Nem te döntöd el, hogy rákattintasz-e erre a cikkre

Reggel 4 hírlevél
Amit tudni kell, minden reggel.
  • A Google, a Facebook, az Amazon vagy a Baidu az utóbbi 20 évben a kapitalizmus új formáját építették ki, a megfigyelési kapitalizmust.
  • A tömeges megfigyelés korában az ember csak nyersanyag, amiből a megfigyelők kibányásszák az élet minden adatát, hogy ezeket saját gazdasági céljaikra használhassák.
  • És ahol ilyen elképesztő tudás összpontosul néhány óriáscég kezében, végveszélybe kerül az emberi szabadság is – már ha valaha is létezett.
  • Ebben a cikkben a korunk Karl Marxának is nevezett Shoshana Zuboff elméletén és más szerzők témába vágó könyvein keresztül mutatjuk be a megfigyelési kapitalizmus működését, és azt, hogy miért nézzük tétlenül, hogy kicsavarják a kezünkből az életünk feletti irányítást.
  • A totális megfigyelés korában ugyanis nincs emberi jövő, az embereket a megfigyelési tőke fenntartására és gyarapítására, azaz fogyasztásra kondicionálják a tömérdek adatot feldolgozó algoritmusok.

Az Udana című buddhista szent szövegben van egy tanmese arról, ahogyan egy csapat vak először találkozik elefánttal, és tapintással megpróbálnak rájönni, hogy is nézhet ki egy ilyen állat. A vakok nem ugyanott érintik meg az elefántot, ezért nem tudnak megegyezni, mindegyikük azt hiszi, az egész teste olyan, mint az a rész, ahol ő megérintette.

Nagyjából így próbálták az utóbbi 10 évben neves gondolkodók ezrei, sőt tízezrei körülírni a tömegkommunikációt, és hogy hogyan formálta az életünket. A Facebook, a Google, az Amazon, a Microsoft, az Apple, az Alibaba, a Huawei vagy a Baidu olyan cégek, amilyenek korábban nem léteztek, de hogy mitől újak, és hogyan alakították a kapitalizmust, nem tudtuk megragadni. Jelentős részben azért nem, mert éppen ezek a cégek igyekeztek mindent megtenni, nehogy leleplezzük a céljaikat. Az utóbbi pár évben azonban több tudományos szintetizáló munka is megjelent a fent felsorolt vállalatok új gazdasági modelljéről,

a megfigyelési kapitalizmusról.

A munkák szerzői szerint azért nagyon fontos minél hamarabb minél több embernek megértenie a rendszer működését, mert néhány év múlva valószínűleg már késő lesz. A felszín alatt pedig az emberi jövőért folyik a harc.

A többség már húsz éve is a Google-t tartotta a legjobb keresőnek az interneten, viszont pénzt még nem nagyon sikerült keresnie a cégnek, jórészt befektetők tőkeinjekciói tartották fönn. A helyzet annyira rossz volt, hogy 2000-ben reklámrészleget is felállítottak AdWords néven, annak ellenére, hogy az alapítók, Larry Page és Sergey Brin eredetileg szerették volna reklámok nélkül fenntarthatóvá tenni a vállalkozásukat.

2001-re viszont belátták, hogy nincs érdemi ötletük a működés nyereségesre fordítására, és a cégvezetői tapasztalataik hiánya is kezdett kiütközni, ezért felfogadták vezérigazgatónak Eric Schmidtet, aki azonnal költségcsökkentést jelentett be. Schmidt úgy döntött, a vezérigazgatói irodán is spórol, összeköltözött Amit Patel adatelemzővel, aki a kereső fejlesztésén dolgozott. Az, hogy ez a két ember ugyanabban az irodában ült 2002 áprilisában,

megváltoztatta a világot.

Patel egy nap észrevette, hogy az USA keleti partján hirtelen egy csomó ember rákeresett a Google-ön, mi volt Carol Brady, a The Brady Bunch című tévékomédia egyik szereplőjének leánykori neve. Egy órával később az Egyesült Államok középső államaiból érkeztek ugyanilyen keresések. Patel és Schmidt nem tudták, mi történik, miért érdekel hirtelen ennyi embert egy 70-es években futó sorozat egyik szereplője, de rövidesen rájöttek, hogy ez egy kérdés volt a Legyen ön is milliomos! aznapi adásában, ami valamiért sokakat megmozgatott. Ezután együtt figyelték, ahogyan a kvízműsor sugárzásával egyidőben megugranak a keresések a többi amerikai időzónában is.

Patelt és Schmidtet is ámulatba ejtette, hogy a Google keresési adataiban észlelt minták alapján lényegében meg tudták jósolni a keresések bekövetkeztét és pontos idejét, de míg az adatelemzőt ez elsősorban tudósként érdekelte, addig Schmidt nagyon hamar felismerte, hogy az ilyen minták felderítésével és kiaknázásával a Google drasztikusan növelhetné a reklámbevételeit, hiszen célzottan, a megfelelő időben és a megfelelő személyek elé helyezhetne olyan reklámokat, amikre azok a személyek a lehető legnagyobb eséllyel kattintanak. A Google akkor is (ahogy kis változtatásokkal most is) aszerint számláz a hirdetőinek, hogy hányan kattintanak egy-egy hirdetésre. Schmidt tudta, hogy ezt a számot kell növelni ahhoz, hogy a cég nyereségessé váljon, és átlátta, hogy a keresési adatok mélyebb elemzésével a cég előre jelezheti, hogy mikor mire kattintanak majd az emberek.

Így született meg a kapitalizmus új formája, a megfigyelési kapitalizmus.

A megfigyelési tőke

Az új gazdasági modell legtalálóbb és legösszeszedettebb leírása miatt korunk Karl Marxának is nevezett Shoshanna Zuboff, a Harvard Egyetem professzora 2019-es könyvében azt írja, a megfigyelési kapitalizmus alapjaiban különbözik a kapitalizmus eddigi formáitól, más benne a termék, mások a fogyasztók, és máshogy viselkedik a tőke. A Google vagy a Facebook felemelkedése és szolgáltatásaik ingyenessége jól mutatja be a modellt. Bár az utóbbi években szinte közhelyszerűen terjedt el az egész világon az axióma, hogy ha valami ingyenes az interneten, akkor a fogyasztó maga a termék, de Zuboff szerint a valós helyzet ennél sokkal dermesztőbb, a megfigyelési kapitalizmusban a fogyasztó ugyanis nem termék, hanem nyersanyag, erőforrás.

Az új gazdasági modell lényege, hogy megfigyelési kapitalista nagyvállalatok az emberek viselkedésére vonatkozó előrejelzéseket gyártanak, amiket aztán a reklámpiacon hirdető cégeknek értékesítenek. Nagyon leegyszerűsítve: a hirdetők a Google jövőre vonatkozó tudását vásárolják meg, hiszen a Google az előrejelzései miatt tudja, milyen reklámot mikor, hogyan, hol és melyik felhasználó előtt érdemes elhelyezni ahhoz, hogy a felhasználó kattintson.

Ebben a modellben a Google, a Facebook vagy a hozzájuk felzárkózó megfigyelési kapitalista vállalatok szolgáltatásait igénybe vevő ember csak nyersanyag, amiből a bennünket megfigyelő vállalatok kinyerik az előrejelzéseik elkészítéséhez szükséges információkat. Ahogyan Mark Zuckerberg 2012-ben összefoglalta a Facebook célját ebben a Bloomberg-cikkben: „A Facebook ismerni fog minden könyvet, amit valaha olvastál, minden dalt, amit valaha meghallgattál, minden filmet, amit valaha megnéztél, és a modelljeink meg fogják tudni mondani, melyik bárba menj egy ismeretlen városban, a bárban pedig a pultos

a kedvenc italoddal vár majd, ahogy belépsz az ajtón.”

Az emberi létezés tehát a bánya, amiből a Facebook adatot (minden dal, minden film, minden könyv) nyer ki megfigyelésen keresztül. Ezekből az adatokból a Facebook előrejelzést gyárt (hogy milyen italra van épp szükségem), majd ezt az előrejelzést eladja egy hirdetőnek (a ismeretlen város bárjának).

Hogy ez az üzleti modell mennyire jól működik, mutatja a Google története is: a 2002-es áttörés után hamar a korábban mindenki által lesajnált, apró AdWords lett a Google-cégcsoport legnyereségesebb részlege, 2019-ben már az egész Alphabet összes bevételének 82 százalékát, 134,8 milliárd dollárt a 2018-ban Google Ads-re átkeresztelt cég hozta (ez az összeg kb. a 2013-as teljes magyar GDP-nek felel meg).

De miért baj ez?

– merül fel a kérdés, és talán jogosan, hiszen a Zuckerbergtől idézett mondatok alapján a fogyasztó is jól jár: hiába csöppen ismeretlen városba, azért eljut egy bárba, ahol megkapja az italt, amire vágyik, és még kimondania sem kell, mit akar. Ez alapján lehetne a rendszer központjában maga a fogyasztó. A gond csak az, hogy a Zuckerberg által felvázolt példában nem a fogyasztó fizet, hanem a bár. Ha ezt elfogadjuk, akkor pedig nem nehéz belátni, hogy a Facebook számára nem az lesz a fontos, hogy a fogyasztót minél jobb bárokba irányítsa, hanem az, hogy a legtöbbet fizető bárokba minél több fogyasztót irányítson.

