Már megint meghalt Najmányi László, mutatjuk!

Rendkívüli hírlevél
Amit azonnal tudni kell

„Engem senki sem tud, mer, akar képviselni. Senki sem élhet, halhat, imádkozhat helyettem.
Hasonlóképpen: a műalkotás sem reprezentálhat senkit és semmit.
A személyiséget, a sorsot nem lehet művészetünktől elválasztani.
Az ember életműve saját maga.”
Najmányi László

Mi,  magyarok imádjuk a halottakat.

Itt élned, halnod kell. Ha viszont sikerül (meghalnod), nyert ügyed van: máris mindenki tisztel, szeret és ismer.

Vasárnapi ügyeletben ért a hír. Mire rám-messegereztek régi kollégáim, már benn is volt az újságban: meghalt Najmányi László, a hatvanas évek legendás satöbbi. Sok lájk.

Ennyien ismerték? Ennyien szerették? Ekkora volt a hatása?

Gyors guglizás: Index, 24, HVG, kulturális oldalak, Blikk, Nők Lapja Café (!!!)… mindenhol kint a hír. Sok lájk.

Ennyien tudták, kicsoda Najmányi? Ennyi rajongója van a hatvanas-hetvenes évek neoavantgardjának? Ennyi fluxusfanatikus? Élőszínház-drukker? Ekkora a Spions-tábor?

Protopunks not dead?

Akkor miért panaszkodott folyton mellőzöttségről, érdektelenségről, kiadatlan könyvekről és lemezekről, bemutatatlan színdarabokról, megtorpedózott performanszokról?

Végigolvasom a nekrológokat, egész hosszúk is akadnak, készültek a kollégák. Vízépítőmérnöki diploma, díszlettervezés, neoavantgard, Szentjóby, Hajas, Erdély, Halász, élő színház, az első kelet-európai punkzenekar, a Spions megalapítása, emigráció, performansz, fluxusművészet, Párizs, Toronto, New York, Karib-szigetek, Indonézia, Budapest. A kalandos, sűrű, bonyolult élet viszonylag pontos, rövid összefoglalói, idézetek a Szépírók Társaságánál közölt, kicsit már eleve önnekrológ hangulatú önéletrajzból.

Tipikus Najmányi-szöveg. Csak ki kellett kopizni:

„Eseménydús, hosszú életem volt. Számos politikai rendszerben, 4 kontinens 12 országában éltem.

60 éves koromig 116 lakásban laktam. Dolgoztam segédmunkásként, asztalosként, tapétázóként, szobafestőként, férfiprostituáltként, mérnökként, díszlettervezőként, színházi- és filmrendezőként, színészként, zenészként, zeneszerzőként, festőművészként, szobrászként, íróként, újságíróként, belsőépítészként, faültetőként a prérin, meteorológusként az északi sarkkörön túl, voltam babysitter, csavargó, katona, tolvaj, koldus, történelemkutató és antropológus. Egy apró, Karib tengeri szigeten, a Grenada államhoz tartozó Carriacou-n, 47 évesen éreztem először otthon magam.”

És főleg:

„Független gondolkodónak tartom magam. Zsidó vagyok, mint mindenki. A rastafariánus vallás ajánlásait követem. Az időben hiszek. A direkt demokrácia híve vagyok. Utazó, történetmondó vagyok.”

Nézem az Indexen megjelent halálhírt, ott is sorolják az életrajzi adatokat szépen, idéznek, hiba nincs. Egyetlen dolog maradt ki: hogy Najmányi évekig írt az Indexbe, és az Index elődje, az Internetto (alig néhány héttel azelőtt, hogy a szerkesztőség megalapította volna az Indexet) adta ki első magyarországi lemezét, Dance the Newyork (sic!) címmel. Majdhogynem Index-alapító volt. 

Az indexes hír szerzője nem tudta, nyilván. 

Percekbe telik, amíg előásom, némi webarchiv.org-os régészkedés után az Index-cikkeket. Az Index keresője nem adja, persze, így azt sem tudom kideríteni, hány lehet meg, talán a negyedét találom a megjelenteknek. Az internettósoknak nyomuk sincs.

Ironikus.

Ez is.

(Minden.)

Najmányi mindig mindent dokumentált, archivált, rendszerezett, összeszedett, importált, exportált. Nagyon komolyan vette saját munkái gondozását. Folyton ezen motorozott. Újra és újra feldolgozta emlékeit, műveit, teljes életművét.

Semmi nem foglalkoztatta jobban egész életében, mint az IDŐ.

Az Időtudatosság Utazó Kollégiumának spirituális rektoraként, birodalmi fővarázslóként, Sir David O’Clockként, David Bowie Budapesten akkreditált alsámánjaként sokat tudott az időről, sokat kutakodott a titkai iránt. A térrel nem kellett annyit törődnie, azzal bármikor elbánt: hol itt volt, hol ott, ugrált kontinensről kontinensre, országról országra gond nélkül. Azt kutatta inkább mániákusan, hogy az időben hogyan lehet mozogni. Az időutazásnak, az idő szeliditésének egyetlen ismert módja van: a művészet.  Sokat gyakorolta, hogyan lehetne uralni az időt, hogyan kellene küzdeni ellene. Mégis, minden erőfeszítése ellenére, folyton a nyomában loholt, és gyakran a sarkára lépett az enyészet. 

A Spions színpadi akcióiról jóformán semmilyen dokumentáció sem maradt; első hazai kiállításának képeit mind ellopták, elvesztek; az Internettón közölt írásai eltűntek a szerveren tárolt többi adattal együtt, amikor a kiadó átalakította majd bezárta a lapot; az Indexen megjelent írások nagyobb részét sem találtam; az Artportalon évekig rendszerezett, hatalmas, gyűjteményes anyagát egy átalakítás után barbár módon, értesítés nélkül törölték (ezen nagyon ki is akadt); utolsó éveiben összeállított, ingyenes webszolgáltatókhoz mentett életmű-linkgyűjteményének nagy része döglött site-okra mutat.

Mérnök volt, minden technológiát nagyon gyorsan megtanult, és kreatívan alkalmazott. Folyton konvertált, exportált-importált, átszervezett. Új és új formátumokra, hordozókra, médiumokra mentette át műveit, gondolatait, és szerkesztette, szervezte át az egészet, olykor újra is írta. Színpadról papírra, papírról CD-ROM-ra, CD-ről webre, webről videóra, videóról audióra és aztán visszafele, keresztbe-hosszába. (Az üzenet a lényeg, a médium pedig az üzenet.)

A vége mégis ez: olvashatatlan fájlok, döglött linkek.

