Ha a „pedofilok nyilvántartása” a csodafegyver, akkor miért nem vetették be eddig?

Reggel 4 hírlevél
Amit tudni kell, minden reggel.

Kaleta Gábor személyében olyan közellenség született, aki gyakorlatilag minden politikai pártot cselekvésre késztetett. A kormány és az ellenzék egymásra licitálva szigorítaná a vonatkozó jogszabályokat, és rögtön meg is találták az egyszerű megoldást:

mindenki számára elérhető nyilvános listát akarnak a „pedofilokról”.

Gyakorlatilag egy nap alatt lerendezték a kérdést. Július 15-én, szerda koradélután a szocialista Szakács László tartott sajtótájékoztatót arról, hogy a Kaletához hasonló elkövetőkről készüljön nyilvános adatbázis. Húsz perccel később a jobbikos Ander Balázs benyújtott egy határozati javaslatot, amely felhívja a kormányt: „teremtse meg egy olyan nyilvántartási rendszer létrehozásának lehetőségét, amelyben minden magyar állampolgár naprakész és időbeli korlátozás nélküli tájékoztatást kaphat azon bűnelkövetők személyes adatairól (különösen: név, lakcím, tartózkodási hely, arcképmás, elkövetett bűncselekmény, kiszabott büntetés és hatályos eltiltások), akiket a bíróság pedofília miatt jogerősen elítélt.”

Négy órával később a Fidesz frakcióvezetője, Kocsis Máté kiírta a Facebookra: „Valamennyi (!) gyermekvédelmi jogszabályt felülvizsgáljuk és szigorítani fogjuk úgy, hogy a pedofilok ezentúl a legsúlyosabb büntetéseket kapják, ne reménykedhessenek a bíróság enyhe ítéletében sem, és a jövőben nyilvános listákat lehessen vezetni róluk.” 

A Mi Hazánk elnöke, Toroczkai László "pedofilvadászata": kiragasztott egy Vigyázz, pedofil feliratot Kaleta Gábor szüleinek háza eléFotó: YouTube

Másnap Gulyás Gergely miniszter azt mondta, „jó szívvel tudná támogatni” ilyen listák létrehozását, és bejelentette, hogy munkacsoportot állítanak fel Kocsis Máté vezetésével, ami felülvizsgálja a hatályos törvényeket, és javaslatot készít azok megváltoztatására. „Az őszi törvényalkotás egyik legfontosabb kérdése a gyermekvédelem lesz” - szögezte le pénteken Orbán Viktor.

Teljes az egyetértés, itthon szinte egyedülálló módon, sem a politikai életben, sem a szakemberek között nincs látható ellenállás, de még csak vita sem

arról, hogy ezt kell-e csinálni. De ha mindez ilyen egyértelmű, akkor miért nem vezették be eddig itthon a nyilvántartást, és miért csak egy-két országban van ilyen a világon?

Eddig nem jutott senkinek az eszébe?

„Egy nyilvános feketelista bevezetése még nem merült fel, ez elsősorban adatvédelmi és személyiségi jogi problémákat vethet fel” – hárította a felvetést a második Orbán-kormány igazságügyi államtitkársága az Origónak 2010-ben. A lap hozzátette: a gyerekek ellen szexuális bűncselekményeket elkövetőkről külön nyilvántartás nincs, de az államtitkárság szerint ők is szerepelnek az egységes bűnügyi nyilvántartásban, amelynek adatait azonban csak a törvényben meghatározott hatóságok - bíróság, ügyészség, nyomozó hatóság, rendőrség - ismerhetik meg.

A Demokratikus Koalíció 2016-ban, az úszóedző Kiss László – nem kiskorút érintő – nemierőszak-botránya után határozati javaslatban kérte fel a kormányt, hozzon létre nyilvános adatbázist, amelyből a szülők ellenőrizhetik, hogy a gyermekükkel kapcsolatba kerülő emberek korábban elkövettek-e valamilyen szexuális bűncselekményt. Pár nappal később a Jobbik alkotmánymódosítást is kezdeményezett, hogy korlátozni lehessen az ilyen elkövetők személyiségi jogait a személyes adataik közzététele érdekében.

Ezek a javaslatok lepattantak a kormányról, majd fél évvel később jött a hír: „Nyilvántartás készülhet azokról, akik korábban bármilyen, kiskorúakkal szembeni bűncselekményt követtek el, ez be is épülne a gyermekvédelmi törvény tavaszi módosításába” – értesült az akkori kormánylap, a Magyar Idők 2017 elején. Aztán mégsem épült be.

A regiszterek bevezetésének ötlete gyakorlatilag mindig, mindenhol egy-egy hangos botrány után került elő, 

ez itthon sem volt másként 2017-ben: a gyorsan és csendben félretett kormányzati felvetés a bicskei gyermekotthonban a rá bízott gyerekeket zaklató igazgató ügyének következménye volt. V. Jánost nyolc év fegyházbüntetésre ítélték 2016-ban, de mint kiderült, öt évvel korábban is indult vizsgálat ellene szexuális visszaélés gyanújával, csakhogy a nyomozást bűncselekmény hiányában lezárták, dolgozhatott tovább, sőt állami kitüntetésben is részesült.

De most akkor kiket listázunk?

A Kaleta-ügy utáni megszólalásokból jól látható, hogy a törvényhozás tagjai előtt hosszú út áll, amíg eljutnak a használható szabályozásig. Az MSZP és a Jobbik a „pedofília” miatt elítéltek, a Fidesz a „pedofilok” nyilvános listázásáról beszélt, csakhogy ilyen tényállás nincs a magyar törvényekben. A pedofília nem jogi, hanem leginkább pszichiátriai kategória, ezért csak találgatni lehet, hogy a magyar honatyák pontosan kiket is raknának bele a regiszterbe. Pedig ez az egyik legfontosabb kérdés.

