A történelem nem a múlt, hanem a jelen, és most lángra lobbantotta Amerikát

Új fejezet kezdődik a 444 életében.

Az amerikai feketék történetét végigkíséri, hogy egy-egy brutális gyilkosságot követő felháborodás indít el társadalmi változásokat. George Floyd halála előtt 65 évvel az ötvenes évek polgárjogi mozgalmait is egy iszonyatos gyilkosság indította be. A minneapolisi esethez hasonlóan pedig akkor is kulcsfontosságú volt, hogy az emberek a saját szemükkel látták, konkrétan mi történt.

1955-ben egy Emmett Till nevű 14 éves chicagói fekete fiú Mississippiben élő rokonaihoz látogatott. A nagyvárosi léthez szokott Till nem tudta, hogy az amerikai délen egészen más szabályok uralkodnak. 

Barátaival betértek egy kisboltba a Money nevű településen, ahol épp egyedül dolgozott a 21 éves fehér eladónő, Carolyn Bryant. Hogy pontosan mi történt a boltban, az máig vitatott, de az biztos, hogy Till úgy szólt oda Bryantnek, ahogy az ötvenes évek vidéki Mississippijében elképzelhetetlen volt egy fekete fiú és egy fehér nő között. Egyes szemtanúk szerint illetlen megjegyzéseket tett, mások szerint ráfütyült, Bryant első vallomása szerint pedig meg is fogta őt.

Néhány nappal később a nő férje, Roy Bryant egy rokonával együtt felfegyverkezve megkereste Tillt. Elrabolták a fiút, összeverték és megcsonkították, végül fejbe lőtték és a folyóba dobták. Amikor megtalálták a holttestet, alig lehetett azonosítani. A helyi hatóságok szerették volna, ha az ügy gyorsan véget ér, és a fiút hamar eltemetik. Till anyja nem hagyta ezt. Kiharcolta, hogy a holttestet szállítsák haza Chicagóba. Eddigre országos nyilvánosságot kapott az ügy, a temetésen tízezrek vettek része. Az anya pedig úgy döntött, legyen nyitott Till koporsója, hogy mindenki lássa, mit műveltek vele. A képek bejárták Amerikát. A sztori addigra ismert volt, de egészen más volt látni a tizenéves fiú felismerhetetlenségig eltorzított holttestét. Éppen, ahogy egészen más volt látni a videót George Floyd haláláról, mint elolvasni az először megjelent, száraz rendőrségi hírt arról, hogy „egy férfi meghalt intézkedés közben”.

A két férfit a csak fehérekből álló esküdtszék nem találta bűnösnek. Egy évvel később, 1956-ban a Look magazin több ezer dollárt fizetett a tetteseknek egy interjúért – ebben pedig elismerték, hogy ők ölték meg a fiút, tudva, hogy még egyszer ugyanazért nem lehet perbe fogni őket. Carolyn Bryant évtizedekkel később bevallotta, hogy vallomásának azt a részét csak kitalálta, hogy a fiú megfogta volna.

A társadalmi változásokat viszont nem lehetett megállítani. Az elemi felháborodás a polgárjogi mozgalom egyik legfontosabb felhajtóereje lett. Ez volt az a mozgalom, ami a következő tíz évben a szegregált buszok bojkottálásán, Martin Luther King híres beszédein, a selmai meneteken és sok más akción keresztül, egyre nagyobb tömegeket megnyerve kiharcolta a törvényi szegregáció végét. 

Emmett Tillre emlékező tüntető 2020 júniusában, Chicagóban.Fotó: Natasha Moustache/AFP

Mindez évtizedek távlatából kerek történetnek látszik, a maga idejében viszont ennél jóval kaotikusabb volt a kép. Elég valószínű, hogy hasonló a helyzet George Floyd halálával is: talán csak évtizedek múlva látjuk majd tisztán, milyen változásokhoz vezet, ha vezet egyáltalán. 

Amerika az utóbbi hetekben felbolydult, de a felkavaró videófoszlányok, követhetetlen hírek, újabb tragédiák és abszurdnak látszó popkulturális fejlemények árnyékában még lehetetlen megmondani, hova vezet ez. 

