volt, hogy mindezt megtegye. Már kiírta magából a történetét” - olvasható Lakos Anna, az MGP-hez közel álló dramaturg előszavában.

A Magvető Kiadó szerkesztőjével, Schmal Alexandrával alapos munkát végeztek a jegyzetekkel és a névmutatóval, a szövegben „az olvasást megkönnyítő javításokat” tettek, és úgy tűnik, egyeztettek azokkal, akikről MGP írt, mert az előszó megjegyzi: „Egy helyen, ahol a szöveg érintett szereplője nem járult hozzá a közléshez, szögletes zárójelben három gondolatjellel jelezzük a kihagyást.”

A szokatlanul tartalmas, a szöveg és a szerző esendőségeit is számba vevő könyvbemutató videóbeszélgetésen László Ferenc és a magvetős szerkesztő Szegő János azt fejtegették, hogy a Coming outban egész sor novella, sőt regény rejtőzik, annyira erős történetek vannak benne, miközben a színháztörténetnek is fontos forrásanyaga lehet. Merthogy ez a könyv, hiába íródott elvileg az ügynökbotrány magyarázataként, nagyrészt a színházról szól. Még csak nem is mindig a szerző és a színház kapcsolatáról: rendes, részletes portrék vannak benne társulatokról, rendezőkről és persze mindenekelőtt színészekről, hiszen MGP felfogásában a színész volt az előadás közepe. (Nem kis szerepe volt abban, hogy az elavult, drámaszövegre koncentráló magyar színházértés végre megváltozzon, a rendezői színház térnyerésével viszont ő maga is egyre avíttabbnak hatott.)

Egyszerre bosszantó és megindító, ahogy a kritikusnak egyfolytában a színház felé kanyarodik a figyelme, saját személyes sorsfordulóinak leírását is megszakítja, elkalandozik, és belebonyolódik egy-egy negyven évvel korábbi bemutató aprólékos elemzésébe. Az anekdotákkal tűzdelt, de szakmailag is értékes színházi leírások egy része még úgy is élvezetes, ha alig tudunk valamit az egykor világhírű, de mára elfeledett nagyságokról (Elisabeth Bergnertől Grigorij Kozincevig) vagy a korukban jelentős magyar művészekről (Rökk Máriától Mensáros Lászlón át Lengyel Menyhértig), máskor viszont csüggesztően hosszúra nyúlnak. Ezeket át lehet lapozni. Attól már nehezebb eltekinteni, hogy az egyes sztorik nem csak egymásba folynak, hanem néha indokolatlanul megszakadnak, tele vannak követhetetlen időbeli ugrásokkal és néha a jegyzetekkel együtt is nehezen érthető utalásokkal. A gondolatmeneteket a fent idézettekhez hasonló ellentmondások siklatják ki néha, de a rengeteg frappáns megjegyzés és csattanóra futtatott poén mellett a mondatok is sokszor túlzsúfoltak, máskor döcögősek. 

A Coming out nem jó könyv tehát abban az értelemben, hogy sok a hibája, az aránytalansága és számos részlet nem éri meg a belefektetett energiát. Ugyanakkor 

az egész könyvet átjárja a rendszer levegője, harapni lehet a Kádár-korszagot,

és egymást érik a pár mondatban is emlékezetes portrék mindenféle pártfunkcionáriusról, legendás művészekről, újságírókról és jellegzetes hétköznapi emberekről. A csodálatos anekdotákat is hosszan lehetne sorolni, mutatóba egy olyat idézek, amely a könyv jellemző információhalmozására is jó példa:

„Déryt már letartóztatása után másfél napig faggatták a Habsburg családhoz fűződő kapcsolatairól. Az író öregkorában is nagy játékos maradt – ő tanított meg Szigligeten pókerezni, nem is tudok máig sem, Dérytől egyetlen éjszaka Háy Gyula elnyerte Leányfalu határában álló nyaralóját, amit ugyan a »nagy íróper« ítéletében minden vagyonával együtt elkoboztak tőle, utóbb tanácsi tisztviselő felesége révén Szeberényi Lehel költözött bele –, értette a kérdést, de nem felelt rá egyenesen, hagyta kihallgatóit kínlódni. Arra voltak kíváncsiak, miféle kapcsolatok fűzték Déryt royalista körökhöz. Házkutatás alkalmával ugyanis az író könyvszekrényében megtalálták a királyi főherceg verseskötetét, a fiatal Abody Béla csípte föl egy Múzeum körúti antikváriumban, és dedikálta: Déry Tibornak, kollegiális nagyrabecsüléssel: József kir. főherceg.”

