Semmit nem magyarázunk meg az ember által, hiszen az ember nem erő, hanem gyengeség a lét kellős közepén

Új fejezet kezdődik a 444 életében.
  • Mi történik a gondolkodásunkkal, amikor a természetben járunk?
  • És mi köze a testünknek ahhoz, amit gondolunk a világról? 
  • És mit tanulhatunk meg újra abból, ahogy a gyerekek szemlélik maguk körül a világot? 
  • Látszólag könnyűnek tűnő kérdések, de ha elkezdjük végiggondolni őket, hamar zavarba jöhetünk. 
  • Utazás a gondolkodásunk határvidékeire, a 20. század egyik legnagyszerűbb filozófusa, Maurice Merleau-Ponty segítségével. 

Ha ért már erdőben a sötétedés, akkor ismerős lehet az az érzés, hogy hirtelen úgy tűnik, mintha száz és száz szempár szegeződne rád, mindenhonnan téged néznének: mintha abból, aki eddig megfigyelt, hirtelen azzá változtál volna, akit megfigyelnek. Ha pedig töltöttél egész napokat végtelennek tűnő erdei ösvényeken járva, akkor talán belefutottál már abba az érzésbe is, hogy mintha mozgásod egyre inkább beleolvadna az erdőbe: ahogy haladsz előre a nővények között, úgy tűnhet, mintha már nem is te diktálnád a mozgásod ritmusát, és a korábbi, nagyon éles határok közted és a külvilág között sokkal képlékenyebbé válnának. 

Ezek persze különlegesebb élmények, melyek nem feltétlenül kínálják fel magukat mindig mindenkinek, de számos személyes beszámolóból és irodalmi műből is tudni, hogy sokan éltek már át hasonló tapasztalatokat. És ezen túl vannak a banálisabb, de épp ezért még gyakoribb élmények, amikor a természetben járva csak annyit érzünk valahol tudat alatt, hogy itt most alapvetően máshogy vagyunk a világban, mint ahogy amúgy szoktunk benne lenni. 

Ez az írás hasonló, nagyon banális személyes élményből született: sok éve figyelem, hogy erdőkben járva hogyan fog el egy sajátos érzés, amit igazából nem is könnyű szavakkal leírni, de leginkább talán a felszabadultság és a nyugalom keveredik benne. És egy ideje foglalkoztat a kérdés, hogy mi okozhatja ezt az érzést. Ismerem a pszichológiai kutatásokat, hogy jót tesz a mentális egészségünknek, ha elmegyünk a természetbe, de nem ilyen típusú magyarázatra vágytam. Inkább az érdekelt, hogy mi játszódik le a gondolkodásunkban, amikor a természetben találjuk magunkat. 

Erre a kérdésre a legizgalmasabb válaszkísérletet végül a 20. század egyik legjelentősebb francia filozófusánál, Maurice Merleau-Pontynál találtam meg, akinek egyáltalán nem ez volt a központi témája, és nem is erről szóló írásaival vált híressé. Mégis, élete utolsó éveiben egy különleges, a nyugati filozófia addigi hagyományában radikálisnak számító természetképet kezdett el kidolgozni, melyhez hasonlót addig leginkább csak a keleti gondolkodásban és őslakos világképekben lehetett fellelni. 

De hogy ehhez eljuthassunk, kicsit messzebbről kell elindulni: az emberi test felszabadításától. 

A test lealacsonyítása 

A filozófia egyik legősibb kérdése, hogy hogyan tudjuk megismerni a világot. Rengeteg további kérdés következik ebből: ki az, aki megismer, mi az, amit meg lehet ismerni, és hogyan lehet ezt a tudást összerendezni, és megosztani másokkal. 

Ezek a kérdések meghatározták a nyugati gondolkodás több ezer éves történetét, és mai fejjel már kicsit nehéz elképzelni, de ennek az időszaknak a nagy részében a filozófusok szava nagyon sokat számított: amíg nem alakultak ki és szilárdultak meg a modern természettudományok, addig változó mértékben, de hol a teológia, hol a filozófia szállította a válaszokat. 

Ennek a mai napig ható következményei vannak: gondolkodásunkat mélyen áthatja az a karteziánus világkép, ami René Descartes filozófiája nyomán vált meghatározóvá. Descartes volt az, aki a 17. század első felében élesen elválasztotta egymástól az emberi lelket és a testet, kitüntetett pozícióba ültetve a racionális emberi gondolkodást, mely számára a világ megismerhető tárgyként adódik. Ez az objektum-szubjektum felosztás vált az alapjává a felvilágosodás programjának, és évszázadokon át ez határozta meg a nyugati gondolkodás alakulását. E felosztás nyomán fejlődtek ki a modern természettudományok is, melyek úgy tekintettek a külvilágra, mint aminek lényegét matematikai módszerek és képletek segítségével tökéletesen le lehet írni. 

A descartes-i elválasztás egy fontos, de hosszú időn keresztül csak kevés figyelmet kapó következménye lett, hogy az emberi test jelentősége borzasztóan leértékelődött.  A természettudományok számára a test egy mechanikusan működő, tudományos módszerekkel feltárható és leírható tárgy lett, és a felvilágosodást követő filozófiai irányzatok se foglalkoztak sokat a testtel, melyben leginkább csak egy fizikai akadályt, az alantas ingerek által kísértett, a szellemhez képest alacsonyabb rendű dolgot láttak. 

Ezek a megközelítések alapvetően hatottak arra, ahogy a mai napig a testekről gondolkodunk: az emberi testhez kapcsolódó rengeteg tabu, szemérem és bizonytalanság nemcsak a testiséggel szemben szintén gyanakvó keresztény hagyomány hatása, de következik abból is, ahogy a testre a felvilágosodás korszakát követő filozófusok és a tudomány tekintettek. 

