Fiatal felnőttek, akiknél a kiégés az alapállapot

444 Hírlevelek
Hírleveleink házhoz visznek mindent, amit tudni kell.

Évek óta terveztem írni egy cikket a halogatásról, de végül sosem jött össze. Ez nem egy béna vicc kezdete, hanem egy régi problémám újabb felbukkanása: hiába a rengeteg ötlet, a felmerülő témák, a sok-sok tennivaló, rendszeresen képtelen vagyok utolérni magam. Sokszor az se segít semmit, ha összeírom a teendőket, a rákövetkező alkalommal szinte teljesen ugyanazt a listát állítom elő újra. 

Van, amikor egészen banális dolgok is kifognak rajtam: egy számla befizetését vagy a háziorvos felhívását képes vagyok szinte bármeddig halogatni, miközben ott ülök a számítógép előtt, és mindennek pár perc alatt a végére érhetnék. 

A halogatással való szembenézést végül úgy próbáltam megoldani, hogy elkezdtem utána olvasni a témának, és elég hamar kiderült, hogy rengetegen vagyunk a világban, akik ugyanezzel küzdünk. És sokak egyik közös felismerése az volt, hogy mennyire nem ér semmit az a tanács, hogy ha nem tudsz a végére érni a dolgoknak, akkor csak szedd össze magad, és sikerülni fog. 

A kiégett generáció 

Az utánaolvasás időszakában jött szembe velem egy cikk, ami nagyon kilógott a többi közül, mert a halogatást egy jóval szélesebb társadalmi kontextusban vizsgálta, és arra jutott, hogy a fiatal felnőttek generációja egyszerűen rettentően kiégett. Anne Helen Petersen 2019 januárjában írt saját tapasztalatairól a Buzzfeeden, és cikkét döbbenetesen nagy érdeklődés kísérte. Pár nap alatt több mint hétmillióan kattintottak rá, világszerte rengeteg lap kapta fel a témát, Petersen pedig heteken át napi több ezer levelet kapott olyan fiataloktól, akik magukra ismertek a cikkében. 

Nem arról van szó, hogy akár Petersen, akár a neki író fiatalok láblógatva üldögéltek volna otthon, és a semmittevésük miatt halogatták volna a végtelenségig az elintéznivalóikat. Épp ellenkezőleg: saját élettapasztalataikban az volt a közös, hogy mindannyian ezerféle dolgot csináltak egyszerre, különféle munkák, tanulmányok és projektek mellett próbálták valahogy egyben tartani a párkapcsolatukat vagy a baráti kapcsolataikat, és közben mégis folyamatosan úgy érezték, hogy minden kicsúszik a kezeik közül. Amit megéltek, az nem egyszerűen fáradtság vagy kimerültség volt, mert azoknál előbb-utóbb eljön egy pillanat, amikor a tested közbelép, és összeomlasz. De a kiégés nem ilyen, és épp ez benne az igazán veszélyes: az egyik napról a másikra átvergődve akár évekig is fennmaradhat ez az állapot, miközben úgy érzed, hogy folyamatosan el vagy maradva mindennel, és semmi értelme annak, amit csinálsz. 

Petersen számára az egyik nagy felismerés az lett, hogy egy nagyon sokak által megélt tapasztalatot írt le, amiről addig alig beszélt valaki, mivel hiányoztak ehhez a közös fogalmak. Cikke hatását látva összeállított egy kérdőívet, és faggatni kezdte az amerikai húszon- és harmincéveseket, hogy meséljenek saját tapasztalataikról. Ezekre az interjúkra támaszkodva a cikkét egy egész könyvvé bővítette tovább, ami ősszel jelent meg Képtelen vagyok: Hogyan váltak a milleniálok a kiégett generációvá (Can't Even: How Millennials Became the Burnout Generation) címmel. És ugyan a Petersen könyvében megszólaló fiatalok mind amerikaiak, de az általuk elmesélt tapasztalatok és problémák jelentős része a világ számos országában, így nálunk is ismerősen hangozhatnak. 

A Can't Even lapjain végig milleniálokról van szó, de magyarul ez elég szerencsétlenül hangzik, ráadásul Petersen lazán használja ezt a kategóriát: azokat a fiatalokat érti ide, akik 1980 és 2000 között születtek. Itthon ezt a halmazt mostanában leggyakrabban a fiatal felnőttek név alatt szokás összefogni, alighanem elsősorban az ez alatt a név alatt futó, sok ezer taggal rendelkező netes életvezetési csoportok nyomán. 

Petersen könyvének egyik fontos felismerése, hogy bár itt egyéni élethelyzetekről és egyéni kiégéstörténetekről van szó, de pont e történetek közötti hasonlóság mutatja meg, hogy nem egyéni, hanem társadalmi problémáról kell beszélnünk. Amit nem fogunk tudni megoldani, ha kicsit okosabban szervezzük az életünket, ha beszerzünk még egy appot, ami segít összerendezni a napi teendőket, ha még jobban odafigyelünk arra, hogy egészségesen étkezzünk. Hanem hátrébb kell lépni egyet, és megnézni, mi okozza ezt az egészet. 

Pékek helyett gépek

A kiégés okait kutatva Petersen könyvében nagyon hangsúlyossá válik az az állítás, hogy alapvetően nincs rendben, ahogyan dolgozunk. Ez persze nem egy eredeti felismerés, Petersen sem állít ilyesmit: az elmúlt években egymást érték az elemzések meg könyvek arról, hogy mennyire egészségtelen az, ahogy a munkánk az életünk egyre több szegletébe beszivárog, és mennyire védtelennek bizonyultunk ezzel a tendenciával szemben.