Egy júniusi felmérés szerint az Amerikában élők 76 százaléka mondta azt, hogy a rasszizmus súlyos probléma az országban. 2015-ben még 51 százalék volt az arány. Ez óriási változás, és jó eséllyel nem arról van szó, hogy maga a probléma lett ennyivel súlyosabb, hanem arról, ilyen sokan értékelték át a helyzetet. És ez egyáltalán nem csak liberális körökben igaz: még a konzervatív, Orbán Viktorról is rendszeresen baráti írásokat közlő National Review-ban is jelent meg cikk arról, hogy „Amerika kezdi tisztábban látni azt, amit a fekete polgárai mindig is tudtak”. Vagyis, hogy a feketék mindennapi tapasztalatai a hatóságokkal szemben a mai napig egészen mások, mint a fehéreké, és hogy a „törvény és rend” fekete nézőpontból egészen máshogy néz ki. Ta-Nehisi Coates író a 444-en is bemutatott könyvében korábban úgy fogalmazta meg: az amerikai feketék tudják, hogy kevésbé fér bele nekik egy-egy hiba a hatóságokkal szemben, mert ha hibáznak, az sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Ez pedig akkor is igaz tud lenni, ha nincsenek már olyan törvények, amik nyíltan nehezebbé teszik az életüket.

„Nem lehet értelmes vitát folytatni a rendőrség és a feketék viszonyáról, ha nem vesszük figyelembe a történelmi kontextust. Ez a konfliktus nem a semmiből jön, hanem évszázados folyamatok eredménye.” Kevin Gannon történészprofesszor mondta ezt a 2016-ban megjelent 13th című dokumentumfilmben, ami az utóbbi idők egyik legtöbbet hivatkozott filmje a témában. 

A kontextus nélkül pedig joggal hoz zavarba sokakat, ami ezekben a hetekben történik:

hogyan lehet az, hogy egy 2020-as rendőri gyilkosság után az 1865-ben véget ért rabszolgaság sebei fakadnak fel újra?

Tüntetés Washingtonban 2020 júniusában.Fotó: Samuel Corum/AFP

A történelem újrakeretezése

2019 egyik legnagyobb dobása az amerikai újságírásban a New York Times 1619 című projektje volt. Azért nevezik projektnek, mert van benne tematikus magazin, cikksorozat, podcastek, előadások, még iskolai tananyagba is kerülnek egyes fejezetei. Vezetője, Nikole Hannah-Jones Pulitzer-díjat kapott itt szereplő esszéjéért. Amikor a nyomtatott változat megjelent, sorban álltak érte az emberek New York utcáin - ilyen utoljára 2008-ban fordult elő, amikor a Barack Obama megválasztásának másnapján sokan akartak egy példányt a történelmi pillanatban.

Az 1619 nem egyszerűen a rabszolgaság történetét dolgozza fel újra, hanem arra tesz kísérletet, hogy újrakeretezze az amerikai történelmet. Azt mondja, hogy a ma ismert Amerika születése valójában nem a történelemkönyvekben szereplő 1776 a függetlenségi nyilatkozattal, hanem egy eddig kevésbé ismert dátum, 1619 augusztusa (ennek négyszázadik évfordulóján jelent meg a projekt). Ekkor tűnt fel az első hajó Afrikából elhurcolt rabszolgákkal a fedélzetén az ekkor még brit gyarmati sorban lévő Virginia partjainál. 

A következő évszázadokban pedig rabszolgák milliói tették kényszermunkájukkal a brit birodalom egyik leggazdagabb vidékévé a zord újvilágot. 

A XIX. század olaja, a gyapot teljes világkereskedelmének fele származott például rabszolgák munkájából. Az 1619 projekt szerint inkább ez jelenti a folytonosságot az amerikai történelemben, mert a függetlenségi nyilatkozat megírásakor az emberek ötöde rabszolgasorban élt, és egyáltalán nem vonatkoztak rájuk a szép eszmék a szabadságról és a boldogság kereséséről, amiket Amerika születéséhez kötünk.

Szemben a konszenzussal

Önmagában persze nem a rabszolgaság tényének bemutatása volt nagy hatással az olvasókra, hanem az egységes értelmezés. Az eddigi konszenzus nagyjából arról szólt, hogy Amerika a bevándorlók és a szabadság hazája, aminek ugyan egyik ősbűne a rabszolgatartás, de ezen sikerült felülkerekedni, és idővel a „történelem íve az igazságosság felé hajlott” (ez utóbbi Martin Luther King megfogalmazása). Az 1619 ezzel szemben azt mondja, hogy a rabszolgatartás nem egyszerűen ősbűn, hanem Amerika történetének gyökere, leginkább meghatározó tulajdonsága. Ami ráadásul máig érezteti hatását – ez a projekt másik fő állítása.

Rabszolgák VirginiábanFotó: Photo12 via AFP

Azután ugyanis, hogy a rabszolgaság formálisan véget ért (1865-ben, a polgárháború után), a faji alapú elnyomás újabb és újabb formákat öltött a szegregációs törvényektől a szervezett lincseléseken át a tömeges bebörtönzésekig és a rendőri erőszakig. A XX. századi Amerika kettősségét egy fekete férfi, a 26 éves Isaac Woodard esetével érzékeltetik, aki kitüntetett katonaként tért haza a II. világháborúból Dél-Karolinába. A buszon vitába keveredett a sofőrrel, aki erre ráhívta a rendőröket. A rendőrök úgy összeverték, hogy egész hátralévő életére megvakult. Az eset hazaérkezésének napján történt, néhány órával azután, hogy átvette a kitüntetését, és miközben a rendőrök bántalmazták, még az egyenruhája is rajta volt. Woodard történetét számos hasonló szimbolikus ügy követte a következő évtizedekben – ebbe a sorba illik George Floyd is.

