Trianon mindennapi tapasztalata

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

„Ideje azonban bemutatni azt is, hogy a magyar társadalom miként élte meg a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és hogy milyen összefüggés van a politika, a párizsi békekonferencia, a nagy- és kishatalmi tervek, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalata között.”
(Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon)

A magyarok szerencsére egy rakás sportágban világszínvonalúak a vízipólózáson, kajak-kenuzáson, paprikaőrlésen és fikázódáson kívül. Például pompás történészeink vannak. Olyan jók, hogy ha a könyvírás- és -olvasás stadionokban űzött látványsport lenne, és létezne történetírói Premier League, akkor a Történészek Ligája-indulásra esélyes élcsapatok kereteiben hemzsegnének a magyar légiósok. Ablonczy Balázs pedig már rég Angliában játszana írna, a most megjelent új könyve, az Ismeretlen Trianon láttán pedig a sejkek is a zsebükbe nyúlnának és hősünket 80 millió fontért vásárolná ki a Manchester City Archivists.

A könyv ugyanis baromi jó. 

Ráadásul nem akárhogyan jó. Az Ismeretlen Trianon egyszerre érdekes,  szellemes, olvasmányos, szemnyitogató és legfőképpen életigenlő. Ami egy Trianon-könyv esetében eleve egészen példátlan eset.

A könyvek is sokféleképpen tudják beszippantani az embert. Az ismeretlen Trianon úgy teszi ezt, mint egy nyugatos író, mondjuk Hunyady Sándor valamelyik novellája, vagy egy jól megírt amerikai folyóiratcikk:  egycsapásra. Az első bekezdésben máris megismerjük az Aradon született Kuncz Ödön jogtudós professzort, a szövetkezeti, tőzsde- és részvényjog szaktekintélyét, az erdei túrázás rajongóját, a kolozsvári értelmiség jeles tagját, akinek a szerző pár vonással felvázolja az alakját, elmesél róla egy kirándulós anekdotát és 2020. Magyarországáról máris átkerültünk 1919. Magyar Királyságába, hogy a könyv végéig ott is maradjunk.

A könyv életigenlése részben a választott témájának köszönhető. Ablonczy friss kötete ugyanis nem a szokásos nekigyürkőzés a Nagy, Mindent Megmagyarázó Trianon-könyv megírásának. Hanem éppen az ellenkezője. 

Egy kis könyv. A kifejezés legjobb értelmében.

Vagyis egy vállaltan kicsit markoló, a Nagy Témát szokatlan, mondhatni földszintes nézőpontból megközelítő munka, ami éppen emiatt tudja sokkal közelebb vinni az olvasót a békeszerződés máig tartó hatásainak megértéséhez, mint egy hagyományos megközelítést alkalmazó szöveg.

Ablonczy arról mesél nekünk, hogy Trianon miként  hatott az akkori magyarok mindennapjaira. 

Illetve hogy a magyarok mindennapjai hogyan befolyásolták az országukat vezető politikusok húzásait.

Az egyik tézise pedig éppen az, hogy Trianon nem azért máig ható közösségi tragédia, mert az ország X darab cinkbányát, Y millió kataszteri hold szántót és Z négyzetkilométernyi kőolajlelőhelyet veszített el, hanem azért, mert a békeszerződés és gyakorlati következményei annyira brutálisan avatkoztak be az akkor élt magyarok mindennapi életébe, és szakították szét a magyar társadalom tagjai közötti személyes, érzelmi, kulturális és gazdasági szálakat. Hogy mennyire brutális módon? Nagyrészt erről szól ez a könyv. 

De akkor hogy nevezhettem életigenlőnek? Hát úgy, hogy témája a Trianon által roncsolt mindennapi élet. Ami, legyen is akármekkora az ország lakosainak fájdalma, sem az idegen csapatok bevonulásával, sem a szerződés aláírásával, sem a csehszlovák, román, szerb vagy osztrák zászló felhúzásával, sem az új hatalom által kikényszerített hűségeskük kimondásával nem szűnt meg egy tragikus sikollyal. Hanem folytatódott. 

A legtöbb, a témában írott könyv érthető módon inkább foglalkozik a békeszerződés előzményeivel, ez a kötet viszont inkább a következményekről mesél. A leghétköznapibbakról, amik általában persze sokkal érdekesebbek a diplomácia, politikai következményeknél. Ráadásul egy csomó esetben ezek a hétköznapi a dolgok vezettek a nagypolitkai mozgásokhoz.