Nagyon hasonló témákról írt például az elmúlt évek eléggé felkapott filozófusa, a koreai-német Byung-Chul Han, akinek gondolatairól tavaly már hosszabban írtam. Csak míg Han inkább e probléma filozófiai gyökereit keresi, addig Petersen számára sokkal inkább a gyakorlati részek az érdekesek. 

Petersent és Hant, illetve a rengeteg további szerzőt, akik a modern munka jellemzőit kutatják, általában egy alapvető ellentét felismerése köti össze: 

miközben a 20. század második felére a fejlett országokban a munka a társadalmi viszonyaink legfontosabb és szinte egyetlen szervezőelvévé vált, közben felszámolódtak azok a gazdasági és társadalmi feltételek, melyek megalapoztak ennek. 

Egy jó ideje már sokunknak a munka alakítja az életritmusunkat, ez tagolja a napjainkat, a munkánk révén teszünk szert társas kapcsolatokra, sokan a munkavállalás perspektívája felől döntenek a gyerekeik iskoláztatásáról, és még az időskori éveink minősége is legtöbbször azon múlik, hogy előtte hogyan teljesítettünk a munka világában. De a munka ennyire erőteljes társadalmi felértékelődésével párhuzamosan a hetvenes évektől kezdve fokozatosan elkezdtek visszaszorulni a stabil, kiszámítható munkahelyek, és elkezdett radikálisan átalakulni az is, hogy mit értünk munka alatt. 

Ezt a változást számomra leginkább talán az amerikai szociológus, Richard Sennett kutatása tette kézzelfoghatóvá. Sennett 1977-ben egy bostoni pékségben végzett terepmunkát, ahol a helyi görög bevándorló közösség tagjai dolgoztak. A munkaviszonyok egyáltalán nem voltak ideálisak, a munkához nagyon korán kellett kelni, fizikailag is megterhelő volt, a jó minőségű péksütemények elkészítéséhez évek alatt megszerzett tudásra volt szükség. Szó sincs arról, hogy a pékségben ekkor dolgozók különösebben szerették volna a munkájukat, ugyanakkor adott számukra egyfajta presztízst a közösségen belül, hiszen nem olyasvalami volt, amit bárki el tudott volna végezni.

Sennett 21 évvel később, 1998-ban ismét visszatért a pékségbe, hogy folytassa a kutatását, és egész másmilyen viszonyokat talált: ekkor már modern sütödei gépek végezték a munka jelentős részét, az alkalmazottak feladata leginkább a megfelelő gombok megnyomása volt. Emiatt aztán már nem is egy közösség összeszokott tagjai dolgoztak itt, szakszervezettel a hátuk mögött, hanem a legkülönfélébb háttérből érkező fiatalok, akinek már semmiféle kötődése nem volt a munkához, amit végeztek. 

Nem arról van szó, hogy bárki romantizálni akarná a régi, sokszor igen kemény viszonyokat, de azt fontos látni, hogy egy alapvető változásról van szó. Sennett szerint az 1998-ban a pékségben dolgozók számára a munkájuk egyáltalán nem képezte az identitásuk alapját, és egyáltalán nem tekintettek magukra pékekként. A legtöbben csak pár hónapra terveztek előre ezen a helyen, de közben fogalmuk se volt róla, hogy mit fognak csinálni egy év múlva ilyenkor. 

Nem voltak dühösek vagy elidegenedve a munkájuktól, ugyanis még ehhez is az kellett volna, hogy érzelmileg jobban bevonódjanak. Leginkább csak közömbösek voltak: bár Sennett még nem használja ezt a fogalmat, de a leírása alapján elég egyértelmű, hogy ki voltak égve. 

És 1998 óta azt látni, hogy egyre több és több munkatípusnál történtek hasonló változások: az automatizáció előretörése miatt sokkal több munka vált könnyebben elvégezhetővé, egyre több munkatípus van, amely már nem igényel különleges szaktudást, és ezek a folyamatok is mind hozzájárultak ahhoz, hogy nő az értelmetlen, teljesen felesleges munkakörök aránya. Ezek azok, amiket a közelmúltban meghalt nagyszerű antropológus, David Graeber bullshit munkáknak nevezett (Graeber erről szóló könyve nemrég megjelent magyarul.)

Az egyéni felelősség egyeduralma 

De a technológiai változás csak az egyik oldalát jelenti az átalakulásoknak: legalább ennyire fontos az a gazdasági fordulat, ami a hetvenes évektől kezdve bomlott ki. Ennek a fordulatnak a fő összetevőit foglalja össze a német szociológus, Wolfgang Streeck, aki a kapitalizmus történetét válságok sorozataként elemzi. 

Streeck szerint az, hogy az emberek többsége ma nem így, azaz sorozatos válságok történeteként tekint a kapitalizmusra, elsősorban az ötvenes évek gazdasági sikerének tudható be: a világháború sokkja után egy olyan gazdasági növekedéssel megáldott időszak alakult ki a nyugati országokban, amely a mai napig meghatározza a kapitalizmusról alkotott fogalmainkat és elvárásainkat, és melyben egy rövid időre úgy nézett ki, hogy elképzelhető a munka és a tőke érdekeinek összeegyeztetése. 

De Streeck szerint az ötvenes évek sikeressége éppen a kivételt jelentette, és a rövid időre létrejött idilli állapot hamar fenntarthatlanná vált. A hatvanas években az egyre nagyobb jóléti kiadások és a megerősödött szakszervezetek már egyre nagyobb terhet jelentettek a gazdasági szereplők számára, a hetvenes évek válsághulláma pedig végleg felrúgta a kiegyezést: Streeck elemzése szerint az elszabaduló inflációra az angolszász országokban hatalomra kerülő neoliberális kormányok egy komoly tabu felvállalásával válaszoltak, és szabadjára engedték a munkanélküliséget, felrúgva ezzel a második világháború óta élő meggyőződést, hogy a munkanélküliség növekedése aláásná mind az aktuális kormánynak, mind akár magának a rendszernek a politikai támogatottságát. A világ számos kormánya kíváncsian figyelte a Ronald Reagan és Margaret Thatcher vezette kísérletet, és utána elég gyorsan elkezdték a saját országaikban is alkalmazni a receptet. 

