Hogy jutottunk odáig, hogy mindenki közül pont Orbán Viktor tegye tönkre és vegye el a magyar szurkolóktól az NB1-et?

Járvány hírlevél
A koronavírus és a küzdelem ellene. A helyzet itthon és a világban.

2010. április 24. szombat fontos napja volt a magyar labdarúgásnak. Nemcsak azért, mert Bajner Bálint, a későbbi kvázi-mémfigura valódi gólt fejelt a Lombard Pápa otthonában 3-0-ra nyerő Honvéd mezében. 

Nem is azért, mert a későbbi ezüstérmes Videoton otthonában 0-0-ás döntetlent játszó Fradi összeállítása soha a focitörténetben nem hasonlított ennyire egy Championship-csapatéra, a kezdőben Sam Stockleyval, Tommy Dohertyvel, Jason Morrisonnal és Anthony Eldinggel, a kispadon pedig Craig Short mesterrel. 

A nap azért volt annyira fontos, mert ekkor fordult elő először a magyar történelemben, hogy egy aktív, igazolt focista egy nemrég még igazolt focistának adja át a miniszterelnöki széket, ha sajnos nem is szó szerint. Ez volt ugyanis 43. Sz. Építők SK kapusa, Bajnai Gordon utolsó napja miniszterelnökként. A 2010-es országgyűlési választások másnap megrendezett második fordulója tett hivatalossá azt, amit akkor már réges régen tudott mindenki: a másik focista, Orbán Viktor pártja kétharmados győzelmet arat, hosszú évekre teljesen megváltoztatva azt, amit Magyarország néven ismerünk.

Azt azonban akkor még senki sem sejthette, hogy ezek a változások mit fognak hozni a magyar fociba.

Az ember, aki már az idény kezdete előtt kiégett

E hét péntekjén az MTK-Fradi örökrangadóval indul az NB1. száztizenkilencedik kiírása, az Orbán-korszak tizedik bajnoksága. Nincs ember a Magyar Univerzumban, akit papírforma szerint nálam jobban érdekelhetne ez a meccs. MTK-ultra vagyok, a csapatom most jutott vissza az első osztályba, ahol rögtön a nyitófordulóban a Nagy Történelmi Ellenféllel játszunk örökrangadót, a mi szempontunkból kifejezetten motiváló Erősebb Baszó Kutya vs. Underdog felállásban, ráadásul a Hungária körúti Harmadik Szentélyben. 

És én mégis kiégett vagyok már az első meccs előtt, jóformán meg sem néztem, hogy melyik ellenfél kit igazolt, a bajnokság végeredménye kicsit sem érdekel, sőt kifejezetten nem bánnám, ha megint kiesnénk, mert ennél az NB1-nél szurkolóként még a magyar NB 2 is sokkal érdekesebb.

De hogy a Puhl Sándor butykosába jutottunk idáig? 

És miért van az, hogy messze nemcsak én vagyok kiborulva a NerB1-é tett NB1-en? Hogy lehet az, hogy a NER-ellenességgel igazán nem vádolható, nemrég még a 888-ra is író Pörge Béla fociblogger arról posztol, hogy „az NB I már nem hoz lázba, elfordultam tőle, és az alsóbb osztályokban találom csak meg azt, amiért érdemes meccsre járni” nem beszélve arról, hogy “a Felcsút elleni őszinte és tiszta gyűlöletem nem a kormány ellen szól, és különösen nem a csapat játékosai ellen.”

Ez már nem sport

A 119. magyar bajnokság az első olyan kiírás az NB.1. hosszú történetében, amely már semmilyen szempontból nem definiálható futballeseményként. Sporteseménynek is csak amiatt számít egyáltalán, mert a kormánypárti erősemberek színfalak mögötti szkandermeccsein dőlt el már az is, hogy egyáltalán ki indulhat el benne, illetve a vele párhuzamosan zajló nemzetközi kupákban. 

Nem az a kivételes az Orbán Viktor személyes ízlése szerint mostanra végre tiszta formát öltött Új Típusú Magyar Bajnokságban, hogy az átpolitizált és közpénzből működtetik. A kommunista rendszer focija is ilyen volt természetesen. Sőt, előtte már a nyilas-, az előtt meg a Horthy-rendszer második felének a magyar futballrendszere is.