De nemcsak a rendőri erőszakban érhetők tetten a máig ható következmények a projekt szerint, hanem a jogrendszerben, az egészségügyben, az élet szinten minden terültén. Az első amerikai rendőrségek feladata a szökött rabszolgák elfogása volt. A rabszolgatartó múlt hatott a munkajogok alakulására is, mert a szabad munkások alkupozíciója is jóval gyengébb volt annak köszönhetően, hogy mindig lehetett mutogatni a rabszolgákra. A mai nagyvállalati hatékonyság-mutatók gyökerei is az ültetvényekig nyúlnak vissza (amiket nyugodtan lehet inkább kényszermunka-tábornak nevezni).

A leginkább amerikaiak

A projektet vezető Nikole Hannah-Jones esszéjének utolsó mondatában arról ír, „sokáig az mondták, szolgaságunk miatt soha nem lehetünk amerikaiak, de végül, éppen szolgaságunk miatt mi lettünk a leginkább amerikaiak.” Az 1619 borús világképe mellett ez a projekt pozitív olvasata: Hannah-Jones szerint 

az amerikai szabadságeszményt valójában a feketék harcai töltötték meg valós tartalommal, és miattuk lett valóban demokrácia az Amerikai Egyesült Államok. 

Küzdelmük pedig ma is tart. 

Az 1619 természetesen sokat vitatott, erősen kritizált projekt. Voltak ténybeli tévedések is benne, például arról, hogy az amerikai gyarmatok eleve azért akartak volna elszakadni a brit birodalomtól, mert London eddigre már ellenezte a rabszolgatartást - ezt a kritikák hatására pontosították arra, hogy egyes amerikai gyarmatok számára ez volt az egyik szempont, de nem ez volt a fő ok. A jobboldalon sokan agymosó propagandának, agitpropnak nevezték, ami hatásvadász stílusban Amerika alapmítoszaira tör. A baloldalon pedig azt vetik fel, hogy a projekt a gazdasági- és osztályalapú magyarázatok helyett identitáspolitikai síkra tereli a konfliktusokat, amivel valójában érintetlenül hagyják a fennálló rendet (szerintük ezért támogatják nagyvállalatok is az 1619-et.)

Stonewall Jackson, a Konföderáció tábornoka szobrának eltávolítása Virginiában. Fotó: Artur Gabdrahmanov/Sputnik via AFP

Más kritikák szerint pedig ugyan valóban fontos szempontokkal járul hozzá az amerikai történelem megértéséhez az 1619, és nagy szükség van erre a megközelítésre azzal szemben, amit Amerika szeret elmesélni önmagáról önmagának, de az nem igaz, hogy a történelem és a mai helyzet minden vonatkozását a rabszolgaságból kiindulva lehetne leginkább írni. Rabszolgaság ugyanis sok más helyen is volt, az amerikai alkotmányos vívmányok viszont egyediek, szólnak ezek a kritikák. Hannah-Jones arra az érvre, hogy máshol is volt rabszolgaság, azt mondja: lehet, de ezek a más helyek jellemzően eleve monarchiák voltak, az Amerikai Egyesült Államok viszont az egyetlen, ami elvben a szabadság eszményére épült, miközben faji alapon szolgaságban tartott embereket.

Arról természetesen szó sincs, hogy minden tüntető a New York Times kiadványát lobogtatná szobordöntés közben (már csak azért sem, mert egységes csoportokról és közös ideológiáról sem igazán lehet beszélni az egészen különféle tiltakozó formációk között). Ahhoz viszont jó alap az 1619, hogy nagyjából belőjük, mi az a keret, aminek mentén sokan újragondolják most az amerikai történelem lényegét, és ebben az újragondolásban keverednek értelmezhetetlen szobordöntések és teljesen jogos szoboreltávolítások, üres popkulturális gesztusok és valós téttel bíró történelmi szembenézések, hisztérikus Twitter-csapkodások és nagyon is egészséges közéleti viták. Amikor pedig a New York Post „Hívjuk ezeket a 1619-zavargásoknak” címmel közölt kritikus cikket a szobordöntésekről, Nikole Hannah-Jones azt válaszolta a Twitteren: „Megtisztelő lenne”. Ezt a posztot később törölte, de egyáltalán nem állt távol Hannah-Jones vállaltan aktivista felfogásától

A nagy történelmi újragondolás végén ugyanis egyértelműen azt akarja elérni, hogy az amerikai állam fizessen kártérítést a rabszolgák leszármazottainak – emellett nemrég újabb hosszú cikkben érvelt, szerinte a mostani hangulat éppen alkalmas meglépni ezt. 