Az átalakulás veszteseit persze valamennyire kárpótolni kellett, és ezt a kormányok eleinte államadósságból, majd a kilencvenes évektől kezdve egyre inkább különféle kedvezményes lakossági hitelekkel oldották meg. Innentől kezdve az állam adósságait egyre növekvő mértékben magánadósságokkal helyettesítik. Azaz az állam elismerte, hogy a munkaerőpiac nem tud mindenkinek lehetőséget kínálni, de a kiszorulókat egyre inkább személyes adósságvállalásra ösztönözték. 

Ezt a gazdasági váltást kísérte szorosan az ekkor meghatározóvá váló ideológia, ami személyes felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozta, és ami a mai napig rendkívül meghatározó maradt. 

Mindez egy olyan időszakban ment végbe, amikor a hagyományos, élethosszig tartó karriert jelentő munkahelyek száma fokozatosan csökkenni kezdett, a határozatlan időre szóló munkaszerződések világát egyre inkább felváltotta egy sokkal rugalmasabb munkaerőpiac, terjedni kezdtek a különféle megbízási szerződéses, projektalapú, részmunkaidős foglalkoztatási formák. Közben folyamatosan lazultak a vállalatokra vonatkozó szabályok, miközben a szakszervezetek jelentőségét ahol csak lehetett, visszaszorították. 

Ezek a változások ágyaztak meg annak a munkakörnyezetnek, amely a világ nagyon sok országában a munkaerőpiacra lépő fiatalok sajátja lett. 

A járvány előtt Magyarországtól az Egyesült Államokig a világ számos országából lehetett hallani arról, hogy az elmúlt években mennyire sok új munkahely jött létre, mennyire alacsony a munkanélküliség. Csakhogy ezek már jellemzően nem azok a munkák, melyekre egy életutat lehetne építeni. Van olyan elemzés, mely szerint a 2005 és 2015 között létrejött új amerikai munkahelyek szinte mindegyike úgynevezett alternatív munkahely volt, azaz megbízásos szerződéses, részmunkaidős, beugrós vagy egyéb alkategóriába tartozó, és nem a hagyományos, fix munkaidős, határozatlan idejű szerződéses munka, teljes értékű egészségügyi és nyugdíj-járulékokkal. 

Az atipikus, részmunkaidős munkahelyek terjedését látni Európában is: a Wall Street Journal 2019-ben közölt egy részletes riportot arról, hogy hogyan válnak egyre meghatározóbbá a különféle ideiglenes- és részmunkák a kontinensen is: Nagy-Britanniában például a 2008-as válság óta létrejött összes új munkahely kétharmada volt nem teljes állás, hanem valamilyen alternatív forma, és hasonló folyamatokat látni az összes többi országból is.  

Azaz hiába a teljes foglalkoztatottságról szóló sikerpropaganda, radikálisan megváltozott az a munkakörnyezet, melyben ez megvalósul: e változások miatt szokás a prekariátus, mint önálló osztály megjelenéséről beszélni. A prekariátusba tartoznak azok, akiknek mind a gazdasági, mind a társadalmi státuszuk törékeny, és olyan állásokban kell dolgozzanak, mely mögött nincs semmiféle állami védőháló, maximum a családjuk támogatására számíthatnak. 

A prekariátus növekedéséhez kellett egy további alapvető változás is a nyugati kapitalizmus működésében: a hetvenes évektől egyre látványosabb az a tendencia, hogy a gazdaság sok helyen úgy tud növekedni, hogy közben nagyon sokak élethelyzete nem javul. Petersen könyvében egy sor tényezőt felsorol, melyek ebbe az irányba hatnak: ilyen például a vállalatok folyamatos karcsúsítási kényszere, azaz amikor külső tanácsadócégek részvételével egyre több és több feladatkört szerveznek ki alvállalkozóknak. Ez jelentősen tudja növelni a részvények értékét, miközben nagyon sokak lába alól húzta ki a stabil talajt. 

E folyamatok eredményeként is történhetett meg, hogy a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve egyre határozottabban vált el egymástól a vállalat érdeke a munkavállalók többségének érdekétől. Ez az ellentmondás nagyon látványossá vált tavaly az Egyesült Államokban, amikor a járvány következtében rengetegen veszítették el a munkájukat, sok család került nagyon nehéz helyzetbe, de közben az amerikai tőzsde részvényindexei mégis szárnyaltak. 

De hiába ez a sok változás, a munkáról és a munka társadalmi szerepéről való fogalmainkat még mindig az ötvenes évek nyugati tapasztalatai táplálják, az uralkodó narratíva pedig az, hogy nem szabad panaszkodni a rossz munkakörülmények miatt, hiszen örülj, hogy egyáltalán van munkád. 

Megroppanó középosztályok

A stabil, kiszámítható munkahelyek visszaszorulása szorosan összefügg azzal, hogy számos országban a középosztálybeli családokba születő fiataloknak egyre nehezebb fenntartani a státuszukat. A középosztálybeliség ugyanis olyasvalami, amit generációról generációra meg kell erősíteni. Azok, akik a nyugati társadalmak leggazdagabb, illetve szegényebb rétegeibe születnek, nagy eséllyel számíthatnak arra, hogy ott is fogják leélni az életüket. Egyéni lecsúszás-, illetve sikertörténeteket persze ismerni, de ez az alapvető képen nem változtat. Ezzel szemben a középosztállyal más a helyzet: azok, akik egy középosztálybeli családba születnek bele, életük során végig küzdeniük kell azért, hogy ezt a státuszt, annak minden privilégiumával együtt fenntartsák. 