Attól kezdve, hogy a Google felismerte, hogy a korábban a cégen belül adat-kipufogógáznak is nevezett, a keresések után maradó, értéktelennek tartott adathalmaz elemzése segítségével soha nem látott pontossággal célozhatják a reklámokat, a cég értéke hamar az egekbe szökött. Ez az adat-kipufogógáz nem jelentett mást, mint a világ keresési előzményeit, azt, hogy az egyes felhasználók mikor, mire kerestek, milyen szavakat használtak, milyen hibákat ejtettek a gépelésben, melyik találatokra kattintottak, miről kerestek képet, miről szöveget, azaz a keresések minden elérhető metaadatát. Ezt a hatalmas adathalmazt korábban is használta a Google, de csak a kereső apróbb tökéletesítgetéseire, 2002-ig senkinek nem jutott eszébe, hogy ezzel pénzt is lehetne keresni.

2002 után viszont a Google-nél egyre több embert állítottak a keresési metaadatok elemzésére, és egymás után hagyták maguk mögött a versenytársakat. 2003-ban pedig elindult az AdSense, a Google hirdetésközvetítője, amivel a cég már az egész interneten elhelyezhetett reklámokat, ha a weboldalak üzemeltetői némi bevétel reményében regisztráltak a platformra. A Google kevesebbet kért a hirdetőktől kattintásonként, mint más cégek, viszont sokkal több kattintást hozott a reklámokra, hiszen a metaadatok alapján egyre profibbak lettek a kattintások optimalizálásában és előrejelzésében.

Ebben kezdetben a Google kereső rengeteg felhasználója segítette őket, hiszen a rengeteg keresés rengeteg metaadatot állít elő. Később pedig ehhez adódtak hozzá az AdSense által behozott adatok is, hiszen Google az AdSense-szel szerződő weboldalak látogatási adataihoz is hozzáfér, hogy optimalizálhassa az ott megjelenő reklámokat.

Eredeti tőkefelhalmozás: az adat kisajátítása

A sikerhez viszont át kellett lépniük egy fontos morális határt: ki kellett sajátítaniuk a keresések metaadatait. Ezekre ugyan valóban nem tartott akkoriban igényt senki, de nem volt magától értetődő, hogy a Google tulajdonát képezik-e vagy a felhasználókét.

A Google keresőszolgáltatása ingyenes volt 2002-ben is, és az oldal nem igazán tájékoztatta a látogatóit arról, hogy a cég rögzíti, tárolja, elemzi a keresések metaadatait, és ebből pénzt csinál. Igaz, az akkori internetes adatvédelmi jogszabályok alapján ilyen kötelezettségük nem is volt. Ezek a metaadatok már csak azért sem álltak semmilyen jogi védelem alatt, mert akkoriban nemhogy azt nem tudták szinte sehol, hogy pénzt lehet keresni velük, de azt sem, hogy ilyen metaadatok egyáltalán léteznek.

A big data korszakának legfontosabb üzenete is éppen ez:

minden adat értékes, ha nagyon sok van belőle,

hiszen a rengeteg adat elemzése olyan dolgokban is kirajzol mintázatokat, amikről nem is hittük, hogy akármilyen mintázat szerint működnek. Ezek a mintázatok teszik előrejelezhetővé a legmeghökkentőbb dolgokat, a Google például már előre tudja egy reklámról, hogy milyen weboldalon, mikor, mennyi kattintást hoz majd, anélkül, hogy a reklámot bármelyik felhasználónak élesben megmutatná. Tisztában vannak vele, hogy egy betűtípus, egy szín, egy árnyalat, egy szó, egy kép megváltoztatása, pontosan hogyan befolyásolja majd a felhasználók kattintási kedvét, hiszen reklámok milliárdjain mérhették már le ezeket az opciókat.

A Google mérnökei hamar beleütköztek az ökölszabályba, miszerint minden mesterséges intelligencia annyira okos, amennyi adatot megetetnek vele, ezért jelezték, hogy csak akkor tudnak még biztosabb előrejelzéseket gyártani, ha még több adatot vonhatnak be az elemzésbe. Lépni kellett, már csak azért is, mert hiába igyekezett minden erejével titkolni a sikere receptjét a Google, lassan mások is ráébredtek a metaadatok értékére, márpedig a Google boldogulásának legfontosabb pillére az volt, hogy nem lehet más a reklámiparban, aki náluk pontosabban képes jósolni.

És a Google lépett is, az adatéhség kielégítése érdekében elindult a Gmail, a Maps, a Docs, a Translate, a Toolbar, a Chrome, megvették a Youtube-ot, közreműködtek az Android operációs rendszer fejlesztésében, most pedig már az önvezető autóknál és okosotthonoknál tartanak. Egyébként ugyanez a helyzet a Facebookal is, ami közösségi oldal létére drónokat fejleszt, vagy az Amazonnal, ami online piactér létére személyi asszisztenst és elektronikus könyvolvasót árul.

Eric Schmidtet már 2008-ban megkérdezték, hogy ha a Google egy internetes kereső, akkor miért van több mint 150 terméke, mire a vezérigazgató azt mondta, ez a stratégiájuk lényege, és a Google-nek igazából csak egy terméke van,

a fogyasztók elégedettsége.

A szép szavak mögött azonban kemény kapitalista logika húzódik: mindig több és több adatra van szükség az előrejelzések tökéletesítéséhez. A megfigyelők minél közelebb akarnak férkőzni hozzánk, minél pontosabban akarják látni az életünket, mit csinálunk, hová megyünk, kikkel találkozunk, kikkel és mit beszélünk, hogyan alszunk, milyen az egészségünk, mit olvasunk, mit hallgatunk, mit nézünk, mikor és mit sportolunk, hogy vezetünk, merre szeretünk sétálni, mikor és hogyan diétázunk, mit eszünk, és ezek alapján a saját bevallásuk szerint is már egészen jól meg tudják állapítani még azt is, hogy éppen mit gondolunk. Ahogyan Eric Schmidt mondta még 2010-ben: „Az engedélyeddel több információt gyűjtünk rólad és a barátaidról, és javítjuk a keresőt. Nem is kell, hogy gépelj. Tudjuk, hol vagy. Tudjuk, hol voltál.

És nagyjából tudjuk azt is, mire gondolsz.”

Schmidt a fenti idézetben hangsúlyozza, hogy a Google a felhasználók engedélyével gyűjt adatokat, azonban az utóbbi 20 évben többször bebizonyosodott, hogy ez nem mindig van így, és az is, hogy a céget tényleg a folyamatos megfigyelés miatt beáramló adatfolyam tartja életben. Látszott ez a Google saját böngészője, a Chrome előtt kifejlesztett Google Toolbaron is, ami elvileg „jobb felhasználói élményt biztosított” például az Internet Explorer böngészőn, és könnyebbé tette a Google-kereső használatát. A valóságban azonban a Toolbar minden böngészési előzményt továbbított a Google-nek, ahogy a megnézett weblapokra beírt karaktereket is, így például azokat a keresőszavakat, amiket a felhasználó esetleg egy, a Google-lel rivális keresőbe írt be. Ha ez nem lenne elég, a Toolbarról az is kiderült, hogy szándékosan úgy tervezték, hogy a legtöbb felhasználó képtelen legyen leállítani az adatmegosztást, és még akkor is küldözgette az adatokat, amikor a felhasználó „kikapcsolta” (illetve: azt hitte, hogy kikapcsolta) a Toolbart. És ne legyenek kétségeink: a Toolbart szükségtelenné tevő Chrome is minden böngészési adatunkat rögzíti és továbbítja a Google-nek.

Szintén megmutatkozott a rendszer lényege, amikor két, a Google-től távozó mérnök egy adatvédelmi ügyvéddel együtt megalapította a Disconnect Inc. nevű céget, és fejlesztettek egy mobilon és asztali gépen is használható alkalmazást, ami helyből letiltott minden nyomkövetést, valamint minden láthatatlan és beleegyezés nélküli adattovábbítást a felhasználótól a meglátogatott webhelyek és használt appok üzemeltetői, valamint harmadik felek irányába. A Disconnect fejlesztői látták a problémát, de azt nem mérték fel, mennyire fontossá vált a megfigyelés a Google-nek: a cég azonnal eltávolította a Disconnect appot a Google Play-ből, ahonnan még a kifejezetten rosszhiszemű, adathalász alkalmazásokat sem nagyon szokták eltávolítani.

Pedig, hogy lenne igény ilyen applikációra, vitán felül áll. Kivétel nélkül minden ezzel foglalkozó felmérés kimutatta, hogy az emberek azonnal megpróbálják letiltani az eszközeik helymeghatározó és adattovábbító funkcióit, amit megmutatják nekik, hogy éppen hány alkalmazás figyeli egyszerre őket. Tehát nem igaz, hogy a többséget nem zavarja a megfigyelés, a megfigyelőknek kifejezetten titkolniuk kell a megfigyelési műveleteik kiterjedtségét és mélységét annak érdekében, hogy a felhasználók ne próbálják letiltanit.

De nemcsak a Google vagy a Facebook jár el így, hanem a megfigyelési kapitalizmus fiatalabb cégei is. Az iRobot Roomba robotporszívója például takarítás közben kamerával és helymeghatározással térképezi fel a házat, csak hogy aztán a cég járólapokat, szőnyegeket és komplett padlóterveket reklámozzon a felhasználóknak. Az iRobot vezetője, Colin Angle 2017-ben teljes természetességgel beszélt a Reutersnek arról, hogy a reklámhasználaton túl az iRobot máshogy is keres a feltérképezett otthonokon: a térképeket megoszthatóak a Google-lel, az Amazonnal vagy az Apple-lel, hiszen nekik az okosotthon üzletágaik fejlesztéséhez nagyon jól jönnek ezek az adatok.

Mikor Angle-t arról kérdezik, hogy az adatgyűjtéshez és az otthonok feltérképezéséhez kell-e a felhasználók beleegyezése, azt mondja, természetesen kell, de szerinte úgyis megadják a beleegyezést az emberek, hiszen csak így férnek hozzá a Roomba minden funkciójához. A Roomba megfelelő robotporszívó funkcióihoz tehát elengedhetetlen, hogy a felhasználók engedélyezzék a Roomba megfigyelőeszközként való működését is. Itt tehát nincsenek opciók, ha az ember megfelelően működő robotporszívót akar, akkor

engedélyeznie KELL,

hogy a porszívó adatokat osszon meg az otthonáról számára ismeretlen személyekkel, cégekkel és algoritmusokkal.