Black Lives Matter-tüntetés New Yorkban.Fotó: John Lamparski/NurPhoto via AFP

A történelmi kártérítésekről tavaly tartottak egy vitát az amerikai kongresszusban. Az ötlet támogatói többek között azért tartanák jogosnak, mert az amerikai fekete családok mediánvagyona ma is egytizede a fehér családokénak, ez a vagyoni hátrány pedig generációkon keresztül termelődik újra (miközben a ma hátrányban lévő emberek őseinek rabszolgamunkájából gazdagodott meg Amerika). Amíg ez a tartozás nincs kiegyenlítve, nem lehet igazi egyenlőségről beszélni, szól az érvelés. Az ellenzők szerint ugyanakkor ha valóban minden feketének fizetne az állam egy olyan összeget, ami nem megalázóan alacsony, akkor elképzelhetetlenül sok pénzbe kerülne az akció – de szerintük nem is lenne ok minden feketének fizetni, mert sokan már egyáltalán nem szorulnak rá. Az ellenzők szerint a kártérítés összességében nem oldaná meg a problémát, ahogy az eddigi nagy gesztusok, például a 2008-as nagy nemzeti bocsánatkérés sem. 

Rabszolgaságból börtön

Azt, hogy a rabszolgaság intézményének végét követően hogyan öltött újabb formákat a faji elnyomás, Ava DuVernay dokumentumfilmje, a 13th veszi végig (a Netflix ingyen elérhetővé tette Youtube-on is). A rabszolgák felszabadításától (az amerikai alkotmány 13. kiegészítése szól erről, innen a cím) mára Amerika eljutott odáig, hogy itt vannak a világon a legtöbben börtönben. Ez több mint kétmillió embert jelent – a világ börtönpopulációjának 25 százalékát, miközben az USA a világ lakosságának csak 5 százalékát adja. Az USA-ban börtönben lévő embereknek pedig 33 százaléka fekete, miközben a felnőtt lakosság 12 százalékát adják. A film ezen pontok között húz egyenes vonalat.

Miután hivatalosan vége lett a rabszolgaságnak, megjelent az újonnan szabadult emberek tömege az amerikai délen, akik munkaerejére továbbra is nagy szükség volt. Ezért jöttek az olyan törvények, amik például a lődörgést vagy a csavargást börtönnel büntették, és máris tömegek veszítették el ismét a szabadságukat, és dolgoztak fizetés nélkül. Aztán jöttek az egyes államok úgynevezett Jim Crow-törvényei, amik törvényesítették a mindennapi szegregációt a XX. század közepéig. Volt, ahol a buszra nem szállhattak fel ugyanott fehérek és feketék, máshol külön csapból kellett inniuk, vagy éppen a házasság volt tilos közöttük. Mindezt a Ku Klux Klan terrorszervezet lincselései kísérték, sokszor a hatóságok félrenézése, vagy egyenesen együttműködése mellett a déli államokban. Az ötvenes-hatvanas évek polgárjogi mozgalmai aztán lényegében kiharcolták a törvényi szegregáció lebontását, de a 13th levezetése szerint ekkor jöttek az elnyomás újabb, finomabb formái. A nixoni és reagani bűnözés és drog ellenes háborúk súlyosabban hatottak a fekete közösségekre, direkt módon rasszista törvények nélkül is.

A nyolcvanas években például a crack nevű kábítószer megjelenése volt az egyik fő téma, ehhez kötötték az egyre durvuló nagyvárosi erőszakot is. De mi volt ez a szer valójában? A kokain olcsó, elszívható változata. Olcsósága miatt a szegény, fekete közösségek számára sokkal könnyebben hozzáférhető volt, mint a jómódúak drogja, a por formájú kokain. 

Olyan szabályokat alkottak a nyolcvanas években, hogy századannyi crack birtoklása ért ugyanakkora büntetést, mint amennyit a kokain. A 13th-ben Newt Gingrich konzervatív politikus is elismeri, hogy nem volt igazi indok máshogy kezelni a két szert, és ez nem volt igazságos a fekete közösségekkel szemben. A drog- és erőszakprobléma ugyan valós volt, és a crack valóban rontott a helyzeten, ettől még igaz: sokezer, jelentős részben fekete embert zártak ekkor börtönbe ugyanolyan bűnökért, amiket gazdagabb, jelentős részben fehér emberek simán megúsztak. Nem kellettek nyíltan rasszista törvények, de az eredmény mégis szétzilált közösségek, széteső és egyre inkább lecsúszó családok sora lett. 