De még ezeknek is több köze volt a szurkolókhoz, a valódi focihoz, mint a mostaninak. A kádárista és az orbánista foci közötti alapvető különbség annyi, hogy míg az előbbi is politikai alapon osztogatta  támogatásokat és verseny nélkül tartotta el a szcénát állami pénzen, akkoriban legalább fontos szempontnak számított, hogy olyan városok vagy kerületek csapatait tolják meg, ahol voltak szurkolók és/vagy focihagyományok. A focit ugyanis egyfajta feszültségleengedő szelepnek szánták, és feszültség ott tudott kisülni, ahol legalább potenciális nézők is akadtak. 

Az Orbán-ball egyetlen vezérlő elve viszont a nehézsúlyú politikai-gazdasági figurák személyes erősorrendje. 

A magyar foci ma már nem populista népszórakoztató látványosság, hanem egy szűk politikus-oligarcha-kör személyes pöcsmutogatása - egymásnak. A funkciója pontosan ugyanaz, mint egy sportkocsi- vagy jachtgyűjteménynek. 

Ezt az alapvető változást plasztikusan lehet nyomon követni, ha megnézzük, milyen stadionok épültek a 2010 óta tartó arénaépítési hullámban. A klasszikus stadionszerkezetet követő pályák mellett - Groupama Aréna, Sóstói Stadion - ugyanis megjelent egy sosem látott arénatípus: a VIP-szektor-stadion. Vagyis az olyan, jellemzően kisebb méretű stadion, amit jól láthatóan az aránytalanul nagy területet elfoglaló VIP-szektorok miatt húztak fel. Ennek a mintapéldája a bűvös VIP-erdőt formázó felcsúti all inclusive büféaréna, ahol szó szerint alig maradt hely a pórnépnek, de az MTK pályája is eléggé ilyen fejnehéz benyomást kelt.

A Rákosi- és Kádár-rendszerben a futballklubokat a nagy egyenruhás testületek, szakszervezetek és más tömegszervezetek, illetve állami nagyvállalatok tartották el és patronálták. Igazságtalan, mesterséges rendszer volt, előnyöket élvező kedvencekkel, ahol az eredményeket az is befolyásolta, hogy a patrónus szervezetek aktuális vezetői, a miniszterek, tábornokok és vállalatvezetők hogyan feküdtek a Pártban. De még a teljhatalmú Rákosi-rendszer kommunistáiban is volt annyi realitásérzék, hogy a Néphadsereg mondjuk a létező futballhagyományt és szurkolótábort felmutató Kispestet támogatta és fejlesztette világhírű klubcsapattá, nem pedig Farkas Mihály hadügyminiszter szülőhelyének klubját, az Abaújszántó VSE-t.

Idénre jutottunk el odáig, hogy az „erősebb kutya NB1-ezik” elv miatt annyira bizarr összetételű lett az első osztály, ami abstart érdektelenné teszi az egészet.

A bajnokság 12 csapatának egynegyede olyan kiscsapat, amely nem egyszerűen és általában a politika révén lehet NB1-es, hanem kizárólag egy-egy állampárti erősember személyes hatalma révén. Ezek a Felcsút, a Mezőkövesd és a Kisvárda. Ezek mind olyan csapatok, amiket vagy eleve vezető Fidesz-politikus alapított, vagy vezető Fidesz-politikus karolt fel egy-egy jelentéktelen, futballmúlt nélküli, az NB2-ig is ritkán eljutó klubot. Ezek hagyomány és beágyazottság nélküli csapatok, akiknek annak ellenére alig van - vagy egyáltalán nincs - szurkolója, hogy az anyatelepüléseiken a focin kívül nem nagy túlzással nincs más szórakozási lehetőség a piáláson kívül.

