A dezinformáció évszázada

Dezinformáció, fake news, trollkodás – ezek látszólag nagyon modern jelenségek. A pletyka, a susmus, az egyszerű hazudozás persze egyidősek az emberiséggel, de ezek modern változatai mintha az internettel, a digitális világgal és főleg a közösségi médiával együtt születtek volna meg.

Thomas Rid könyve, az Active Measures: The Secret History of Disinformation and Political Warfare (Aktív intézkedések: A dezinformáció és a politikai hadviselés titkos története) azt mutatja be, hogy ezek a mai hírekben sokat szereplő fogalmak valójában modern formájukban is már legalább egy évszázados múltra tekintenek vissza.

A német születésű Thomas Rid nemzetbiztonsági és biztonságtechnológiai szakértő, a Johns Hopkins egyetem professzora. Szakértelmére a 2016-os amerikai választások utáni szenátusi meghallgatásokban is kiváncsiak voltak, többek közt ő magyarázta el Washingtonban, hogy pontosan mit kavarhattak az oroszok Donald Trump megválasztása körül, mennyire lehettek hatékonyak, milyen módszerekkel dolgoztak.

MOSZKVAI KAPCSOLAT

Rid könyvének jelentős része is az oroszokkal, illetve a szovjetekkel foglalkozik. Nem russzofóbiából, hanem mert az aktív intézkedések, az idegen államok társadalmának, döntéshozóinak titkosszolgálati befolyásolása mindig Moszkvában voltak igazán népszerűek. A cári titkosrendőrség, az Ohrana is magas szinten művelte (egyik legsikeresebb aktív intézkedésük, a Cion böcseinek jegyzőkönyve című antiszemita hamisítvány még ma is terjed), a KGB és annak kommunista elődszervezetei pedig különösen nagy hangsúlyt fektettek rá. 

A kommunista titkosszolgálatok számára az aktív intézkedések azért is lehettek szimpatikusak, mert Rid szerint szépen összepasszoltak Lenin tanításaival. Könyvében idézi is azt a magas rangú KGB tisztet, aki egy titkos konferencián a Szovjetunió első vezetőjének szavaival magyarázta el, hogy miért fontosak az aktív intézkedések:

„A legerősebb ellenséget csak a legnagyobb erőfesztítés árán lehet legyőzni, ügyesen kihasználva az ellenségen belüli legkisebb töréseket, a különböző országok burzsoáziája közötti érdekellentéteket, az egyes országok burzsoáziáján belüli ellentéteket, felhasználva minden potenciális szövetségest, bármilyen ideiglenes és megbízhatatlan is az.”

A kommunista ideológiai zsargon adott muníciót Feliksz Dzerzsinszkijnek, a KGB-előd CSEKA vezetőjének az első, kezdetleges szovjet aktív intézkedések, befolyásolási kísérletek elindításához. Az elvek maradtak, a törések keresése és kihasználása, az ékek verése a nyugati társadalmakba máig az orosz titkosszolgálatok kedvelt módszerei, csak az eszközök finomodtak az évtizedek folyamán, és persze alkalmazkodtak is az aktuális világpolitikai és technológiai környezethez.

Természetesen nem csak Moszkvából irányítottak és irányítanak aktív intézkedéseket. Rid is hosszasan ír a nyugati titkosszolgálatok hasonló lépéseiről. Könyvében kiemelt szerep jut a hidegháborúban szemben álló két Németország egymás elleni aktív intézkedéseinek. Egyrészt nyilván azért, mert a szerző is német, de ennél fontosabb, hogy a keletnémet Stasi archívuma a volt szocialista országoké közül messze a legkönnyebben kutatható. És az sem elhanyagolható szempont, hogy itt, a Berlini fal két oldalán a közös nyelvnek, kultúrának és történelemnek köszönhetően mindkét ország titkosszolgálata olyan jól ismerte a másik társadalmát, hogy különösen hatékonyan tudott azzal játszadozni.

KREATÍV JÁTÉKOSOK

Mert ez valamennyire tényleg játék volt. A könyvet olvasva feltűnő a hasonlóság az aktív intézkedések hidegháborús évtizedei és a 19. századi Nagy játszma közt. Azt szintén az oroszok vívták a nyugati világ képviselői, a britek ellen Közép-Ázsiában, a két nagyhatalom ütközőzónájában. Mindkét oldalon kémek és álruhás ügynökök igyekeztek saját hazájuk érdekeit előmozdítani a világtérkép szinte fehér foltjain, sokszor saját életüket is kockáztatva és elképesztő kalandokat átélve.

A hidegháború nagy dezinformátorai, a KGB-ben dolgozó ravasz örmény Ivan Agajanc, a Stasi-ban az aktív intézkedésekért felelős X. ügyosztályt évtizedeken át vezető Rolf Wagenberth, vagy a CIA berlini embere, William King Harvey, aki valahol félúton volt egy vadnyugati seriff és James Bond között, egyaránt éles eszű, sőt, szellemes, szórakoztató emberek voltak. Ugyanez igaz azokra a nagyon idős, egykori munkájukról Ridnek ma már nyíltan beszélő nyugdíjas titkosszolgákra, akik könyvében is megszólalnak.