A film idéz több republikánus tanácsadót, akik szerint tudatos lépés volt, hogy a faji kérdéseket öltöztették be finomabb szabású politikai köntösökbe, és beszéltek bűnözésről, a szociális kiadások csökkentéséről, amikor nyíltan már nem lehetett szidni a feketéket – ettől még aki akarta, ugyanazt hallotta ki belőle. (Az ötvenes-hatvanas években még teljesen nyílt ellenállás volt az amerikai délen a szegregáció tilalma ellen.)

A rendpárti versenyben a kilencvenes években a demokrata Bill Clinton sem akart alulmaradni, aki olyan szigorú törvényeket hozott, hogy 1990-től 2000-ig 1,17-ről 2 millióra nőtt a börtönben lévő emberek száma. Ebből nyolc évet Clinton volt az elnök. Ebben az időszakban nemcsak a rendőrséget bővítették jelentősen, de ekkor indult meg a máig tartó militarizáció is. Bill Clinton jóval később, a politikai széljárás megfordultával az NAACP fekete polgárjogi szervezet színpadán elismerte, hogy döntései nem a megoldáshoz, hanem a problémához járultak hozzá.

Tüntetés Washingtonban.Fotó: ALEX WONG/AFP

Mit mondana ma MLK?

„Van egy álmom: hogy négy gyermekem egy nap olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket” – szól Martin Luther King talán leghíresebb idézete 1963-ból. Egy olyan korszakban, amikor sok helyen egy levegőt sem szívhattak fehérek és feketék, és ahol emberek készek voltak erőszakkal is megakadályozni, hogy a gyerekeiknek más színű gyerekekkel kelljen közös iskolába járni, ez valóban radikális üzenet volt. (Martin Luther Kingnek ma már nemzeti ünnepnapja van Amerikában, a maga korában viszont egyáltalán nem volt egységesen elismert és tisztelt figura: az FBI igazgatója Amerika egyik legveszélyesebb emberének tartotta, lehallgatták és megpróbálták tönkretenni, mások megtámadták, dobálták kövekkel és gyújtóbombával is, végül lelőtték.) 

De mi következik ebből az üzenetből egy olyan korban, amikor már nincsenek nyíltan rasszista törvények?

A kritikusok szerint azok, akik ma identitásalapon politizálnak, épp King üzenetével mennek szembe, mert újra középpontba helyezik az emberek megváltoztathatatlan alaptulajdonságait, ahelyett, hogy egyénekként kezelnék őket. A Black Lives Matter mozgalom, és a hasonlóan gondolkodó szervezetek viszont éppen azt mondják, hogy Amerika csak a felszínen lett színvak, de ettől még a feketéket érő hátrányok ugyanúgy megmaradtak, ezzel pedig úgy lehet szembeszállni, ha hangsúlyozzák az identitást. 

Ebből a dilemmából jobban megérthető az utóbbi években felizzott, Magyarországon is élénk érdeklődéssel figyelt identitáspolitikai vita. Az identitásalapú politizálásnak számos heves kritikusa van, és nemcsak a jobboldalon, hanem kifejezetten liberálisok között is - Francis Fukuyama szerint például az identitáspolitika teheti tönkre a demokráciát, mert újra csoportokba rendezi az embereket, de Steven Pinker is a racionalitás és a felvilágosodás ellenségének írja le ezt az irányzatot. 

Ezzel szemben fogalmazta meg például a Vox szerzője, hogy szerinte sokkal inkább esélyt kap a mostanra kiüresedett liberalizmus azzal, hogy a marginalizált csoportok ügyét is zászlajára tűzi. E megközelítés szerint éppen, hogy rosszat tesz a hátrányban lévő csoportoknak, ha úgy teszünk, mintha tagjainak egyenlő esélyeik lennének, a történelem során felhalmozott hátrányok miatt az identitás igenis meghatározó. Az egyenlőséghez intézményi változásokon, pozitív diszkrimináción és a csoportérdekek elismerésén keresztül vezet az út – ezeket a csoportkülönbségeket nem tagadni kell, hanem éppen, hogy elismerni. A liberalizmus, ami elutasítja az identitáspolitikát, az a hatalmasok liberalizmusa, ami a marginalizált csoportok érdekeit másodrendűként kezeli, szól az érvelés.

Stacey Abrams demokrata párti politikus, aki Georgia államban indult a kormányzói székért 2018-ban (most először fordult elő, hogy fekete nő volt a jelölt), a Foreign Affairs magazinban szállt vitába Fukuyamával. Szerinte az a jelenség, amit Fukuyama úgy érzékel, hogy a társadalom kis csoportokra szakad, az valójában mást mutat. Éppen azt, hogy a marginalizált csoportok évszázadok harcai után végre elérték, hogy nem lehet kihagyni őket a közéletből. Ettől Abrams szerint erősebb lesz a demokrácia, nem pedig gyengébb. Abrams saját kampányát kifejezetten identitásalapú üzenetekre építette, és nem nyert ugyan, de a legszorosabb versenyt hozta össze az államban az elmúlt 50 évben.