Egy gondolkodó, érző test vagyok

Az emberi test filozófiai rehabilitálására a 20. század első feléig kellett várni: a fenomenológia volt az a filozófiai irányzat, amely úgy próbálta meg meghaladni a descartes-i felosztást, hogy egyben megmutatta azt is, hogy nincs gondolkodás a test jelenléte és működése nélkül. 

Ez a gondolat hangsúlyos szerepet kapott már a fenomenológiai mozgalmat a huszadik század elején elindító Edmund Husserl filozófiájában is. Husserl volt az, aki a saját, közvetlen tapasztalatunk felől kísérelte meg leírni a megismerés működését, szemben az addig meghatározó koncepcióval, amely úgy képzelte el a megismerést, hogy van az önmaga számára adott tudat, amely a bizonyosságok otthona és vannak a külső tárgyak, melyeket e tudat reprezentációk útján ismer meg. 

Husserl döbbenetes méretű, zseniális, de belső feszültségektől és megoldatlan problémáktól is terhelt életművet hagyott hátra, melyet 80 évvel halála után sem sikerült még teljesen feldolgozni. Épp ezért írásait még a mai napig nagyon éles viták kísérik, ami talán a legnagyobb elismerés, ami egy filozófust érhet. Abban viszont nem nagyon van vita, hogy ugyan Husserl volt az, aki felfedezte a test megismerő funkcióját, illetve megkülönböztette egymástól a fizikai és az eleven testet, de ezt a felismerését aztán nem bontotta ki mélyebben. Ezt végül egy másik jelentős fenomenológus, Maurice Merleau-Ponty vitte végig. 

Merleau-Ponty a 20. század egyik legeredetibb filozófusa, a francia értelmiség csúcskorszakának sztárja, akinek tragikusan korán megtört életműve nemcsak a testi érzékelés elsődlegességének igazolásáról szólt, de egy radikálisan újfajta természetfogalom csírái is felbukkantak benne. 

Gondolkodásának egyik meghatározó kiindulópontja, hogy a legeredendőbb tapasztalatunk a világról az, hogy észleljük. Ha látok egy fát az erdőben, az erről szóló tudati reflexióm (azaz a gondolatom, hogy 'látok egy fát') csak másodlagos lehet ahhoz a tényhez képest, hogy már észlelem azt a fát, benne vagyok egy észlelői szituációban. 

És ez az észlelői szituáció szükségszerűen testi. Ez elsőre elég banális felismerésnek tűnhet, de évszázadok filozófiai hierarchiáját borítja fel: e szerint ugyanis a testi tapasztalatok lesznek azok, melyekből megszületik az értelem, ami épp a világnak való kitettsége miatt soha nem lehet teljesen a sajátunk, se nem teljesen szubjektív, de nem is teljesen objektív. Érzékszerveinket folyamatosan bombázzák a világ dolgai, és a tudatunk sosem képes ezt teljesen feldolgozni, mindig több van az észlelhető világban, mint amennyin fogalmilag úrrá tudunk lenni. 

Az észlelésünket ezért nem egy tudatos tevékenységként kell elgondolnunk, hanem mint egy alapvető, minden más viszonyulást megelőző kapcsolódást a világ felé. Ennek a felismerésnek komoly következményei vannak ránk nézve: az önmagába záródó, tudásában magabiztos racionális ego helyett egy jóval törékenyebb, állandó nyitottságban álló én koncepciója jelenik meg, mely mögött nem egy pontszerű, absztrakt tudat áll, hanem egy hús-vér test, amely minden valóságtapasztalatunk alapja. Ez alapjaiban forgatja fel azt is, ahogy a tudományok működését elgondolhatjuk: ahogy Merleau-Ponty kései főművében írja, 

„Radikálisan számot kell vessünk azzal a ténnyel, hogy minden tudományos megismerést megelőzően már eleve a világhoz tartozunk." 

Ez a felismerés egy újfajta gondolkodói magatartáshoz vezet: „A filozófia nem tudomány, mivel a tudomány azt gondolja, hogy tárgyát képes felülről, abszolút nézőpontból szemlélni, és készpénznek veszi a tudás és a lét korrelációját, ezzel szemben a filozófia inkább kérdések együttese, ahol maga a kérdező is, éppen saját kérdései által, újra és újra megkérdőjeleződik” – írja erről Merleau-Ponty, akinek az életműve épp erre a folyamatos, soha meg nem nyugvó kérdésfeltevésre nagyon szép példa. 

A gondolkodás, ami öregebb nálam 

Ha a megszokott, hétköznapi tapasztalataink felől közelítünk ezekhez a gondolatokhoz, akkor közel sem tűnik magától értetődőnek az, amit Merleau-Ponty leír: azt szoktuk meg, hogy érzékszerveink munkáját a figyelmünk és a gondolkodásunk koordinálja, látásunk, hallásunk és tapintásunk zokszó nélkül rendelődik alá a napi feladatoknak, melyek révén navigálunk a világban. 

De közben minden egyes másodpercben érzéki ingerek sokasága ér minket: ahogy írom ezeket a sorokat, tompán behallatszódnak kintről a város zajai, törökülésben tartott lábam enyhén zsibbadni kezd, a konyhából a kávéfőző kotyogásának hangja és azt ezt kísérő illatok szűrődnek be, miközben a kora délutáni napfény vékony csíkot húz a monitor szélére. 