Hat darab papír kétszázas mellett, az íróasztal feletti polcrendszer egyik eldugott sarkában megtaláltam a Dance the NewYork CD-t is, amit 1999-ben adtunk ki, mint Internetto. Lejátszani már nem tudtam, kiderült, hogy nincs itthon működő CD-drive. Egy régi winchesterről előkapartam a ‘97-es Wantedok nyers anyagait, amiket szerkesztőként vittem a grafikusnak, köztük Najmányi cikkei: Word 2.0 és Word for Mac fájlok, nem olvassa rendesen semmi, kezdhetek guglizni konverterekre.

 Én is magyar vagyok. Imádom a halottakat. (Ergo.)

Najmányival legalább öt éve (de lehet, hogy nyolc…. tíz) nem találkoztam, de a halálhíre óta ő kattog a fejemben.

Fekete öltönyös, fekete inges, napszemüveges, szigorú figurája. (Utolsó aktív éveiben többnyire így öltözött.) Mindig figyelt az imázsra.  Sűrűn szőtt magánmitológiájának főistene a mindig elegáns, aktuális szerepének megfelelően, legapróbb kiegészítőkig kifogástalan ízléssel öltözködő David Bowie volt. Egyik kedvenc démonfigurája, horrorhőse pedig „Papa Doc” Duvalier, a tömeggyilkos, szadista haiti diktátor, aki a vudu vallás halálszellemét,  Baron Samedit idézte gondosan megválogatott ruháival, sötét szemüvegével, kalapjával, de még a hangját is eltorzította, és „loának”, vuduszellemnek nevezte magát.

Najmányi hangjában is volt szellemszerű, idegen, robotikus. (És a cukor vitte el, ahogy Papa Doc Duvaliert.)

Nem mondhatnám, hogy közel álltunk egymáshoz. Szerintem senkihez sem állt igazán közel, nem volt közelállós alkat. Sokan tisztelték, pedig tiszteletre sosem vágyott. Évekig dolgoztunk együtt, hetente találkoztunk, nagyon szerettem a történeteit, a meséit, a cikkeit, a néha egészen súlyos, radikális ötleteit, a szigorú, ellentmondást nem tűrő mondatait.

Előkapartam a pincéből a régi újságokat, amiken együtt dolgoztunk, CD-ket, könyveket, amiket megtaláltam, napokon át túrtam az internetet Najmányi-anyagokért (rengeteg van, még így is, hogy sok elveszett), Najmányi-mondatról Najmányi-mondatra szökdelek előre-hátra az időben a hatvanas évek vége és a XXI. század első évtizede között, ezernyi történet egymásba fonódva, hátulról előre, elölről hátra, és esek egyik ámulatból a másikba, hogy mennyi mindent hallottam, tanultam, loptam tőle.

Napok óta kínlódok ezzel a szöveggel is, nem találom a szerkezetét, kopizok, pésztelek, nem tudom logikusra, áttekinthetőre formálni. Najmányi megoldotta volna percek alatt: mindig átgondoltan, fegyelmezetten fejtette ki a nézeteit, még akkor is, ha a legezoterikusabb, legokkultabb, irracionálisabb területekre tévedt (szeretett arra tévedni), akár interjúban, akár eszében. Kérlelhetetlen logika, pattogó állítások, kételynek helye nincs. 

A Spotifyból Sonics bömböl, Strychnine: ez a Najmányi László-i értelemben vett rock and roll. Pofon a sorsnak. Véres, félelmetes, durva, erotikus. Kurva hatvanas évek.

Szögesdrótok és vérebek.

Totalitárius ikonográfia, horror és pornó: horogkeresztbe rajzolt ötágú csillagba rajzolt Dávid-csillag, pentagram, szabadkőműves piramis.

„Hitler halálcsillaga betiltotta kultúrámat, kirekesztette, bebörtönözte, irtani kezdte fajtámat, korábban elképzelhetetlen mértékű szenvedést szabadított a világra.”

„Lenin és Sztálin halálcsillaga betiltotta kultúrámat, kirekesztette, bebörtönözte, irtani kezdte fajtámat, korábban elképzelhetetlen mértékű szenvedést szabadított a világra.”

Ritka heves szenvedéllyel gyűlölte a XX. század két tömeggyilkos ideológiáját. Családját – ahogy nagyon sok más családot is Kelet-Európában – keményen megrángatta mindkettő. Utászként szolgált, mérnök édesapja az oroszok elől menekülve, kalandos körülmények között, egy ellopott páncélvonattal került angol hadifogolytáborba a világháború végén. Édesanyja már terhesen, Kiskunfélegyházáról indult megkeresni férjét, és csodálatos módon sikerrel járt. Ifj. Najmányi László angol hadifogságban, egy ausztriai lágerben született, Hermagorban (mitologikus hangzású név, mintha Mordor egyik sötét völgye lenne), rettenetes körülmények között. Apja kapott állásajánlatot, mehettek volna Angliába, de úgy döntöttek, hazajönnek. Tíz év múlva, ‘56 után a kommunista rendőrség vitte el  id. Najmányi Lászlót, és két évre börtönbe zárta.

Ifjabb Najmányi megtanulta a leckét: egész életében kerülte a hatóságokat, igyekezett kimaradni minden nyilvántartásból, ellenőrzésből, évekig illegálisan tartózkodott itt-ott, ameddig lehetett törvényen kívül próbált maradni, zsigerileg irtózott az emberek életébe belemászó, mindenről tudni akaró államtól.

Tisztában volt vele, hogy ez mivel jár. Magyarországon a művészek jórésze még mindig elképzelhetetlennek tartja, hogy ne az államtól kapjon tiszteletdíjat, ellátást, kitüntetést. Najmányi pontosan tudta, hogy neki ilyesmire esélye sincs.

Még tb-kártyát sem volt hajlandó kiváltani sokáig, úgy beszélte rá végül a család, amikor már romlani kezdett az állapota.

„Run by R.U.N. mozgásszínház, 1978-79: Sex Pistols, Ultravox, XRaySpex, Clash és más, akkor Magyarországon még ismeretlen punk együttesek zenéjére, 6-8 órán át, ájulásig futottam egy helyben (»Helybenjárás hétmérföldes csizmában« – Molnár Gergely), közben pezsgőt ittam, nyers tojásokat ettem és dohányoztam. A szegedi előadáson Dixi, Kozma György, Mónus Klári és Papp Tamás is velem futottak, Gazsi Zoltán fényképezett. A Run By R.U.N. előadások célja a tudat működésének leállítása volt. Az előadássorozat divatba hozta a helybenfutást, mint táncot. Kb. 20-30 percnyi futásom után, amikor a klubok közönsége észrevette, hogy nem fogok leállni, csatlakoztak hozzám. Voltak, akik végigcsinálták velem a programot, addig futottak, amíg el nem ájultak. Abban az időben csak az a művészet számított érvényesnek, hitelesnek, aktuálisnak, amely tartalmazta a veszély, a fenyegetettség (és fenyegetés), a halálközeliség elemeit (l. Bécsi Akcionisták, Chris Burden, Marina Abramović & Ulay, Hajas Tibor, Molnár Gergely, SPIONS, stb.).” 