Atlanta.Fotó: JOE RAEDLE/AFP

Túl az identitáspolitikán

A napokban világhírű művészek és tudósok (JK Rowlingtól Noam Chomsky-ig) írtak nyílt levelet, mert úgy érzik, veszélyben van a vita szabadsága a nyugati világban. Arról írnak, üdvözlik a faji és szociális egyenlőtlenségek elleni harcot, amely rávilágít a tágabb értelemben vett egyenlőtlenségekre is, de „ez a szükséges szembenézés felerősített egy sor olyan erkölcsi normát és politikai elköteleződést, amelyek gyengítik a nyílt vita és különbségek elfogadásának elvét, és helyébe az ideológiai alkalmazkodás kívánalmát állítják.” Az aláírók szerint az eszmék szabad áramlása a liberális társadalom lényege, ez viszont mostanában újabb akadályokba ütközik a nyilvános megszégyenítés és kiközösítés új hullámával.

A levélben említett erkölcsi normák és politikai elköteleződések egyik alapja éppen az identitáspolitika, és a részben ebből kinövő, magyarra nehezen lefordítható cancel culture. Az utóbbi években az élet számos területére (kultúra, politika, sport, szex) hatottak az indentitásügyi küzdelmek, és ezek egyáltalán nem mindig zajlanak a „racionális vita” keretein belül. Az aláírók arra a jelenségre utalnak, hogy a különféle strukturális problémákra ráébredő („woke”) emberek egy része ezeket a ráébredéseket dogmává teszi, azokat pedig, akik nem értenek ezzel egyet, nyilvánosan megszégyenítik. Ennek gyakran az a célja, hogy az illető vállalhatatlanná váljon, esetleg dőljön romba a karrierje, társadalmi pozíciója (cancel).

A nyílt levelet sokan kritizálták, mondván, hogy a cancel culture túlhangsúlyozott félelem, és valójában csak az nem tetszik az eddig hatalmi helyzetben lévő figuráknak, hogy már az ő pozícióikat is ki lehet kezdeni. 

Lehet, hogy volt ilyen is az aláírók között, de a cancel culture már egyáltalán nem csak a hatalmi pozíciókban lévő embereket éri el. Az elmúlt hetekben volt példa arra, hogy egy adatelemző, David Shor elveszítette a munkáját, miután kiposztolt egy tanulmányt arról, hogy a békés tüntetések politikailag hatékonyabbak voltak a hatvanas években, mint az erőszakos zavargások, ez a pozíció pedig a Floyd-tüntetések hevében problémás lett a munkaadója számára. De előfordult olyan is, hogy egy teherautósofőrt, Emmanuel Cafferty-t megvádoltak azzal, hogy egy közlekedési konfliktusban olyan kézjelet mutatott, aminek internetes szubkultúrákban szélsőjobbos jelentése van. Erről valaki képet készített, kirakta az internetre, vállalata pedig másnap kirúgta a férfit, aki először azt sem értette, hogy mi történt. Elmondása szerint (az emberek többségéhez hasonlóan) fogalma sem volt arról, hogy a 4chan trollok elterjesztették, hogy az „oké-kézjel” a fehér felsőbbrendűséget jelenti. „Az ember tud tanulni abból, ha hibázik. De ebből mi tudok megtanulni? Olyan, mintha egy villám csapott volna belém” – mondta a munkáját elveszítő férfi az Atlanticnek. A Washington Post néhány hete abból csinált országos hírt, hogy évekkel ezelőtt egy nem közszereplő ember feketére festett arccal jelent meg egy házibuliban (amivel ráadásul egy közéleti blackface-botrányra akart utalni).

A cancel culture miatt aggódok között bizonyára vannak képmutatók, és vannak olyanok is, akik nem veszik észre saját kiváltságos helyzetüket, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jelenség ne létezne, ne lenne káros, és ne kerülhetne valaki pillanatok alatt olyan helyzetbe, ami ellen nagyon nehéz védekezni. (Persze ennek az érmének is van másik oldala: nyilvánosságot kapnak az olyan pillanatok, mint a világhírűvé vált eset a Central Parkban a fehér nőről, aki rendőrt hívott a vele hétköznapi szóváltásba bonyolódó fekete férfira, külön hangsúlyozva, hogy egy fekete férfi fenyegeti őt.)