Ez az életen át tartó küzdelem hatalmas terhet rak az emberre, és sokan észre se veszik, de ez a szemlélet meghatározó abban is, ahogy aztán a gyerekeik neveléséhez is viszonyultak. Petersen számos tanulmányt idézve ír arról, hogy ez lehet az egyik fontos töréspont az úgynevezett boomerek, azaz azok között, akik nagyjából valamikor 1945 és 1964 között születtek, illetve az utánuk következő generációk között, melyek tagjai számára sokkal kevésbé meghatározó ez a középosztálybeli státusz.

Elsősorban azért, mert maga ez a státusz jóval törékenyebbé vált: az elmúlt években sokat lehetett olvasni arról, hogy világszerte számos fejlett országban évtizedek óta hogyan zsugorodik össze a középosztályok mérete a társadalmak egészén belül. A stabil munkahelyek megszűnése, a jóléti szolgáltatások visszaszorítása, a társadalombiztosítás és a szociális ellátás privatizációja miatt egyre többen és többen lettek, akiknek odalett a kiszámíthatóság és a tervezhetőség az életből. 

A megszorítások ellen tüntetők Franciaországban, 2019-ben, a sárgamellényes tüntetések idején Fotó: PHILIPPE HUGUEN/AFP

Ezeket a folyamatokat Magyarországon is látni. Az ELTE szociológusa, Éber Márk Áron ősszel megjelent könyvében, A cseppben nagyon alaposan mutatta be, hogy a globális gazdaságnak rendkívül kitett magyar társadalom osztályszerkezete hogyan polarizálódott az elmúlt évtizedekben. A csepp metafora válasz Kolosi Tamás ismert, 1987-es „terhes babapiskóta”-képére, mely úgy írja le a társadalmat, mint amiben van egy szűk elit, illetve egy szűk leszakadt réteg, ehhez képest pedig egy erőteljes és masszív középosztály. Éber szerint azonban ez a piskótalak maximum eszményképként alkalmazható Magyarországra, és a magyar társadalom sokkal inkább egy lefelé elnyúló csepp alakjára hasonlít: felül a tűszerűen vékony felső réteg, míg alul szétnyúlva a társadalom többsége. 

És ezekre a globális folyamatokra még rá is erősít az a hazai politikai környezet: a munkaadóknak kedvező, egyre rugalmasabbá váló foglalkoztatási szabályok, a visszaszorított vagy eljelentéktelenített szakszervezetek, a kollektív szerződések hiánya, az egész Európai Unióban kiugróan rövid ideig járó álláskeresői támogatás, vagy például legutóbb a jóhiszemű kisadozókat is megszívató katás szigorítások mind ebbe az irányba hatnak. 

A középosztályok megingásának egy másik következménye Petersen szerint, hogy sok családban érzékelve az egzisztenciális fenyegetettséget, alapvetően változtak meg a szülői prioritások. Persze, az teljesen érthető, ha egy családban fontos, hogy a gyerek jól teljesítsen az iskolában, de Petersen szerint itt már többről van szó, és egyre több családban ma már a gyereknevelés során szinte minden a munkaerőpiacra való felkészítésről szól: az iskolai munka gyakorlatilag a diákok későbbi munkahelyi képességeinek kialakítását szolgálja. 

Így már gyerekkortól meghatározóvá válik az a felfogás, hogy minden egyes cselekedetünk értékelhető és összemérhető kell legyen, hogy a tökéletesedés és a teljesítményelv kell meghatározzon mindent, amibe csak belefogunk. 

„Építsd az önéletrajzod, juss be a felsőoktatásba, építsd az önéletrajzod, menj el gyakornoknak, építsd az önéletrajzod, szerezz kapcsolatokat LinkedIn-en, építsd az önéletrajzod, tedd a dolgod abban a lélekölően alacsony szintű pozícióban, amiért mások szerint hálásnak kéne lenned, építsd az önéletrajzod, menj előre, és végül majd meg fogod találni azt a tökéletes, stabil, kielégítő, jól fizető munkát, ami garantálja a helyedet a középosztályban.”

– írja könyvében Petersen, aki szerint épp ezek az ígéretek váltak egyre hiteltelenebbé sok fiatal számára. Aki ugyanis az elmúlt időszakban lépett be a munkaerőpiacra, az elég pontosan látja, hogy ez az út valójában már évtizedek óta rendkívül meredek, és nagyon nehéz rajta boldogulni a megfelelő kapcsolatok és kulturális tőke nélkül. De ha tudsz is haladni rajta, a végére beígért stabil munkahely akkor sincs nincs garantálva.

Ahogy nem garantál semmit az sem, ha a felsőoktatásból jössz: soha senki nem vitatkozna azzal az állítással, hogy általában mind az egyéneknek, mind a társadalomnak hasznos, ha minél többen minél többet tanulnak. De azzal a kérdéssel érdemes lenne foglalkozni, hogy mekkora személyes áldozatot érdemes ezért vállalnia az embereknek. 

Az Egyesült Államokban például komoly problémát jelent, hogy rengetegen nagyon eladósodtak, csak azért, hogy elvégezzenek egy főiskolát vagy egy egyetemet, és utána ott állnak egy diplomával a kezükben, és nem találnak a képzettségüknek megfelelő munkát. Az persze világos, hogy a felsőoktatás során egy rakás olyan képességet és tudást is elsajátít az ember, amit aztán számos más területen is alkalmazhat, de attól még felmerül, hogy az a jelenlegi rendszer, melyben rengetegen adósodnak el felnőtt életük kezdetére, tényleg a lehető legjobban kitalált rendszer-e. (Ez a probléma Magyarországon egyelőre szerencsére kevésbé van jelen, de az egyetemek magánalapítványok kezére történő átjátszása felvet némi aggodalmat.)