A könyv alapötlete önmagában is kiváló, de a szerzőnek hatalmas mázlija is volt bónuszként. A kézirata befejezése és a kötet boltokba szállítása között eltelt pár hónapban ugyanis olyan események történtek a világban, hogy a 2020-as magyar olvasó váratlanul mély és direkt hasonlóságot érezhet a saját helyzete és egy 1920-ban élt magyaré között. Az Ismeretlen Trianon azt mutatja be plasztikusan, hogy mit élhetett át egy átlagos - na jó, átlagos középosztálybeli értelmiségi - magyar

  • a hirtelen gazdasági visszaesés által megrázott,
  • évekig halálos  influenzajárványt nyögő,
  • a menekültkérdéssel küszködő 

országban, ahol

  • elszabadult a fizikai és verbális agresszió,
  • a szembenálló politikai oldalak képviselői néha szó szerint is vadásztak egymásra,
  • és az idealizált magyar emberekre építő kormánypropaganda gyakran fontosabb volt a hús-vér magyar emberek konkrét jóléténél is.

Ablonczy nem először nyúl Trianon témaköréhez. Az első témába vágó kötete – én például annak hatására lettem a lelkes olvasója – a Trianon-legendák arról szól, hogy milyen NEM volt Trianon, sorra véve egy rakás közszájon forgó legendát. Az új könyvébe is jutott némi - igen fontos - legendaoszlatás. 

Az ember, aki 9 napig nem akart katonát látni

Nem hiszem, hogy létezne olyan magyar ember, aki a komcsizós-szemétbalosozós-károlyiahibásozós nagybácsijával/nagyanyjával Trianonról beszélgetve ne lett volna kénytelen vagy százsszor végighallgatni a „Soha többé katonát nem akarok látni” mondatot, ráadáasul olyan vádló hangsúllyal, mintha ő maga mondott volna ilyet és nem Linder Béla hadügyminiszter. Ablonczy munkamódszerét tökéletesen illusztrálja, ahogyan két rövid, szellemes, angolosan alulfogalmazott mondattal kipukkasztja a legendát:

„Linder Béla hadügyminiszter elhíresült mondatát (...) furtonfurt úgy szokás idézni, mint a magyar tehetetlenség/vakság/hazaárulás kulcsmozzanatát. Azonban azt is látnunk kell, hogy az alig több mint egy hétig miniszterkedő katonatisztnek vajmi kevés befolyása volt a katonapolitikára.”

A nagybácsik valahogy nem szokták emlegetni ezt a 9 hivatalban töltött napot, amikor az egész újkori magyar történelmet ebből a szerencsétlen bon mot-ból próbálják levezetni.

Ablonczy ezen a vonalon továbbhaladva a következő két bekezdésben bármiféle minősítő jelzők használata nélkül, egy művelt csevegő kellemes stílusában zúzza porrá azt a bizonyos körökben nyilvánvaló alapigazságként kezelt összeeküvéselméletet, miszerint az országot azért lehetett megcsonkítani, mert a balosok/tudjukkik szándékosan vagy balfaszkodásból meggyengítették és tudatosan szélnek eresztették a hadsereget, csak azért, hogy Magyarországnak és a magyaroknak szarabb legyen. Ablonczy két abszolúte tárgyszerű és adatokra alapozó bekezdésben tárja fel a hadsereg szétesésének egyik valódi okát: a magyar emberek 4 év háborúzást követően annyira nem akartak harcolni, hogy amikor a magyar kormány újjá akarta szervezni a hadsereget, az emberek még a behívóparancsnak sem engedelmeskedtek és önkéntesként sem voltak hajlandók bevonulni.

„Államtitkárai, Friedrich István és Böhm Vilmos gyakorlatilag Linder ellenében adták ki rendeletüket az 1895 és 1900 közötti korosztályok újrabehívásáról. E felhívásnak ugyanakkor nem sokan engedelmeskedtek. November végére mintegy 37 ezer főben stabilizálódott a hadsereg létszáma (ebből mindössze kétezren voltak a leginkább fenyegetett Erdélyben), de felszerelése, fegyelme ezeknek a katonáknak is meglehetősen hiányos volt, a létszám pedig messze esett a teljesen feltöltött – a belgrádi fegyverszüneti egyezmény által engedélyezett – nyolc hadosztálytól. 