Eddig az MSZP határozati javaslata a legkonkrétabb, amely arra hívja fel a kormányt, hogy gondoskodjon egy nyilvántartásról, amelyből „bárki megfelelő információt szerezhet arról, hogy kik követtek el a Btk. 204. §-ba ütköző bűncselekményt”, vagyis gyermekpornográfia birtoklását, terjesztését és készítését, illetve szigorítaná ezt a paragrafust, amely alapján Kaletát is elítélték. 

Viszont mi abban a logika, hogy csak a gyermekpornográfia miatt elítélteket listázzák, míg mondjuk a kiskorú ellen tettleges szexuális erőszakot elkövetőket nem? - kérdeztem Szakács Lászlótól. A javaslatot benyújtó szocialista alelnök azt mondta, hogy most erre a konkrét ügyre reagáltak, de támogatná a gyerekek kárára elkövetett egyéb szexuális bűncselekmények elkövetőinek a listázását is.

De miért csak a gyerekeket védjük?

Az Egyesült Államokban nincs életkori határ, a különböző tagállamokban egész sor szexuális jellegű bűncselekmény miatt kerülnek be a regiszterbe az elítéltek. Ami elvezet ahhoz a nyomasztó és bonyolult kérdéshez, hogy miért pont a gyerekek elleni szexuális bűncselekmények elkövetőit listázzuk. A válasz egyszerűnek tűnik: azért, mert ezek olyan mindennél szörnyűbb tettek, amelyekért a legnagyobb büntetés is indokolt. De tényleg súlyosabb bűn lenne gyerekpornót letölteni, mint félholtra verni a feleségedet minden héten? A cserbenhagyásos gázolás vagy a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés nem elég aljas tett ahhoz, hogy nyilvántartásba vegyék az elkövetőit? Hasznosabb az online zaklatókat listázni, mint a terroristákat? A fenti dilemmákat azzal lehet feloldani, hogy 

ezekre a nyilvántartásokra nem a tett szörnyűsége vagy az elkövető büntetése, hanem a gyerekek védelme miatt van szükség.

Ha viszont elfogadjuk, hogy például a felnőttek elleni nemi erőszak vagy éppen a betöréses lopás is olyan cselekmények, amelyeknek esetleges jövőbeli áldozataitól minden eszközzel távol kell tartani a potenciális elkövetőket, akkor meg kellene indokolnunk, miért csak a gyerekek elleni szexuális bűncselekmények elkövetőit listázzuk. Ehhez két alapvető kérdésre kellene választ adni: 

  • Nagyobb a visszaesők aránya a gyerekekkel visszaélők között? 
  • És ez hatékonyan megelőzhető a nyilvántartásokkal?

A rossz hír, hogy egyikre sincs egyértelmű válasz, a jó, hogy mindkét kérdést sokat kutatták, ami segíthet abban, hogy itthon a lehető legjobb szabályozást alakítsák ki. Amit a magyar pártok javasolnak, a „nyilvános lista” (Fidesz), amiből „bárki” (MSZP) kikeresheti az elkövetők nevét, címét, fotóját (Jobbik), nagyon ritka a világban (erre később visszatérünk), gyakorlatilag az egyetlen itthon is ismert minta az amerikai, ezért elsősorban ezzel foglalkozunk.

Jacob, Megan, Adam

1989. október 22-én, egy csendes minnesotai kisvárosban, ahol nem volt szokás kulcsra zárni az ajtót, és a gyerekek egész álló nap az utcán játszottak, Patty és Jerry Wetterling átmentek vacsorázni a barátaikhoz. 10 és 11 éves fiaik otthon maradtak, áthívták egy barátjukat, majd este elbicikliztek a videotékába, és kivették a Csupasz pisztolyt. A város szélén, egy kukoricaföld mellett vitt az útjuk, ahol hazafelé menet egy fegyveres férfi várta őket maszkban. Az idősebb fiút, Jacobot magával vitte. Nem látták többet élve.

Jacob Wetterling

A hatalmas médiavisszhangot kiváltó eset alapjaiban rázta meg az amerikai társadalmat, különösen Minnesotában: a gondolat, hogy jól szituált, békés környéken, szerető családból nyom nélkül eltűnhet egy gyerek, átformálta a kisvárosok, külvárosok életét és a gyereknevelési szokásokat. Jacob megtalálására az ország történetének egyik legnagyobb kereső akciója szerveződött, mégsem vezetett eredményre. Az anyja ekkor feltette a kérdést, ami emberek millióinak változtatta meg az életét, és ami nélkül jó eséllyel a magyar képviselők sem beszélnének most a nyilvántartásokról: 

mi hiányzott, mit lehetett volna tenni, hogy megtalálják a fiát? 

A rendőrök azt válaszolták neki, hogy ha tudták volna, hol élnek a közelben gyanús személyek, akkor nagyobb eséllyel jutnak el Jacobhoz. Petty Wetterling ekkor kampányt indított, és a következő éveket annak szentelte, hogy legyen ilyen nyilvántartás, méghozzá országos. 1994-ben megszületett a Jacob Wetterling Act, a szövetségi törvény, amelynek hatására minden állam létrehozott egy nem nyilvános, de a rendőrség által jól használható adatbázist. A Joe Biden nevéhez kötődő, tömeges letartóztatási hullámhoz vezető nagy bűnüldözési törvénycsomag részeként a Wetterling Act előírta azt is, hogy a szexuális erőszakot, illetve gyerekek elleni bűncselekményt elkövetőknek rendszeresen jelenteniük kell a tartózkodási helyüket. 