De hasonló elven működnek az Amazon, a Microsoft vagy a Google személyi asszisztensei is, amik csak akkor funkcionálnak megfelelően, ha folyamatosan hallgatózhatnak, vagy a legtöbb okosóra és fitneszkarkötő, amiken a felhasználó egyszerűen nem használhatja az összes funkciót, ha nem oszt meg a gyártóval minden adatot, amit a gyártó kér tőle.

Éppen ezért hiba azt gondolni, hogy a felhasználó kifejezetten beleegyezik az adatmegosztásba ezekben az esetekben. A felhasználónak ugyanis érdemben nincs más választása, csak a beleegyezés, ellenkező esetben a megfigyelő cég egyszerűen nem engedi, hogy maximálisan kihasználja a fogyasztó azt a szolgáltatást vagy eszközt, amiért fizetett. Nem véletlen az sem, hogy a felhasználási feltételek vagy a sütiket elfogadó nyilatkozatok szinte a világ minden weboldalán olyan hosszúak, hogy minimum percekbe telne megfelelően áttekinteni őket.

Senki nem akarja, hogy tényleg elolvassuk.

A rendszer védelmében gyakran felhozott érv, hogy az adatokat, amiket a megfigyelők a felhasználókról gyűjtenek, meg is mutatják a felhasználóknak, egy fitneszkarkötő például méri, nyilvántartja és rendszerezi az edzéseinket, a Facebookon visszakereshetjük az emlékeinket, a Google pedig nemcsak a saját szerverein tartja nyilván a helyadatainkat, velünk is közli őket. Ez azonban nem igaz. A Google pontos helymeghatározó rendszere több mint 10 éve követ bennünket, a felhasználók mozgását rögzítő személyes térképeket mégis csak 2015-ben tette elérhetővé a cég a felhasználók számára.

Arról nem is beszélve, hogy míg egy-egy felhasználó maximum a saját mozgását követheti, addig a Google több százmilliós mintákat lát, ezekből pedig rengeteg adatot képesek kinyerni az algoritmusaik, amiket nem elsősorban az egyén adatai érdekelnek, hanem a több százmillió felhasználó adataiból kirajzolódó minták. A kínai Google-nek is nevezett Baidu például 600 millió felhasználó helyadatainak követésével folyamatosan méri a kínai gazdaság teljesítményét és a valós munkanélküliséget is, amiről így mindig frissebb és pontosabb adatokkal rendelkezik, mint amikről a Kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal valaha is álmodni mert volna.

És senki nem tudja pontosan, milyen adatokat is gyűjtenek rólunk ezek a cégek. Paul-Olivier Dehaye belga matematikus és adatvédelmi aktivista például 2016-ban kérte a Facebookot, hogy adjon ki minden adatot, amit nyilvántart róla, de máig nem ért célt. 2018-ban kapott először visszajelzést a Facebooktól, aminek lényege az volt, hogy a kért adatok kiadása „óriási technikai nehézségekkel járna”.

Shoshana Zuboff szerint a megfigyelési kapitalizmus két részre osztotta az internetet: az elsődleges szövegre és a mögötte lévő árnyékszövegre. Az elsődleges szöveg, amit nap mint nap látunk a Facebookon, a Google-ön vagy bárhol máshol az interneten, az árnyékszöveg pedig az internetes jelenlétünk és egyre inkább az egész életünk metaadatairól és azok elemzéséről szól. Ez az árnyékszöveg rólunk szól ugyan, de az egyszerű felhasználók nem férhetnek hozzá, egyrészt azért, mert az itt lévő tudás az elsődleges szöveg nagyobb részével ellentétben nem ingyenes, másrészt pedig azért, hogy a felhasználók ne próbáljanak tudatosan ellenállni a megfigyelési műveleteknek, ha esetleg felismerik azok iszonyatos komplexitását, erősségét, mélységét és pontosságát.

A megfigyelési kapitalizmus a középkor óta (vagy talán soha) nem tapasztalt különbséget hoz létre az információhoz való hozzáférésben a megfigyelők és a megfigyeltek között, annak ellenére, hogy az internetnek elvileg épp az információhoz való hozzáférés különbségeinek eltörléséről kellett volna szólnia. A felhasználók nemcsak kevesebbet tudnak, a világról és néha még saját magukról is, mint a megfigyelők, hanem sokszor már arra is képtelenek, hogy megértsék és kikérjék maguknak ezt a hatalmas egyenlőtlenséget. Ez már az az állapot, amit Émile Durkheim francia szociológus A társadalmi munkamegosztásról című, 1893-as értekezésében abnormális vagy patologikus munkamegosztásnak és extrém hatalmi egyenlőtlenségnek nevez. Durkheim szerint akkor alakul ki ilyen, ha egy társadalomban az egyes csoportok között keletkező egyenlőtlenség olyan hatalmas, hogy már magát a konfliktus felismerését és megélését is lehetetlenné teszi.

A rendszer nagykapitalistái úgy döntöttek, hogy szabadon elvehetik az internetes jelenlétünk metaadatait, aztán ahogyan fejlődött a megfigyelési kapitalizmus, és ahogyan a megfigyelőknek egyre több adat kellett a minél pontosabb előrejelzésekhez, már a való életünk metaadatait is kérik. A különböző okoseszközök elemzik a mozgásunkat és mozdulatainkat, az egészségünket, az alvásunkat, a lakásunk hőmérsékletét, a hangszínünket, az akcentusunkat, az arcvonásainkat, a hűtőnk tartalmát, a háziállatainkat, az érzelmeinket, egyszerűen nincs olyan információ, amire ne lennének kíváncsiak, hiszen bebizonyosodott, hogy semmilyen adat nem értéktelen, ha nagyon-nagyon sok van belőle. Még a világ egyik legnagyobb italgyártója, a Diaego is évek óta dolgozik olyan „okosüvegek” kifejlesztésén, amik mérik az italfogyasztást, és – főleg reklámcéllal – kommunikálnak a fogyasztókkal, és mi még csak most kezdjük felismerni, hogy itt bizony valami probléma van.

Ahogyan a 16. századtól a brit földbirtokosok elkezdték lekeríteni a közös legelőket, és ezzel megindult a mai kapitalista rendszer alapját képező eredeti tőkefelhalmozás, úgy kerítették le a felhasználóikat megfigyelő cégek a metaadatainkat az elmúlt 20 évben. A közös legelők után a brit földbirtokosok a bérlőiket kergették el a parcelláikról, így növelve a földjeik méretét, a megfigyelők pedig az internetes metaadatok után mindenféle okoseszközön keresztül elkezdték learatni a rendelkezésre álló adatokat a fizikai világunkból, a mindennapi életünkből is.

Az utolsó lépcsőfok: a befolyásolás

A megfigyelőcégek tehát az emberek viselkedésére vonatkozó előrejelzéseket gyártanak, majd értékesítik ezeket. Ezek az előrejelzések annál értékesebbek, minél közelebb állnak a teljes bizonyossághoz. Ahhoz, hogy az előrejelzéseiket minél inkább közelítsék a bizonyossághoz, a megfigyelők az élet újabb és újabb területeire terjesztették ki a megfigyelést, majd minden területen az egyre mélyebb és egyre pontosabb megfigyelésre törekedtek. Ezeken túl már csak egyetlen lépés maradt, amivel még jobban közelíthetik az előrejelzéseiket a bizonyossághoz, ez pedig a magatartás-befolyásolás.

Nem meglepő, hogy a sebészi pontosságú magatartás-befolyásolás egyik nagy úttörője az az R. Stuart MacKay volt, aki 1964-ben egy nemzetközi expedícióval az elsők között tanulmányozta telemetrikus eszközökkel a Galápagos-szigeteken élő óriásteknősöket. Az új megfigyelési módszer lényege az volt, hogy a kutatók kamerákat és érzékelőket helyeztek el az állatok élőhelyén, és nyomkövetőkkel láttak el több egyedet is, ezáltal pedig távolról úgy tudták megfigyelni a teknősök életét, hogy közben nem zavarták meg őket, egyszerűbben fogalmazva: a teknősök nem tudták, hogy figyelik őket.

MacKayt azonban nem csak a szorosan értelmezett megfigyelés érdekelte. Rájött arra is, hogy az ennyire részletes és pontos adatgyűjtés arra is lehetőséget ad, hogy a megfigyelő diszkrét, távoli beavatkozásokkal finoman módosítsa és optimalizálja a megfigyelt állat életét. MacKay természetesen úgy gondolta, hogy ez a magatartás-befolyásolás az állat érdekében történik, ő arra keresett választ, hogyan biztosítható telemetrikus eszközökkel a veszélyeztetett állatok túlélése úgy, hogy az állat a vadonban maradhasson, és a természetvédőknek ne kelljen invazív módon beavatkozniuk sem az életébe.

A MacKay által javasolt magatartás-befolyásolás apróságokból áll, arról szól, hogyan lehet például egy állat élelemszerző útvonalait módosítani bizonyos növények meghatározott helyen történő szaporításával. A dolog sikere a korábbi megfigyelésen alapul, az így szerzett adatok jelölik ki a helyet, a növényt és az időpontot is, és fontos, hogy a beavatkozás az állat zavarása nélkül történik, így az állat nemhogy nem esik fogságba és nem kényszerítik, de látszólag továbbra is teljesen beavatkozásmentes életet él. Az állat csak bizonyos befolyásolt körülményekkel találja szemben magát, amikre ő teljesen magától értetődő reakciót ad, nem is sejtve, hogy a körülményeit éppen azért befolyásolták meghatározott módon, hogy azt az adott reakciót kicsalják belőle.