Aligha tudjuk ma elképzelni, milyen hatást tehetett az érett, ereje teljében lévő kádárizmus fiatal polgáraira egy szegedi egyetemi klubban, amikor életükben először meghallották a Clasht, a Pistolst, és órákig nézték az ájulásig helyben futó Najmányiékat. Két-három évvel korábban még Nagy-Britanniában is országos botrányokat keltettek a punkok, hogy hogy mernek úgy kinézni, hogy mernek úgy beszélni, és mi ez a primitív, kőkorszaki őrjöngés, amit zenének neveznek. Békés, gyermekeiket féltő polgárok támadtak punkokra a nyílt utcán, a brit sajtó morális pánikban követelt kemény hatósági fellépést a mocsok, az erkölcstelenség, az ifjúság megrontói ellen.

Azon el lehet vitatkozgatni, hogy a Spions volt-e az első magyar punkzenekar, vagy hogy punk volt-e egyáltalán, vagy talán protopunk, inkább, esetleg a kelet-európai Velvet Underground (dehát az meg a prágai Plastic People of the Universe volt a közmegegyezés szerint), de az egész biztos, hogy Najmányi és Molnár Gergely kezdték megismertetni a magyar közönséget az akkor még Nyugaton is frissnek számító zenei irányzattal. A hetvenes évek közepétől előadásokat, szerveztek, ahol vetítésekkel, színpadi akciókkal, performanszokkal magyarázták David Bowie vagy éppen – mint a fönti példán látható – a Sex Pistols, a Clash munkásságát.

„Egy barátunk, Rész István, előfizetett egy rokona révén a New Musical Expressre, hetente rendszeresen jött, így egy-két hetes késéssel tudtuk, hogy mi van kint. Figyeltük a rádiókat, voltak barátaink, akik lemezeket küldtek, jobban tudtuk, hogy mi folyik Angliában, mint a kint élők, mert mi nem voltunk benne, kívülről láttuk. És amikor bejött a punk, ami totális művészetnek és teljesen logikus magatartásnak látszott, először punk- és new wave-színházat csináltunk, aztán kiderült, hogy ez nem elég, így alakult ki a zenekar.” (Marton László Távolodó beszélgetése Najmányi Lászlóval a Kolibri pincében, 1998.)

Arról már pontosabb információink vannak, hogy hogyan fogadta a hazai közönség, amikor Molnár Gergely, Najmányi és Zátonyi Tibor (az ő helyére pár hónap után  Hegedűs Péter, azaz Peter Ogi lépett) már Spionsként ált színpadra. Mindössze négy koncertjük volt, mind a négy botrányba fulladt. Najmányi László elképesztően részletes, körülbelül 1800 oldalas műben meséli el a Spions történetét, néhány rész megjelent a Balkon folyóiratban.

„A SPIONS második koncertjére 1978. március 8-án került sor a Magyar Tudományos Akadémia Tömegkommunikációs Kutatóközpontja belvárosi klubjában. Bizonyára az Egyetemi Színpadon megrendezett első, botrányban végződő koncertről terjedő pletykák – például az, hogy fasiszták, illetve terroristákkal szimpatizáló (szélsőbaloldali) anarchisták vagyunk – is hozzájárultak ahhoz, hogy a terem zsúfolásig megtelt, főleg a SPIONS gyűlölőivel. Az emberek többsége azért jött el, hogy közelről láthassa a punkzenekar képében megtestesült Antikrisztust/Sátánt. A punk műfaja önmagában is gyűlöletet váltott ki a több mint tíz éves késéssel elhippisedett magyar értelmiségiekben. A koszos, szandálos, szakadt, mocskos farmerba öltözött, népi hímzéses tarisznyával a vállukon közlekedő, hosszúhajú, szakállas fiatalemberek és ugyancsak izzadtságtól bűzlő, hosszúszoknyás, mosdatlan, ápolatlan, zsíros hajú és arcbőrű barátnőik nem tudták elviselni a SPIONS ápoltságát és angol mod eleganciáját. 

A »véleményformáló«, mindenkinél mindent mindig jobban tudó, a rockzenét megvetően a szórakoztatóipari termékek közé kategorizáló értelmiségiek közül alig néhányan tudtak abban az időben angolul vagy más nyugati nyelven. Csak a cenzúrán átment, gyakran meghamisított idézetekből informálódtak, a nyugati médiában megjelent, az aktuális eseményekről tudósító híradásokból. Nyelvi gettóba zárva a külvilág változásairól gyakorlatilag semmit sem tudtak. A tudatlanság arrogáns gőgöt és agresszióba torkolló, nem tudatosult félelmeket szült, az ismeretlentől való rettegés pedig minden új jelenség gyűlöletét eredményezte.

A múltba révedő, kultúrájában önmegtermékenyítő közeg gyűlöletét fokozta, hogy a SPIONS nem operettdalokat énekelt, ahogy Magyarországon mindmáig még a legelvadultabb külsejű, leghangosabban dübörgő heavy metal formációk is teszik. Az édeskésen giccses világlátás nem csak a Kádár-rendszer öröksége, sokkal inkább a néplélekbe mély gyökereket eresztett dzsentri hagyományokból következik. Együttesünk nem a tunya ellazulást, a kötelező szeretetet, a mindent megbocsátást, nem a »minden mindegy«, az »ahogy esik, úgy puffan« léha nihilizmusát propagálta, s üzenetét nem rejtette ezerféleképpen értelmezhető, ködös, népieskedő szómágiába.

A kizárólag entellektüelekből összeverődött közönségünk azt sem tudta elviselni, hogy az általános szétesettségben, céltalan sodródásban pár ember a saját kezébe akarta venni a sorsát, s ennek érdekében élettervet készített, és keményen, szisztematikusan dolgozni kezdett annak megvalósításán. Zavarta őket, hogy egy, a hatalom és a kulturális klikkek által sikerrel marginalizált értelmiségi, a SPIONS frontembere morfondírozás, szépelgés, elmerengés, elméletek gyártása helyett otthagyta íróasztalát, elefántcsonttornyát, és a rockszínpadra ugorva valódi életkalandot vállalt, ténylegesen dimenziót, életformát váltott.