Déry Tibor balatonfüredi nyaralójában 1974-ben.Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Nem én leszek az első, aki megjegyzi, hogy MGP sztorizását – ahogy az anekdotákat általában – érdemes fenntartásokkal kezelni, akkor is, ha magáról mesél. De ha ártatlan a téma, akkor ki bánja azt a kis gyanakvást, ha ilyeneket olvas:

„Napra megmondhatom, hol rontottam el az életem: 1956. november 27-én a Nyugati pályaudvarra menet, útban Bécs felé fölugrottunk a Lenin körútra elbúcsúzni Makaiéktól. Harkányi Endre javasolta a búcsúvizitet. Kezemben fonott nejlonszatyor, fogkefe, némi ennivaló, meg az Így írtok ti. Hosszú, homályos előszoba. Kerékpárok, faragott barokk angyalok, sílécek közt kellett utat vágni a szobához. Etus – József Attila kishúga, Makai ügyvéd özvegye, korábban polgári panziót működtetett a Lovag utcában – teát kínált, zsíros kenyeret. Elbeszélgettük a vonatindulás idejét. Közeledett a kijárási tilalom. Átmenetileg hazamentünk. Átmenetileg itt élek negyvenhét éve. Azóta sem vágtam neki a nagy kalandnak. Mehettem volna: maradtam. Ott maradhattam volna, ahová vetett a szerencse: hazajöttem. Sehol a világon nem lehet úgy beszélgetni, mint Pesten. Elbeszélgetni a vonatindulást, az időt, az életet.”

Ilyen még nem volt

A könyvnek, függetlenül az élvezeti értékétől, vitathatatlan erénye és különlegessége, hogy benne maga az ügynök írta meg emlékiratait.

Információink a hálózati személyekről nagyrészt történészek kutatásaiból származnak, de a tényeken túl is alapvető fontosságú lenne megértenünk, 

hogyan lett ügynök több tízezer magyar emberből, hogyan jelentettek több százezer ismerősükről, hogyan irányította őket többezer állambiztonsági tiszt, és együtt hogyan tartottak félelemben egy egész országot. 

Mit éreztek közben, milyen motivációik voltak, hogyan fogadta ezt a környezetük, és mi játszódott le bennük a rendszerváltás után? 

Ezekben a kérdésekben leginkább a szépirodalom adott eddig fogódzókat a szélesebb közvéleménynek. Az ügynökkérdésről szóló társadalmi párbeszéd egyik legfontosabb ösztönzője Esterházy Péter apakönyve, a Javított kiadás volt, Forgách András a szülei állambiztonsági múltjáról írt (Élő kötet nem marad), Györe Balázs a róla jelentőkről (Barátaim, akik besúgóim is voltak), Bán Zoltán András pedig a nagyot bukó nagy író, Tar Sándor utolsó éveiből csinált vékony, de annál súlyosabb regényt (Keserű).

Az 1999-ben „leleplezett” Tar és MGP történeteiben vannak közös motívumok: mindkettőjüket homoszexualitással zsarolva szervezték be, és gyakorlatilag váltották egymást: a kritikus 1978-ban hagyta abba a hálózati munkát, miután rajtakapták Kenedi János szamizdat cikkével a reptéren, az író pedig 1978-ban kezdett jelenteni, miután Kenedi János megjelentette egy írását szamizdatban. Mindketten megpróbálták megírni a saját verziójukat, de MGP végül nem adta ki a könyvét, Tar pedig nem is írta meg a nagyregényt, amit tervezett. 

A kilencvenes évek ünnepelt írója, a munkásosztály krónikása hátralévő éveit nyomorogva töltötte, és 2005-ben halálra itta magát. Két nem sokra tartott forgatókönyvben próbált kezdeni valamit a múltjával, de ezeknél sokkal többet mond el a részben a pszichiátrián készült, híres Magyar Narancs-interjú. Az életéről szóló regényt Bán Zoltán András írta meg, a tartótiszt és az informátor közti összetett kapcsolatot, és olyan kínos kérdéseket, mint hogy mennyire tekinthetők a rendszer áldozatainak és kedvezményezettjeinek a sokat zaklatott, de az ellenzékiség dicsfényétől sugárzó megfigyeltek, illetve a megzsarolt gyári munkás, aki túlbuzgón jelentett róluk.