Természetesen, amire az állatokat megfigyelő MacKay rájött a 20., arra az embereket megfigyelő kapitalisták is rájöttek a 21. században. Az általuk felhalmozott brutális mennyiségű adat szintén lehetővé teszi a felhasználók viselkedésének irányított és személyre szabott, de rendkívül diszkrét befolyásolását. Csak míg MacKay felismerését az állatok megmentésének szándéka ihlette, addig a megfigyelési kapitalizmus magatartás-befolyásolását – minden reklámlózungokkal ellentétben – egyetlen dolog motiválja, a tőke fenntartása és gyarapítása.

Nem véletlen, hogy a személyi asszisztensek és egyéb okoseszközök vásárlóinak fogyasztása az eszközök megvásárlása után megnő. Ezek az eszközök éppen erre vannak tervezve. Pontosan tudják mikor, mit és hogyan kell ajánlaniuk ahhoz, hogy a lehető legnagyobb eséllyel vegyük meg.

A MacKay-féle magatartás-befolyásolást célzó kísérletek jelenleg is zajlanak, rajtunk. A Facebook több ilyen kísérletet is elvégzett, némelyikről publikáltak is. Alex Pentland, az MIT professzora és több megfigyelési kapitalista nagyvállalat tanácsadója szintén nem csinál titkot abból, hogy kísérleteikben sikerrel egyenlítették ki a felhasználók közötti kommunikációs különbségeket az eToro nevű online kereskedelmi platformon. A megfigyelés és a magatartás-befolyásolás eszközeivel gond nélkül elérték, hogy a kevesebbet kommunikáló felhasználók többet, a sokat kommunikálók pedig kevesebbet kommunikáljanak.

Pentland szerint a kísérlet alanyai jól is jártak, hiszen a kimutatásaik alapján meghatároztak egy optimális kommunikációs szintet, amin a legnagyobb a felhasználók jövedelme, és mindenkit igyekeztek arra a szintre hozni. A kísérlet sikerétől tehát szerintük jobb lett a rendszer, és jobban jártak a benne lévő egyének is. Az emberi létezés és a szabad akarat oldaláról nézve viszont sokkoló, mennyire egyszerű lett ilyen kísérleteket végrehajtani emberek ezrein. És ezek csak azok a magatarartás-befolyásoló kísérletek, amikről a megfigyelők maguktól és önként beszélnek. Hogy emögött még hány olyan magatartás-befolyásoló műveletet végeznek ezek a cégek, amikről nem tudunk, és ezek mekkorák, az rejtély, és valószínűleg az is marad. A 21. században az embert már nem is informálják arról, ha épp egy kísérlet alanya, maximum csak drukkolhatunk, hogy mi is jól járjunk a dologgal, ahogy Pentland eTorós kutatásának önkéntelen résztvevői.

Ezektől a magatartás-befolyásoló erőktől már az interneten kívül sem szabadulhatunk meg. Ahogyan Mark Weiser azóta kultikussá váló 1991-es The Computer for the 21st Century című cikkében írta: a leghatásosabb technológiai újítások azok, amik idővel eltűnnek, mert beleolvadnak a mindennapokba, azok elválaszthatatlan részévé válnak. Weiser szerint a számítógéppel ez fog történni, és azóta megtudtuk, hogy az internettel is.

Ma már internetre csatlakozó számítógép van előttünk a munkahelyen, otthon, ilyen lapul a zsebünkben, ilyet hordunk a csuklónkra szíjazva, ilyen irányítja az autónkat, ilyen fűti fel a házunkat, ilyen van beépítve a hűtőszekrényünkbe, a porszívónkba, és ezekkel az összekötött szenzorokkal van tele az egész világ, még az elkövetkező években az alkoholosüvegekbe, az elektromos cigibe és a ruháinkba is érzékelők kerülnek, hogy ezeken keresztül is minél teljesebb legyen a megfigyelés, minél több adatot tudjanak kinyerni az életünkből. Ez a fizikai megfigyelés, és ezek a mindennapi életben is használt eszközök ugyanolyan, vagy inkább jobb terepei a magatartás-befolyásolásnak, mint az eToro vagy a Facebook kezdőoldala. A fitneszkarkötő, a diétát segítő applikáció, az autónk, a mobilunk, az e-könyv-olvasónk mind-mind apróságok sokaságával igyekeznek befolyásolni a viselkedésünket annak érdekében, hogy a rendszer által rólunk készített előrejelzések minél bizonyosabbak legyenek. A számítógép és az internet lassan tényleg eltűnik, de csak azért, hogy mindenhol jelen legyen.

Hogy nem tűnt ez fel eddig?

Hogy ez nem rémíti most halálra a bolygó lakóit, annak az az oka, hogy az elmúlt 20 évben a megfigyelők tudatosan trenírozták a felhasználóikat arra, hogy a megfigyelési kapitalizmus fejlődését elkerülhetetlennek higgyék. Viszont az, hogy idáig jutottunk, egyáltalán nem magától értetődő fejlődés eredménye, hanem a megfigyelőcégek számára rendkívül szerencsés, de esetleges körülmények együtthatásának következménye. A megfigyelők eredeti tőkefelhalmozását, azaz az adataink kisajátítását a 2000-es években sem a piac, sem az állami szabályozók nem akadályozták. A piac azért nem, mert az úgynevezett dotkomlufi IT-startupok tömeges becsődölésével járó, 2000-es tőzsdei kipukkanása után az egész IT-szektor és az összes befektető tárt karokkal fogadta az üzleti modellt, ami nyereséges működést tesz lehetővé a felhasználók számára alapvetően ingyenes interneten. Az állam pedig azért nem, mert a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államoknak a belbiztonság erősítése érdekében hirtelen óriási szüksége lett a megfigyelőkapacitások gyors bővítésére.

A Szilícium-völgy örömmel társult a nemzetbiztonsági szervekkel, Shoshana Zuboff hosszan tárgyalja is a könyvében a CIA, az NSA és az amerikai IT-szektor közötti összefonódásokat. A megfigyelőcégek különösebb aggályok nélkül osztották meg bizonyos adataikat és szakértőiket az állammal, közben az állam hallgatólagos támogatását élvezték a megfigyelési műveleteik kiterjesztésében. Washingtonban nem értették, amit San Franciscóban már igen: hogy a minél tökéletesebb megfigyeléssel nemcsak terroristákat lehet leleplezni, hanem nagyon-nagyon sok pénzt is lehet keresni.

A 2004-es madridi, majd a 2005-ös londoni terrortámadás után az Európai Unió is sokkal megengedőbb lett a megfigyelőkkel szemben, igaz, az európai együttműködés a kontinens sokkal szigorúbb adatvédelmi szabályai miatt soha nem volt, és ma sincs olyan jelentős, mint az Egyesült Államokban vagy Kínában. A megfigyelők és az amerikai hatóságok közötti együttműködés egyik csúcsa a Palantir nevű cég és a New Orleans-i rendőrség közös projektje, amiben a Palantir olyan programokat tesztelt, ami nemcsak metaadatok alapján azonosítja a bandatagokat és elsődleges kapcsolataikat, de elég nagy biztonsággal ELŐRE megmondja, ki válik bűnelkövetővé és ki áldozattá. A Palantir – sok más megfigyelőcéggel együtt – a CIA által fenntartott tőkealapok támogatásával működik.

A másik ok, amiért az állam nem avatkozott közbe, az volt, hogy a 2000-es években, ahogyan jórészt ma is, a nyugati világban a neoliberális gazdaságpolitika tanait axiómákként fogadta el a politikusok többsége. Eszerint a piac összességében kiszámíthatatlan, de ha hagyjuk, hogy minden szereplő a lehető legszabadabban követhesse a saját maga által meghatározott céljait, akkor a piac láthatatlan keze mindent nagyjából rendben tart majd. A Google, a Facebook vagy az Amazon számtalanszor használta és használja is ezt a szabadpiaci érvet, amikor az amerikai vagy az európai hatóságok szigorúbb korlátok közé akarták szorítani a működésüket, vagy számukra kedvezőtlen adatvédelmi szabályokat akartak elfogadni. Azt azonban csak most kezdjük felismerni, hogy miután ezek a cégek feltérképezték az internetet, már a fizikai létezésünkről is olyan sok adatot szereztek, hogy számukra már nem is annyira láthatatlan a piac láthatatlan keze, de legalább is lényegesen kiszámíthatóbb az ő szemeik előtt a világ, mint bármelyik másik piaci szereplő vagy hatóság előtt.

Ahogyan a Facebook egyik vezető adatelemzője, Cameron Marlow mondta ebben a cikkben: a világtörténelem folyamán most először áll a rendelkezésünkre olyan mennyiségű adat, aminek segítségével mindent fel tudunk térképezni az emberi érintkezésekkel kapcsolatban is.

Fontos, hogy Marlow többes szám első személyben beszél, de nem ránk gondol, mint emberekre, hanem saját magukra, a Facebook dolgozóira. Ebben a másik cikkben pedig a Facebook egyik mérnöke azt mondja: a cég célja, hogy a világon minden dolgot feltérképezzen, és megfejtse, ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Nem mindenkit, hanem

mindenkit és mindent.