1919 február–márciusában Böhm Vilmos hadügyminiszter és államtitkára, Stromfeld Aurél kidolgozta egy lényegesen nagyobb, mintegy 70 ezer fős hadsereg tervét, amely formailag továbbra is megfelelt a belgrádi egyezmény betűjének. A megindított toborzás azonban teljes kudarcba fulladt: a több tízezer helyre alig ötezren jelentkeztek.”

Ezek után Ablonczy gyorsan mutat nekünk még egy objektív okot, ami miatt nem sikerült megőrizni a magyar királyi hadsereg egységeinek harcképességét: ezekben alig fordultak elő magyar nemzetiségűek:

„A magyar alakulatok egyben tartása azért is volt erősen kétséges, mert a Monarchia hadseregében a nemzetiségi kevertség alig tette lehetővé egynemű alakulatok létrejöttét. A magyar többségű ezredek a közös hadseregben, de még a Magyar Királyi Honvédségben is törpe kisebbséget alkottak. Egy 1918. májusi összeírás szerint a Monarchia hadseregének 141 közös gyalogezredéből mindössze 17 volt olyan, amelynek 75 százaléknyi vagy a fölötti magyar többsége volt, és mindösszesen 32, amelyekben a magyar elem egyáltalán abszolút többséget alkotott. Az arány még vegyesebb a honvéd gyalogezredeknél: itt a 49-ből négyben volt 75 százalék feletti a magyar etnikai többség. Hasonló arányok jellemezték a kisebb harcértékű népfölkelő ezredeket és a tábori vadászzászlóaljakat is.”

Ablonczy nemcsak jól író, tájékozott és szellemes szerző, de nagyon bátor is. Mivel egy egész fejezetet szentel annak a kommentelőbölcsesség szerint tudománytalan és bűnös szórakozásnak, hogy arról fantáziál, hogy mi lett volna, ha nincs Trianon. Pontosabban azon, hogy elkerülhető lett volna-e az ország ilyen durva megcsonkítása, hogy mi történt volna, ha a Monarchia nyeri a háborút, hogy egyben maradhatott volna-e a Birodalom, hogy mi van, ha nem ölik meg Tiszát vagy nincs kommün vagy ha nem széled szét a magyar hadsereg és azonnal megpróbálunk ellenállni vagy a törökök mintájára területeket visszafoglalni, vagy ha több vitatott területen sikerül kiharcolni népszavazás kiírását. A legnagyobb barbárság ezt a szellemes, halál izgalmas és a legkevésbé sem tudománytalan fejezetet annyival összefoglalni, hogy „szinte tuti, hogy így is úgy is megcsonkítják az országot”, de alapvetően erről van szó.

Ebben a fejezetben Ablonczy egyszerű tényekkel oszlatja azt a legendát is, hogy Trianon az antikommunista antant egyfajta bosszúja lett volna a Tanácsköztársaságért (hiszen az új határok térképeinek egy része már a kommün előtt elkészült) , bár azt nem zárja ki, hogy a győztesek béketárgyalásokon résztvevő antikommunista szakértőit ellenünk hangolhatták a bolsevikok.

De a kötet igazi ereje a korszak mindennapjainak sztorik és karakterek füzérére épülő, lebilincselő felidézésében van. Igen erősek például azok a részek, amik azt mutatja be, hogy a háború utáni megszállások – román, csehszlovák 2 hogyan szaggatták meg a szó fizikai értelmében a magyar kultúra szövetét, hogyan vittek el felbecsülhetetlen értékű műkincseket és dokumentumokat, illetve hogy az elszakított részek magyar értelmisége micsoda hősies utóvédharcot folytatott a kulturális emlékek megmentéséért. 

A könyvet nem gyengíti, hanem éppen erősíti, hogy Ablonczy személyes vonzalmai finoman át-átsejlenek a szövegen. Ezeket a bekezdéseket olvasva érhető talán tetten a legnyilvánvalóbban a Magyar Királyság elszakított részein élő magyar humán értelmiségiek iránti utólagos csodálata.