Ezeknek a létével nemcsak az a probléma, hogy elveszik a helyet a vagy szurkolókkal vagy hagyományokkal rendelkező focivárosok csapatai elől, hanem az is, hogy a vetélytársak szurkolóinak is elveszik a kedvét az élettől is. Legyél bármennyire szenvedélyes drukkker, egy Kisvárda vagy Felcsút elleni meccs tuti nem fog semennyire felizgatni. Ezeket a csapatokat igazán még gyűlölni sem lehet, annyira jelentéktelenek. Oké, a honvédosoknak mondjuk mindig ünnep a Puskás nevét ellopó Felcsút elleni meccs. És amúgy is, hogy gyűlölködne az ember politikai alapon, amikor a tulajdonos/patrónus/klubelnök miatt 12 indulóból minimum 9 minősíthető NER-csapatnak, köztük sajnos az enyém is?

Ki könyököl jobban?

Az érdektelenséget növeli az is, hogy a politikai titánok és oligarchák - és így csapataik - erősorrendje egy ennyire központosított, egyetlen személy körül gravitáló rendszerben, mint a NER, kizárólag az origótól, vagyis Orbán Viktortól való távolságtól és az ebből eredő érdekervényesítő képességtől függ. Ezért annyira aránytalan az állami források elosztása, hogy bajnok vagy a Fidesz választási győzelmeit szállító pártigazgató elnökölte Fradi, vagy az Orbán kötélbarátjának tulajdonában lévő Vidi lehet csak. És persze kizárólag Orbán személyes döntésétől függ, hogy a Puskás Akadémiát is beemeli-e az állandó - és kizárólagos - bajnokesélyesek közé. Évekig úgy tűnt, hogy az Egyeduralkodóban van annyi populista álszerénység, hogy a faluja általa alapított csapatát soha ne tegye bajnokká. De a tavalyi szezon szégyenteljes hajrája, amikor a Főnök rácsapott az elszemtelenedett NAV-elnök-államtitkár, Tállai András kezére és a bírók valahogy a Puskást hozták be harmadiknak, nemzetközi kupaselejtezős helyre, megmutatta, hogy itt sem lehetünk biztosak semmiben.

Az Új Típusú Bajnokság igazából csak a politológusoknak és kremlinológusoknak lehet szórakoztató. Az MTK-nak például ugyan egy Orbánhoz személyesen közelálló szuperkáder, Deutsch Tamás az elnöke - és a makacs lelátói pletykák szerint a színfalak mögött talán tulajdonosa is - de az ő kijáróképessége a jelek szerint elmaradt Seszták Miklós bukott fejlesztési miniszterétől, aki a NER fociévtizedében eddig lelobbizta őt és jobban tolta a Kisvárdát. 

Az is a NER belső ranglistáján múlt, hogy tavaly egy hagyományosan szurkolókat is vonzó vidéki csapat, a Zalaegerszeg is feljutott, ennek ugyanis egy emelkedőben lévő, építőcég-tulajdonos NER-báró a tulaja.

MTK-sként fura lenne azt mondanom, hogy ebben az NB1-ben önmagában az a zavaró, hogy milyen NER-csapatok a résztvevői. Az igazán zavaró az, hogy a jórészt politikai alapon jelenlévő NB1-es kvázi-csapatok olyanok elől veszik el a helyet, akik ellen szurkolóként legalább érdekes lenne játszani. Miközben az NB1-ben Budafokok játszanak Kisvárdákkal, Felcsútokkal és Mezőkövesdekkel, az NB2-be szorultak olyanok, mint DVSC, Győri ETO, Vasas, PMFC, Szombathelyi Haladás, Békéscsaba és a Nyíregyháza. 

Jogos közbevetésnek tűnhet ezen a ponton, hogy mi ez a komcsi nosztalgia. De mivel azt a focivilágot ugyanúgy a fennálló hatalom közvetlen pénzátutalásai tartották életben, mint a mostanit, az összehasonlítás abszolúte releváns.

Aminél a náciskodás is jobb volt

A ma élő szurkolók szocializációs alapélményként sorrendben a központilag tervezett komcsi focit, a kilencvenes és kétezres évek bűnözők uralta káoszfociját és az Orbán-ballt ismerik „magyar foci” néven. 