Ezek az észlelések mind itt vannak velem, de többségük nem tudatosult egészen addig, míg el nem kezdtem odafigyelni arra, hogy mi minden vesz most körbe. Addig csak az észlelés hétköznapi tapasztalatára támaszkodtam, amely eszközként tekint a külvilág ingereire, és ami ugyan nélkülözhetetlen a mindennapi boldogulásunkhoz, de nem meríti ki az észlelés teljes mélységét. Segíti a tájékozódást, de kiüresíti a világot, hiszen annak rengeteg dimenzióját nem vesszük ilyenkor figyelembe.  

„Amikor észlelésem felé fordulok és a közvetlen észleléstől ennek az észlelésnek a gondolatára térek rá, (...) észlelésszerveimben egy olyan gondolatot találok működőben, amely régebbi nálam és amelynek ezek csak a nyomai” – írja Merleau-Ponty az első főművében, az 1945-ben megjelent Az észlelés fenomenológiájában

És ez az az ősi gondolkodás az, mely összeköt a többi emberrel is: a másik embert ugyanis nem az értelem révén ismerem fel Merleau-Ponty szerint, hanem sokkal eredendőbb viszony fűz össze minket. Egy arc láttán már a fogalmi reflexió előtt tudom, hogy egy emberrel állok szemben, a mosolyát, a tekintetét, a gesztusait nem értelmezések révén értem meg, hanem már ezelőtt kapcsolódok hozzájuk a testi gondolkodásom révén. 

A másik testének felbukkanása alapvető hatással van az én világomra is: „Az észlelt test körül egy örvény nyílik meg, amely világomat saját maga felé vonzza és mintegy magába szívja: ennyiben többé nem pusztán az enyém, többé nem pusztán az én számomra jelenlevő, hanem X számára, ennek a másik viselkedésnek a számára is jelenlevő, amelyik elkezd kirajzolódni benne” – írja ugyanott Merleau-Ponty, aki élete utolsó alkotói szakaszában ennek a közös világnak egy radikális koncepcióját kezdte el kidolgozni. 

A hús 

Merleau-Ponty egész életművét végigkísérte az állandó tapogatózás a fogalmiság előtti szférák feltárása felé, és legmesszebb ebben az utolsó, A látható és láthatatlan című munkájában próbált meg eljutni. Ezt azonban nem fejezhette be, 1961-ben, mindössze 51 évesen agyvérzésben meghalt. Az addig elkészült fejezeteket végül a munkajegyzeteivel együtt 1964-ben adták ki, és könyve azóta minden talányossága és töredékessége ellenére a 20. századi francia filozófia egyik legjelentősebb művévé vált. 

A Látható és láthatatlanban Merleau-Ponty a tapasztalat keletkezésének pillanatát keresi: ahogy ő nevezi, a vad, nyers észlelés tartományát, amely megelőzi a gondolkodásunk által használt tapasztalati szférát, melyben az észleletek és érzetek már fogalmakká szelídülnek. 

Ez egy feszültségekkel teli vállalkozás, hiszen a gondolkodás eredetének forrását mutatná fel, miközben filozófusként nyilván elsősorban a gondolkodás eszközei állnak rendelkezésére. Ezért értékelődnek fel azok a viszonyulási módok, melyekre korábban a filozófia kevés figyelmet fordított: Merleau-Ponty számára fontos hivatkozási pont lesz a művészek teljesítménye, illetve az a mód, ahogy a gyerekek szemlélik a világot maguk körül. 

De értékesekké válnak azok a tapasztalatok is, amikor az észlelésünk hétköznapi használata váratlanul megbicsaklik: minden olyan pillanat, amikor elveszünk egy elkalandozó tekintetben, egy cselekvésünket megzavaró neszben, egy korábban nem észrevett apró részletre való rácsodálkozásban. Vagy amikor elveszítjük az irányítást a gondolataink felett: például amikor megcsapja orrunkat egy illat, ami kérlelhetetlenül kezd el emlékeket zúdítani ránk, eszünkbe juttat egy gyerekkori élményt vagy egy régi utazás emlékét. 

De hozhatunk példát a sport vagy a tánc világából is: amikor foci közben már azelőtt fordul a tested a labda felé, hogy esélyed lett volna értelemmel felfogni, hogy hogyan pattan vissza éppen a kapufáról. Vagy ha tánc közben hirtelen megállítanának, képtelen lennél ugyan megmondani, hogy mi lett volna a következő mozdulatod, közben mégis teljesen magától értetődő és természetes, hogy mi következik.   

Ezekben a pillanatokban, amikor örvényként szív be magával egy illat, egy szín vagy hang, felfüggesztődik az alanynak és a tárgynak az a merev szembeállítása, ami általában meghatározza a tapasztalatunkat; fellazulnak azok a határok, melyek köztem és a világ között húzódnak. És ezek azok a pillanatok, melyekben Merleau-Ponty kései műve szerint maga a lét érhető tetten. 

Mert ahogy egy 1959. novemberi munkajegyzetben írja, ha sikerül rátalálnunk az észlelés ilyen, eredeti mozzanataira, akkor rádöbbenhetünk, hogy 

„eredendően nem dolgokat észlelünk, hanem elemeket (víz, levegő...), világ-sugarakat, a dolgokban a dimenziót, a rajtuk keresztül megnyíló világot, elég beleengedni magam ezekbe az elemekbe és máris a Világ kellős közepén találom magam, átcsúszom a »szubjektívból« a Létbe.”