A magyar nagyközönség nagy része vagy semmire sem gondol vagy agyérgörcsöt kap, ha a gyulafehérvári román nemzetgyűlés kerül szóba. Az ennek megszervezéséről szóló szakasz az egész könyv egyik legerősebb és legsokszínűbb része: a szerző néhány oldanyi terjedelemben úgy képes megrajzolni egy többnemzetiségű település, egy hatalomváltás és egy alapvető történelmi fordulat képét, hogy közben végig hús-vér emberekkel ismertet meg minket és személyes sztorikon át, szinte észrevétlenül alakul ki a Nagy Kép az olvasóban.

„(...) a gyűlést fél tizenegykor nyitotta meg Gheorghe Pop de Băseşti, a Memorandum-per veteránja, és egészen délutánig tartottak a szónoklatok; mindenki beszélni akart. Az aradi ortodox püspök egyenesen megfenyegette a szervezőket, hogy ha nem engedik felszólalni, hazamegy. A karzaton hölgyek hallgatták a szép szavakat; valamelyik küldöttnek ellopták a tárcáját: ezt hangosan nehezményezte. Kint parasztok tízezrei várakoztak a csípős hidegben. Végül közfelkiáltással elfogadták a határozatokat, és a résztvevők egy része kiment a várakozó tömeghez. A kijelölt szónokok sorra felhágtak a faemelvényekre, és egymás után többször is felolvasták a határozatokat. Köztük volt Iuliu Hossu, frissen kinevezett szamosújvári görögkatolikus püspök is: a gyulafehérvári nagygyűlést ábrázoló nagyon kis számú fotográfia egyike épp azt a pillanatot örökíti meg, amint az alig harminchárom éves, keménykalapos püspök ismerteti a gyűlés döntéseit. Miközben sok mindent gondosan elterveztek, a szervezők egy körülményre nem gondoltak: az egyetlen fotográfus, aki a helyszínre érkezett, egy fiatal leszerelt katona, Samoilă Mârza volt, aki a közeli Gáldtőről (Galtiu) biciklizett be a városba. Összesen tizennégy felvételt csinált, mivel saját bevallása szerint az üveglapok túl nehezek voltak, és nem bírt volna el többet. Ráadásul, mivel nem volt megválasztott küldött, a tiszti kaszinóba be sem engedték, így csak az épület körül és a gyakorlótéren fotózhatott.”

De isteni az a szakasz is, amikor Rákóczy Béla főgimnáziumi tanár ruhájáról  román rendőrök levetetik a nemzeti színű szalagot, mi pedig megismerkedünk a jelenet összes román és magyar szereplőjének későbbi életútjával.

Bár a könyv specialitása a béka- vagyis az emberperspektíva, ebből a szempontból sem egysíkú műről van szó, hiszen egy egész fejezet boncolgatja például a győztes nagyhatalmak szándékait, az amerikaiak ismerethiányát és érdektelenségét a közép-euópai nemzetiségi ügyek iránt, illetve a franciák Dunával kapcsolatos megszállottságát.

Szintén távolabbi látószöget használ az a fejezet, ami a háború után egymást követő magyar kormányok próbálkozásait és a békekonferencia hangulatát idézi fel, azzal a végkicsengéssel, hogy bár ezek a legkülönbözőbb megoldásokkal próbálkoztak, azért is végződött mind kudarccal a naiv békevágytól a fegyveres ellennállásig, mert

„az évtizedeken keresztül várt és követelt függetlenség nyomasztó súllyal nehezedett mindenkire”.

De itt is sűrűn előfordul, hogy a Nagy Kép festegetése közben szerzőnk erős nagyításra állítja a mikroszkópot és mesél.

„A boulogne-i erdő szélén álló Château de Madridban, a magyar békedelegáció szállásán persze voltak vad kártyacsaták, férfias ugratások, dalestek és bökversek, de a küzdelmük reménytelen voltával a küldöttség tagjai is tisztában voltak. »Nagyon rossznak tűnik a helyzet, alig van remény arra, hogy számottevő eredményeket érjünk el. Alaposan meg kellene vizsgálni, milyen gazdasági és katonai következményekkel járna az aláírás elutasítása…« – írta Apponyi a békefeltételekre adott magyar válaszok fogadtatásakor, 1920 februárjában.”