Nem sokkal a törvény véglegesítése előtt Philadelphia egyik külvárosában Jesse Timmenquas becsalogatta a házába a 7 éves Megan Kankát, megerőszakolta és megfojtotta. Az anyja nem sokkal később azt nyilatkozta, hogy ha tudta volna, hogy az egyik szomszédjuk egy kétszeresen elítélt gyerekmolesztáló, a lánya ma is élne. Ő is kampányba kezdett, és két évvel később Clinton elnök aláírta a Jacob Wetterling Act kiegészítését, „Megan törvényét”, amelynek értelmében kötelező értesíteni a közösségeket a környékükön élő elítéltekről: ezzel nyílt meg az út a mindenki számára elérhető, címet és fotót is tartalmazó nyilvános listák előtt.

Megan családja az ovális irodában, Clintonnal szemben a tízéves Jeremy és anyja, Maureen Kanka.Fotó: AFP

Ezután jött az 1981-ben elrabolt és meggyilkolt Adam Walshról elnevezett törvény a névadó halálának 25. évfordulóján. Az apa lobbizása után, Bush elnök támogatásával, közösen nyújtották be republikánus és demokrata törvényhozók. Ez jelentősen kibővítette a nyilvántartásba kerülő elítéltek körét, többek között kiskorú elkövetőkkel is, és egységesítette rendszert, amely egy országos honlapon érhető el. Obama már szenátorként is részt vett több vonatkozó törvénymódosítás előkészítésében, és az elnöksége alatt fogadták el a nemzetközi Megan-törvényt, amely speciális útlevelek beszerzését írta elő a regiszterben szereplőknek. 

Az amerikai rendszer lett a hasonló intézkedések mintája az egész világon, messze náluk a legnagyobb az adatbázis, mintegy 900 ezer ember szerepel benne, és ott folytatták le a legtöbb vitát és felmérést. Egy idő után kezdett élesen elválni egymástól az újabb és újabb szigorításokat – és az ezzel járó népszerűséget – hajszoló politikusok, illetve a szabályozások szakszerűtlenségét és túlkapásait bíráló szakemberek és jogvédők álláspontja.

A visszaesések aránya nem nagyobb az átlagnál

Ezeket a törvényeket folyamatosan azzal védték meg politikusok és bíróságok a felmerülő alkotmányos aggályokkal szemben, hogy a visszaesési ráta „rémisztően magas”, akár 80 százalékos is lehet. Csakhogy ez nem igaz, és mint kiderült, 

a világ talán legbefolyásosabb jogi fóruma, az USA Legfelsőbb Bírósága is egy arcpirítóan tudománytalan hivatkozással indokolta a döntéseit.

A New York Times minidokuja ennek a bizonyos 80 százaléknak ment utána. A Legfelsőbb Bíróság indoklásában ezt a számot egyetlen hivatkozás támasztja alá: az Igazságügyi Minisztérium egyik kézikönyve, amelyik szintén egyetlen forrást ad meg: a Psychology Today nevű magazin egyik 1986-os számát. Ez nem tudományos lap, a szerző nem tudós, a cikkben pedig egész pontosan az szerepel, minden hivatkozás nélkül, hogy 35-80 százalék közöttire tehető a visszaesők aránya. A minisztériumi kézikönyv és a Psychology Today cikkének szerzői a videóban egyaránt látható zaklatottsággal beszélnek arról, hogy régi, elavult írásaik szolgáltatnak alapot olyan döntésekhez, amelyek emberek százezreinek életét határozzák meg, miközben, a nyolcvanas évekkel ellentétben, ma már rengeteg komoly kutatás ismert a témában.

Ezeket összegzi az igazságügyi minisztérium szakhivatalának megrendelésére 2015-ben készült nagyszabású tanulmány. (A szerző kiemeli, hogy a szexuális visszaélések nagyon kis része derül ki, az adatok nagy része csak a bírósági ítéletekre vonatkozik, a tudósok különböző módszerekkel dolgoznak, illetve vannak jelentősen eltérő eredmények – ezekben és további részletekben nem merülünk el itt, minden hivatkozás a linkelt írásban.) Ebből egyértelművé válik, hogy 

a szexuális típusú bűncselekmények elkövetői között nem magasabb a visszaesők aránya az átlagnál,

de a börtönből való szabadulásuk után így is nagyobb eséllyel követnek el szexuális visszaélést a többi elítéltnél. A megalapozott számítások a három év alatti 5 százalékos visszaesési aránytól a 15 év alatti 24 százalékig terjednek, mármint ennyien követtek el újabb szexuális bűncselekményt az angolul összefoglaló néven sex offenderként emlegetett elítéltek közül. Az is megállapítható, hogy sokkal nagyobb arányban jelentik fel őket egyéb, nem szexuális bűncselekmény miatt, sok esetben amúgy pont a nyilvántartáshoz kapcsolódó szabályok megsértése miatt.

A gyerekmolesztálóknál hasonló az arány:

a legkisebb visszaesési adat három év alatt 5 százalék, a legmagasabb 15 év alatt 23 százalék. Egy több ezer fős mintán végzett kutatás szerint a szabadulás utáni három évben az összes elítélt 0,5, a sex offenderek 2,2, míg a gyerekmolesztálásért leültetettek 3,3 százalékát tartóztatták le gyerekmolesztálásért.