Az derül ki ekkor, hogy a világ és én kibogozhatatlanul össze vagyunk fonódva, hogy mögöttem és a világ tárgyai mögött állandóan ott van a lét oszthatatlan egysége. Ez az, amit Merleau-Ponty húsnak nevez el. A hús olyasvalami, amire szerinte a modern filozófiának nem volt addig szava, leginkább a régi görögök őselemeihez hasonlít. Olyan ősszövet ez, melynek nincs középpontja, nem anyag, de nem is szellem, ez által lehetségesek a tapasztalataink, ez által találhat egymásra az észlelt világ és az észlelője, de megelőz minden felosztást. 

Könnyen adódó reakció erre, hogy ez így elég spirituálisan hangzik, illetve hogy ilyen gondolatokat leginkább a keleti filozófiák felől lehet olvasni (van is könyv, ami Merleau-Ponty szövegeit a buddhista filozófiák felől olvassa újra). De Merleau-Ponty kísérletét az teszi igazán izgalmassá, hogy teljesen a nyugati gondolkodás keretein és hagyományán belül mozogva jut el idáig: aprólékos, gondosan végiggondolt szövegeiben a filozófiai hagyomány mellett a pszichológia és a természettudományok aktuális irányzatait is beépítette, és ezek felől jutott el a szilárd, önmagába zárt én koncepciójának tarthatatlanságáig. 

„A hús a látható önmagára göngyölődése a látó testben, a tapintható önmagára göngyölődése a tapintásban” 

– írja Merleau-Ponty, aki szerint a hús felfedezésével eszmélünk rá, hogy köztünk és a világ dolgai között ott feszül az a láthatóság, az a tapinthatóság vagy hallhatóság, mely se nem teljesen a miénk, de nem is teljesen idegen tőlünk. Egy élő elem, ami felelős azért, hogy az értelmünk sosem tud teljesen úrrá lenni a világon, hogy mindig marad egy többletértelem, amit nem tudunk maradéktalanul rögzíteni a jelentésekben.   

A hús mibenlétéről szóló szövegrész egy heroikus küzdelem ennek a tapasztalást megelőző élménynek a körbeírására. Merleau-Ponty sokat merít a művészektől, ebben a fejezetben különösen Marcel Prousttól, aki Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamában számtalan alkalommal megmutatta, hogy érzések és benyomások hogyan előzik meg és alakítják a gondolatokat. Vagy ahogy Merleau-Ponty fogalmaz, „az elvont általánosságok az érzékelő test artikulációi és az érzékelhető dolgok kontúrjai mentén szüremkednek elő.”

Maurice Merleau-PontyFotó: AFP

Úgy nézni a világot, mint a gyerekek

De ennek az ősszöveti rétegnek a működése nemcsak regények vagy impresszionista festők munkáin keresztül írható le, hanem közvetlenül is megpróbálhatunk a közelébe férkőzni. Merleau-Ponty szerint ehhez egy olyan beállítódásváltásra van szükség, melyben hátrébb szorítjuk a megszokott cél- és eszközirányú észlelésünket, és újra megtanulunk teret adni a vad észlelésünknek. 

Azért újra, mert egyszer ez már a miénk volt. Gyerekként, amikor a világ megismerését még egy alapvető nyitottság hajtja, amikor még nem különül el, hogy mi mire való, amikor a kezünkbe eső tárgyaknak még nem rögzített funkciója van, hanem végtelen potenciállal bíró formája, amikor a megismerésünket egy őszinte csodálkozás hatja át. Merleau-Ponty szerint az észlelésnek ez a dimenziója nem veszett el végleg, csak elfedi a mindennapi funkcionális használat, és dolgozni kell azért, hogy ez újra hozzáférhetővé váljon.

Persze a fogalmi mechanizmusainkat nem tudjuk tökéletesen kiiktatni, szándékosan nem lehet teljesen kilépni a racionalitás keretei közül. De arra törekedhetünk, hogy ezeket a működéseket minél inkább fellazítsuk. És ehhez nincs szükség nagyon különleges gyakorlatokra, már elég lehet az is, ha elkezdünk belebambulni egy előttünk lévő tárgyba. 

Mint amikor azzal játszottunk gyerekként, hogy sokszor egymás után mondjuk ki ugyanazt a szót, és azt vesszük észre, hogy a szó fokozatosan elveszíti jelentését, hangok értelmetlen sorozatává vadul el, hasonló folyamat játszódik le akkor is, amikor az előttem lévő könyv borítójának zöldjét kezdem el figyelni: a zöld fokozatosan kitör abból a funkcióból, hogy pusztán valaminek a színe, és saját lényegiségre tesz szert, egyre inkább átveszi az uralmat a látómezőm fölött, az érzékelésem elkezd köré szerveződni. 

Vagy amikor elkezdjük megfigyelni, hogy a napfény hogyan tör be egy szobába, hogyan forgatja fel fenekestül a tárgyak közötti megszokott viszonyokat. Erre nagyon szép példát hoz Virginia Woolf Hullámok című regénye (ami Merleau-Ponty filozófiájához tán a leginkább közelálló regény, amit valaha olvastam, de nem találtam nyomát annak, hogy Merleau-Ponty hivatkozott volna rá): 

„A nap éles sugarakban hatolt a szoba belsejébe. Minden tárgy, melyre fény hullott, rajongó életre kelt. A tányér olyan lett, mint egy fehér tó. A kés hasonlított egy jégből kivágott tőrre. Az ivópoharak egyszerre mintha megrepedtek volna a fénytől. Az asztalok és a székek úgy emelkedtek a felszínre, mintha víz alól merültek volna fel vékony, vörös, narancsszínű és bíbor hártyával bevonva, mint érett gyümölcsök héjának hamva. A mázas porcelánok erezete, a fa rostja, a gyékény fonadéka egyre tisztábban rajzolódott ki. Semminek sem volt árnyéka. Egy kancsó olyan zöld lett, hogy tölcséren szippantotta magához a tekintetet, mely piócaként tapadt meg rajta. Azután az ablakok tömegre és éles körvonalakra tettek szert.”