Ezek fényében kisebb csoda, hogy MGP könyve mégis megjelent, ráadásul a felsoroltakkal ellentétben ez nem valós elemeket is felhasználó fikció, hanem tényirodalom, amelyben a sok sallang és pontatlanság alatt ott a lényeg: egy kiváló megfigyelő részletesen leírja a rendszer működését és szereplőit.

A beszervezés

Ha egy ügynök lebukik, mindig ugyanaz a három kérdéskör kínozza az ítélkezési kényszertől viszkető utókort. 

  • Hogyan szervezték be, miért írt alá? 
  • Miket jelentett, kinek ártott? 
  • És végül: miért nem vallott be mindent a rendszerváltás után?

MGP esetében a jelentések tartalmát már ismertük, a Coming out pedig a másik két kérdésre is ad választ, még ha az egyik nem is túl meggyőző.

Úgy kezdődött, hogy berendelték egy rendőrkapitányságra, ahol egy sajátos koreográfia (hosszú várakoztatás, az őt kikérdező rendőr mögött hallgatagon ülő belügyes stb.) során közölték vele, hogy bűneiért 10 év börtön vár rá. Az akkor elhangzottak és utólagos kutakodásai alatt MGP úgy rakta össze a történetet, hogy az a két fiatalember (a rendőrség szerint 18 év alattiak), akiket egy barátja hozott fel hozzá, amolyan hatósági „csalétkek” lehettek, akiket többször is felhasználtak zsarolásra. (A nevüket is tudja, de csak monogramot ír.)

„Kiskorúval fajtalankodtam. Közszemérmet sértően. A kiskorú erősen önjáró nagykorúnak hatott. Ha megrontottam: sokadjára rontották meg. Inkább ő csábított el engem, mint én őt. Hol sértettem közszemérmet? A saját lakásomban.”

Ezeknél a részeknél a többnyire könnyed vagy cinikus szövegből érződik a harag és a kiszolgáltatottság. „Jegyzőkönyvbe foglaltatott, mikor, kinek a mijét mivel illettem, és hányszor. Részletezték nevén nevezve a dolgokat. Egy nem igazán józan éjszakai szeretkezést jogi nyelven visszahallani nyomasztóan szégyenkeltő.”

Az egyik dolog, ami megütött ebben a történetben, hogy mennyi munkát fektetett az állambiztonság egy jóindulattal is csak közepesen értékesnek tűnő informátor beszervezésébe. „Hosszú kémlelések, aktába gyűjtött megfigyelések után finom hozzáértéssel megszervezték vizeimre a csali belógatását, hogy ráharapjak. Nem bíztak semmit a véletlenre.”

Mindenki kitalálhatja a saját válaszát a kérdésre, hogy ha 10 év börtönnel fenyegeti egy diktatúra, akkor aláírja-e az elé rakott papírt.

Könnyen elképzelhető, hogy ha nemet mond, ennél sokkal enyhébb ítéletet kap. Ki tudja? Ki mennyit merne kockáztatni? MGP negyven évvel később visszatekintve azt írja: „ha ma ugyanazok között a körülmények között élnénk, és egy szobában két szürke állami közeg megzsarolna homoszexualitásommal, börtönnel kecsegtetve, nem azt felelném, hogy az ügyvédemmel akarok beszélni, hanem azt: hol kell aláírni? Akkor is így tennék, ha egyedül maradnék gyáva féreg, és az egyenes útra mindig rátaláló becsületes emberek kiköpnének előttem a Nádor utcában. Tetszik vagy sem: a rendőrállam zsarolására ugyanúgy felelnék. Készséggel elhiszem mindenkinek: bizony bennük több gerinc, bátorság volt, és nem írtak alá ilyen beszennyező nyilatkozatot. Én nem voltam hős.”

1966, a Magyar Rádió 6-os stúdiója, Agárdy Gábor színművész és Molnár Gál Péter színikritikus, újságíró.Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

„Legvégére maradt a megkerülhetetlen kérdés. Miért nem jelentkeztem tizenöt évvel ezelőtt? Miért nem hoztam nyilvánosságra életemnek néma fejezetét, amiről senkinek, még meghalt feleségemnek, vagy legközelebbi barátaimnak sem beszéltem soha?” – kezdi az egyik utolsó fejezetet.