A rengeteg megfontolásra érdemes eredmény közül még három: 

  • akiket már legalább másodszor tartóztattak le sex offenderként, azok sokkal nagyobb arányban kerültek megint börtönbe; 
  • minél tovább él valaki bűntelenül vagy büntetlenül szabadlábon, annál kisebb az esélye az újabb elkövetésnek;
  • nagy a különbség egyes alcsoportok között: a kiskorú fiúkat molesztálók között például az átlagnál jóval magasabb, 35 százalékos visszaesési arányt mértek, szemben a lányokat molesztálók 16 százalékával.

Nem lesz tőle kevesebb a visszaeső

Az amerikai kormányhivatal egy másik kvázi-önelemzése, a különböző megelőzési módszerek 2015-ös összehasonlítása arra jutott, hogy bár van szakirodalom bőven, 

mégsem lehet eldönteni, van-e mérhető visszatartó hatása a nyilvántartásoknak.

Itt a kutatások jórészt arra vonatkoznak, hogy adott államban nőtt vagy csökkent a visszaesések aránya a sex offender registry (SORN) bevezetése után. Az igazságügyi minisztérium jelentése kaotikus képet mutat: a legtöbb helyen nem tudtak érdemi változást kimutatni, míg egyes államokban a statisztikai hibahatárnál kicsit jobban csökkent, máshol viszont kicsivel nőtt a visszaesők aránya. De az is megtörtént, Dél-Karolinában, hogy az egyik elemzés talált csökkenést, a másik nem.

Pedofilmentes övezetek vannak a városban, hirdeti egy tábla az iowai Wapello határában.Fotó: Wikipedia

Ezeket a regisztereket sok kockázattal és sok pénzért lehet üzemeltetni, azon mindent felülíró cél érdekében, hogy a már elítélt elkövetők ne ismételjék meg a tettüket. Ezért különösen aggasztó, ha nem bizonyítható ennek a célnak a teljesülése. De vannak további problémák is.

Ellenérvek

Rose Corrigan sokat idézett könyve elsősorban arról szól, hogyan hagyják cserben a megerőszakolt nőket az amerikai jogrend újabb reformjai, de a hetedik fejezetben korábbi kutatások és az amerikai igazságszolgáltatásban egyre nagyobb teret kapó áldozatsegítőkkel készített interjúk alapján egy sor olyan megállapítást tesz, amelyek relevánsak gyerekek elleni bűncselekményeknél is. 

Az egyik az elkövetők nyilvános listázásának hatása az áldozatokra. Sokakat pont az motivál a bejelentésre, hogy mással ne történhessen meg az, ami velük, és vannak, akik erre a nyilvántartást jó eszköznek tartják. Ez tehát egyes esetekben segíti az áldozatok előállását, ami az egyik legfontosabb cél lenne, de a regiszternek van hátulütője is ebből a szempontból. A gyerekek elleni szexuális visszaélések mintegy 90 százalékát ugyanis rokonok, közeli ismerősök követik el, akiket sokszor azért nem jelentenek fel, mert az esetről értesülő családtagok meg akarják kímélni az elkövetőt. A regiszter ezt az elrettentő hatást durván felerősíti, hiszen aki bekerül a nyilvántartásba, az sokszor élete végéig nem talál munkát, hajléktalan lesz, folyamatos zaklatásnak van kitéve – az áldozatnak tehát azzal kell számolnia, hogy ilyen következményei lesznek a bejelentésének, és ez sokakat visszatart az áldozatsegítők szerint. 

A másik veszélyes tendencia Corrigan kutatásai szerint, hogy az igazságszolgáltatás szereplői is elkezdtek tartani ezektől az egész életre kiható következményektől, és ha nem érzik elég súlyosnak a tettet, akkor olyan tényállásban emelnek vádat vagy hoznak ítéletet, ami nem esik a regiszter hatálya alá. Így viszont ezek az elítéltek nem részesülnek a szexuális elkövetőknél igen fontos speciális kezelésben, például terápiában. 

A harmadik nehézség, hogy maguk az elkövetők is minden erejükkel igyekeznek elkerülni, hogy nyilvántartásba vegyék őket, így sokkal kisebb arányban tesznek vallomást vagy mennek bele vádalkuba, mint a regiszter bevezetése előtt vagy mint más bűncselekményeknél. Ezek hiányában bírósági tárgyalás következik, ahol a tanúvallomás újra traumatizálja az áldozatokat, és ami az ilyen ügyek természetéből fakadó, általánosan nehéz bizonyíthatóság miatt sok esetben a vádlott felmentéséhez vezet.

Vox cikkében van még egy rakás kevésbé mérhető vagy tudományos, de említésre méltó ellenérv. A szerző szerint például kifacsart és káros logika, ami a potenciális áldozatoktól várja el, hogy megvédjék magukat, tájékozódjanak a veszélyes emberekről és óvintézkedéseket tegyenek ellenük, pedig ez az intézmények és a hatóságok dolga lenne. Másrészt viszont a regiszter hamis biztonságérzetet ad, hiszen az egyszeri polgárnak azt sugallja, hogy ha nincs a környéken sex offender, akkor biztonságban lehet.

Grafika: Kiss Bence

A nyilvános lista tulajdonképpen azt várja el a felelős szülőtől, hogy hetente frissítgesse az elkövetői nyilvántartást, odaköltözött-e a környékre egy pedofil, és folyamatosan mutogassa a gyerekének a fotókat, hogy kik a veszélyes bácsik, akiktől félni kell. Ez elég nagy teher szülőnek és gyereknek is, miközben tudjuk, hogy a visszaélések túlnyomó többségét nem ismeretlen szörnyetegek követik el, hanem az ismerőseik. Azt se nehéz elképzelni, hogy hiába van a fejünkben a város összes pedofiljának a fotója, a nyilvántartott bűnöző bármikor befestetheti a haját, a szomszéd városba is átjárhat gyereket molesztálni, és ha szembejön egy sötét utcán, akkor nem fog bemutatkozni.