Az internetes kiközösítésnek pedig ugyan gyakran progresszív a köntöse, és résztvevői jellemzően úgy érzik, valamiféle társadalomjobbítás nevében szednek szét valakit, de emögött sokszor olyasmi áll, ami alapvetőbb és ősibb emberi vonás bármilyen ideológiánál: a kegyetlenség és a falkaösztön. 

Sok embernek egyszerűen jól esik monitorok és telefonképernyők mögül megszégyeníteni másokat, ezt pedig a legnemesebb szándék mögé a legkönnyebb elrejteni. A társadalmi igazságosság mellett persze a másik végletre, a „cenzúrázókkal szembeni fellépésre” is szokás hivatkozni, ennek nevében rengeteg gyűlöletet kapnak a nyakukba az interneten azok, akik progresszív véleményeket képviselnek, különféle kisebbségek mellett állnak ki, neadjisten nők. (A témáról Natalie Wynn készített tartalmas videóesszét.)

Ha a woke az jelenti, hogy ráébredünk eddig nem nyilvánvaló folyamatokra és struktúrákra, és ez alapján akár újra is értékelünk helyzeteket, az erősíti a közösségeket. (Sok kritika a progresszív nézetekkel szemben olyanoktól jön, akik ennyire sem hajlandók.) Ez viszont nem jelenti azt, hogy egy másik dogmára kellene lecserélni az eddigi dogmát. Az „Amerika a szabadság hazája” történet önmagában lehet, hogy hamis, de az „Amerika az elnyomás földje, és semmi más” történet sem igazabb. Amerika, és benne az emberek egyszerre tudnak kegyetlenek és odaadók, rasszisták és liberálisok lenni, be vannak zárva saját hibáikba, de közben képesek tanulni.

Egy 55 éves vita, ami ma is érvényes

Ha ezeket az árnyalatokat hiányoljuk ma, érdemes felidézni egy 55 évvel ezelőtti vitát James Baldwin és William F. Buckley között. 

Az eseményt a Cambridge-i Egyetem vitakörében rendezték meg 1965. február 18-án, a téma az volt: „az amerikai álom árát az amerikai feketék fizetik meg”. (Ugyanezen az estén lőtték le Alabamában Jimmie Lee Jackson polgárjogi aktivistát, három nappal később lőtték le Malcolm X-t.)

A vita aktuálisabb nem is lehetne, tavaly egy könyv is megjelent a történetéről. Fent van az egész Youtube-on:

James Baldwin szegénységben felnőtt fekete író és politikai aktivista, a polgárjogi mozgalmak egyik legnagyobb krónikása. William F. Buckley az elitből származó fehér magazinalapító (a cikk elején idézett National Review elindítója), a modern amerikai konzervativizmus ikonikus figurája.

A vita pillanatában mindketten meghatározó, karakteres közéleti figurák, egymástól a lehető legtávolabbi pozíciókkal. Baldwin a változást, Buckley a változással szembeni ellenállást képviseli éppen akkor, amikor Amerikát élesen megosztja a feketék ügye. Szövetségi szinten ekkor már felléptek a rasszista törvények ellen, a déli államok viszont azt mondták, joguk van „a saját életmódjukhoz”.

Hétszáz Cambridge-i diák között állva bevetik teljes retorikai fegyvertárukat egy olyan eseményen, amihez hasonlót ma már nem nagyon látni.

Baldwin személyes példákkal érzékelteti, hogy a rabszolgasággal kialakult struktúrák tovább élnek. 

„Sokkolja az embert 5-6-7 éves korában, amikor felfedezi, hogy felesküdött az amerikai lobogóra, de az amerikai lobogó nem esküdött fel rá. (...) Sokkoló, amikor nézed Gary Coopert, ahogy megöli az indiánokat, majd rájössz, hogy Gary Coopernek szurkoltál ugyan, de igazából te az indiánok helyében vagy.”

Baldwin azt mondja, úgy nőtt fel, hogy azt tanulta: az amerikai feketéknek nincs semmiféle történelme. Ez csak a második világháború után változott meg, de nem az amerikai kormány miatt, hanem mert Afrika megjelent a világpolitikai színpadon. Az amerikai feketéknek ekkor lett először valamiféle önképük azon kívül, hogy vademberek, vagy bohócok. A történelem folytonosságát egyszercsak E/1-be váltva így érzékelteti: 

„Én szedtem a gyapotot, én vittem a piacra, én építettem a vasutat, miközben korbácsoltak, és semmit sem kaptam érte. Semmit.”

Hogy egy megszólalás mennyire máshogy néz ki fekete, mint fehér nézőpontból, arra erős példát mond – éppen a liberális hősnek számító Robert Kennedytől (JFK öccse, akit később szintén lelőttek). 