Ha ez nem lenne elég, a megfigyelőcégek vezetői és mérnökei nyilatkozataikban mindig úgy fogalmaznak, mintha az emberiség előtt tényleg nem lenne más út, mint hogy az élet minden területén elterjedő okoseszközökön keresztül a létezésünkből eredő minden információt a tőke érdekeinek megfelelően sajátítsanak ki és értelmezzenek bizonyos óriáscégek. Hiába nem látja ezt az átlagember, a techcégek vezetői, akik „látnokok”, „zsenik”, „csodagyerekek”, „jósok”, tisztában vannak azzal, hogy a jövő csak ez lehet. Ehhez képest azok a mérnökök, akikkel Zuboff interjúkat készített a könyvéhez, névtelenül már nem mindig nyilatkoztak így. „A dolgok internete inkább kínálat, mint kereslet. A legtöbb fogyasztó nem érzi magától az igényét annak, hogy ilyen okoseszközöket használjon. Beszélhetsz az exponenciális növekedésről és az elkerülhetetlenségről, amennyit csak akarsz, de az igazság az, hogy valójában a Szilícium-völgy határozta el, hogy ez lesz a következő nagy durranás, hogy az itteni cégek tovább növekedhessenek” – mondta az egyik interjúalany.

A helyzet tehát az, hogy a megfigyelőcégek elképesztő adatfeldolgozó kapacitást építettek ki, és ahhoz, hogy ez az infrastruktúra működni és növekedni tudjon, több és több adatra van szükség. Az okoseszközök fejlesztésének elsődleges iránya az IT-cégeknél tehát nem a fogyasztói igény, hanem hogy olyan eszközöket dobjanak piacra, amik újabb és újabb területekről több és több adatot képesek gyűjteni.

A megfigyelőcégek ezen felül tudatosan kerülnek minden olyan helyzetet, amiben megkérdőjeleződhet az adatok kisajátításához való joguk, miközben porszívóként szívják fel a legjobb egyetemekről kikerülő legtehetségesebb mérnököket, pszichológusokat és adatelemzőket annak érdekében, hogy a velük szemben állók között lehetőleg senki ne legyen, aki akár csak megközelítőleg annyit tud a megfigyelési műveleteikről (és ezáltal a jelenlegi világ működéséről), amennyit ők maguk.

Az ENSZ egy friss jelentésben nem győzi hangsúlyozni, mekkora probléma ez, azt írják, hogy a megfigyelőcégek az elmúlt húsz évben szinte

„egy emberi jogoktól mentes zónában” működtek,

és mindent meg is tettek annak érdekében, hogy az emberi jogi gondolkodás ne is jelenhessen meg ebben a szférában. Ez ugyanis korlátozná a megfigyelési műveleteket.

Ezek mind együtt vezettek oda, hogy mostanra teljesen eltompult az érzékenységünk a magánszféránk folyamatos megsértésére, sőt többnyire észre sem vesszük, hogy folyamatosan, több cég is megfigyel. Kiderült például, hogy a telefonokba épített giroszkópokon keresztül egyes applikációk a mozgásunkból következtetnek az érzelmeinkre, sőt a giroszkópokkal néhány alkalmazás akkor is képes kihallgatni a beszélgetéseinket, ha nem adtunk nekik hozzáférést a telefon mikrofonjához.

Ezek a hírek évek óta nyilvánosak, mégsem okoztak különösebben nagy felháborodást, ami főleg ahhoz képest furcsa, hogy még a hatvanas években is rettegett disztópiaként tekintettek a sci-fi írók a megfigyelés mainál kisebb mértékére is. Herman Kahn katonai tanácsadó és jövőkutató (akiről Stanley Kubrick részben Dr. Strangelove karakterét mintázta) például 1967-es The Year 2000: a framework for speculation on the next thirty-three years című tanulmányában rémálomnak nevezi a megfigyelés olyan fokát, amikor a rendszer követi az autók mozgását, és beszélgetéseket, üzenetváltásokat hallgathat le, tanul belőlük, és ennek megfelelően befolyásolja a viselkedésünket. Ma, kicsit több mint 50 évvel később ezeket a dolgokat ünnepeljük.

Ahol korlátlan a tudás, megszűnik a szabadság

A gondolat, hogy a tömeges magatartás-befolyásoláson alapuló társadalomszervezés elkerülhetetlen, nem új, már a II. világháború után is akadtak apostolai. A hatvanas években az amerikai állam is elkezdett érdeklődni a magatartás-befolyásolás iránt, egyrészt azért, mert attól tartottak, hogy a szovjetek vagy a kínaiak ilyen technológiákkal támadnak majd az Egyesült Államokra (jól látszik ez az 1959-ben publikált A mandzsúriai jelölt című könyv sikerén is), másrészt azért, mert megijedtek a hatvanas évekbeli zavargásoktól az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiben. A zavargások nyomán ugrásszerűen növekvő fegyenclétszám is új kutatásokra sarkallta az amerikaiakat: rá akartak jönni, hogyan lehet kényszerítés nélkül, hatékonyan békésebbé tenni az embereket, miközben ők nem érzik úgy, hogy szabadságuk vagy szabad akaratuk csorbát szenvedett volna.

Az ilyen kutatásoknak volt úttörője B. F. Skinner, a Harvard Egyetem legendás pszichológiaprofesszora, aki szenvedélyesen hitt abban, hogy eljön majd egy tömeges magatartás-befolyásolást alkalmazó, tökéletesen boldog és tökéletesen hatékony társadalom kora, ebben a társadalomban megszűnik a kiszámíthatatlanság, megszűnnek a viszályok, a háborúk, még a politika is, ás páratlan prosperitás köszönt majd be.

Fotó: EyePress News via AFP

Skinner több könyvben is megpróbálta elmagyarázni, hogy szerinte egy ilyen társadalom elérése kívánatos és jó dolog, kísérletei azonban kivétel nélkül megbuktak, az olvasókat ugyanis elborzasztotta a személyi szabadság nélküli jövő. Skinner szerint azonban a bajok az emberiség történelme során eddig sem a személyi szabadság megsértéséből következtek, hanem abból, hogy az emberek nem képesek elfogadni, hogy a szabadság mindig is csak illúzió volt. A professzor vallotta, hogy az emberek minden egyes döntése előre kiszámítható a korábbi történések és az ezek nyomán előálló körülmények függvényében, tehát igazából soha nem állhat elő egy ember életében olyan pont, amikor az ember következő lépését ne lehetne teljes bizonyossággal előre jelezni, amennyiben minden változót sikerül megismernünk, ami hat a döntés kimenetelére.

A 200 éves démon

Ebből a szempontból Skinner a 19. és kora 20. század olyan társadalom- és természetfilozófusainak utóda, akik az ember lelki és társadalmi valóságát igyekeztek a fizikai valósággal együtt vizsgálni, és univerzális törvényszerűségeket felfedezni ezekben. Pierre-Simon de Laplace francia filozófus már 1814-ben leírt egy gondolatkísérletet, ami szerint ha van az univerzumban egy lény, amelyik ismeri minden atom helyzetét és állapotát, valamint minden természeti törvényt, akkor a lény pontosan előre tudja jelezni a jövőt, sőt a jövő mellett a múltat is a jelennel azonos pontossággal érzékeli. Laplace ezt a lényt démonnak nevezi, és azért használ ennyire baljóslatú szót, mert a gondolatkísérlet

leszámol a szabad akarattal.

Ugyanis ha elfogadjuk, hogy elvben létezhet egy ilyen démon, akkor elfogadjuk azt is, hogy a döntéseinkre ható összes változó ismeretében minden döntésünk 100 százalékosan előrejelezhető. A benyomások, az érzelmek, amik irányítanak bennünket ugyanúgy kiszámíthatóak, mint bármi más a fizikai világban, csak elég nagy számítási kapacitás kell hozzá.

Herbert Spencer a 19. század közepén, a társadalom és az embrionális biológia összefüggéseit vizsgálta, remélve, hogy általános igazságokat térképezhet fel, amik az elemi részecskékre, a mikroorganizmusokra, a növényekre, az állatokra és az emberekre egyaránt vonatkoznak. Spencer követőjének tartotta magát a századeleji magyar progresszívok egyik legzseniálisabbjának tartott Méray-Horváth Károly is, aki 1912-es A társadalomtudomány, mint természettudomány című munkájában arról írt, hogy az emberi civilizáció éppen úgy szerveződik, ahogyan a sejtek szövetekké, szervekké majd szervezetté állnak össze. De nem is ez a legfontosabb megállapítás Méray-Horváthnál, hanem hogy mivel indokolja a társadalomtudomány természettudományi megközelítését. Ezt írja:

„Mihelyst ismerjük a természeti törvényeket, amelyek szerint (a társadalmi élet) eddig haladt, alakult, akkor ugyanazon természeti törvényeknek kell elibénk tárni azt is, hogy ezek szerint egyébnek, mint ennek s ennek nem lehet történni. Azaz:

a jövő egy pontosan és előre meghatározható valamivé válik.”

Nagyjából ez volt Max Planck, a 20. század egyik legnagyobb fizikusának meggyőződése is: a kvantumfizika atyja hitte, hogy a társadalmi élet törvényszerűségeit éppen úgy le lehet vezetni szigorú adatvétellel és matematikai módszerekkel, ahogyan a fizika, a kémia vagy a biológia alapszabályait. Planck szerint, amit az állatok világában a tettek szabadságának tekintünk, ugyanaz, mint amit a fizika világában véletlen történésnek nevezünk, azaz olyan jelenség, amely bekövetkeztének okát a tudomány adott fejlettségi szintjén nem tudunk pontosan megmagyarázni, mert nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű információ, és/vagy mert még nem fedeztük fel a jelenséget irányító univerzális szabályt. Pontosan úgy, ahogyan Semmelweis Ignác felfedezésével történt, hiszen a gyermekágyi láz okának felderítése előtt az orvosok sokáig úgy gondolták, a véletlenen múlik, kire sújt le a betegség és kire nem.