De már azzal is közelíthetünk e tapasztalathoz, hogy amikor végigsimogatok egy fadarabot, engedem, hogy feltáruljanak a tapintó kezem és a tapintott fa közötti  rokon vonások, és közben figyelem, hogy hogyan lehet átbillenteni a tapintás érzését a tapintottság érzésébe, vagy hogyan tudom végleg összekuszálni e viszonyokat, amikor a másik kezemmel megérintem a fát tapintó kezemet.   

Ezek az elemzések mutatnak rokonvonásokat az Aldous Huxley, Albert Hofmann vagy Timothy Leary-féle pszichedelikus/kábítószeres irodalommal, és ugyan Az észlelés fenomenológiájában egy pár sor erejéig szóba is kerül a meszkalint kipróbálók tapasztalata, de mégis téves irány innen közelíteni Merleau-Ponty gondolkodásához: az általa megcélzott beállítódásváltás ugyanis nem egy pszichoaktív szerek által előidézett trip, hanem egy elvégezendő gondolkodói feladat. A cél az, hogy újra el tudjunk jutni a testi észlelés eredendőbb szférájához, amely észrevétlenül, de mindig körbefogja a tapasztalatainkat. Mint A látható és láthatatlanban írja,

„a test-világ viszonyban a testem és a világ ág-bogai akaszkodnak úgy egymásba, hogy megfelelések létesülnek a világ belseje és az én külszínem, illetve az én belsőm és a világ külszíne között”

A feladatunk pedig az, hogy megpróbáljuk feltárni ezeket az összeakaszkodásokat. 

Nem vagyunk egyedül

A testem kitüntetettsége nemcsak azt jelenti, hogy eredendően a testem révén észlelem a világot, hanem azt is, hogy a testem által én is folyamatosan észlelhető vagyok mások számára. Ez a kettősség, hogy egyszerre vagyunk látók és láthatóak, az ember alaptapasztalata: mások tekintetének kereszttűzében élek, és a tekintetek folyamatosan zavarba hoznak és kibillentenek, lehetetlenné teszik, hogy teljesen uraljam perspektívámat. 

Ez lényeges elem, mert Merleau-Ponty és általában a fenomenológusok számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy miközben a megélt, saját tapasztalat felől indulnak el, ne következzen ebből egy olyan filozófia, melyben egyedül az én létezésem a bizonyos, mindenki más létezését pedig kételyek kísérik. És Merleau-Pontynál ennek biztosítékát éppen az adja, hogy a másik testi jelenléte egy olyan közvetlen és kimeríthetetlen tapasztalat a számomra, melynek egyszerűen nem lehetek én a forrása. 

Az viszont nem egy magától értetődő kérdés, hogy pontosan kiről is van szó, amikor erről a másikról beszélünk. A másik emberről persze mindenképp, de erős érvek szólnak amellett, hogy Merleau-Ponty ennél tágabban képzelte el azoknak a létezőknek a körét, akiknek jelenlétét nem lehet pusztán a gondolkodásunk felől megmagyarázni. Bár váratlanul bekövetkező halála miatt nem született meg, de a hátramaradt jegyzetekből tudni, hogy Merleau-Ponty A látható és láthatatlanba egy külön fejezetet tervezett írni a természetről, és utolsó éveiben éppen erről a témáról tartott előadássorozatot a Collège de France-ban. A fennmaradt jegyzetekből pedig látni, hogy a természet egy radikális koncepcióján gondolkozott ekkoriban. 

Hasonlóan ahhoz, ahogy a testünkről alkotott modern fogalmainkat alapvetően meghatározta a Descartes-ot követő racionalista hagyomány, ugyanígy, a természetről szóló modern gondolkodásunk is nagyban e korszak terméke, és ennek köszönhető, hogy a természetre még mindig elsősorban úgy tekintünk, mint ami mechanisztikusan működik, ami külsődleges, és ami a természettudományok révén megismerhető és irányításunk alá hajtható. 

Ehhez képest a Merleau-Ponty előadásai után hátramaradt jegyzetekből látni, hogy számára a természet egyszerre jelent alapot és szakadékot az emberi tudat számára. Alap, mert a természet az, melyben az értelem önteremtődése zajlik, a természetbe vetett testünk a gondolkodásunk alapja, másrészt viszont szakadék, mert sosem tudjuk ezt a szférát teljesen a magunkévá tenni. A természet ugyanis jelentéssel bír az ember számára, de ez nem olyan jelentés, amit a gondolkodásunk hoz létre: Merleau-Ponty Hérakleitoszt idézve beszél arról, hogy a természet jelentésadását úgy kell elképzelni, mint ahogy egy gyerek ad jelentést játék közben: a gyerekek által megragadott és szerepekkel, tulajdonságokkal felruházott dolgok sosem rögzülnek egy állandó jelentésben, folyton kibújnak a kötöttségek alól.

Arról azonban nincs szó Merleau-Ponty szerint, hogy felismerve ezeket az összefüggéseket, visszajuthatnánk valahogy „magához a természethez”: előadásaiban többször hangsúlyozza, hogy a természetről képtelenség lehántani azokat a rétegeket, melyeket az emberi civilizáció rárakott, és a kultúra-természet megkülönböztetés már maga is egy elvonatkoztatás eredménye. 