„Emlékszem, amikor Robert Kennedy azt mondta, elképzelhető, hogy negyven év múlva fekete elnöke legyen Amerikának. A fehérek számára ez egy nagyon felvilágosult kijelentés lehetett. De csak mert nem voltak Harlemben, amikor Kennedy ezt mondta. Mert akkor hallották volna a nevetést és a keserűséget, amit ez a kijelentés kiváltott. Egy harlemi fodrász szempontjából Robert Kennedy tegnap érkezett ide, és máris az elnökség felé tart. Mi négyszáz éve itt vagyunk, és most ő mondja azt nekünk, hogy ha jól vagyunk, negyven év múlva megengedik, hogy legyen egy elnökünk?”

Baldwin szerint a fehérek valamiféle egzotikus, bizarr, ismeretlen lényként tekintenek a feketékre, miközben a feketék egyszerűen ugyanolyan emberek, annak minden jó és rossz oldalával együtt. „Zsoldosok, diktárorok, gyilkosok és hazugok is vagyunk. Mi is emberek vagyunk” – mondja. Az amerikai álom megvalósulására pedig éppen ezért nincs esély, amíg az emberek el nem fogadják, hogy a feketék nem gyámság alatt állnak, és nem valami jótékonysági akció tárgyai, hanem emberek, akik részt vettek az ország építésében, és akikkel közös identitást kellene kovácsolni.

James Baldwin 1979-benFotó: RALPH GATTI/AFP

Buckley ezzel szemben úgy érvelt, nem Baldwin bőrszíne fontos ebben a vitában, ezért úgy fog tenni, mintha egy fehér emberrel vitatkozna. Buckley azon az állásponton volt, hogy vannak ugyan rasszista egyének, de „mutasson bárki még egy országot, ahol annyit foglalkoznak a kisebbségekkel”, mint Amerikában.

A feketék helyzete bonyolult, és szerinte részben a fekete közösségek hibája, hogy nem éltek a lehetőségekkel, és nem javult annyit a helyzetük, mint például az amerikai zsidóké vagy olaszoké.

Buckley szerint Baldwin rosszul teszi, hogy Amerikát és a „déli életmódot” ostorozza, mert nem lehet rákényszeríteni embereket arra, hogy máshogyan éljenek. Helytelen erőszakkal kényszeríteni az integrációt, nincs azonnali megoldás a szegregáció problémájára, véli Buckley. Beszédében párhuzamot von a nácikkal harcoló európaiak, és az „északi radikálisokkal” szembeszálló déli amerikaiak között - szerinte mindkét csoport a saját életmódját védte.

Hogy mennyire volt elitista, azt jól mutatja egy bekiabálásra adott válasza. „Hagyjátok szavazni Mississippiben a feketéket" – szólt közbe egy néző, mire Buckley az mondta: „Nem az a baj Mississippiben, hogy túl kevés fekete szavaz, hanem az, hogy túl sok fehér.”

Baldwin beszédét állva tapsolták meg az emberek, a BBC kommentátora meg is jegyezte, nem látott még ilyet Cambridge-ben. A jelenlévők szavazhattak is arról, ki nyerte a vitát, Baldwin 544 szavazatot kapott, Buckley 164-et. 

Buckley büszke volt arra, hogy a vitán egyetlen centit sem engedett álláspontjából a szerinte Amerika-gyűlölő nézetekkel szemben. (Korábbi véleményéhez képest már ez is puhulás volt, az ötvenes évek végén még nyíltan a fehérek feljebbvalóságára hivatkozva védte a déli szegregációt. A vita idejére már valamennyit változott a véleménye a polgárjogi mozgalomról, vagy legalábbis máshogyan adtak elő ezeket az érveket. A későbbi évtizedekben pedig ehhez képest is sokat módosult a nézőpontja. 2004-ben azt mondta: „Volt idő, amikor azt hittem, túl tudunk lépni a rasszista törvényeken. Ebben tévedtem. Szükség volt a kormányzati beavatkozásra”.)

Mai szemmel a vita egyik olvasata az lehet, hogy hosszú távon Baldwin még inkább nyert, mert az ő beszéde lényegében éppen olyan érvényes ma is, Buckley álláspontja viszont nem állta ki az idő próbáját: egy amerikai konzervatív értelmiségi ma már nem állna ki azzal, hogy egy olyan rendszert védjen, amiben a fekete állampolgároknak nyíltan nincsenek egyenlő jogaik. Ez pedig azt jelzi, sokat változott az amerikai társadalom. De nézhetjük máshogy is: éppen Baldwin szavainak aktualitása mutatja azt, hogy a helyzet ma is hasonló. 

Egy másik híres idézet Baldwintól így szól: „A történelem nem a múlt, hanem a jelen. Magunkkal visszük a történelmünket. Mi magunk vagyunk a történelmünk. Ha úgy teszünk, mintha ez nem lenne igaz, szó szerint bűnözők vagyunk.”

Borítókép: Kiss Bence