És vannak, akik szerint a fiatal generáció túlképzettsége akár súlyos társadalmi feszültségekhez is vezethet. Ezt állítja például a történelmi gigastruktúrákban gondolkodó történész, Peter Turchin, aki tíz évvel ezelőtt megjósolta, hogy 2020-ra komoly forrongások lehetnek az Egyesült Államokban, és aki az egyik legnagyobb problémát épp a túl sok magasan iskolázott emberben látja, akik nem találnak a végzettségüknek megfelelő munkát. 

Turchin szerint nem először sújtja elit-túltermelési válság az országot, és a korábbi alkalmak is mindig feszültségekhez vezettek. A túltermelési válságot az okozza, hogy egyszerűen nem tudnak olyan mértékben létrejönni magas képzettséget igénylő, presztízst, befolyást és pénzt ígérő munkahelyek, mint amilyen arányban kikerülnek magasan képzett fiatalok a felsőoktatásból. Azaz az egyes pozíciókért egyre komolyabb tolongás indul be, azok pedig, akik végül csalódni kénytelenek, könnyen egy ellenelit alakításába foghatnak. 

Az ellenelitek természetes szövetségesei pedig azok lehetnek, akik szintén úgy érzik, hogy a saját anyagi helyzetük rosszabbra fordult. Például a globalizáció következtében a nyugati országokban a gazdasági és társadalmi státuszt vesztő munkásosztályok tagjai vagy akár azok a fiatalok, akik kevésbé magas végzettséggel, de szintén nem találják helyüket a munkaerőpiacon. 

Szeresd a munkádat 

A modern kapitalizmus ígérete úgy hangzik, hogy ott áll előtted minden lehetőség, csak rajtad múlik, hogy mit kezdesz vele. Ennek az egyéni felelősségnek a hangsúlyozása talál telibe sok olyan fiatal felnőttet, akik eleve egy kettős szorításból érkeznek a munkaerőpiacra.

 Egyrészt szüleik felől ott az igény, hogy a család státuszát megőrző, stabil egzisztenciát alakítsanak ki, másrészt viszont erős a kortárs nyomás is, hogy olyan munkát találjanak maguknak, ami menő, amiben kibontakozhatnak, megvalósíthatják önmagukat. 

Petersen sokat ír a „menő munkahelyek” ígéretének modern jelenségéről: ezek azok az elsősorban kreatív szakmák, melyekhez olyan nagyfokú társadalmi presztízs társul, hogy az sokszor segít elfedni, hogy az ezeken a munkahelyeken dolgozó fiatalok milyen óriási mértékben engedik magukat kizsákmányolni.

Egy menő startupnál vagy egy fiatalok körében felkapott kreatív vállalkozásnál dolgozni ugyanis az uralkodó közhangulat szerint szinte már megtiszteltetés, és akit ez a szerencse ér, attól igazán nem lenne elegáns, ha mondjuk a fizetetlen gyakornokságra vagy a hozott számlára kifizetett alacsony bérért cserébe elvárt éjszakába nyúló feladatok miatt panaszkodna. 

Emögött a szemlélet mögött egy rendkívül új elv lapul: az a feltételezés, hogy szeretnünk kell a munkánkat. Ennek a szemléletnek tán a legnagyobb profétája Steve Jobs volt, aki 2005-ben, a Stanford Egyetem végzőseinek előadott beszédében mondta el, hogy: 

„A munkátok egyre nagyobb szerepet fog betölteni az életetekben, és az egyetlen módja, hogy igazán elégedettek legyetek, ha olyasvalamit tesztek majd, amit nagyszerű munkának tartotok. És ehhez az egyetlen út, ha szeretitek azt, amit csináltok. Ha még nem találtátok ezt meg, keressétek tovább.”

Jobs üzenete a jelen korszak alapállítása: szeresd a munkádat, és akkor boldogabb, teljesebb ember leszel. De ez az üzenet egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy ehhez milyen erőfeszítésekre van szükség, hogy a törékennyé vált gazdasági viszonyok közepette milyen kevés embernek adatik meg az, hogy olyan munkakörben teljesedhessen ki, ami egyszerre szolgálja az ő belső igényeit és lehetővé tesz egy stabil, kiszámítható életet. Ez persze nem a jelen kor sajátja, szó sincs arról, hogy a korábbi generációkat tömegesen várták volna a kielégítő, tökéletes munkahelyek. A fontos különbség, hogy korábban nem kapcsolódott a munkavállalás feladatához a felhívás, hogy ezen keresztül kell kiteljesíteni önmagad. 

Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyeken pedig egyre több olyan tényező vár ránk, melyek a kiégés esélyét növelik. A témával foglalkozó kutatók szerint ilyen tényező lehet a munkahelyi megfigyelések egyre látványosabb terjedése, azaz a különféle digitális eszközök megjelenése, melyek lehetővé teszik, hogy a munkaadók egyre pontosabb képet kapjanak arról, hogy az alkalmazottak mikor mennyire hatékonyak, mivel töltik a munknapjaikat. Vagy a túlmunka dicsőítése, azaz hogy észrevétlenül társadalmi normává vált elismeréssel beszélni arról, aki a szabadideje rovására is a munkáját választja. Vagy a szabadúszók rugalmasságának fetisizálása, azaz hogy erénynek számít, ha valaki még késő este is össze tud dobni egy utolsó pillanatban bekért vázlatot, és ha nem gond számára, hogy a hétvégére tervezett utazásra is vinnie kell a laptopját, „hiszen pár óra alatt össze tudja majd rakni azt a prezentációt.”