„Magamban elvégeztem a számadást. Tudtam: a közfelfogás szerint szégyenletes, megvetendő dologhoz adtam magam. Körültekintően átnézett számlám tartozik-követel oldalát kiegyenlítettnek éreztem. Elégedett nem voltam informátor- múltammal, szégyelltem is. Előállni bevallásával meddő hősiesség lett volna. És ragaszkodtam munkámhoz (nem munkahelyemhez), habár hasznosságáról korántsem voltam meggyőződve, mégis egyedüli szenvedélyem.”

Itt ugyanúgy érdemes elgondolkozni rajta, kinek lett volna bátorsága előállni ezzel a történettel. Szinte senki nem tette meg azok közül, akik valóban jelentettek. És el lehet képzelni azt az évtizedeken át tartó ügynöközést és buzizást, ami egy rendszerváltás utáni coming outot követően várt volna rá. És az aktanyilvánosság örök halogatása igazságtalanul tolja előtérbe az így-úgy lebukó ügynököket a többiekkel és a rendszer működtetőivel szemben. Ez mind igaz.

De míg a beszervezésnél csak két tragikusan rossz döntés között választhatott, addig itt MGP - engem legalább is - nem tudott meggyőzni arról, hogy az önkéntes vallomás lehetetlen küldetés volt. A rendszerváltás utáni felfokozott hangulatban is sok durva támadás várt volna rá, és ha nem lett volna közszereplő, akkor lehetne azt mondani, hogy megzsarolása és ügynöki tevékenysége csak a közvetlen érintettekre tartozik. De az volt, évtizedeken át a kulturális élet egyik meghatározó véleményvezére, tévés műsorvezető, a legnagyobb napilap főmunkatársa.

Tettes és áldozat

A Coming out olvasójában egyre nő a gyanakvás, hogy MGP eltúlozza, túlhangsúlyozza azokat az epizódokat, amikor konfrontálódott a hatalommal, miközben látható élvezettel húzza rá a vizes lepedőt azokra, akiket független, kritikus szereplőként őrzött meg az emlékezet, ő viszont közelről látta taktikázásukat. De az is igaz, hogy nem hőstettként állítja be a saját húzásait, inkább amolyan kis lázongásoknak vagy csínytevéseknek, illetve senkit nem is ócsárol.

Emlékezetének működésére jó példa a ferihegyi affér, amikor a demokratikus ellenzék egyik vezéralakja, Kenedi János kéziratát kellett volna Párizsba csempésznie, de a vámosok viselkedésén látta, hogy már vártak rá, és azt is tudták, mit keressenek. „Bejött egy vámtiszt, odasúgta, átnézték a kézirat fényképnegatívjait, és jelentéktelen dolognak tartják. Vagyis sem hadititkok, sem Kádár János elleni merénylet részletes munkaterve nem volt dugárumon. Kenedi saját szociológiai tanulmányát küldte velem, egy magánerőből való házépítés bürokratikus kalandjairól. A tanulmány néhány nap múltán megjelent Párizsban” - emlékszik vissza a Coming outban. 

Csakhogy rosszul emlékszik. A jegyzetekben szerepel Kenedi szíves közlése, de az információ már a 90-es években is megjelent, miszerint a csempészésre szánt szöveg a Mi az ördögöt fogunk csinálni című kézirat volt, ami egyáltalán nem holmi pepecselős szociológiai esettanulmány, hanem a demokratikus ellenzék cselekvési lehetőségeiről szóló vitairat, amelyből komoly, azóta is sokat elemzett vita lett a szamizdatban. Vagyis pont annál az epizódnál, ahol védőbeszédében leginkább kiemelhetné saját rendszerellenes aktivitását, a szerzőt épp ellenkező irányba viszi hibás emlékezete. A mikrofilmes lebukás kettős következménye végül az lett, hogy kirakták a Népszabadságból, dramaturgként kezdett dolgozni, viszont az ügynöki tevékenysége is véget ért (sajnos nem derül ki, pontosan hogyan). 