Planck és Skinner is úgy gondolta tehát, hogy az emberi létezés legnagyobb kérdése, a szabad akarat, hogy egy ember miért éppen egy bizonyos lehetőség mellett dönt és nem más mellett, egészen egyszerűen olyan tudományos kérdés, amire meg fogjuk találni a választ, amint ehhez elegendő tudásunk lesz. Ezáltal pedig a döntések pontosan meghatározott törvényszerűségek szerint előrejelezhetőekké válnak. Ezért állítja Skinner, hogy a szabadság és a tudás fordított arányban áll egymással. Minél többet tudunk a körülöttünk lévő világról, annál kevesebb a bizonytalanság a jövőt illetően, és annál könnyebben előrejelezhető az emberek viselkedése. Ha létezhet tökéletes tudás, akkor vele együtt már nem létezhet szabadság sem, hiszen a mindentudót nemhogy meglepni nem lehet, de a tudásából következően hatalmat is szerez minden más létező fölött, hiszen a jövő lehetséges útjait átlátva kedvére befolyásolhatja őket.

A szabadsággal együtt természetesen az új társadalmakban megszűnik az individuum is, feloldódik az irányított közösségben, hiszen nincs többé szükség rá, az egyén többé nem a társadalmak alapköve. Az MIT-s Alex Pentland 2014-es tanulmánya szerint az individuum soha nem volt igazán létező kategória, soha nem az egyén mozgatta a társadalmi változásokat. A big data előrejelzései tehát nem elpusztítják az individuumot, csak leleplezik, hogy az emberek soha nem is viselkedtek szabadon gondolkodó és szabadon cselekvő egyénekként.

Skinner szerint, mivel a tudás felhalmozása folyamatos, az a bizonytalan tér, amiben a szabadság lakik, egyre szűkül az életünkben. Ezért nem szabad féltenünk a szabadságunkat a totális megfigyeléstől és a tömeges magatartás-befolyásolástól sem, hiszen efelé haladunk több ezer éve. Mindig mindenről több és több információt akarunk gyűjteni, tehát

a szabadság és a tudás közül mindig a tudást választjuk.

Skinner ideális társadalmában megszűnik a politika is, a politikai uralkodó réteg helyett „tervezők” irányítják majd a társadalmat, de ők sem a szabad akaratuknak megfelelően, hanem a felhalmozott tudás által kijelölt optimális utakon haladva. A tervezők ebből a szempontból kicsit hasonlítanak Platón filozófus királyaira is, akik minden helyzetben képesek azonosítani a közjót, amit a világról felhalmozott rengeteg ismeretük szinte csak kijelöl a számukra.

A Google StreetView autója Amszterdamban.Fotó: United Photos Toussaint Kluiters/ANP via AFP

G. Fodor Gábor a Politikai szecesszió című tanulmánykötet bevezető tanulmányában világosan felismeri, hogy a jövő előrejelezhetőségét ígérő Méray-Horváth és a hozzá hasonlóan gondolkodók tudományos (vagy legalább tudományosnak nevezett) alapokról intéznek kihívást a politikai szféra felé, sőt létében fenyegetik a politikai szférát. A 2003-as tanulmányban az azóta a Fidesz stratégájává lett politológus lekicsinylően ír Méray-Horváthról, akinek 1912-es könyve a mából nézve tényleg szánandóan humorosnak tűnő, sem biológiai, sem társadalomtudományi szempontból nem megalapozott megállapításokkal van tele. Amit viszont G. Fodor sem láthatott 2003-ból, az az, hogy két évtizeden belül megjelenhet az a hatalmas, központosított és folyamatosan gyarapodó tudáshalmaz, ami tényleg elég nagy pontossággal képes kiszámítani a jövőt. 2003-ban még Skinner utópiája is távolinak tűnt, hiszen úgy hittük, az emberi döntésekre végtelen számú változó hat, és nincs az az agy vagy akár az a szuperszámítógép, amibe minden változót képesek lehetünk betáplálni.

A kaptár

2003-ban az sem látszott, hogy lehetséges az embereket olyan szinten összekapcsolni, ahogyan ma például a Facebook teszi. A cég sokat hangoztatott filozófiája is ez: mindenkit összekapcsolni mindenkivel. Ehhez néha azt is hozzáteszik, hogy mindent mindennel is szeretnének összekapcsolni, ezért vinnének internetet olyan helyekre is, ahol az még nem elérhető, na meg persze azért, hogy ezzel is még több ember életéből tudjanak adatot bányászni.

A Facebook annak ellenére tudott a megfigyelési kapitalizmusban a Google legnagyobb kihívójává válni, hogy évekkel később indult, és sokkal később kezdte el nagyszabású megfigyelési műveleteit is. A siker oka, hogy a Facebook azonnal értékesebb adatokat szerzett, mint a Google, el tudta érni ugyanis, hogy világszerte emberek százmilliói önként adják meg az oldalnak a preferenciáikat, a személyes adataikat, a kedvenc zenészeik nevét, a kedvenc könyveik címét, a politikai beállítottságukat és a fotóikat. Mikor a Google még főleg csak metaadatokat elemezhetett, a Facebookhoz első kézből ömlöttek az önként átadott adatok, a felhasználók itt igyekeztek a személyiségük egy részét online térbe átültetni, és a Facebook-profiljukon keresztül is szerették volna érzékeltetni az ismerőseikkel, mennyire komplex, izgalmas és sokoldalú emberek is ők.

A Facebook algoritmusai ezeken az adatokon tanultak, és itt is beigazolódott, hogy minden mesterséges intelligencia annyira okos, amennyi adatot elemez. Mivel a Facebookon már 2013-ban 250 milliárd fotó volt (akkoriban minden nap átlagosan 350 millió fotót töltöttek fel a felhasználók, és ehhez jött az Instagram napi több tízmillió fotója), a Facebook mostanra a világ legjobb arcfelismerő algoritmusait fejlesztette ki. A Facebook Deepface nevű arcfelismerő programja jelenleg 97,35 százalékos biztonsággal dolgozik, azaz szinte ritkábban hibázik, mint a legtöbb ember. Csak míg a legtöbb ember pár ezer arcra emlékszik, addig

a Facebook akár több százmillióra.

A Facebook növekedési stratégiája is más volt, mint a Google-é, míg utóbbi kénytelen volt olyan, áramvonalas és többnyire jól megtervezett szolgáltatásokat piacra dobni, amit az emberek – főleg kényelmi okok miatt – önként elkezdtek használni, addig a Facebook régóta tudatosan a társadalmi nyomást és a hálózathatást használja. A cég tervezetten gerjeszti azt a tévhitet, hogy aki nincs a Facebookon, aki nincs ilyen módon összekapcsolva a világgal, az lényegében nem is létezik.

A Facebookon ez a legtöbb magatartás-befolyásoló művelet alapja is. A Facebook legtöbb nyilvános kísérlete is azt kutatta, hogyan lehet az embereket azáltal rávenni valamire, hogy célzottan megmutatjuk nekik, hogy az ismerőseik is ugyanazt csinálják. Erre irányult a híres 2012-es kísérlet is, amikor az amerikai kongresszusi választáson a Facebook azzal növelte a szavazási hajlandóságot az Egyesült Államokban, hogy bizonyos felhasználók tudtára adta, hogy az ismerőseik már szavaztak. A kutatás eredményei szerint a Facebooknak sikerült 60 ezer embert közvetlenül, további 280 ezer embert pedig közvetve rávennie a szavazásra, miközben ezek az emberek egyébként jó eséllyel nem szavaztak volna.

A Facebook ezt a szociális nyomást és az ember társas kapcsolatok iránti igényét használja ki akkor is, amikor kifejezetten úgy tervezi meg a felhasználók hírfolyamát és az oldal minden elemét, hogy a lehető legtöbb figyelmet lekösse és minél nehezebb legyen otthagyni a tartalomtengert.

Minél tovább van az ember a Facebookon, annál több metaadatot szolgáltat magáról a cégnek akkor is, ha nem oszt meg, nem lájkol és nem kommentel semmit. A Facebook pontosan tudja, melyik ismerőseink posztjainál időzünk, milyen idióta videókat nézünk meg nagyobb eséllyel. Ezekből, valamint a lájkjainkból, a megosztásokból, az arckifejezéseinkből a fotókon, a Messengeren írt mondataink hosszából vagy az írásjelhasználatunkból a Facebook elég magabiztosan képes következtetni depresszióra, párkapcsolati státuszra, szexuális irányultságra, életkorra, elégedettségre, vagyoni helyzetre, intelligenciára és szinte bármire. Hiszen, ha egyszer fenn vagyok a Facebookon, többé már nem az az érdekes, hogy mit osztok meg, hanem hogy hogyan facebookozom, éppen ezért kell a felhasználókat minél tovább a felületen tartani.

Fotó: GLENN CHAPMAN/AFP

Pszichológiai kutatások tömkelege foglalkozik azzal, hogy ez miért okoz függőséget, és miért a kamaszokra és a fiatal felnőttekre jelenti ez a legnagyobb veszélyt. Előbbi kérdésre a rövid válasz az, hogy azért okoz függőséget, mert úgy tervezték, hogy függőséget okozzon. A második kérdés már bonyolultabb, de a dolog hátterében minden bizonnyal az áll, hogy a pubertáskor az az időszak, amikor a gyerekek leválnak a szüleikről, és egyre nagyobb hangsúlyt kap a döntéseikben a kortársaik hatása. Ebben az időszakban alakul ki az identitás, a felnőttkori értékrendszer, viszont a serdülőkornak fontos része az is, hogy a kamaszok a kortársaikhoz, és a többi emberhez viszonyítva igyekeznek meghatározni magukat, és így megtalálni a helyüket a világban.