Bosszantotta őket a SPIONS radikális nemzetekfelettisége, az árulás etikai kötelességgé emelése is, s az, hogy míg ők nem tudtak, mi szerettünk játszani. Eljöttek, hogy önmaguk iránti látens gyűlöletüket ránk vetítsék, így jutva valamiféle nyomorúságos katarzishoz.

Az őket szögesdrótkerítések és aknazárak között tenyésztő diktatúra hatalmasságait nem merték, hallgatólagos támogatókként, bárgyún kacsintgató cinkosokként nem is tudták gyűlölni, míg egy senki által sem támogatott zenekart nyíltan gyűlölni nem volt kockázatos.

Radikális különbözőségünk és lefasisztázottságunk együttes hatásának tudható be, hogy sem akkor, sem azóta nem volt olyan általánosan és szenvedélyesen gyűlölt zenekar Magyarországon, mint a SPIONS.

Az értelmiségiek rockerekké válásunkat élték meg személyes inzultusként, a rockerek értelmiséginek tartottak bennünket. A punk életérzés legfontosabb üzenete, a punk magatartás fő mozgató ereje persze a gyűlölet, ez különböztette meg a szeretet hatalmába habarodott hippiktől. Míg a nyugati punkzenekarokat imádta az általuk gyűlölt közönségük — szeretetüket hőseik leköpdösésével nyilvánították ki —, a SPIONS esetében a gyűlölet kölcsönös volt. Ezért kijelenthető, hogy a punk eszméje a mi vállalkozásunkban öltött legtökéletesebben testet.”

(Najmányi László: SPIONS; Huszadik rész: Omen & Nomen; in: Balkon 2011/10.)

Ha jobban belegondolok, a Spionsból manapság is éktelen nagy botrány lenne. Sőt, nem tudom, hogy a mai hiperpíszi, ultrasértődős, mikroagressziós világban hogyan lenne megtartható egy Anna Frank-emlékest? (A Spions legelső, 1978 január 15-én, az Egyetemi Színpadon tartott koncertjének/performanszának címe.)

„Egy kis erőszakos szerelem
mielőtt végleg érted jönnek
Anna Frank! Szeretkezz velem
Anna Frank! Sikíts te állat
Anna Frank! Különben feladlak
Anna Frank! A fiúk kint várnak...” 
(Spions: Anna Frank; szöveg: Molnár Gergely)

A hetvenes években vízépítőmérnökből lett elismert díszlettervező, de a hagyományos kőszínházi világ sosem érdekelte. „Fókaszínház!” – mondogatta gyakran, arra utalva, hogy a hivatalos színházakban a színészek úgy adják elő az előre betanult szövegeket az előre betanult gesztusokkal, ahogy a cirkuszban mutatják be a kunsztokat az idomított fókák.

Mindig magyarázta, hogy az „élő színház” nem valami modern találmány, hanem az igazi színház régen is ilyen volt, ott történt, abban a pillanatban, megismételhetetlenül, a színapdon. Shakespeare korában például, amikor kocsmatöltelékek, bűnözők, mindenféle kétes egzisztenciák játszottak többnyire tök részeg vásári közönség előtt, sokszor rögtönözve, és a közönséggel állandó kapcsolatban. Shakespeare-ből az utókor stilizált veretes, nehezen érthető, klasszicizált, merev, néhol finomkodó (pl. az Arany-féle fordítás), és hangról hangra betanulandó szövegeket.   

Még az egyetemi évek alatt ismerkedett meg Szentjóby Tamással, Hajas Tiborral, Erdély Miklóssal és Molnár Gergellyel, szóval a neoavantgarddal, és egész életére elkötelezte magát ezzel a művészetfelfogással. Illetve ennél sokkal többről volt szó.

Najmányi számára a művészet az élet megváltoztatásának, kiteljesítésének eszköze lett. Középpontjában az üzenet áll. Az üzenet a lényeg. A forma nem érdekes. A médium nem érdekes. Csak az üzenet. Minél direktebb, minél brutálisabb, minél hatásosabb.

Marshall McLuhan híve volt. Munkásságát már itthon is ismerték, bár The Medium is the Massage (igen, Massage, nem elírás, illetve elírás, de maga McLuhan követte el, szándékosan) című könyvét csak Párizsban sikerült megszereznie (ellopnia). 1979-ben közvetlenül azelőtt, hogy elhagyták volna az országot, Molnár Gergellyel két McLuhan tiszteletére írt színpadi produkciót is bemutattak.

A művészet üzenetét a katarzis által képes közvetíteni: katarzis pedig nincs konfliktus, akció, veszély nélkül. A művészet konfliktust gerjeszt, a szemedbe vágja az igazságot.

Semmi sem idegesítette jobban a csak gyönyörködtetni hivatott, kritikátlan, udvari álművészetnél.  Utolsó aktív korszakában készített politikus népi-naív horrorvideo-glosszáiban két udvari művész, a színházi ember Kerényi Imre és a belsőépítész Fekete György (akkori MMA-elnök) a két visszatérő démonfigura, mint Asztalos Szent Komisszár és Kaszás Szent Lambéria. Mindketten kvázi-kortársai voltak Najmányinak, és ugyanabból a közegből jöttek, valószínűleg ezért vetette meg őket annyira.

Ami csak szép akar lenni, az giccs, érvénytelen.

Najmányi értett a giccshez is, egyébként. Jókat röhögtünk New York-i lakberendező-dekoratőr sztorijain, amikor szobafestőből följebb léphetett, és gazdag amerikai polgárok házait díszítette. Többnyire vallásos témájú képekre volt igény, freskókra, és jöttek a röhejsebbnél röhejesebb megrendelések a lila Krisztustól a megrendelő bibliai jelenetben ábrázolandó bulldogjáig.

Elmondta számtalan interjúban: csakis azért alakítottak Molnár Gergellyel zenekart, mert a rock and rollt érezték a korszak leghatásosabb médiumának. „... mindaz, ami színházban, irodalomban, filmben vagy bármilyen mûfajban megcsinálható, az belefér a rockandrollba is, és ez a műfaj sokkal hatásosabb a hagyományos művészeteknél. Addig színházban dolgoztam, de rájöttem, hogy sokkal érdekesebb dolgokat lehet csinálni a rockszínpadon, mint például a Katona József Színházban.”  Lett is hatás: a hatalom addig valahogy még tűrte őket, amíg kiállításokat, performanszokat, színházat csináltak, de rock and roll már sok volt. A Spionsra ráállt a politikai rendőrség, botrány botrányt követett, menekülniük kellett. Ahogy előttük elüldözték az országból Baksa-Soóst, Szentjóbyt, Halász Pétert. Párizsba mentek, Najmányi onnan Kanadába, majd New Yorkba.