Soha nem hittem volna, hogy valaha is ezt mondom, de annál, ami most van, még a az elmúlt két évtized kriminálfutballja is izgalmasabb és nézhetőbb volt. Pedig MTK-szurkolóként akkor néha majdnem szó szerint a bőrömön éreztem a lelátói és stadionon kívüli rasszizmus és az ultracsoportok egy részét behálózó szervezett bűnözés veszélyeit. Akkoriban tényleg visszataszító és gyakran kifejezetten ijesztő audioélmény volt magyar bajnokikra járni. A lepattant stadionokban több mint gyanús alakok tulajdonában lévő csapatok rémisztő szurkolói teremtettek néha undorító, néha rémisztő hangulatot. A több mint gyanús alakok tulajdonában lévő csapatok ma vadonatúj, pöpec stadionokban játszanak bármiféle hangulat és szurkolók nélkül. Ez hosszú távon bizarr módon az előző stílusnál is rosszabbul hat az emberre.

De hol vannak a magyarok?

Ebben a hanyatlásban nem kis szerepe van annak, hogy a szavak és a valóság között az Orbán-univerzumon belül meglepő módon talán a fociban van a legnagyobb különbség. Ha van egyetlen szelete a való  életnek, ahol Orbán nacionalista jelszavai jelenthetnének valamit, akkor az a foci. Bár ez az egyik legkozmopolitább sport, amennyiben a pályán és a lelátón is tényleg csak az számít, hogy ki mennyire jó, és bármilyen csapat bármilyen származású és meggyőződésű szurkolója imádni fog bárkit, aki az ő mezét viseli és jobb az ellenfeleknél, egy magyar szurkoló mindig könnyebben szeret meg egy magyar játékost, mint egy nem magyart. Ehhez képest a NerB1-ben a csapatok erejét az jelzi, hogy melyikben több a bálás külföldi. 

Kifejezetten meglepő, hogy a rezsim és Orbán személyes retorikája ellenére meg sem próbáltak létrehozni mondjuk egy döntően magyar játékosokból álló kirakatcsapatot. A jó értelemben vett nacionalista hagyományait a legdurvább kommunista elnyomás alatt is megőrző Fradi ebből a szempontból rosszabb lett, mint a Pini-féle, szezononként az embercsempészet gyanúját is felvető mennyiségű légióst igazoló Honvéd volt annak idején, csak itt bálás afrikaiak helyett ömlesztett dél-balkániakban és ukránokban utaznak.

Az élet más területein a kőfalnak is homlokkal nekirontó rendszer a fociban ellenpróba nélkül elfogadta azt a közkeletű taxisbölcsességet, hogy a magyar játékos túl drága, a megoldás a leértékelt külföldi. Annál is meglepőbb ez, mert az utánpótlásképzésre lényegében korlátlan források álltak ás állnak a rendelkezésükre.

Fejétől bűzlik

A legárulkodóbb az, ami a Puskás Akadémiával történt. Nincs semmi zsurnaliszta túlzás abban, hogy a csapatot megalapító Orbán Viktor magánembernek magyar szinten korlátlan anyagi források álltak rendelkezésre ahhoz, hogy megvalósítsa a személyes fociálmait. 

Csinálhatott volna bármit. Tényleg bármit.

Megvalósíthatta volna azt az akadémiáján jól kiképzett fiatalok felfuttatására és eladására épülő, nem eredményhajhász  modellt, amiről kezdetben beszélt. (Ami ráadásul bizniszszempontból is az egyik legreálisabb út egy új alapítású, feltörekvő klubnak.) Ha annyira imádja a fiatalkora fociközegét, amennyire az lesüt róla, a Felcsút lehetett volna a kétezres évek magyar focistáinak luxuselfekvője is akadémistákkal megspékelve. (Tettek is lépéseket ebbe az irányba.)  Vagy csinálhatott volna kirakatcsapatot az aktuálisan legjobb magyarokból. Ehelyett mi lett a vége? Sok bálás külföldi, minimális magyar részvétellel, jelzésszerű mennyiségű akadémistával, a rövidtávú eredményre kihegyezve. Ennyire az elmúlt két évtized hirtelen feltűnő majd ugyanúgy elpárolgó focikeresztapái is képesek voltak.