Út a teljesség felé

Volt már szó arról az alapvető ígéretről, amit a fiatal generációk tagjai annyi éven át hallgattak: hogy ott van előttük az összes lehetőség, ha elég keményen dolgoznak, akkor az lehet belőlük, ami csak szeretnének. Ehhez azonban folyamatos önoptimalizációra van szükségük, a gyerekkortól kezdve ez az absztrakt tökéletesedési igény határozza meg nagyon sokak életét, és ezt erősítették fel nagyon a különféle online eszközök is. 

Arról ma már rengeteg szó esik, hogy a különféle applikációk és közösségi oldalak mennyire tudatosan lettek úgy tervezve, hogy függőséget alakítsanak ki, és hogy milyen agyi folyamatok rejlenek amögött, hogy újra és újra végigpörgetjük ezeket az oldalakat, miközben pontosan tudjuk, hogy amúgy nem lesz ott semmi érdekes. Legutóbb a netflixes Social Dilemma foglalta össze mindazt, amit ezekről a dolgokról tudni érdemes (azt persze kifelejtve, hogy a Netflix is ugyanilyen agresszív algoritmusokra épül, melyeknek semmi más feladata nincs, mint hogy minél többet a képernyő elé tapasszon minket.)

De Petersen szerint nem csak arról van szó, hogy ugyan pontosan ismerjük ezeknek az eszközöknek a káros oldalát, de valahogy mégsem tudunk ellenállni nekik. Hanem egyszerűen úgy érezzük, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjuk róluk. A telefonunk ugyanis azt ígéri, hogy általa sokkal hatékonyabbak lehetünk: elég megragadni, és mindent, de mindent el tudunk intézni, az amúgy kaotikusnak tűnő életünk irányíthatóvá válik. 

És persze, csomó minden tényleg egyszerűbb lett, amióta az interneten egy telefont a kézbe fogva is el lehet intézni. Nyilván egyszerűbb befizetni így egy számlát, mint elmenni a postára, vagy egyszerűbb időpontot foglalni az okmányirodába, mintha telefonálni kéne. De nem az egyes konkrét teendők elvégzéséről van szó, hanem arról az illúzióról, hogy így az egész életünk menedzselhetővé vált. 

Viszont amiatt, hogy sokunk munkája már bőven kitört a korábbi időkeretek közül, és sokkal nagyobb szeletét tölti ki az életünknek, és amiatt, hogy a telefonunk miatt mindig hozzá is férünk, a menedzselhetőség lehetősége egy hamis illúzió: állandóan úgy érezzük, hogy nem tudjuk magunkat utolérni, folyamatos készenlétben telnek az ébren töltött óráink, miközben lehet tudni, hogy egyre kevesebbet és rosszabbul alszunk. 

A digitális világ által ígért optimalizáció így egyenes út a kiégéshez: nincs senki, aki a hosszas agyatlan görgetés után azzal tenné le a telefonját, hogy „na, milyen jót Facebookoztam!”, és nagyon sokan teljesen őszintén, bármiféle képmutatás nélkül mondják azt, hogy persze hogy egy könyvet szeretnének olvasni egy órán át esténként, és nem céltalanul netezni a telefonjukon. De ez az állandó készenlét, az önoptimalizáció folyamatos kényszere nagyon nagy erőkkel telepszik ránk. 

Még fontosabb lett, hogy kinek látszol 

További fontos tényező, hogy párhuzamosan azzal, ahogy egyre több fiatal felnőttnek várt jóval törékenyebbé a társadalmi státusza, úgy vált szinte észrevétlenül egyre fontosabbá, hogy milyen képet sugároznak magukról a közösségi oldalakon. Ez az a reprezentációs probléma, amiről az elmúlt években egyre több szó esik, és ami főleg az Instagram esetében szokott felmerülni. Az instabilabbá vált munkakörnyezet miatt ugyanis egyre többen vannak, akik az egyes megbízásos, alkalmi munkákról navigálnak át a következő szabadúszó projektre, ebben a világban pedig nagyon fontos lehet egy tudatosan és gondosan összerakott internetes jelenlét.

Rég nem csak arról van szó, hogy állásinterjú előtt ne hagyjunk fenn vállalhatatlan posztokat a nyilvános Facebook-oldalunkon, ennél sokkal radikálisabb változás ment végbe: Petersen szerint egyre többen és többen vannak, akiknek folyamatosan építeniük kell a magukról sugározni kívánt képet, gyakorlatilag egy brandet kell felhúzniuk maguk köré, amiből kiderül, hogy ők egyszerre érdekes és szórakoztató személyiségek, de közben nagyon elkötelezettek a munkájuk iránt. És a médiában is sokat emlegetett influenszervilág ennek a jéghegynek csak a csúcsát jelenti, ez a kihívás ma már sokkal több ember mindennapjának része. 

Fiatal nő sétál a moszkvai metróbanFotó: DIMITAR DILKOFF/AFP

Ennek az internetes jelenlétnek a kialakítása és gondozása pedig komoly feladat, ami elsősorban persze a szabadidő rovására történik. Az ugyanis, hogy gyakorlatilag értékesíthetővé teszed magad az interneten, egyben azt is jelenti, hogy minden egyes cselekedeted beárazod fejben: érdemes-e posztolni, ki láthatja majd ezt, és milyen kép alakulhat ki benne rólad ennek hatására. Az Instagram azért sokat emlegetett példa, mert ez az a felület, ami sokak számára a leglátványosabban számolta fel a határokat a munka és a szórakozás között: minden megélt pillanatod alkalmas lehet arra, hogy a magadról közvetíteni kívánt kép részévé tedd. 

És nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez nem azért történt így, mert a fiatal felnőtt generáció tagjai ennyire nárcisztikusak lennének. Hanem mert egyre többen vannak olyanok, akik saját maguk személyiségjegyeit is kénytelenek értékesíthető termékké fejleszteni, hogy esélyük lehessen az egyre szűkülő és egyre törékenyebb munkaerőpiacon. 