Riszner Ödön főgimnáziumi tanárt botütés éri

„1918. december 26-án délelőtt Riszner Ödön főgimnáziumi tanár Gyulafehérvár belvárosában sétált, amikor az Erzsébet Szálló előtt erős botütés érte a vállát...”

Nekem az a fenti mondattal kezdődő fejezet segített a legjobban annak megértésében, hogy az első világháborús vereség hogy lehet száz évvel később is ekkora téma, ami azt mutatja be egy rakás személyes sztori felidézésével, hogy 1918 és 1923 között milyen volt a széthulló Magyar Királyság egykori polgárainak élete. 

Az egy dolog, hogy borzalmas és embert próbáló, de még a tájékozottabb XXI. századi olvasó sem feltétlenül gondolja végig, hogy a gyakorlatban miért is volt így. Ablonczy szinte igen plasztikusan idézi fel, hogy micsoda kulturális sokk volt a Királyság összes lakójának, hogy éveken át több hullámban kellett megtapasztalnia az fizikai erőszak fenyegetését a mindennapjaiban. Nem a fronton, hanem a lakóhelyén. A paraszt- és katonalázadásoktól az idegen megszálláson át paramilitáris szabadcsapatok rémuralmáig. 

Gyulafehérvár, Európa Szálloda, 1910.Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór Cége

„Trianon előjátéka az erőszak elszabadulása volt a Kárpát-medencében, az a háború utáni háború, amely szabadcsapatok randalírozását jelentette, túszszedést, megtorlást, botozást, feltört magtárakat, lángoló kastélyokat, éjszakai lövöldözést, rettegést és etnikai vagy szociális alapú leszámolást, a kiömlött alkohol bűzét, a macskaköveken szikrát vető eltévedt golyókat.”

A könyv későbbi részében Ablonczy ehhez három, az ország lakóinak hangulatát – és politikusainak döntéseit – alapjaiban befolyásoló tényezőt tesz hozzá:

  • 1. A lakosság, főleg a középrétegek egészen drasztikus elszegényedését és a korábbi társadalmi viszonyok ebből eredő totális megkavarodását. 

„A háború vége, az összeomlás és a forradalmak nemcsak azért számítottak a társadalmi hierarchia teljes felfordulásának, mert pacalt kellett enni, vagy az egekbe szökött a fűtésre használt fa és annak felvágásának ára, vagy mert lehetetlenség volt cselédet kapni, hanem azért is, mert a jövedelmi viszonyok radikálisan megváltoztak. A teljes magyar társadalom életszínvonala 50-90 százalékkal volt alacsonyabb az utolsó békeévinél.”

„Társadalmi csoportonként ugyanakkor igencsak eltérő volt a csökkenés mértéke. A haditermelés körülményei közepette jobb érdekérvényesítési potenciállal rendelkező ipari munkásság életszínvonala kevesebbet zuhant (1918 végén az 1913-as érték 53 százalékára), mint a középosztályé, a fix fizetésű hivatalnokoké. Az összeomlás időszakában a legjobban fizetett munkáskategóriák bérezése meghaladta a IX. osztályba sorolt köztisztviselői fizetéseket: idetartoztak például a minisztériumi fogalmazók, a főispáni titkárok, illetve a középiskolai tanárok; ez a presztízscsökkenés pedig hallatlan dolog volt a korszakban.

  • 2. A menekültkérdést.

Igen érdekes megtudni, hogy a magyar kormányzatok – és hozzájuk képest a magyar átlagemberek – hogyan viselkedtek az országot akkoriban nemcsak a kormányzati propagandaplakátokon, hanem a való életben is milliós nagyságrendben megcélzó  migránsokkal. Különös tekintettel, hogy ők túlnyomó részben az elszakított országrészekből menekülő magyar emberek voltak.