A miniszterelnök mégcsak arra sem hivatkozhat, hogy mi köze neki a bajnokság összetételéhez. A legújabb kori magyar futball olyan mértékben támaszkodik a közvetlen állami kifizetésekre és az eggyel áttételesebb állami támogatásokra, mint utoljára a nyolcvanas években, így az, hogy ki jut fel az NB1-be, igen jelentős részben az állampárti akarattól függ. Ezzel a haveri alapon osztogatott pénzesővel a rendszer persze sok más mellett a magyar foci magyar utánpótlását is kinyírja. A klubtulajdonosok semmilyen szempontból nem motiváltak, hogy magyar tehetségeket találjanak, neveljenek ki, majd adjanak el, mert az energiáikat és az idejüket sokkal racionálisabb az állami forrásokért folytatott lobbizásra fordítaniuk. Ebben a rendszerben nem kivétel, hanem hülye az, aki 12-16 éves magyar gyerekekkel bajlódik. A főszereplők pedig annyira semmiképp se hülyék, hogy beleessenek ebbe a hibába.

Az a vicc, hogy a nagyközönség pont az Orbáni focireform azon elemén hörög a legtöbbet – alkalomadtán még egyes fideszesek is – ami relatíve a legkevésbé káros és elcseszett, vagyis a stadionépítéseken. Az persze igaz, hogy a felépült stadionok jelentős része vagy megindokolhatatlan – Kisvárda – vagy megalomániásan, feleslegesen nagy – Debrecen, Székesfehérvár – és pazarlóan fenntartható – Szombathely –, de normális stadionokra legalább tényleg szükség van egy kulturált országban, hiszen a futball, utálják akármennyien, a legnépszerűbb társas szórakozás az ivászat után.

De a felépült stadionok legalább normális minőségűek és elvben lehetővé tennék, hogy sokan járjanak meccsre. A futballélet oligarchaversennyé züllesztése viszont hosszú távon ennél is több pénzt visz el, ráadásul elüldözi a potenciális meccsre járókat.

Én tökéletes tesztalany vagyok az orbáni focireform által okozott károk demonstrálásához. Amióta rendszeresen járok meccsre, a hazai MTK-meccsek és a válogatott fellépései mellett minden évben eljártam párszor más csapatokat is megnézni. Volt, hogy Jáni barátom miatt az aktuálisan jól pörgő Vasasra jártam ki, de amikor a BVSC rakétázott váratlanul, az ő bajnoki döntőnek beillő, ráadásul Fradi elleni meccsükre mentem el a Népstadionba, amikor a Dunaújváros lett menő, rájuk lettem kíváncsi, amikor meg mindenki azt mondta, hogy a kis Lisztes lesz az új nemtomki, akkor még a rettegett Fradi-pályára is simán jegyet váltottam, hogy megnézzem.

Most bezzeg már évek óta egészen perverz ötletnek tűnne akárcsak felvetni is, hogy elmenjek egy nem MTK-meccsre. Inkább a mozgásszínház, élő szitárkísérettel és ajándék gyökérkezeléssel! Idén pedig odáig jutottunk, hogy úgy kell ismételgetnem magamnak, hogy legalább a saját meccseinkre kutya kötelességem kimenni.

Megkérdeztem Pörge Bélát, hogy ő mit tervez az idén. Azt válaszolta, hogy:

„Na, nem tervezek túl sok NB I-es meccsre menni, a Budafokot meg akarom nézni egyszer otthon, azért mégiscsak nagy szó, hogy lesz budai csapat az nb1-ben, meg egy-két Újpest-meccsre talán kimegyek, bár egyelőre egyáltalán nem vagyok lelkes.”

És ő még egy boldog szerencse fia, akinek az igazi csapata az első osztálynál sokkal szórakoztatóbb NB3-ban menő III. Kerület. 

Itt tartunk.

Borítókép: Kiss Bence, eredeti fotó: Fischer Zoltán/Miniszterelnöki Sajtóiroda/MTI/MTVA