Ennek a folyamatnak egy további állomása, hogy egyre kevesebbeknek vannak hobbijai, melyek valahogy ne lennének piacosíthatóak. Azért is, mert a szűkülő középosztályok miatt az online jelenlét sokak számára egy újabb eszköz lett arra, hogy kifejezzék a vágyott társadalmi státuszukat. Sokak tapasztalata, hogy a családjuktól „örökölt” és így a családjuk által elvárt társadalmi státusz egyre kevésbé fenntartható a számukra, ebben a helyzetben pedig azokba a kulturális jelölőkbe kapaszkodhatnak, melyek e vágyott státusz felé mutatnak.

Petersen szerint ezen a ponton szállja meg a munka logikája a szabadidőnket is: az, hogy milyen filmekre ülünk be, hogy milyen könyveket olvasunk, hogy milyen edzésre vagy jógaórára járunk, hogy milyen podcasteket hallgatunk, mind arról is tanúskodnak, hogy a kulturális fogyasztásaink révén melyik osztályhoz soroljuk magunkat. Akkor is, ha anyagilag közben ennél jóval ingatagabb a helyzetünk, és akkor is, ha rengeteg erőforrást igényel, hogy fenntartsuk ezt a képet magunkról. 

És ahogy egyre több a munkával töltött idő és egyre kevesebb a szabadidőnk, úgy nő a nyomás, hogy azt a kevés szabadidőt, ami maradt, a lehető „leghasznosabban” töltsük el. Mert bár szeretjük azt gondolni, hogy a kulturális ízlésünk és a szabadidős tevékenységeink természetesek, de valójában minden döntés mögött ott van az is, hogy ezek az értékek mit közvetítenek rólunk, kikkel tudunk így kapcsolatba kerülni, és egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy teljesen kívül helyezkedjünk el ezen a világon. 

Ezért van az, hogy sokszor a kikapcsolódás is frusztrálóan fárasztó és nem ad semmiféle kielégülést. 

Ehhez kapcsolódik szorosan egy másik ismert jelenség a fejlett országokból: a közösségek látványos visszaszorulása. Petersen is idéz kutatásokat arról, hogy hogyan csökkent az ifjúsági klubok, szervezetek, az önkéntes, civil vagy akár a vallási szervezetek jelentősége, hogy egyre kevesebben vannak, akik az iskolaéveik után tagjai lesznek még valamilyen közösségnek. 

A visszaesés egyik oka szintén a munkában rejlik: annyival ziláltabb lett az életünk, hogy sokkal nehezebb másokkal egyeztetni az időbeosztásunkat, sokszor még a saját tennivalóinkat se látjuk pár nappal előre. És ugyan mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a közösségi programok vagy akár az önkénteskedés jót tenne nekünk is, de ezeknek a tevékenységeknek a kitalálása és megszervezése rengeteg energiát igényelne, és sokszor úgy érezzük, hogy ez egyszerűen nem áll rendelkezésünkre.  

Ugyanezzel függhet össze az összes olyan felmérés is, mely szerint a fiatal felnőttek ma kevesebbet ismerkednek vagy szexelnek, mint a korábbi generáció tagjai. Az elmúlt években sok tanulmány született arról, hogy a fejlett országokban hogyan csökkent a rendszeresen szexelő fiatal felnőttek aránya, és magyarázatként a legkülönfélébb okok merültek már fel, a netes pornó terjedésétől kezdve odáig, hogy a Tinder és a hasonló alkalmazások ugyan sokkal könnyebbnek ígérik az ismerkedést, valójában azonban sokak számára magasabbra tették a belépési küszöböt, és irreálisan eltolták a leendő partnerekkel szembeni elvárásokat is. Az biztos, hogy alighanem hiba lenne egyetlen magyarázatra visszavezetni a szex csökkenését, de azt nem érdemes kihagyni a számításokból, hogy sokan rettentően ki vannak merülve. 

És ezek a folyamatok szinte biztos, hogy hatással vannak a gyerekvállalási kedvre is: a fejlett országokban jellemzően csökken a születő gyerekek száma, amit szokás a társadalmi jólléttel és a nők előtt megnyíló karrierlehetőségekkel is magyarázni, de a teljes képhez egész biztosan hozzátartozik az is, hogy párhuzamosan azzal, ahogy 20. század második felében a nők megérkeztek a munkaerőpiacra, egyáltalán nem változtak azok a társadalmi elvárások, melyek az otthoni, család és a gyerek körül elvégzendő feladatok többségét még mindig rájuk pakolták. 

A kettős igényből fakadó feszültségek már a korábbi generációk tagjait is sújtották, de azzal, hogy az életünk minden pillanata láthatóvá és összemérhetővé vált a közösségi oldalakon, sokkal nagyobb lett az elvárás, hogy a fiatal nők a külvilág felé is folyamatosan kommunikálják, hogy teljesítik a „jó anyákkal” szemben támasztott, amúgy sokszor teljesíthetetlen társadalmi elvárásokat, ez pedig elsősorban a nők számára sok minden más mellett a gyerekvállalást is sokkal fárasztóbbá tette. 

Sem Petersen, sem senki más nem állítja, hogy a korábbi fiatal generációk élete minden szempontból irigyelendő aranyélet lett volna, és ne sújtotta volna egy rakás nehézség a mindennapokat. Ahogy a kiégés, a depresszió, a sok stressz sem új jelenség. De azon mégis érdemes elgondolkodni, hogy a megváltozott társadalmi környezet és a folyamatos online jelenlét hogyan hathatnak a fiatalok énképére és életére. 

Még a Buzzfeedben megjelent kiégéscikk után egy amerikai pszichológus, John Cohen írt arról saját tapasztalatai alapján, hogy a fiatal páciensei egy folyamatos kettős nyomásban élnek: mindannyian iszonyatosan vágynak a nyugalomra, a hátralépésre, a lelassulásra. De közben mindenki nagyon tart attól, hogy ha hátralépne, akkor mi mindenről maradna le. Emiatt egy állandó feszültségben élnek, és képtelenek a pihenésre. 