De a nyilvános listának olyan váratlan hátulütői is lehetnek, mint hogy a pedofilok ennek segítségével remekül kapcsolatba tudnak lépni egymással.

Túlkapások

Ahogy jöttek az újabb és újabb felháborító esetek és médiaszenzációk, a politikusok folyamatosan bővítették a regisztrációval járó cselekmények körét és szigorították a szankciókat. Sok államban akár több száz szabályt is észben kell tartania a nyilván tartott elkövetőknek. Nem csak azt tiltják meg nekik egyes államokban, hogy bizonyos távolságnál közelebb lakjanak iskolákhoz, hogy szavazzanak, hogy igénybe vegyenek bizonyos szociális juttatásokat, hanem azt is, hogy belépjenek közparkokba, vagy beálljanak mondjuk önkéntes tűzoltónak. New York államban a PokémonGótól is eltiltották őket.

Ezek a nehézségek természetesen nem hatják meg a társadalmat, ha egy gyerekeket erőszakoló szörnyetegről van szó, de a nyilvántartásba bekerült már nyilvános helyen szexelő felnőtt pár, utcán vizelő férfi, illetve egymásnak meztelen képeket küldözgető kamaszok is. A korábban ügyvédként dolgozó filmes, David Feige az ő ügyüket karolta fel, dokumentumfilmben és publicisztikákban harcolva az aránytalan büntetések ellen.

A Marshall Project oknyomozó portálon megjelent cikkében Adrian történetét mondja el. Az üzleti menedzsmentet tanuló elsőéves egyetemista szokás szerint Floridába utazott tavaszi szünetre. Egy 18 éven felülieknek fenntartott bárban találkozott egy lánnyal, összejöttek, lefeküdtek egymással, együtt töltötték a következő pár napot. Adrian hazatért és folytatta egyetemi tanulmányait, míg nem 7 hónappal később felhívta egy floridai nyomozó, és így megtudta, hogy a 15 éves lány hamis személyit használt, az anyja pedig feljelentést tett. Ahogy sok államban, Floridában sem mentség, ha a szex kölcsönös beleegyezésen alapul, ezért Adrian a börtön elkerülése érdekében beismerő vallomást tett. Még halála után is rajta lesz a sex offenderek nyilvános listáján. 

Az élete romokban: sehol nem kapott munkát, és mivel nem talált olyan olcsó szállást, ami minden iskolától és játszótértől legalább 750 méterre van, hajléktalan lett. Majdnem 10 évig sikerült betartania a rá vonatkozó több száz különleges szabályt, de aztán egyszer elfelejtette regisztrálni a tartózkodási helyét, ami miatt hároméves börtönbüntetést kapott.

A másik mintatörténet Shawnáé, aki a 19. születésnapi buliján, részegen lefeküdt egy 14 éves sráccal, akinek ez egyáltalán nem volt ellenére, de a szülei feljelentést tettek. Feige az utolsó olyan napon forgatott felkavaró videót a nővel, amikor még levihette a gyerekeit játszani a parkba, mert onnantól az újabb szigorítás miatt már nem léphetett be oda sem.

A fenti videóban szerepel egy rövid bejátszás egy kamasz fiúról, aki meztelen képek küldése miatt került fel a nyilvános sex offender listára, és többek között eltiltották az internettől, illetve az apjával sem lakhat együtt, annak lakása ugyanis túl közel van egy iskolához.

Nem elszórt esetekről van szó: százezrek szerepelnek az amerikai regiszterben olyan bűnökért, amelyeket kiskorúként, akár 8-9 évesen követtek el. Csak az ő nyomon követésük évente mintegy 3 milliárd dollárba kerül. Nagyon sok az olyan eset, mint a Human Right Watch jelentésében példaként szereplő michigani fiúé, aki 11 éves korában egyszer hozzányúlt a húga nemi szervéhez. Az ítélet szerint onnantól nem élhetett együtt másik gyerekkel, így a családja kénytelen volt egy speciális nevelőotthonba adni. 

És aki azt gondolja, hogy nálunk ilyen eszement törvényeket soha nem fogadhatnak el, annak az a rossz hírem, hogy már el is fogadtak.

Csetelő tinik, mint ragadozók

„A társadalom döntő többsége nem gondol bele abba, hogy Magyarországon egy 12 éves gyerek a jog adta lehetőségek között lehet vágy tárgya, amennyiben 14 éves koráig egy másik fiatallal, azután pedig bárkivel létesíthet szexuális kapcsolatot” - magyarázza kérdésünkre Gyurkó Szilvia. Ha viszont egy gimnazista pár, mondjuk két egymással teljesen jogszerű szexuális kapcsolatban lévő 17 éves vágykeltő képeket küld magáról a másiknak, akkor ők ugyanúgy elítélhetők gyermekpornográfia miatt, mint Kaleta Gábor, hiszen 18 évnél fiatalabb személyről készült képeket tárolnak. 

„Márpedig az alfa generáció sok tagjának a normális párkapcsolat, az elköteleződés része ez is” - teszi hozzá a gyermekjogi szakértő, aki szerint 

„egyértelműen látszik, hogy nem ez volt a jogalkotó szándéka, a gyermekpornográfia tényállását a szexuális predátorok ellen találták ki, nem az egymással csetelő tinikre.”