Azaz nem egy naiv-romantikus természetfogalom következik Merleau-Ponty gondolkodásából, hanem az ember szerepének és jelentőségének átértelmezése. A megismerésünk számára kimeríthetetlen természet és az eredendően testi megismerésünk elismerése szükségszerűen vezet el az emberi gondolkodás korlátainak belátásához: többé nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy egy külső, „objektív” pozícióból írhatjuk le a világot. 

Ahogy Merleau-Ponty a székfoglaló beszédében fogalmazott: 

„Semmit nem magyarázunk meg az ember által, hiszen az ember nem erő, hanem gyengeség a lét kellős közepén.”

A Látható és láthatatlanhoz készült utolsó munkajegyzetei épp a természet fogalma körül forogtak. Az a kérdés foglalkoztatta, hogy milyen kapcsolat írható le az ember és a nem-emberi élőlények között, egy olyan természetfilozófia megalkotását tervezte, ami nem magábanvalóként tekint a természetre, hanem az „emberi” és az „állati” egymásba fonódásának leírására vállalkozik. 

„A Természet mint az ember másik oldala (hús és semmiképpen nem »anyag«)” – írja a kiadott munkajegyzetek utolsó oldalán arról, hogy mi volt az a gondolat, ahonnan a természet fogalmához közelíteni szeretett volna. Ugyanitt foglalta össze célkitűzését is: „Pontosan azt kell kimutatni, hogy a filozófiai gondolkodás immár nem tekintheti magától értetődőnek az Istent, az embert és a teremtményeket egymástól elválasztó szakadékot”.

Egy nagyon radikális filozófiai program víziója bukkan itt fel, melynek kibontására már nem maradt lehetősége Merleau-Pontynak. Olyan gondolatokról van szó, melyek évtizedekkel később, és egész más irányokból, de megjelentek és egyre hangsúlyosabbá váltak a nyugati filozófiában: az emberi és a nem-emberi világ szétválaszthatatlanságának gondolata, az eleven természet koncepciója meghatározó motívum lett a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve többek között a ma rendkívül népszerű Donna Haraway, Bruno Latour vagy Anna Tsing gondolkodásában, a 21. század első évtizedeiben pedig sorra bukkantak fel az új irányzatok, melyek szintén hasonló gondolatokból inspirálódtak. 

Ezek a szerzők viszont nem nagyon hivatkoznak Merleau-Pontyra, akinek az eleven, megismerő testről szóló szövegrészei, részben a számos feminista interpretációnak hála, sokkal ismertebbek, mint az ökológiai témájú gondolatai. A mélyökológia pár szerzője ugyan még a nyolcvanas években foglalkozott vele, de ezen kívül kevés továbbgondolási kísérletbe lehet belefutni. De akad egy izgalmas kivétel: az amerikai David Abram évtizedek óta következetesen olvassa össze Merleau-Ponty felvetéseit a környezeti kérdésekkel, és ebből egy rendkívül izgalmas gondolkodói projekt nőtt ki.

Mi lesz, ha mindezt komolyan veszed? 

1997-ben jelent meg Abram The Spell of the Sensuous című könyve, ami váratlanul nagy sikert aratott: méltatta a Science, besöpört több díjat, megélt jó pár újrakiadást és azóta is sokat hivatkozott műnek számít az ökofilozófia világában. Pedig Abram épp azt mutatta meg benne, hogy amikor a nem-emberi élőlényekkel való együttlétezést gondoljuk végig, akkor egy ponton a nyugati filozófia lehetőségei kimerülnek. 

Abram számára a fenomenológia és főleg Merleau-Ponty remek kiindulási alapot kínál. Könyve éppen abból a gondolatkísérletből bomlik ki, hogy mi történik, ha tényleg elkezdjük gyakorolni a Merleau-Ponty által felvetett beállítódásváltást: szabad teret engedve érzékszerveinknek, elkezdjük újrafelfedezni, hogy egy lélegző, élő test vagyunk egy eleven világban. Volt már szó arról, hogy a minket körülvevő dolgok ekkor hogyan kezdik elveszíteni megszokott vonásaikat, hogy a bevett funkciók mögül hogyan törnek elő a formák, szabadulnak el a színek, hogyan nyílnak meg a tapinthatóság mélységei. 

Ezt a gyakorlatot ugyan a világ bármely dolgán el lehet végezni, de Abram szerint hamar rájövünk majd, hogy nagy különbség van abban, hogy meddig tudunk eljutni: az ember alkotta tárgyi világ dolgai ugyanis sokkal kisebb mozgásteret nyitnak meg, mind azok a dolgok, melyekkel a természetben találkozunk. A minket körülvevő tárgyak leginkább anyagiságukban hordozzák még az emberen túli másságot és kiszámíthatatlanságot, amire a mindennapok során leginkább csak akkor döbbenünk rá, amikor egy tárgy elromlik, képtelenné válik funkciója ellátására. 

És a tárgyak esetében is megfigyelhető egy hanyatlástörténet: ahogy a tárgyaink elkészítése egyre inkább elszakadt a kétkezi, élő munkától, és egyre inkább a tömeggyártás vált meghatározóvá, úgy veszített tovább elevenségéből ez az anyagi dimenzió. Így hiába vesz ma körbe rengeteg tárgy minket, a világ mégis jóval ingerszegényebbnek, sivárabbnak tűnhet. Pilinszky János írta egyszer, hogy „a sterilitás a romlással rokon”, és épp ez a sterilitás az, ami egyre meghatározóbb sokunk életében. 