Ehhez társul az a kulturális nyomás, hogy a tökéletes élet mindig csak egy karnyújtásnyira van tőled, és az a folyamatosan sulykolt üzenet, hogy ha keményebben dolgozol, mindenben jobb lehetsz, egy örök elégedetlenséghez vezet, egyszerűen nem tudod megbecsülni azt, amit már elértél. 

Petersen könyvében egy Meredith nevű interjúalany úgy írta le az életét, mintha a rengeteg tennivaló, ami egyszerre vár rá a munkahelye felől, a mindennapjai felől, a családja és a kapcsolata felől száz labda lenne, amit a kezében kéne cipelnie. Pontosan tudja, hogy egy ponton el fog ejteni belőlük valamennyit, de fogalma sincs, hogy mikor, mennyit és hogy mennyire létfontosságúak lesznek a leeső labdák. 

Mi a teendő? 

Az eddig felsorolt, meglehetősen nyomasztó jelenségek után nyilván mindenki azt várja, hogy akkor végre elhangozzon, mit is kéne tennünk, hogy kikeveredjünk ebből a kelepcéből. De ez sajnos nem ennyire egyszerű. Petersen, hasonlóan a semmittevés újrafelfedezésének szükségességről író Jenny Odellhez, nem győzi hangsúlyozni, hogy legyünk mindig nagyon gyanakvóak, amikor valaki kész recepteket ígér. 

A különféle életmódkönyvek, életvezetési appok, a rengeteg tuti tipp, ami az életed rendbe rakását ígéri az interneten Petersen szerint mind elégtelennek fog bizonyulni. 

Azért mert egy alapvetően társadalmi problémát személyes problémaként kezelnek.

„Épp ezért ez a könyv se arról szól, hogy mit kéne tenned. Nem tudja megjavítani a társadalmat, ami cserben hagyott téged. Maximum egy nézőpontot adhat, ahonnan rátekinthetsz erre” – írja könyvéről Petersen, aki azért pár tanácsot így is megfogalmaz. Egyrészt hogy szánjunk több időt arra, hogy gondolkodjunk olyan kérdésekről, mint hogy mit jelent nekünk a munkánk, hogyan alakul a családunkhoz való viszonyunk, mi a kapcsolatunk a telefonunkkal és az online világgal, kezdjünk el jobban odafigyelni a fáradtságunkra. 

Ez a tudatosabb odafigyelés persze még nem jelent megoldást, de alkalmat adhat arra, hogy felismerjük, nem vagyunk egyedül a helyzetünkkel, és szolidaritást találhatunk azokkal, akik hasonlóan érzik magukat. Közösen fellépve pedig akár el is érhetjük, hogy többé ne magunkat okoljuk a társadalom hibáiért, és megérthetjük azt is, hogy a félelem, hogy elveszítjük eleve törékeny, szűkös erőforrásainkat, hogyan tesz minket túlságosan védelmezővé a privilégiumainkkal, melyekkel még rendelkezünk. Petersen számára a legjobb tanács, amit valaha a kiégés mérséklésére kapott, az volt, hogy ne csak arra gondoljunk, hogy hogyan csökkenthetjük a sajátunkat, hanem hogy a cselekedeteink révén hogyan tudjuk mérsékelni és megelőzni másokét is. 

Az is biztosnak tűnik, hogy a munka egy új fogalmára is szükség lesz: látni, hogy mennyire mélyen a 20. században gyökerezik az a fogalmi keret, ahogy a munkáról gondolkodunk, és hogy közben ezt mennyire maga mögött hagyta az élet. Ma már elég pontosan tudni, hogy sok munkakörben a több munkával töltött idő egyáltalán nem jelent nagyobb termelékenységet, hogy ma már rengeteg racionális érv szól a rövidebb munkanapok és hetek mellett, és látni azt is, hogy a „munkaalapú társadalom” koncepciója hogyan szorít ki rengeteg embert a társadalom szélére.  

Ezekből a felismerésekből könyvének legvégén egy homályos felvetése bomlik ki annak, hogy ha elég sokan vannak, akik felismerik, hogy nem ők tehetnek a saját nyomorukról, akkor ez a tömeg alkalmas lehet politikai változások elérésére is. Petersen szerint ugyanis alapvetően az állam feladata lenne, hogy ezekkel a problémákkal kezdjen valamit, és az állam évtizedek óta cserben hagyja a fiataljait. Mint írja, egyszerűen nem lehet a végtelenségig belsővé tenni a kiégést, mert idővel végleg aláásódik az az ideológia, amire az egész rendszer épül, hogy a kemény munkát megjutalmazzák, és hogy aki igazán igyekszik, az sikerre fog jutni a munka világában. 

Világszerte a fejlett országok munkaerőpiacain ott vannak már azok a fiatalok, akik látják, hogy miközben a leggazdagabbak csak még gazdagabbak lesznek, a középosztályok zsugorodnak össze, a megfizethető lakhatás egy egyre távolibb álom és a társadalmi előrejutás régi útjai sokkal-sokkal rögösebbé váltak. Ez egyelőre nagyon sokan személyes kudarcként, kiégésként élik meg, de látni már jeleit annak, hogy hogyan fordulhat ez át politikai mozgalmakba, melyek teljesen felforgathatják a fennálló világot. A Can't Event épp ezért lehet egy figyelmeztetésként is olvasni, hogy majd senki ne lepődjön meg azon, amikor a fiatal felnőtteknek végleg elege lesz abból, ami körülveszi őket.

Címlapkép: Kiss Bence
Felhasznált fotó: Ian Spanier / Image Source via AFP