Első olvasásra szinte meghökkentő, hogy a legitimációját és ikonográfiáját a nemzet szétdarabolásának visszacsinálására építő Horthy-rendszer a gyakorlatban mennyire nem pátyolgatta a területére menekülő hús-vér magyar embereket. A képet persze árnyalja, hogy a politikusok hiába féltették az idegen uralom alá került magyarokat, az elméleti végcél, vagyis az újbóli országegyesítés szempontjából nyilvánvaló akadály lett volna, ha az akkor még jelentős magyar lakossággal bíró területekről eltűnnek a magyarok. A könyv ugyanakkor azt is felvillantja, hogy a lakosság - minden morgás, alkalmi féltékenykedés és a meghökkentően hamar beinduló románozás ellenére, ezen a téren mennyivel jobban teljesített a politikánál. Hiszen másképp nem is sikerülhetett volna különösebb zökkenők nélkül sokszázezer hirtelen jött embert integrálni a társadalomba, akik között ráadásul messze túl voltak reprezentálva a köztisztviselők és hivatalnokok, hiába beszéltek egy nyelven az itteniekkel. 

Igen érdekes szembesülni ezen belül azzal, hogy a csonka országba megérkező magyarok milyen kevéssé voltak képesek az érdekeik szervezett védelmére, a politikai szervezkedésre. Így hiába érkezett az országba többszázezer potenciális választó, egy székely pártocskán kívül komolyabb szervezetet annak ellenére sem tudtak alapítani, hogy úgy egyébként másról sem volt szó, mint az elszakított magyarokról.

  • 3. A járványt.

Azt, hogy egy XX-XXI. századi magyar hogyan képzeli el a Trianon-környéki régi Magyarországot, 2020. kora tavaszáig szerintem a legkevésbé sem befolyásolta az a híres áldozatok miatt egyébként köztudott tény, hogy ebben az időszakban söpört végig az országon a spanyolnátha becenevű influenzajárvány. 

De a posztkaranténező olvasó ma már egészen másképp olvassa Ablonczy sorait erről. Milyen lehetett kibekkelni egy ekkora járványt egy gazdaságilag éppen összeomlott, az utcai erőszak jeleneteivel kísértő, polgárháborús országban, ha egy jóval kevésbé halálos vírus ilyen hatású tudott lenni száz évvel később egy gazdaságilag rendben lévő, békés, kívülről semmitől sem fenyegetett Magyarországon?

Ha elképzeljük, milyen lehetett egy átlagos magyar élete az ezerkilencszáztízes évek végén és a húszasok elején, a súlyos élelmiszerhiánnyal, felére-tizedére csökkent bevételekkel, három hullámban feltámadó utcai fegyveres erőszakkal, akkor máris közelebb jutottunk annak megértéséhez, hogy ezek a tapasztalatok milyen nagy hatással lehetettek a politikai döntésekre is. 

Vagy ahogyan Ablonczy mester fogalmaz:

„1918–1920 magyarja fázott, éhes volt és rettegett a betegségektől. Ezt a körülményt sohasem szabad szem elől tévesztenünk, amikor az egyes személyek vagy csoportok döntéseit mérlegeljük.”

A mai Magyarországot önmagában lebénította a koronavírusjárvány, aminek március eleje óta eddig összesen 539 áldozata volt, miközben a mértékadó egyetemközi kutatás szerint összesen maximum néhány ezren fertőződhettek meg az elmúlt negyedévben. Ehhez képest az első világháború utáni spanyolnáthának csak 1918. októberének első két hetében 700 halottja és 12,5 ezer regisztrált fertőzöttje volt, a járvány pedig összesen kábé 60 ezer áldozatot szedett, 6-700 ezer megbetegedés mellett.

Az Ismeretlen Trianont olyan olvasni, mintha egy gazdag rokon meghívott volna minket egy olyan elit salátára, amit magunktól az életben össze nem raktunk volna. Önmagukban is megálló perfekt minielemzések, izgalmas, dühítő vagy megható személyes sztorik, plasztikus portrék, módjával adagolt, ezért mindig izgalmasnak ható adatok és pár mondatban érthetővé tett globális jelenségek keverednek a könyvben. 

Ami viszont a sokfélesége ellenére sem kelt zavaros hatást. Az egészet pedig az teszi igazán élvezetessé, hogy a szerző az államtitkárarc-méretű műveltségén és lenyűgöző témaismeretén felül igen jól tud írni. Így az Ismeretlen Trianon annak az elképzelt magyar olvasónak is lebilincselő olvasmány lenne, akit Trianon egyáltalán, egy kicsit sem érdekel. Márpedig ilyen magyar olvasó eleve nem nagyon akad

(Címlapkép: Észak-Erdély, 1940, a magyar csapatok bevonulása idején. Fotó: Fortepan archívum/dr. Varga Csaba)