1995 őszén Gerendai Károly, aki akkora már túl volt két súlyosan bukó, és egy nagyon sikeres Szigeten, úgy érezte, ideje beletaposnia a gázba. Jól érezte egyébként. Nem volt nagyon látványos, pláne nem pénzügyileg eredményes a terjeszkedés (akkor még), de hiretlen felindulásból megvett (inkább átvett) egy döglődő rockmagazint, ezzel médiavállalkozóvá fújta magát. Főszerkesztő-féleségnek engem kért föl. Akkoriban a Népszabadságnál dolgoztam, de éppen ebben az időszakban indult az első profinak mondható online újság, az Index elődje, az Internetto, akörül is kavarogtam, valami rádiós dolgot is csináltam, úgy emlékszem, elég sűrű volt az élet. Havi magazinhoz meg egyáltalán nem értettem. Katasztrofális első szám (1995 december) után a Magyar Narancsos Marton László (Távolodó) érkezett mentőcsapatával: Bihari Balázs, Déri Zsolt, Lévay Tamás és a zseniális dizájner, Domján Gábor (a mai napig frissnek és hibátlannak tűnnek vizuálisan a 20-25 éves lapok); néhány hónap múlva jött még Németh Róbert és Vályi Gábor, azaz dj. Shuriken, aki történetesen Najmányi László unokaöccse, és aztán még mindenféle új szerzők. 1996 közepére már kezdett újsághoz hasonlítani a Wanted.

1997 nyarán ismertem meg Najmányi Lászlót. Akkor nem sejtettem (tudtam!), hogy a fasiszta és a kommunista titkosrendőrség fizetett ügynöke. Kém. Spion.

Marton László (fedőneve: Távolodó) hozta el a Wanted szerkesztőségi értekezletére, hogy akkor itt van, írna cikkeket. Alig pár hónapja érkezett haza, 17 évnyi emigráció után. Rockzenével fogalalkozó újság voltunk, mindenki tudta, hogy ki ő, mindenki élő legendaként tekintett rá. Ezután szinte minden héten találkoztunk éveken át, jött a szerkesztőségi megbeszélésekre, szállította az anyagokat mindig, pontosan, időben, sőt még egy kicsit határidő előtt. Gyakorlatilag bármiről tudott bármennyit írni. Illetve kétszer bármennyit. Háromszor.

Az első cikke legnagyobb ikonjáról, az Idő Uráról, David Bowie-ról szólt. Második cikke Elvis Presleyről. Húszéves korom óta naponta több tucat újságcikket kell elolvasnom, elég ritkán maradnak meg meg bennem komplett mondatok, pláne bekezdések, de az Elvis-cikket szinte fejből tudom idézni a mai napig. Most csalok persze, mert itt van előttem 97 októberi Wanted, és benne minden idők legjobb magyar nyelvű rockandrollesszéje:

„... A rock and roll birodalma az időben él, azokat a napokat, órákat, perceket uralja, amikor az ember jól érzi magát, komfortban van önmagával és a világgal, az lehet, akinek született. A rock and roll birodalma királyság, tisztán kivehető, gótikus hierarchiával. Vannak alattvalói, papjai és papnői, lovagjai és amazonjai, hercegjei és hercegnői, fejedelmei, prófétái és királya: Elvis Presley. Afrikai szellem egy görög isten képében…

...A rock and  roll – ideértve valamennyi mutációt a reggae-től a technóig, s azon is túl – a bluesban gyökerezik. A blues alapképlete a következő: arra ébredek a születésnapom reggelén, hogy elvesztettem a munkám, a barátnőm otthagyott, a barátaim elárultak, kilakoltattak a lakásomból, ellopták a gitáromat, ráadásul esik az eső. Vedd fel a legjobb ruhád, a legszebb cipőd, kreálj egy felháborítóan gyönyörű frizurát, és tegyél úgy, mint akinek mindez semmi, sőt, élvezed a helyzetet – ennyit tesz hozzá a rock and roll a blues ténymegállapításához. Ez a tanítás pontosan megegyezik Bali szigetének vallásos alapelvével: egyedül a szépség erősebb a fekete mágiánál. Ugyanerre tanít a rastafariánus vallás is, amikor kimondja: minden férfi király, minden nő királynő, a gyermekek pedig hercegek és hercegnők. A királyi ember attól királyi, hogy úgy viselkedik, mint egy király, bármilyen legyen is a helyzet. A királyi tudatállapotot nem lehet imitálni. Ez nem színészi képesség függvénye, ez belső tisztaságból, igazi tudásból, a kozmikus magány soha el nem tűnő érzéséből jön. Erre csak az képes, aki nem ölte meg magában a királyt. Hiába vásárol vagy ügyeskedik ki magának valaki a királyi szellem jelenléte nélkül egy rock and roll színpadot, hiába alkalmazza a legjobb zenész-munkásokat, hiába ordít torka szakadtából, és rázza nemiszervét: mindenki, akinek van szeme a látásra és füle a hallásra, azonnal észreveszi hogy nem igazi királyról, nem igazi tanítóról, hanem csak egy elszabadított egóról, humortalan bohócról van szó....

(...)

...A rock and roll az élőhalottak művészete, sziluetteké és árnyékoké. A kérdés ebben a szisztémában már nem az, hogy meg kell-e halni, nem is az, hogy hányszor, vagy mikor, hanem az, hogy hogyan. A kérdés már nem az, hogy fel kell-e a keresztet venni, hanem az, hogy hogyan lehet azt az előző kiválasztottnál messzebbre vinni, a botrány kedvéért…

(...)

...A rock and roll nem színház, hanem attitűd, gesztus: pofon a sorsnak. A rock and roll nem zene, hanem saját hangzás. A rock and roll kötött forma, mint a szonett vagy a fúga. Egyszerű, mint a japán koan. Egyszerre szól Apollónak és Dionüszosznak benned. Ez a poszt-Hirosima kor egyetlen autentikus, valódi megmentő erővel bíró vallása, amennyire én itten látom…”

(Elvis – Najmányi László levele a Másvilágról; részletek; Wanted 1997. október)

Nem vagyok nagyon otthon kortárs képzőművészetben, alig sejtek valamit neoavatgardról, fluxusról, koncept artról. Najmányi nekem elsősorban az ultimátus rockandrollfilozófus vagy -esszéista esetleg -teoretikus volt.

Felkavaróan szép, okos, néha szuperkíméletlen, néha hiperérzékeny, néha überracionális, néha szubezoterikus, elgondolkodtató, svungos szövegeket hozott a Wantedba; egészen máshogyan írt, mint bárki a magyar sajtóban, máshonnan közelített, más műveltséganyagból, más referenciákból, más hangon. („Másik iskola, más nevelés, más anyag, más csont, más fej, más agy, textúra, mélységek, gondolatok.”)