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a ilyen esetek legtöbbször akkor derülnek ki, ha valaki visszaél a képekkel, ami valóban büntetendő, önmagában a birtoklást azonban dekriminalizálni kellene, javasolja Gyurkó. Ha ez nem történik meg, és ezek az esetek is bekerülnek a tervezett nyilvántartásba, akkor egy életre tönkre lehet tenni egy kamaszt a szerelmétől kapott képek miatt.

Hogy nézne ez ki nálunk?

A már többször idézett amerikai hivatal 2016-os összesítése szerint 30 országban volt nyilvántartása a szexuális bűnözőknek, de ehhez a nagyközönség csak alig néhányban férhet hozzá: ilyen az USA mellett Chile, Dél-Korea, egy ausztrál állam, illetve erős korlátozásokkal Bermuda és két kis sziget a La Manche csatornán. 

Egy nagyon kis klubhoz csatlakoznánk tehát, ha a magyar pártok javaslata megvalósulna a nyilvános listáról.

Egy jogi szakértő a 444-nek arról beszélt, hogy a magyar törvényhozás hasonló problémákkal szembesülne, mint az amerikai. Meg kellene indokolnia, hogy az a rendkívüli jogkorlátozás, ami egy ember kvázi-pedofilként való listázásával, személyes adatainak kiszolgáltatásával megvalósul, az legalább nem értelmetlen, vagyis hogy bizonyítható a hatékonysága.

Amerikában is komoly alkotmányossági kérdések vetődnek föl az elkövetői nyilvántartásról, egyes bíróságok el is kaszálták itt-ott, de a Legfelsőbb Bíróság eddig mindig fenntartotta. A magyar jogrendet még jobban fel kellene forgatni hozzá, hiszen az sokkal jobban védi úgy általában a személyiségi jogokat, mint az amerikai. Az USA-ban már a vádemelés után névvel-arccal írnak az újságok az elkövetőről és sokszor az áldozatról is, míg a hazai bíróságok még az ítélethirdetés után sem közölnek neveket, még a közszereplőkét sem, még a legnagyobb közérdeklődésre számot tartó ügyekben sem - gondoljunk csak T. Csaba, Gy. Tamás vagy V. László tárgyalásaira a közelmúltból. Most még ott tartunk, hogy az Adatvédelmi Hatóság állásfoglalást adott ki arról, hogy törölni kell a Kiss László elleni 1962-es ítéletből idéző cikkeket, mert bár a későbbi szövetségi kapitány már akkor is közszereplő volt, de ezek olyan bűnügyi személyes adatok, amik nem kapcsolódnak a közszerepléséhez, így pedig nem hozhatóak nyilvánosságra a beleegyezése nélkül. Még a levéltárat is megbírságolták, amiért anonimizálva (!), de kiadta az ítéletet.

A másik alapkérdés, amivel szintén küzdenek Amerikában, hogy a nyilvántartásnak elsősorban akkor van értelme, ha abban fellelhetők a korábban elítéltek is. Csakhogy ezzel olyan hátrányos jogkövetkezmény éri őket, amelyről az elkövetés idején nem tudhattak, ami ezáltal visszamenőleges törvénykezéssé válna. Ha viszont a – mondjuk ősszel – elfogadandó törvény alapján jövőre vagy még később hozott ítéletekkel kezdhetik csak el feltölteni ezt a nyilvántartást, akkor a sok száz vagy ezer régebbi elkövető soha nem lesz rajta.

A nem nyilvános adatbázis

Eddig nagyrészt az amerikai mintáról, a magyar kormány által is javasolt nyilvános listákról volt szó, de ilyen ugye alig pár országban működik. Több tucat példa van ugyanakkor olyan nem nyilvános adatbázisokra, amelyeket főleg a hatóságok használnak, mások nem vagy csak korlátozásokkal férhetnek hozzá. Ezekkel számos fent említett probléma elkerülhető, miközben segítik az elkövetők számon tartását.

Vannak differenciáltabb megközelítések is: Kanadában például csak annak az adatai nyilvánosak, akinél kiemelkedő az újabb elkövetés kockázata, Nagy-Britanniában pedig csak azt lehet lekérdezni a rendőrségen, hogy lakik-e a környéken sex offender. A szigetországban ugyanakkor a rendőrség kérésére a bíró elrendelheti olyan veszélyesnek tűnő emberek távol tartását is egyes helyektől vagy cselekedetektől, akiket nem ítéltek el (Sexual Risk Order).

A szexuális bűnözők nyilvántartását az Európai Unió már majdnem tíz éve a tagállamok figyelmébe ajánlotta.

A gyermekek szexuális bántalmazásáról szóló 2011/93/EU irányelv megfogalmazását megelőző viták során az Európai Parlament és a Tanács végül arra jutott, hogy nem teszi kötelezővé a nyilvántartások létrehozását, de az irányelvbe bekerült, hogy „a tagállamok az elkövetőkkel kapcsolatos további adminisztratív intézkedések meghozatalát is fontolóra vehetik”, például felvehetik őket „egy szexuális bűnözőkről vezetett nyilvántartásba. Az ilyen nyilvántartásokhoz való hozzáférésre a nemzeti alkotmányos elvekkel és a vonatkozó adatvédelmi szabályokkal összhangban korlátozást kell alkalmazni például azáltal, hogy a hozzáférést az igazságügyi és/vagy bűnüldöző hatóságokra korlátozzák”.

Idén két szomszédos ország is bevezethet ilyen adatbázist: Románia általában a szexuális bűnözőkről, Ukrajna pedig a kiskorúak ellen bűncselekményt elkövetőkről. Mindkét törvénynek része, hogy az elítélteknek be kell jelenteniük a tartózkodási helyüket.