Több, hosszú expozíciós idővel készült felvétela szentjánosbogarak rajzásáról Sátorosbánya közelébenFotó: Komka Péter/MTI/MTVA

Ehhez képest jelenthet más minőséget a természettel való találkozás: ha komolyan vesszük a beállítódásváltás feladatát, akkor a természetben járva egy olyan végtelen elevenség tárulhat fel előttünk, melyet nem fogunk tudni teljesen a gondolkodásunk alá hajtani. És ezt a kisajátíthatatlan többletet nemcsak a tudattal rendelkező állatokban fedezhetjük fel, hanem gyakorlatilag bármiben, ami tőlünk, az emberi világtól függetlenül létezik: amikor elkezdjük újratanulni az érzékszerveink működését, akkor hirtelen felfedezzük, hogy érzékeink egy hatalmas hálózatba ágyazódnak, melyben egymást észlelő lények sokasága él együtt.

„Valójában, a közvetlen érzéki világot, melyet általában elfelejtünk az emberi kultúra kedvéért, melyet e világ táplál, titokban ezek a mások alkotják; a macskák bámész tekintete, a madarak rikoltozása és röptük mintázata, melynek megfejtése még vár ránk, és a bogarak állandó, ámbár titkos jelenléte, akiket lesöprünk a papírlapról, vagy melyek a fejünk körül zümmögnek, mindazok, akik lehetetlenné teszik számunkra, hogy úgy beszéljünk az érzékelhető világról, mint egy tárgyról  – a sokasága ezeknek a nem-emberi és ezért háttérbe szorított beszédeknek, gesztusoknak, pillantásoknak és nyomoknak” – írja Abram egyetlen magyarul is megjelent cikkében, könyvében pedig számos példát hoz arra, hogy a szagok, az ízek, a csiripelések és a szél mozgásának ezernyi, kimeríthetetlen ingere hogyan vesz körbe minket állandóan. 

És ha ezt egyszer elkezdjük észrevenni, akkor nincs megállás: az év elején hosszan írtam Jenny Odell könyvéről, aki amellett érvelt, hogy meg kell tanulnunk újra „semmit tenni”, ha ki akarunk szakadni a digitális média és a közösségi oldalak által működtetett figyelemgazdaságból, és vissza akarjuk szerezni az irányítást a figyelmünk fölött. 

Ehhez a semmittevéshez mindenkinek olyan módszert érdemes keresnie, mely a leginkább kézenfekvő a számára. Odell például a madármegfigyelést választotta: elkezdte tudatosan figyelni a városi madarakat. És mint írta, onnantól kezdve, hogy érdeklődni kezdett a madarak iránt, sokkal többet és többféle madarat vett észre a városban vagy a parkokban járva, mint korábban bármikor. Ezek a madarak addig is ott voltak persze, csak a figyelme egyáltalán nem volt arra kondicionálva, hogy észrevegye őket. 

Ez ugyanaz a tapasztalat, mint ami Abram könyvében számos példán bemutat: a Spell of the Sensuous több szakasza szinte olyan, mintha Abram Merleau-Ponty írásait olvasná rá egy erdei séta élményére. Az erdő azért különleges hely, mert oda tud még mindig a legkevésbé betüremkedni az emberi civilizáció, ott döbbenhetünk rá még mindig a leginkább arra, hogy a többi élőlény által látható létezők vagyunk. És mint írja, az egyik pillanatban még belemerülünk az erdő zöldjébe és árnyas mélységébe, hallgattuk a levelek csendjét, kóstoltuk a hűvös és illatos levegőt, majd egy másik pillanatban már azt érezzük, mintha a fák minket néznének. 

És ha eleget járunk ugyanabba az erdőbe, ha hónapokon, éveken át rendszeresen járjuk ugyanazokat az ösvényeket, akkor a viszonyunk is megváltozhat: úgy érezhetjük, mintha része lennénk ennek az erdőnek, rokonok lennénk, mintha jelenlétünkben az erdő tapasztalná meg saját magát. 

„A világ jelenléte éppen a világ húsának saját húsomból való jelenléte” 

– idézi Abram Merleau-Pontyt, majd könyvében hamar eljut addig a pontig, ahol a nyugati gondolkodás eszköztára látványosan kimerül, és nem tudja általa visszaadni azt a tapasztalatot, amit meg szeretne ragadni. Nem véletlen, hogy könyvének csak első harmadában támaszkodik nyugati filozófusokra, majd pedig egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a különféle őslakos, indián közösségek hiedelmei és világképei. Abram sok példát hoz etnográfusok és antropológusok kutatásaiból arra, hogy a világ eltérő részein élő őslakos közösségek hogyan gondolkodnak úgy a természetről, mint melynek ők maguk is szerves részei, és melynek minden része eleven és állandó összeköttetésben van minden mással. 

Abram is ír arról, hogy a természet ilyen felfogása zavarbaejtő és nehezen megragadható lehet a számunkra, hiszen a gondolkodásunk egyáltalán nincs ehhez hozzászokva, de közelebb juthatunk ehhez a felismeréshez, ha megértjük, hogy az észlelés mindig kétirányú, hogy az érintésnek mindig van egy érintettje is, hogy a látó mindig egyben látható is. És szerinte ennek elfogadása egy újfajta viszonyhoz vezethet köztünk és a természet között, melyben akár egy új környezeti etika lehetősége is benne rejlik: ha a körülöttünk lévő világot érzékelőnek és figyelmesnek látjuk, akkor onnantól máshogy fogunk hozzáállni. 

Mire jó ez az egész?

Amikor hónapokkal ezelőtt először elkezdtem ehhez a cikkhez olvasni, fogalmam se volt róla, hogy hova fog ez az egész kifutni, és időközben felbukkantak benne olyan gondolatok is, melyek számomra sem tűnnek feltétlen magától értetődőnek. De elengedni mégsem tudtam ezt a témát, elsősorban azért, mert a klímaváltozás valósága miatt újra és újra hasonló kérdéseknél lyukadtam ki. 