Egyre kavargóbbá váló, egyre több fiktív elemmel dúsuló, regényessé váló cikkeinél is jobban élveztem, amiket a heti szerkesztőségi értekezleteken mesélt. Ez a mesélés volt az igazi műfaja, ennek volt nagy művésze. („Utazó, történetmondó vagyok.”

Elmesélte, hogyan játszott Magyarországon először elektromos gitáros rockzenét (Johnny and the Hurricanest és Shadowst) a Május 1. úti úttörőházban a Doxa nevű, roma jazzistákból álló tánczenekar. Milyen volt az underground a hatvanas évek végén, milyen remek, kemény zenekar volt a Demjén Rózsi-féle Liversing (a fene se gondolta volna), mekkora csoda volt Baksa-Soós és a Kex. (Ilyenkor többnyire kis kitérőt tett Földes „Hobo” László életművének az értékelésére, miszerint az csupán a baksai örökség tehetségtelen és jogosulatlan eloperettesítése, elripacsosítása; lásd még: „csak egy elszabadított egóról, humortalan bohócról van szó....”) Ahogy egyébként a Spions-számokat fel- és átdolgozó nyolcvanas évekbeli undergroundokról (URH, Kontroll, Sziámi) sem volt nagy véleménnyel: „tücsökzene!” – mondogatta megvetően, úgy érezte, hogy elmaszatolják a Spions keménységét, pontosságát, a provokatív gesztusokat lehámozzák róla, helyére közönségbarát rockklisék kerülnek, dúdolható refrének. (Értékelte viszont a Balaton Spions-feldolgozásait.) Sokat mesélt a botrányokról, a csótánykínzós akadémiai performanszról (írásvetítőn svábbogarakat tűzött gombostűre, amíg egy felzaklatott rovarvédő közbe nem avatkozott), a vadonat új, indigókék farmerdzsekijükről, szolidan lenőtt sassoonjukról felismerhető titkosrendőrökről. Hogyan találkoztak Párizsban Malcolm McLarennel, aki éppen akkor a világ legnagyobb rockmenedzsere volt, hogy követte Balin a szárongban bicikliző David Bowie-t, hogyan rabolták ki Grenadán, miközben az utca összes lakója az ablakokból drukkolt a rablóknak, mekkora máglyát raktak marihuánából Carriacou sziget rastái.

Ezek a történetei kavarogtak át aztán az írásain újra és újra különböző formákban. Beleszőtte ezeket egészen más témákról írott regényeibe, esszéibe, előkerültek újra és újra, videóiban, interjúiban. Minthogy bizonyos írásaiba gyakran kevert fiktív elemeket is a tényanyaghoz, még közeli ismerőseiben is fölvetődött, hogy esetleg a saját történetként mesélt sztorik  között is lehet olyan, ami esetleg kitalált vagy bizonyos részei esetleg a fikció felé torzultak. Ugyanakkor az elképesztő mennyiségű hagyatékból már több olyan anyag is előkerült, ami bizonyítja néhány egészen meseszerűnek tűnő történet hitelességét. Najmányi megőrzött mindent, a mosodaszámláktól a lejárt hitelkártyákig. (Ez is egy „sztori” volt egyébként: mielőtt lelépett Amerikából, tíz banknál vett át hitelkártyát, mindegyiket lemerítette, aztán eltűnt.) 

„Meg kellett tisztulni a politikától. Ezért is volt szükséges egy-egy olyan akció, mint a Kádár Jánosnak írt levél, vagy Le Pen Nemzeti Frontjának felajánlott együttműködés. Felajánlottuk magunkat a jobb- és baloldalnak, a bankároknak, mintegy jelezve, hogy egyik se fontos nekünk, hogy nincs különbség köztük. Mi kémek vagyunk. Így szólt a tanítás, annak dolgozunk, aki fizet nekünk. A cél persze az volt, hogy a politikát kiirtsuk magunkból, hogy kiirtsuk magunkból a vesztes magatartást, ami nagyon magatartásforma.”

(Najmányi László a Spions 1979-80-as párizsi időszakáról a Wantedban; 1997/3)

A kétezres években itthon fillérekből élt, pedig folyton dolgozott. Szakmányba írta a cikkeket, színdarabokat szervezett, írt, rendezett, zenéket szerzett, vett föl, elképesztő mennyiségű szöveget, videót, digitális és analóg képet termelt, gründolt, kavart. Folyton projektben volt. Utolsó, 2014-es összesítése szerint 17 könyve állt készen (négy megjelent), kiadóra várva. Kettőről, a karibi anyagról és a Trebitsch-sztoriról egész biztosan tudom, hogy nyomdakész. Valószínűleg ugyanilyen a monumentális Spions-sztori is, amelyet a Balkon folyóirat közölt részletekben egy darabig, de a hetvenvalahanyadik (!!!) rész után megszakadt a sorozat, mert a lap finanszírozása bizonytalanná vált.

Úgy élt, mint egy szerzetes. Harcsa utcai lakásába zárkózva, szakadatlan munkában. Mindig „projektben volt”. A legkisebb lehetőségre (nem anyagi lehetőségre, hanem alkotási lehetőségre) is azonnal lecsapott, és tolta a kereteket többnyire a terjedelmiket, kifelé, ameddig bírta. Példaképei a buddhista szerzetesek, és a mindenhonnan kitaszított, magányos, saját szellemvilágában élő, és folyton alkotó Hamvas Béla.

A kilencvenes évek végén, a kétezresek elején teleírta a sajtót. A Wantedben jött havonta egy vagy két cikke, eleinte zenei témájú esszék, állandó publicisztikarovata volt, aztán azon kívül elkezdte a Trebitsch-sorozatot, ami dokumentumregény-féleség volna. Miután a Wanted szerkesztőivel is összeveszett valami nevetséges dolgon, (mindig mindenkivel összeveszett) a Bahia weblapján folytatódott a sorozat, aztán a Bahia honlapja is eltűnt. A Bahia tulajdonosa, Bognár Attila és az oldal szerkesztője, DrMáriás Béla nagy rajongói voltak Najmányiank. Najmányi meg nagy rajongója volt DrMáriásnak és a Tudósoknak. Aztán a Bahia.hu is megszűnt. Az anyagok eltűntek.

Ezekben a Trebitsch-részletekben bontakozott ki Najmányi irodalmi stílusa, amiben szétszálazhatatlanul keveredett fikció és tényanyag. Imádta a mítikus, legendás, sötét, szövevényes, valószínűtlen, irracionális sztorikat. George Brecht amerikai fluxusművészről írt 2008-as nekrológjában említi, hogy Brechtet, ahogy őt is mindig a „mítoszok, legendák keletkezése, gyártása, továbbfejlesztése” foglalkoztatta legjobban.