„Protekcióból nem kerültem börtönbe, csak tíz évig tartó szilenciummal sújtottak. Nem biztos, hogy jó üzletet csináltam: később mártír lehettem volna (amire kevéssé hajlottam), és hamarabb szabadultam volna.”

De ha kellő távolságtartással figyeljük is mindezt, a néhol visszataszító önfelmentést és rosszindulatot, a memória amúgy szükségszerű vakfoltjait, a leírás részletessége akkor is segít megérteni azt a bonyolult viszonyrendszert, amiben a kor értelmisége élni kényszerült.

Major Tamás színművész, rendező, Németh László író és Aczél György kultúrpolitikus, miniszterhelyettes 1966. február 23-án a Kossuth Klubban.Fotó: Fortepan/Németh László Társaság

A Magyar Szocialista Munkáspárt hivatalos lapjáról például ma már kézenfekvő azt gondolni, hogy a pártutasításokat kérdés nélkül követő, uniformizált agyvelejű hivatalnokok írták, de a Népszabadság belső működéséről sokat sztorizó MGP ezt a képet is árnyalja. Belső harcokról, egymással szemben álló klikkekről értesülünk, utolsó pillanatban cenzúrázott cikkekről, idegesen letelefonálgató pártvezetőkről, kis határátlépésekről, vagy éppen olyan ellenzékiekről, akik a pártlap nagy befolyású szerkesztőinek közbenjárását kérték a saját érdekükben. 

Több olyan történet is előkerül, amikor MGP a Népszabadságban lehúzott egy nagy művészt, aki aztán a kommunista államhatalom vezetőin keresztül próbált elégtételt venni a sérelme miatt. Az utókor ebből annyit lát, hogy a pártlap meghurcolt egy hatalommal szemben álló alkotót, ami természetesen valóban rengetegszer megtörtént, de az már homályban marad, hogy ebből néha inkább a kritikusnak adódtak problémái. 

A könyv egyik nagy tanulsága, hogy sokszor nem a pozíció számított, hanem az utólag nehezen rekonstruálható személyi viszonyok.

„A magyar művelődéspolitika zsebből irányítottan személyre szabott volt. (...) Magyarországon nem volt hivatalos cenzúra. A Német Demokratikus Köztársaság szigorúbb volt. A cenzúra kijátszható. A csapongó művelődéspolitikus kiszámíthatatlan” - írja MGP, akit a kultúra fura ura, Aczél György állítólag csak tetűként emlegetett, és ki akarta rúgatni. Egy példa: „Ádám Ottónak nem kellett panaszt tennie méltatlannak érzett kritikám ellen. Felesége egy kórházi osztályon dolgozott Aczélnéval, elég volt csak odavetve megjegyezni, mennyire deprimálón hatott férjére a kritika. Már ment minden a maga útján. Lavinává dagadtan ez alkalommal. A magyar országgyűlés épületében ötórás értekezletet tartott Aczél György miniszterelnök-helyettes, a Politikai Bizottság tagja, Nemes Dezső, a Népszabadság főszerkesztője, ugyancsak a PB tagja, Pozsgay Imre kulturális miniszterhelyettes, a PB póttagja, Tóth Dezső, az MSZMP kulturális főosztályvezetője, Molnár Ferenc, a kulturális osztály helyettes vezetője, E. Fehér Pál, a Népszabadság szerkesztőbizottságának tagja, és arról vitatkoztak: helyesen értelmeztem-e Shakespeare angol író Hamlet, dán királyfi című tragédiáját, és annak Madách színházbeli színrevitelét.”

Molnár Gál Péter remek példa arra, mennyire kibogozhatatlan volt az elnyomó és az elnyomott szerepe ebben a majdnem mindent besározó rendszerben. 

  • A pártlap kritikusa volt, elfogadta ezt a dicstelen szerepet a maga előnyeivel, külföldi utazásaival, de közben vállalt konfliktusokat, védett embereket, és olykor fittyet hányt a hivatalos irányvonalra.
  • Ügynök volt, ami alól nem mentheti fel senki, de igyekezett nem vagy csak keveset ártani, jelentéseiben is kritizált, és közben kapcsolatot tartott a demokratikus ellenzékkel, szamizdatot próbált kicsempészni az országból, amiért kirúgták az állásából. 
  • A hatalom embere volt, nem kérdés, de közben állítása szerint ott volt az utcákon 56-ban, és csak azután ment haza, hogy egy kamasz lezsidózta. 
  • Okkal féltek tőle a rendszer kirekesztettjei, de közben sokaknak igyekezett segíteni, és melegként neki is bujkálnia kellett, megzsarolták. 