A Facebook és a cég tulajdonában álló Instagram éppen ehhez kínál végtelen tartalmat: azt a látszatot kelti, hogy rajtuk keresztül az ember mindent megtudhat a többi emberről. Viszont míg az Instagram vagy a Facebook a metaadatokból valóban szinte mindent megtud a felhasználóiról, addig az, amit a felhasználók egymásból látnak, többnyire tudatosan alakított kép, amihez hiába mérik a kamaszok a saját életüket, ez csak depresszióhoz vezet.

A kamaszok azért is töltenek minden más korosztálynál több időt a közösségi médiában, mert az ő életszakaszukban a legfontosabb a kortársak elismerése, a közösségi média pedig ezt az elismerést (vagy legalább valamit, ami ennek látszik) lájkok és más reakciók formájában minden eddiginél jobban mérhetővé tette.

A serdülőkort az Egyesült Államokban elsőként jellemző G. Stanley Hall pszichológus 1904-es szakkönyvében azt írta, hogy ebben az időszakban a tinédzserek „néha úgy viselkednek, mintha önmagukban értéktelenek lennének, viszont elképesztő módon függ a boldogságuk a társaiktól”. A Facebook és az Instagram pedig azt a látszatot kelti, hogy képes kiszolgálni a társakhoz húzó, különösen erős kötődési vágyat.

A gond csak az, hogy a Facebook mérnökei tudják, hogy ez a kötődési vágy nagyon is kiaknázható a cég megfigyelési műveleteinek eredményesebbé tétele érdekében, hiszen a képernyő elé láncolja a tinédzsereket, akik életéből így több adatot képes kibányászni a rendszer. Pont ezért nem tesznek semmit a közösségi média által bizonyítottan elősegített tinédzserkori depresszió legyőzése érdekében, hiszen ez a depresszió erősíti és tovább életben tartja a serdülőkben az érzést, hogy – Hall szavaival – önmagukban értéktelenek. Ez az érzés a társakhoz kötődés reményében további közösségimédia-használatra sarkall, és a kör bezárul.

A Facebook lételeme, hogy a felhasználóiban minél tovább életben tartsa azt az érzést, hogy csak a közösséghez csatlakozva érnek valamit, és hogy az ember elsősorban az, aminek a többi ember látja. Ennek eredményeképpen a közösségi média igyekszik a közösséghez láncolni a felhasználót, elfedve a tényt, hogy igazából nem a közösséghez láncolja őket, hanem saját magához.

A látszat lényege, hogy a fontos dolgok nem bennünk, hanem közösségben történnek, ezért a közösségben történtekről soha nem maradhatunk le, a közösség eseményeit mindig, minden áron követnünk kell.

Azok a kifejlett személyiséggel és értékrenddel bíró, felnőttnek tekinthető emberek, akik a boldogságukat nem kizárólag a közösségtől és a közösséghez tartozástól teszik függővé, értelemszerűen kevesebb kibányászható adatot jelentenek a Facebook számára, és az ilyen ember a reklámcélú társadalmi nyomással is kevésbé zsarolható. A Facebook ezért a saját érdekében igyekszik minden felhasználóját a serdülőkor lelki fejlettségi szintjén tartani, amennyire tudja. Az különösen kapóra jön, hogy a növekvő várható élettartam és más élettani és társadalmi jelenségek miatt a felnőtté válás egyébként is egyre későbbre tolódik.

Így sokkal egyszerűbben megválaszolható, miért vannak nagyobb veszélyben a fiatalok. Ha elfogadjuk, hogy a Facebookot kifejezetten függőség előidézésére tervezték, ugyanúgy, mint ahogyan a kaszinók belsejét is úgy alakítják ki, hogy az emberek minél több időt töltsenek benn, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy aki egy kaszinóban nő fel, jó eséllyel szerencsejátékfüggő lesz. A fiatalok pedig ma a közösségi média minden elemében a megfigyelési tőke szája ízének megfelelően kialakított online terekben nőnek fel, nem meglepő, hogy sokuk élete a megfigyelési tőke martalékává válik. Egyre kevésbé érzékenyek a magánszférájuk megsértésére, a folyamatos megfigyelésre és a magatartás-befolyásolásra.

Shoshana Zuboff szerint így jön létre a megfigyelési kapitalizmus ideális erőforrásaivá kondicionált emberekből a kaptártársadalom, aminek tagjai függőkként szomjaznak a közösséghez tartozásra, és ennek érdekében a saját személyiségüket is hajlandók a végletekig tárgyiasítani. Ezek az emberek maguk fölé rendelik a közösséget, és saját magukat is a közösség szemén keresztül képesek csak érzékelni. Az, hogy a fiatalok vágynak erre a közösségre, mindig is adott volt, most viszont ezt a vágyat a megfigyelési tőke használja ki annak érdekében, hogy a védekezésre legképtelenebbeket a tőke érdekében felépített és az iszonyatos tudásbeli egyenlőtlenség által meghatározott terekbe csalja.

Ebből a receptből persze már messze nem csak a Facebook főz, még ha ők is jegyezték le. Ugyanilyen elvek mentén működik a YouTube, a néhai Vine, a Snapchat vagy a felhasználóival egészen elképesztő mennyiségű közösségi tartalmat megetetni képes TikTok is.

Laplace démona a tőke szolgálatában

A megfigyelési kapitalizmus által hozott változások valódi súlyát már csak azért is nagyon nehéz felmérni, mert az emberek hagyományosan nehezen értik meg a precedens nélküli dolgokat. Ez nem olyan nagy baj, egyszerűen így működik az agyunk: mindent, amit tapasztalunk, igyekszünk elhelyezni a gondolkodásunkban, és ilyenkor mi máshoz is fordulhatnánk, mint a múltbéli tapasztalainkhoz. Londonban például, amikor megjelent az automobil, még évekig ló nélküli kocsinak hívták az emberek, hiszen hiába volt minden szempontból példa nélküli az új közlekedési eszköz, az emberek így is találtak módot arra, hogy azt egy, a múltban már megismert dolog folytatásaképpen jellemezzék.

Ez a szokás a jövőben egyre veszélyesebbé válik, a világon rendelkezésre álló számítási kapacitás ugyanis exponenciálisan nő, így a mesterséges intelligencia lehetőségei is exponenciálisan bővülnek, exponenciálisan javulnak a megfigyelőcégek előrejelzései és exponenciális gyorsasággal változik meg az életünk.

A megfigyelési kapitalizmus pontos megítélésében az emberi agynak ez a szokása okozza a két legnagyobb hibát. Az egyik az, hogy azt hisszük: igen, nagyon sok a veszély a rendszerben, de nagyon messze még a kor, amikor a megfigyelők algoritmusai tényleg tökéletes biztonsággal lesznek képesek előrejelzéseket gyártani. Ez az érvelés azért hibás, mert ha elfogadjuk a rendszer veszélyeit, és egyetértünk a Laplace démonának nevezett gondolatkísérlettel, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a megfigyelők által felhalmozott adatmennyiség minden bitnyi növekedésével, és az adatokat elemző mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatás minden előrelépésével ebben a rendszerben szükségszerűen csökken az emberi szabadság számára rendelkezésre álló tér, az adatmennyiség növekedése pedig már most is rohamos, ráadásul exponenciálisan gyorsul. Alex Pentland például már 2014-es tanulmányában úgy fogalmazott, hogy a megfigyelők néhány éven belül képesek lesznek minden emberről folyamatosan adatot gyűjteni.

A megfigyelők közben a fentebb bemutatott módokon folyamatosan szűkítik az ellenállásra rendelkezésre álló teret, és tudatosan teszik a felhasználóikat egyre érzéketlenebbé az adataik kisajátítására. Kiindulva abból, hogy csak az utóbbi 15 évben mekkora sikereket értek el ebben, valószínűsíthető, hogy ha nem is érjük el éveken belül a tökéletes előrejelzések korát, az emberiség jelentős része már nagyon nehezen lesz meggyőzhető arról, hogy az, amire a megfigyelők törekednek, bármilyen szempontból is problémát jelent.

A másik hiba, amit a megfigyelési kapitalizmus értelmezésében elkövetünk, hogy a rendszert a már ismert, a 20. században szintén tömeges megfigyelést végző totalitárius diktatúrákhoz hasonlítjuk. Emiatt gondolják sokan, hogy a Google, a Facebook vagy az Amazon megfigyelési műveletei rá nem veszélyesek, hiszen nincs titkolnivalója, róla semmi kompromittálót nem tudhatnak meg. Viszont akik ezt mondják, épp a lényeget értik félre. A Google-t ugyanis nem az érdekli, ha valaki gyerekpornót néz, a Facebook többnyire magasról tesz rá, ha valaki csalja a partnerét. Pedig félreértés ne essék, a Google pontosan tudja, kik néznek gyerekpornót, a Facebook pedig azt, kik csalják a partnerüket. De nekik ezek az adatok nem kellenek. Míg a diktatúrák titkosrendőrségei az egyén megtörésével törődtek, a mai megfigyelők egyszerűen mindent tudni akarnak rólunk, és élni akarnak a tudáson keresztül megszerzett, minden ember felett gyakorolható hatalommal. Az egyén adata önmagában nem sokat ér nekik, az emberiség összes adata, és az ebben rejlő minták kellenek.

Az így keletkező hatalom ráadásul szokatlanul puhának tűnik, hiszen nem kényszerít, ahogyan a diktatúra kényszerített, csak észrevétlenül terel az általa meghatározott célok felé. Ráadásul míg a diktatúrák a hatalom fenntartása érdekében kényszert és elnyomást alkalmaztak, a megfigyelőcégeknek ilyesmire nincs szükségük, az ő hatalmuk ugyanis önmagát tartja fenn, hiszen az pusztán a felhalmozott tudásból és az ebből következő előrejelző képességből áll, fizikailag nincs mit védeni rajta, hiszen

az egyén ezen a szinten már nem jelent számára érdemi fenyegetést.