A paksi ortodox zsidóból lett brit parlamenti képviselő, nagyvállalkozó, kém, szélhámos, bűnöző, szélsőséges politikus, konspirátor, állelkész, buddhista szerzetes, hadvezér Trebitsch Ignác talán példakép is volt. Najmányi saját élettörténetét is meséli a paksi kalandor száz évvel korábbi kalandjaira csavarva. 

A kétezres évek legsikeresebb Najmányi-projektje a Trebitschhez mérhetően kalandos életű (és kortárs!) Lev Szergejevics Tyermen (Léon Thérémin) orosz feltaláló, kém, politikai elítélt, zenész történetét dolgozta fel. Óriási energiákkal kutatott, szervezett, sikerült megszereznie az egyik eredeti Teremint, a professzor érintés nélkül vezérelhető elektronikus hangszerét, majd később Najmányi maga is épített Teremineket. Hihetetlen mennyiségű anyagot gyártott le: cikkek, videók, dokumentumregény, hangoskönyv, koncertek, előadások, oratórium a Zeneakadémián, hangjáték, videokönyv, animáció.   

2013-ban nekifogott, hogy megírja régi barátja, a legendás utcaköltő, Gémes János „Dixi” élettörténetét. Tökéletes Najmányi-téma: Dixinél rejtélyesebb, megfoghatatlabb, okkultabb, undergroundabb, budapestibb figurát kitalálni sem lehetne. Eleve minden Dixi-történet olyan, mintha kitalált lenne. Az online térben kezdte gyűjteni a fantasztikus sztorikat, míg végül aztán össze nem veszett a családdal, mert ők nyilván valami kegyeletteljesebb vagy kevésbé vad vagy földhözragadtabb vagy szebb történetet szerettek volna látni a 2002-ben elhunyt Gémesről. Najmányi megsértődött, abbahagyta.

Pedig ebbe láttam bele a tökéletes Najmányi-művet. Nem volt nála alkalmasabb ember egy Dixi-könyv megírására, és vica versa: Dixi élete volt a minden szempontból Najmányinak való, eszményi téma. A blogot egy darabig követtem, nagyon ígéretes történetek gyűltek össze.

Ha Najmányi még élne, biztos nem mernék róla nekrológot írni.

Azonnal megsértődne. Félre lenne értve, meg lenne bántva, meg lenne cenzúrázva.

Szeretett megsértődni, összeveszni. De az ő sértettsége mégsem klasszikus kelet-európai sértettség volt, nem valami depresszív, demotiváló, sötét erő, hanem valahogy mindig kreatív energiát merített belőle. Hajtotta előre, a düh, a gyűlölet, ahogy a hetvenes években, a Spions idején, a rettenetesen ostoba és kegyetlen diktatúrával szemben. 

Nem lelkesedett Magyarországért. Amerikát sokkal jobban szerette. Mégsem tudta elhagyni Budapestet hosszabb időre 1996 után.

„Négy kontinens kilenc országában éltem, sehol sem hazudnak annyit és olyan gátlástalanul, mint itt. A rutinszerű hazudozáshoz adódik az ugyancsak példátlan irigység és rosszindulat, amellyel az itteniek viszonyulnak egymáshoz. Az általam megismert helyek közül sehol sem olyan erős a gravitáció, mint ezen a krónikusan önbecsülés-, öntisztelet-hiányos, apró, önmaga köldökébe révedő kolónián.

Az okok messzire vezetnek, nem érdekelnek különösebben. Gondolom ilyen országra is szükség van, különben nem lenne. Szerintem egy civilizáció, kultúra, közösség rangját nem technológiájának fejlettsége, építményei, irodalmának, művészetének kifinomultsága, hanem az adja, hogyan bánnak benne egymással az emberek. Ha röviden kellene leírnom az magyar környezettel való kapcsolatomat, azt mondanám: állandósult katasztrófaelhárítás”  – mondta egyik utolsó interjújában, 2014 őszén a HVG-nek.

Mégis, minden újabb csalódás, összeveszés, sértődés, falnak menés csak arra ösztönözte, hogy haladjon tovább, alkosson. Mániákus volt. Ötven fölött egyre inkább érezte, hogy nyomában lohol nagy ellensége és barátja, az IDŐ, minden másodpercet sajnált, amit nem fordíthatott munkára. Feladata volt.

A tízes évekre kezdett fáradni. Fogyott belőle az erő. Az akarattal nem volt baj, csak fizikailag nem bírta már, az elhanyagolt cukorbetegség (azzal sem volt ideje foglalkozni, alkotnia kellett) gyilkos szövődményei alakultak.

Ha összetalálkoztam vele valahol a Zsigmond tér és a Margit körút között, többnyire panaszkodott, mint egy igazi, öreg magyar ember. Akkor is dolgozott rendületlenül, de már többnyire csak otthon. Munkáit rendszerezte, a weben molyolt, végtelen számú blogot, webalpot indított, néha okkultista-naív videopublicisztikákba öntötte a rendszerrel szemben érzett olthatatlan gyűlöletét.

Betegsége egyre súlyosabb tüneteket okozott. Utolsó éveiben már nem mutatkozott emberek előtt, családtagjait sem engedte be a lakásába, csak akkor fogadta el a segítséget, amikor már fölkelni sem bírt.

Az életébe, ebbe a műalkotásba nem tudta beilleszteni a hosszú korházi nyűglődést, a műtétek, kezelések sorát. 33 éves korától az volt a fő projektje, hogy saját kezébe vegye a sorsát, erről szólt minden, amit csinált, a sors részeként a halált is megpróbálta saját kezébe venni.

A kérdés ebben a szisztémában már nem az, hogy meg kell-e halni, nem is az, hogy hányszor, vagy mikor, hanem az, hogy hogyan.

Műveiben nagyon sokat foglalkozott a halállal, a halálkultuszokkal, de a zsidó-keresztény kultúra halálfelfogását, pláne a hallálal kapcsolatos szokásait károsnak, feleslegesnek, ostobának tartotta. A magyar halálkultuszt egyik utolsó videopublicisztikájában gúnyolta ki:

Gyakran idézte, hogy a Karib-szigeteken, Haitin és Dél-Kelet Ázsiában, Balin napokig táncolnak és énekelnek az elhunyt sírja fölött, vidáman ünneplik, hogy megszabadult földi kínjaitól, és egy magasabb létszintre lépett. Nagy hatással volt rá a tibeti miszticizmus, ahol az egyik legmagasabb szintű meditáció, amikor az ember önnön elmúlásáról elmélkedhet.

Megírta illetve videókba szerkesztette önéletrajzait sok verzióban, nekrológokat, eulógiákat készített. Ő akarta interpretálni saját életét, sosem engedte volna át ezt a feladatot másnak.