Sőt, egyik anekdotája szerint egyszer még klerikális reakcióval is vádolták, amiért a főiskolán azt javasolta, tanítsák a Bibliát mint a világirodalom remekét. A kirúgását követelőket a főiskola vele rokonszenvező titkárnője – állítólag – azzal próbálta leszerelni, hogy „jól tennék, ha megnéznének profilból is.”

Hálószobatitkok

A könyv nem csak a Kádár-kor sajtójáról, színházáról és állambiztonságáról szolgál értékes részletekkel, hanem egyben azon kevés magyar emlékirat egyike, amely a melegek életéről is nyíltan beszél. Sok a pletyka is, amelyeknél nem igazán érthető, miért volt szükséges ezt vagy azt a szaftos részletet megírni, de vannak igazi szociológiai csemegék is, például a Vén Diófa vendéglő leírása, amely korát megelőző „melegbarát helyként” működött. 

„A bejárattól balra, a sarokban zongora állt, az asztalok között járt Lantos Zsuzsa dévajon fraternizálva kőműves-buzikkal, homoszexuális szobafestő legényekkel, főhivatású zsebmetszőkkel, nyugdíjas cukrosbácsikkal, hetente egyszer civilben a fővárosba ránduló vidéki, aranykeretes szemüvegű, vaskos esperessel, aki miután délután kiáztatta magát a gőzben, itt töltötte vidám szabados estjeit. A hátsó, szűkebb, faburkolatos teremben az értelmiségiek, német szakos alkoholista-szakosok, színészek, rendezők, tervezők, újságírók, a közeli főiskoláról a színiiskolások tanyáztak. A hangulat tetőfokán megjelent a rendőrség. Razziáztak, többnyire az első két helyiségben, de azért elkérték a személyazonossági igazolványunkat a hátsó teremben is, ne érezzük annyira biztonságban magunkat.”

Az ellentmondásokkal terhelt, közéleti vonatkozásaiban mindig gyanúval olvasandó könyv legegyszerűbb és legszebb részei pedig egyértelműen az MGP családjáról és házasságáról szólók. Ezekben van kegyetlen humor is, például a nyilasok és a nagyanyja találkozásáról így ír: „Örökmozgó asszony volt, akiről szokás azt mondani: annyi benne az élet, hogy kilencvenévesen baltával kell agyonverni. Kilencvenkettő lett, mire ágyában puskatussal agyonütötték.” De van itt az örök cinikus MGP-től szokatlan gyengédség is, amikor Ronyecz Máriáról ír, akit válásuk után, halálos betegsége idején odaadóan ápolt, és szimbolikus gesztusként másodszor is feleségül vett.

Epilógus

A Hetek 2004 novemberében, a lebukás vagy beismerés utáni napokban nagy színészeket kérdez MGP-ről. Bessenyei Ferenccel az alábbi gyorsinterjú készül:

– Valamennyien úgy féltünk a kritikájától, mint annak idején a tőlünk nyugatabbra lévők a magyarok tüzes nyilától. És ha jót írt, nagyon boldogok voltunk. Meglepődtem, mikor megtudtam, de mindent egybevéve, ma már ott tartok, hogy semmin sem csodálkozom. De édesem, miért most csináltok ebből ekkora ügyet? (...) Akkor kellett volna ezekkel az emberekkel foglalkozni, mikor mindnyájunkat börtönben tartott a rendszer az eszméivel, úgy, ahogy a Molnár Gál a kritikáival. Akkor kellett volna ezekkel az emberekkel foglalkozni, amikor a fenyegetettség, a sakkban tartottság mindenkit felőrölt. Ti meg most piszkálódtok? 

– Pontosabban mikor is kellett volna, Feri bácsi? 

– Mikor? Hát ekkor. (Bessenyei elkezdi mondani a telefonba Illyés versének utolsó sorait:) „…hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy; / vakondként napsütésben, / így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, / akár a Szaharában; / mert ahol zsarnokság van, minden hiába, a dal is, / az ilyen hű, / akármilyen mű, mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.” Na szia.

Címlapkép: Botos Tamás, felhasznált fotók: Fortepan/Szalay Zoltán.