A nehéz lecke

27 évvel az eltűnése után kiderült, mi lett Jacob Wetterling sorsa. A környékről eltűnt más gyerekek ügyeit kezdték el újra vizsgálni modernebb technikával, az így elfogott Danny Heinrich pedig végül beismerő vallomást tett, és elvezette a rendőröket a fiú holttestéhez. A Wetterling szülők meghökkentő gesztussal belementek egy vádalkuba, aminek értelmében gyilkosságért nem, csak gyermekpornográfia birtoklása miatt ítélték el Heinrichet, aki cserébe megadta nekik, amire negyedszázada vártak: a lezárást, a tudást, hogy mi történt a fiukkal életének utolsó óráiban. Heinrich a bíróságon a szülők jelenlétében részletesen elmondta, hogyan rabolta el, erőszakolta meg, majd amikor meghallotta egy rendőrautó szirénáját, hogyan lőtte fejbe Jacobot.

Heinrich végül 20 évet kapott, de az amerikai igazságszolgáltatásnak vannak eszközei, hogy kezelés címén ezután se szabadulhasson az akkor 52 éves férfi.

Mi rosszat tettem? – kérdezte Jacob az elrablójától.Fotó: Youtube/CBS

Anyja a tárgyalás után elmondta, hogy az ő szívükben Jacob mindezen évek alatt, végig életben volt, míg meg nem találták a holttestét. Bocsánatot kért a fiától, amiért ez történt vele, és azt mondta, folytatják a harcot.

Patty Wetterling ugyanis a fiáról elnevezett törvény elfogadása után is a gyerekek védelmének szentelte az életét, több civil szervezetben dolgozott, és járta az országot, előadásokat tartott. Ellátogatott olyan intézményekbe is, ahova kiskorú elkövetőket zártak, és végül eljutott odáig, hogy felnőtt elkövetőkkel találkozzon. 

Ez a munka olyan tapasztalatokat hozott, amelyek hatására, ahogy ő fogalmaz: „180 fokos fordulatot vett” több kérdésben. Nem csak arról van szó, hogy a fia 2016-ban vallomást tevő gyilkosáról kiderült, nem volt elítélve korábban, vagyis a regiszter nem segített volna megtalálni (sőt, ha lett létezett volna ilyen, a legkritikusabb órákban a rendőrség tök fölöslegesen rohangált volna a benne szereplő elkövetők után). Patty Wetterling ugyanis már korábban elkezdett arról beszélni, hogy ő nem ezt akarta: a rendőrség kezébe akart eszközt adni egy belső adatbázissal, nem ilyen nyilvános listát, ami rettegésben tart szülőket és gyerekeket, és a börtönbüntetés után is tönkreteszi az elítéltek életét. Igen, ez a rendkívüli asszony egy meggyilkolt gyerek anyjaként is eljutott oda, ahova számos szakember: hogy

a gyerekek védelmében segíteni kell az elkövetőknek visszailleszkedni a társadalomba.

Az APM kilenc részes tényfeltáró sorozatában – amely elsősorban azt mutatja be, milyen súlyos hibákat követett el a rendőrség a nyomozás során – Patty Wetterling többek között arról beszélt, hogy a kiskorú elkövetők életének tönkretétele, de a felnőtt szexuális bűnözők egész életen át tartó nyilvános megbélyegzése is többet árt, mint használ. „Az a cél, hogy ne legyen több áldozat, de az érzelmeink eltávolítanak minket ettől a céltól.”

Az elsőre talán nehezen emészthető gondolatmenet mögött az a logika áll, hogy ha nem tudjuk életük végéig elzárva tartani a különböző súlyú szexuális bűncselekmények elkövetőit, akkor a súlyos büntetés és a különböző korlátozó szabályok mellett a tettesek önmegtartóztatása is létkérdés a potenciális áldozatoknak. Ezt próbálják elősegíteni a különböző terápiák, amelyek hatékonyságát ugyanakkor finoman szólva is korlátozza, ha az alanyok egzisztenciája romokban van és folyamatos zaklatásnak vannak kitéve.

A terápia létjogosultságát egyébként a magyar igazságszolgáltatás is elismeri. A törvény előírja, hogy 18 év alatti személyek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekménynél fel kell ajánlani valamilyen visszaesési kockázatot csökkentő programon való részvételt, és létezik terápiás csoport is magyar börtönben. Az egyik baj az, hogy mivel ez opcionális, az elítéltek túlnyomó többsége nem él a lehetőséggel. A másik, hogy a börtönön kívül nincsenek ilyen programok, nincs a megelőzésre vagy a börtönből kikerülőkre koncentráló, államilag támogatott terápia. 

A pedofilok kezeléséről egy éve igen alapos cikket közlő Magyar Narancs bemutatta Pekáry Lászlót, aki Magyarországon az elmúlt tíz évben a legtöbb pedofilnak próbált pszichológiai segítséget nyújtani. A balassagyarmati börtön pszichológusa 2009-ben indított csoportot volt elítéltekkel, de ennek a kormányzati támogatása egy év után megszűnt, azóta önkéntes alapon dolgozik tovább. Hozzá lehet jelentkezni akkor is, ha valaki még nem követett el semmit, és szeretné, ha ez így is maradna. 