Itt ütközik ki Skinner és a hozzá hasonlóan gondolkodók legnagyobb tévedése is: mindannyian azt hitték, hogy a tömeges magatartás-befolyásoláson alapuló társadalmak fenntartásához szükséges megfigyelőapparátust a legalább valamiféle demokratikus ellenőrzés alatt álló államok fogják kialakítani és az állam, vagy valamilyen, legalább névleg a társadalom érdekében cselekvő entitás birtokába kerül majd az így felhalmozott tudás. Azt kevesen látták előre, hogy a óriáscégek építik majd ki ezt az infrastruktúrát, ami emiatt az nem is az emberi közösség, hanem elsősorban a tőke szolgálatába áll majd.

Míg tehát Skinner a megfigyelő és befolyásoló apparátust valamiféle közjó felé törekvő, az emberi faj kezébe határtalan lehetőségeket adó eszköznek látta, addig a valóságban ugyanez az apparátus a tőkének adott határtalan lehetőségeket a jövő alakítására. Éppen ezért fölösleges várni az Amazontól, a Google-től, a Facebooktól vagy a Baidutól, hogy valamiféle közjót próbáljon meghatározni, és afelé terelni az embereket, nekik csak az adat- és pénztőkéjüket gyarapító rendszerek felállítása és működtetése a céljuk. A 2016-os amerikai elnökválasztás és a Brexit-népszavazás utáni hárításokból is kiderült, hogy a Facebook és a megfigyelőcégek többsége nemhogy nem törődik a működésének társadalmi hasznosságával, de nem is éreznek semmilyen társadalmi felelősséget az általuk felhalmozott tudás és az így szerzett példátlan hatalom miatt.

Míg a 20. századi diktatúrák ideológiai alapokon álltak, addig a megfigyelőcégeknek ilyen ideológiai alapjuk a szélsőséges kapitalizmuson túl egyáltalán nincsen. Olyannyira nincsen, hogy a Facebook 2017-ben még kisebb botrányba is keveredett, miután kiderült, hogy antiszemita keresések alapján is közölt célzott hirdetéseket. Bizonyos hirdetések a hirdető választásának megfelelően kifejezetten azoknak a felhasználóknak jelentek meg, akik korábban például rákerestek arra, hogy hogyan kell elégetni a zsidókat, vagy hogy miért teszik tönkre a zsidók a világot.

Emiatt nem lépnek fel érdemben ezek a cégek az álhírekkel szemben sem, a megfigyelési műveleteikhez ugyanis kifejezetten kívánatos, hogy minél több tartalom keringjen a felhasználók között. Ezért adják ki a Facebook moderátorainak, hogy a lehető legkevesebb bejelentett tartalmat töröljék. Nem kérdés, hogy a Facebook képes lenne megszüntetni az álhírproblémát és lecsaphatna a gyűlöletbeszédre is, ha tényleg társadalmi érdekek szerint működne.

Ezek a cégek a megfigyeléssel nem egy ideológia szolgálatába akarják állítani az egyéneket, hanem a piac szolgálatába az emberiséget.

Az ideológia és az állam szerepe miatt némileg különbözik a nyugati típusú megfigyeléstől a világ legagresszívebbjének tartott megfigyelőrendszere a kínai. A tömeges megfigyelés gyökerei ebben az országban a maoista korszakba nyúlnak vissza, mikor a párt kifejezetten bátorította az embereket, hogy jelentsenek egymásról – ez ma többnyire már az állambiztonság által terjesztett mobilappokon keresztül történik. Míg a nyugati megfigyelőrendszernek 4-5 igazán komoly erőközpontja van, addig a kínainak elvileg egyetlen egy: az állampárt. Igaz, a párt szorosan együttműködik a kínai internetes cégekkel a megfigyelési infrastruktúra kiépítésében és fejlesztésében, de az olyan kardinális rendszereket, mint például a társadalmi kreditrendszer, idővel akkor is magához vonja a kormányzat, ha azt valamelyik céggel fejleszttette le.

Éppen ezért a kínai megfigyelőrendszer használata is kétirányú: az állam a kommunista párt hatalmának fenntartására használja a hálózatot, ezen kívül azonban a kínai internetes cégek nagyjából a nyugatiakhoz hasonló motivációval és módszerekkel dolgoznak az állam által erre szabadon hagyott térben. A kínai és a nyugati megfigyelőcégek között rengeteg kapcsolat van, a Google és a Facebook is együttműködik olyan vállalatokkal, amikben az amerikai titkosszolgálat szerint a kínai államé a döntő szó. Ennek oka, hogy a kínai állam egyre hatékonyabban választja le a kínai internetet, és ezzel az országban élő rengeteg fogyasztót az internet többi részétől, márpedig a nyugati megfigyelőcégek mindenáron hozzá akarnak férni ezekhez a felhasználókhoz. Már csak azért is, mert a kínai megfigyelőapparátus iszonyatos adatkivonó kapacitása, és a magánszféra hiányos jogi védelme miatt Kína nemcsak újabb felhasználókat jelenthet nekik, hanem határtalan mennyiségű és mélységű adatot is az algoritmusaiknak.

Magyarországról pedig egy harmadik hibát is elkövethetünk a megfigyelési kapitalizmus megítélésében: lebecsülhetjük a rendszert, ha nem céloz elég pontosan. Ehhez azonban fontos tudni, hogy a gondolataink felmérésének egyik alappillére az, ahogyan beszélünk, és amilyen szövegeket fogyasztunk. A megfigyelőcégek erre kifejlesztett algoritmusai azonban értelemszerűen angol, spanyol, kínai, japán, francia, arab, portugál, német és (egyre inkább) hindi nyelven olvasnak és fülelnek a legjobban, hiszen ezeken a nyelveken érhető el a legtöbb fizetőképes, értékes felhasználó. A magyar nincs benne a világ 75 leggyakoribb nyelvében sem, a fizetőképes felhasználók száma alapján a nagy megfigyelőcégek szemében a magyar internet szinte irreleváns, ráadásul a magyar nyelv bonyolult szabályai sem könnyítik meg az algoritmusok dolgát (de persze már csak a Google-fordító magyartudásának javulásából is látható, hogy így is milyen jól halad a tanulás). Jelenleg tehát a megfigyelők sokkal mélyebb és és több információval rendelkeznek egy amerikai, egy japán vagy egy kínai felhasználóról, mint egy magyarról, így értelemszerűen a reklámjaikat is jobban célozzák egy amerikai felhasználónak.

Ez a különbség azonban egyre gyorsabban szűkül majd, ahogyan egyre több magyar szöveg lesz az interneten, és ahogyan Magyarországon is elterjednek az okoseszközök, amikkel egyre nagyobb mennyiségű magyar beszédet szerezhetnek meg a megfigyelők, akik persze a nyelven kívüli adatainkat már most is ugyanolyan hatékonyan képesek feldolgozni, ahogyan bármelyik másik felhasználóét.

A megfigyelési kapitalizmust még csak most kezdjük megismerni, és valószínűleg már így is bőven késésben vagyunk. Tény, hogy a rendszer rengeteg olyan újítást hozott, amit világszerte üdvözölnek a felhasználók. A kínai felmérések szerint például a kínaiak többsége kedvezően fogadta a nyugatról elborzadva szemlélt társadalmi kreditrendszer bevezetését. Ennek oka, hogy az emberek általában csak azokban bíznak, akiket ismernek. Mivel a 20. és a 21. század gyors változásai, az urbanizáció, a globalizáció vagy a tömegkommunikáció nagyon sok ilyen régi, bizalmi közösséget szétvert. A kínaiak jelentős része pedig most az állami megfigyelőrendszer által üzemeltetett társadalmi kreditrendszertől várja ennek megoldását, hiszen végre van egy mérőszám, ami megmondja, mennyire lehet megbízni egy ismeretlenben.

A gond csak annyi, hogy régen sem bíztunk az ismeretlenekben, mégis eldöcögtünk valahogy. Valóban ez lenne a megoldás a 21. század nagy problémáira?

Nyugaton is sokan hisznek a megfigyelésben, általában anélkül, hogy teljes egészében értenék, hogyan is működik a rendszer. Ez látszik abból is, hogy a koronavírus-járványra adott lehetséges válaszok közül azonnal és toronymagasan kiemelkedett a tömeges megfigyelés fejlesztése.

De mielőtt továbblépünk, érdemes megfontolni azt is, mi van, ha a bizonytalanság nem leküzdendő káosz, hanem annak tanújele, hogy létezik még szabad akarat. És ha az, akkor nem üldöznünk kell, hanem dédelgetni, hiszen azt mutatja, hogy valamennyire még mindig emberek vagyunk. Számba kell vennünk az értékeinket, és amikhez ragaszkodunk, azokat meg is kell védenünk. Ha a szabadság is ilyen, akkor a megfigyelők hatalmát mindenképp korlátoznunk kell.

--------------------------------------

A cikk a benne említett és linkelt tanulmányokon kívül az alábbi munkák felhasználásával készült:

  • Shoshanna Zuboff: The Age of Surveillance Capitalism: The Fight for a Human Future at the New Frontier of Power (2019)
  • Cathy O'Neil: Weapons of Math Destruction: How Big Data Increases Inequality and Threatens Democracy (2016)
  • Amy Webb: The Big Nine: How the Tech Titans and Their Thinking Machines Could Warp Humanity (2019)
  • Kai-Fu Lee: AI Superpowers: China, Silicon Valley, and the New World Order (2018)
  • Méray-Horváth Károly: A társadalomtudomány, mint természettudomány (1912)
  • Émile Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról (1893, magyarul: 1986)
  • B. F. Skinner: Beyond Freedom and Dignity (2002, eredeti kiadás: 1971)
  • G. Fodor Gábor (szerk.): Politikai szecesszió (2003)

Címlapi kép és grafika: Halász Júlia