Ez ma már egy alapvetően másik világ, mint amiben Merleau-Ponty írt: a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve előtörtek a különféle környezeti- és zöld hangok, a klímaváltozás nyilvánvalóvá válásával pedig a kétezer-tízes évekre a társadalomtudományok többsége is sokkal komolyabb teret adott az ökológiai szempontoknak. Ma már abszolút a mainstream tudományos gondolkodás része, hogy pszichológiailag megviselhet minket, ahogy elszakadtunk a természettől, ahogy arról is egyre több helyen esik szó, hogy azzal a társadalmi-gazdasági berendezkedéssel, amely az elmúlt fél évszázadban a világ számos országában kialakult, mekkora károkat okozunk a bolygónak. 

De ebben a látványos és örömteli zöld előretörésben kevés olyan hangot találni, ami nem gyakorlati szinten áll ezekhez a kérdésekhez, nem a saját magunk és utódaink jövőjének védelme felől érvel, hanem egy jóval személyesebb szintről indul ki, onnan, hogy mi a közös bennünk és a természetben, mi az, ami összeköt minket és a többi nem-emberi élőlényt. 

És hiába övezi egyre nagyobb figyelem a környezeti kérdéseket, ha közben egyre nagyobb léptekkel távolodunk el mindentől, ami a természethez köthet minket: Abram 2017-ben írt egy utószót a Spell of the Sensuous megjelenésének huszadik évfordulójára, és ebben kitért arra is, hogy a könyve megírása óta sokan hogyan zárkóztunk be egyre inkább a teljesen emberi digitális világba. 

Azzal párhuzamosan, ahogy életünk egyre több területét helyezzük át online terekbe, hogy legtöbbet használt eszközünk az okostelefonunk lett, hogy egyre több tárgyunk van, ami nyomon tudja követni a cselekedeteinket és beszélni tud hozzánk, közben egyre kevesebb lehetőségünk marad arra, hogy olyasvalakivel találkozzunk, aki radikálisan másmilyen, és aki igazán meglepetést tud okozni nekünk. Azaz valaki nem-emberivel. 

És Abram szerint elképzelhető, hogy azzal, ahogy a Dolgok internete (IoT) révén összekötött, egymással és velünk kommunikáló tárgyakkal vesszük körbe magunkat, tudat alatt csak azt az egykori világunkat akarjuk újrateremteni, melyet ma már csak az őslakos világképekből ismerhetünk, és melynek lakói egy eleven környezet részei voltak, de ha így van, a végén csalódni fogunk: az emberek által fejlesztett digitális eszközökből csak emberek fognak hozzánk szólni, és egyre inkább magunkra fogunk maradni. Pedig csak addig vagyunk emberek, amíg kapcsolatban és barátságban vagyunk azzal, ami nem-emberi, zárja utószavát Abram. 

Merleau-Ponty és Abram írásai azért tudnak igazán zavarba hozni minket, mert sok felvetésük zsigerileg ellene hat annak, ahogy a mindennapokban működik a gondolkodásunk. De ezeket a szövegeket nem is érdemes azzal az elvárással olvasni, hogy minden állítással maradéktalanul egyet fogunk majd érteni. Sokkal inkább a gondolkodásunkat megmozgató játékról van szó, amit ha elkezdünk gyakorolni, akkor megváltozhat az is, ahogy a világot és magunkat nézzük.

És ha egyszer elkezdesz erre odafigyelni, akkor utána már nincs megállás. Ahogy Jenny Odell is mindenhol madarakat kezdett el észrevenni, miután elkezdte a madármegfigyelést, úgy kísért engem is ez a gondolat, amióta csak belekezdtem a cikk megírásába. Pár hete, amikor már a szöveg egy jelentős része kész volt, elém került Rainer Maria Rilke 1923-ban írt nyolcadik duinói elégiája Tandori Dezső fordításában. A vers így kezdődik: 

„A teremtett lény, mindegyik szemével, / nézi a tártat. Csak a mi szemünk / zárja ki magát ebből, csapdaként / állja el szinte a szabad kijárást. / Mi van kint, csak az állati tekintet / közli velünk; mert már a gyermeket / kényszerítjük, forduljon el, alakzat / csupán a vissza legyen neki, tárt ne, / ami olyan mély az állatarcban”

Majd egy kicsivel később így folytatódik: 

„De már előttünk egyetlen napig sincs / a tiszta tér, amelyben végtelenség / a virágnyílás. Mindig csak világ van, / sosincs Sehol, nincs Nincse-nincs, e tiszta / felügyeletlen tér, amit beszívunk, / tudunk végtelen, s nem vágyunk. Gyerekként / magunkba szívjuk, s elszakítanak tőle.”

Ez az írás Merleau-Ponty életművének csak egy kis szeletét, és annak is csak a felszínét érintette. Ha valaki jobban szeretne elmélyülni ebben a nagyon gazdag világban, Merleau-Ponty mindkét főműve, Az észlelés fenomenológiája és A látható és láthatatlan is megjelent magyarul, remek fordításban. És a végtelen mennyiségben elérhető francia és angol monográfia és elemzés mellett Merleau-Pontyról magyar szerzők is írtak jó könyveket: a testiség szerepére fókuszál Vermes Katalin A test éthosza című műve, komplett filozófiatörténeti áttekintést ad Losoncz Alpár Merleau-Ponty filozófiája című könyve, míg Szabó Zsigmondtól A keletkezés ontológiája az egyik legeredetibb Merleau-Ponty-olvasat, amibe valaha volt szerencsém belefutni. 

Illusztráció: Kiss Bence