„Legfőbb cél a prevenció, a belátás növelése, egy általános pszichoedukáció. Már az előrelépés, ha a tagoknak és a családnak van minimális rálátása erre a betegségre. Rávezetjük őket arra is, hogy nincs olyan, hogy a gyerek is akarta, mert mindenképpen a felnőtté a felelősség. Próbáljuk elérni, hogy az is visszatartó erő legyen, hogy tudják: a gyereknek lelkileg rosszat tesz a helytelen érintkezés. Nem gyógyító terápiáról beszélünk, csakúgy, mint a drog- és szerencsejáték-függőségnél, hanem egy olyan kontrollmechanizmus kiépítéséről, amivel képesek átfordítani a vágyukat valamilyen legális, elfogadható formába” - nyilatkozta a Narancsnak.

Amikor 2017-ben a kormány bedobta a regiszter tervét, Pekáry volt azon kevesek egyike, akinek volt bátorsága nyíltan ellenezni a módszert. Az nlc.hu-nak azt mondta: „Nem tartom jó ötletnek, ha nyilvános listát készítenek a kiskorúak ellen szexuális bűncselekményt elkövetettekről, mert ez diszkriminatív, a gyilkosok sincsenek kilistázva. Inkább prevenciós foglalkozások kellenének, így a gyerekek tisztában lennének azzal, mi a rossz érintés, és tudnának szólni az illetékeseknek. A börtönben és az után is kellene foglalkozni ezekkel az elkövetőkkel, de erre egy komoly intézményi hálózat is kellene, német példára, mert az hatékonyan működik.”

Mi mindent lehetne még tenni?

A nagy bejelentések után a Kaleta-ügy elhalkult, néhány nap alatt lekerült a címlapokról. De ha a következő hónapokban elindul egy vita a szükséges intézkedésekről, akkor az nagy eséllyel a listázásról, a pedofilok minél kegyetlenebb megbüntetéséről, illetve ezzel szemben a jogállamiság és az Orbán-kormány által 2010-ben még fontosnak tartott „adatvédelmi és személyiségi jogi problémák” körül forog majd. Pedig ez csak nagyon kis szelete a bajoknak és a megoldásoknak.

Ez a cikk elsősorban a magyar politikusok által határozottan követelt, sőt megígért, amerikai típusú nyilvános listákról próbált minél több információt feldolgozni. De azt is bemutatta, hogy ennél sokkal több országban működnek külön rendőrségi adatbázisok, illetve vannak átmeneti megoldások: lehet korlátozni a nyilvánosság elé vitt elkövetők körét egyedi értékelés alapján, lehet hozzáférést adni különböző intézményvezetőknek és így tovább. 

Nem kérdés, hogy a nyilvántartások megakadályozhatnak gyerekek elleni támadásokat. De elő is segíthetnek ilyeneket. A hatásukat nehéz mérni, de egyelőre nem sikerült bizonyítani a hatékonyságukat, miközben több súlyos kockázatot rejtenek magukban. Ilyen az Amerikában látható, de itthon is könnyen elképzelhető, nehezen megállítható folyamat, hogy a politika a nyilvánosság nyomására és a szavazatszerzés érdekében újabb és újabb szigorításokat vezet be, ami egyre több járulékos szenvedést okoz azoknak, akiket elvileg védeni akarnak, a gyerekeknek.

A másik dermesztő lehetőség, hogy a nyilvántartás elvonja az erőforrásokat a többi gyerekvédelmi intézkedéstől.

Az UNICEF által összefogott szakmai szervezetek – köztük az Igazgyöngy, a Kék Vonal és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet – a Kaleta-ügy után petíciót indított összkormányzati lépések sürgetésére. Az eddig 11 ezer aláírással megtámogatott javaslatok között szerepel „a gyermekekkel szembeni szexuális erőszak [miatt] jogerősen elítélt elkövetők adatait tartalmazó elkülönült nyilvántartás”, ami nem egyenlő a nyilvános listával, de még ennek a bevezetését is csak hatástanulmányok elkészítése és alapos szakmai egyeztetések után, „a jogállamiság követelményeinek” figyelembe vételével tartják lehetségesnek.

De van ezen kívül még nyolc másik javaslat: az elkövetők önkéntes vagy kötelező terápiája és foglalkozástól való eltiltása mellett például a gyerekvédelemben dolgozók szakképzése, felvilágosító kampányok a potenciális áldozatoknak és elkövetőknek, vagy hogy a szexuális kizsákmányolás „áldozatai megfelelő minőségű és ideig tartó ellátást és támogatást kaphassanak erre specializálódott országos segítő rendszer keretében.” 

Mint látható, a javaslatok alapvető hiányosságokra mutatnak rá. „Az áldozatok kiszolgáltatottsága, a körülöttük lévő védőháló hiánya aggasztó, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az internet a szexuális ragadozók egyik fő vadászterületévé vált” – írják a gyerekeket segítő szervezetek. Az aláírók között szereplő Hintalovon Alapítvány vezetője, Gyurkó Szilvia szerint 

„ma Magyarországon, ha valaki gyerekként szexuális erőszak áldozatává válik, az állami ellátórendszerben nem kap megfelelő segítséget. 

Még csak az sem biztosított minden esetben, hogy olyan szakértő vizsgálja meg, akinek erre van speciális képesítése. (...) Nincs erre figyelem, nincs erre pénz, és egyáltalán nincs elismerve a rendszerben, hogy a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak egy speciális cselekmény.”

A Kaleta-ügy miatt bejelentett őszi törvényhozás nagy lehetőség a hibák kijavítására, és tragikus lenne, ha a szakemberek által régóta kért intézkedések azért maradnának el, mert a politika, az igazságszolgáltatás, a rendőrség, a gyerekvédelem, a civil szervezetek és a média mind a nyilvános listák megvitatásával, kialakításával, fenntartásával és alkalmazásával lennének elfoglalva.