„Hosszú, eseményekben gazdag, kalandos életet éltem. Már a vége felé járok. Egyre gyorsabban fogy az idő. Ami korábban egy nap volt, ma már perceknek tűnik. Korábban számos dolgot tudtam elintézni egyetlen nap alatt, ma már örülök, ha egyet sikerül. Mozgásom és gondolataim szárnyalása is lassul. Jobbára csak matatok. Úgy érzem, hogy minden, aminek meg kellett történnie velem, már megtörtént. Bejártam a világot. Voltam gazdag is, szegény is. Számtalan embert ismertem meg: hősöket, szenteket, tisztákat, mocskosakat, bolondokat, bűnözőket.”

(...)

„Láttam, hallottam, ízleltem, tapintottam, éreztem, megtapasztaltam, amit látnom, hallanom, ízlelnem, tapintanom, éreznem, megtapasztalnom kellett. Beszámoltam mindarról, amit fontosnak ítéltem. Már semmi és senki sem hiányzik. A könnyeim rég elfogytak. Nevetni még tudok.

Nem bántam meg semmit. Mindig a legjobb belátásom szerint cselekedtem. Fő törekvésem mindig az volt, hogy magam akartam megkomponálni a sorosomat. A házikó-kutyus-kanári típusú élettervek sohasem foglalkoztattak. Sem az ilyen tervek kiagyalására, sem a végrehajtására nem vagyok alkalmas.” 

Az éjjeli szekrényem fiókjában három éve parkol 2008-ban megjelent könyve, a Yippie!, amit a hatvanas évek amerikai ellenkultúrájáról írt, hőseiről, Jerry Rubinról, Abbie Hoffmanról, Timothy Learyről. Idézi Learyt, aki gyógyíthatatlan betegen, barátai és az egész internet szeme láttára, vidáman, bulizva, drogozgatva haldoklott, hogy megmutassa, hogyan kell értelmesen, boldogan, mások számára hasznosan meghalni. Learyt talán példának tekintette jó barátja, egykori New York-i lakótársa, Halász Péter is, aki 2006-ban, már gyógyíthatatlan betegen, alig egy hónappal halála előtt, a Műcsarnokban felravataloztatta magát, és ott, a ravatalon fekve végighallgatta barátai gyászbeszédeit. Nem akart lemaradni a saját temetéséről.

(Najmányi Halászról is írt egy könyvet, Downtown Blues címmel, de ezt valamiért annak idején nem küldte el. Meg kéne venni.) Nem tudom, benne van-e ez a gardróbszekrényes sztori. Tuti benne van.

Najmányi New York-i illegálisbevándorló-életének mindenféle kalandos/romantikus részleteit szívesen taglalta interjúiban, írásaiban, de azt a részletet egyikben sem láttam, amit egyszer talán a Wanted Magazin szerkesztőségi értekezletén mesélt.

Amikor mindenféle beutazási engedély, papír nélkül megérkezett New Yorkba (átslisszolt a kanadai határon), Halász Péter lakásában bujkált. Az első évben a lakást egyáltalán nem hagyhatta el, sőt, néha még a lakáson belül is el kellett bújnia, gyakorlatilag egy gardróbszekrényben lakott, egy kiló kokain és egy kiló heroin társaságában. Majdnem belehalt.

Halász ugyanis, mesélte Najmányi, amellett, hogy New York egyik legfontosabb kulturális csoportját, a Squat színházat vezette, némi keresetkiegészítésként ellátta drogokkal a város tehetős művészelitjét, Andy Warholékat.

2002 februárjában történt, ha jól emlékszem, vagy lehet, hogy márciusban, az biztos, hogy közeledtek a választások. A Liszt Ferenc téren benyitottam az Est Café nevű helyre, az akkor fénykorát élő Pesti Est csoport kávézó-kocsmájába, ott ült a sarokban, a magaslati dj-pulttal szemben a két egykori New York-i szobatárs, Najmányi és Halász, az „élő színház” két ikonja, a bolsevik diktatúra két engesztelhetetlen ellenfele, akiket a kommunisták kényszerítettek emigrációra. Odaültem hozzájuk. Arról beszélgettek, hogy ha itt a Fidesz nyer, akkor újra menekülniük kell.

Kicsit még kis is nevettem őket, nem értettem miről beszélnek. (Ma már nem nevetnék olyan könnyen.)

Aztán nem nyert a Fidesz. Halász Péter 2006-ban meghalt, Najmányi még tíz éven át undorral figyelte az új Kádár-rendszer épülését.

Víg Mihály volt az utolsó, aki még találkozott vele. Azelőtt néhány nappal, hogy kórházba került. Najmányi ugyan nagyon beteg volt már hónapok, évek óta, alig kommunikált, de a látogatás után egy pillanatra visszatérni látszott az ereje. Közös projektekről beszéltek, koncertekről, fejben már tervezett. Újra „projektben volt” a lelke, de a teste már csak néhány napig bírt kitartani.

Víg a magyar underground élő kövülete, a Kextől Cseh Tamáson át a Neuroticig fogja át a magyar rocktörténetet. És egyébként, szerintem, de biztosan nem vagyok egyedül, ennek a történetnek, már a magyar rockzene történetének ő a legfontosabb, legeredetibb dalszerzője és előadója. Az biztos, hogy a legnagyobb zsenik egyike, aki valaha magyar rockszínpadon állt. És ő az egyetlen ember, akiről biztosan tudom, hogy volt annak idején Spions-koncerteken. 

A Balaton zenekar élén Víg évek óta személyes rocktörténelmét áttekintő műsort játszik:  Késmárky Marika, Hungária, Illés, Beatrice, Cseh Tamás, Trabant, Európa Kiadó, Neurotic és így tovább. Két Spions-szám is állandó a műsorban, a Pierre La Chez Show (ez Najmány-szöveg, és eredetileg nem is Spions-számként játszották annak idején 78-79-ben, hanem még a koncertek előtt, kvázi „előzenekarként”: „Leszíjjazva acélágyon/Antonin Artoud rock and rollt táncol”), illetve a magyar rocktörténet egyik legerősebb száma, a ma is brutálisan frissnek hangzó Summer Song (szöveg: Molnár Gergely, zene: Peter Ogi). A két szám rákerült a Balaton második nagylemezére, a 2018-as Lassan már… hiába… címűre. Najmányinak nagyon tetszett a két felvétel. Főleg a gitár.

„Az ember életműve saját maga.”

Sir David O'Clock, Dr. Bardo,  WordCitizen, Pére Lachaise,  Ambiance21, DJ NoMore, VJ NoMore! Misszió accomplished.

Tánc.