„El kell ismernünk, hogy jól szórakoztunk” - idézi Rid az X. ügyosztály két tisztségviselőjét. Nyilván a veszélyek ellenére jól szórakoztak a Hindukusban és a Himalájában kalandozó brit és orosz kalandorok és kémek is. Az, hogy aknamunkájuknak köszönhetően komplett népeknek, afgánoknak és csehszlovákoknak lett rosszabb az élete hosszú évtizedekre, nem volt szempont.

Aki aktív intézkedésekkel foglalkozik, azt ilyen erkölcsi aggályok nem zavarhatják. Kreativitásra viszont bőven szükség van, erről nagyon érdekes dolgokat mondott Ridnek egy volt keletnémet titkosszolga:

„A legjobb embereink nem csináltak semmit két napig, csak olvasgattak vagy valami. Aztán hirtelen előálltak egy zseniális hamisított kézirattal.”

Aki dolgozott már valamilyen „kreatív” szakmában, annak ez elég ismerős munkamorál. A szigorú szovjet titkosszolgálatok munkájába nem lehetett könnyű beilleszteni ezt az attitűdöt, de a rendszer flexibilitását mutatja, hogy milyen hatékonyan sikerült.

Rid könyve kronologikusan sorolja a hidegháború aktív intézkedéseit, amelyek jó része tényleg bámulatosan szellemes volt. Míg a CIA befolyásolási céllal beindította a legszínvonalasabb német nyelvű jazzszaklapot, a szovjetek csehszlovák békaemberek segítségével titkos náci dokumentumokat rejtettek el egy tó mélyén, ügyesen keverve az igaziakat a nyugati politikusokat kompromittáló hamisítványokkal.

MIRE MENNEK?

Egy gond volt csak ezekkel a drága, éveken át felépített, kétségtelenül látványos akciókkal: senki sem tudja, mennyire voltak hatékonyak. Ahogy Rid megjegyzi az idézett, jól szórakozó NDK-s titkosszolgák kapcsán „kérdés, hogy ez a szórakozás mennyire volt eredményes”.

Nem csak arról van szó, hogy mivel az archívumok, levéltárak releváns szekcióinak jó része máig titkos vagy elpusztult, a történészek nem tudják előbányászni, hogy pontosan mi történt, bár kétségtelenül ez is nehezíti a tisztánlátást. Hanem arról is, ahogy azt Ridnek az egyik leghíresebb disszidens titkosszolga, a volt csehszlovák tiszt Ladislav Bittman leszögezte:

„pontosan ezek hatásait egyszerűen nem lehet lemérni. Nincs ehhez megbízható mérőeszköz.”

A mérőeszköz hiányán túl az is akadályt jelent, hogy bármennyire kreatívok is az aktívan intézkedők, mégiscsak egy olyan bürokratikus struktúra tagjai, amelynek elemi érdeke saját hatékonyságát hangsúlyozni. Aki eredményeket tud felmutatni, az dicséretet, kitüntetést és magasabb költségvetést kap. És paradox módon mindig érdemes volt az ellenfél hatékonyságát is kiemelni, hiszen ezzel felhívhatták a hazai döntéshozók figyelmét arra, hogy érdemes lenne nagyobb hangsúlyt fektetni az aktív intézkedésekre.

Az aktív intézkedések hatékonyságának mérésében a legkomolyabb problémát azonban azt jelentette, hogy lehetetlen szétszálazni, hogy egy döntéshozó vagy akár egy komplett társadalmi csoport véleményének változása, cselekedetei mennyire belső indíttatás és mennyire külső befolyásolás eredményei. A titkosszolgálatok azt szépen össze tudták számolni, hogy hány hamisított pamfletet szórtak szét vagy hány olvasói levelet kaptak a jazzszaklapba bújtatott propagandacikkekre, de ezen túl már nem tudtak belelátni a befolyásolni kívánt ellenség fejébe.

Rid legjobb példája erre az 1970-es és 1980-as évek nyugati tiltakozó megmozdulásai a neutronbomba ellen. Az ezeket szervező „békemozgalmak” egy része valóban szovjetek által szponzorált vagy legalábbis infiltrált szervezet volt, de sok olyan is volt köztük, amely őszintén és teljesen jogosan aggódott a fegyverkezési verseny eszkalálódása miatt. A Tábornokok a békéért nevű, több nyugati hadsereg nyugdíjas tisztjeit összefogó csoportot például nem lehetett szovjetbarátsággal vádolni, mégis pont azt csinálták, ami a szovjetek érdeke volt.

Maga a CIA is arra jutott, hogy sok nyugati aktivista és egyszerű választópolgár bármiféle szovjet aktív intézkedés nélkül, őszintén ellenezte az új, pusztító fegyvert. Ugyanakkor azt is elismerték, hogy az, hogy a neutronbomba olyan rettegett mumus lett a világon mindenhol, ahhoz tényleg volt köze a szovjet aktív intézkedéseknek. De azt ők sem tudták megállapítani, hogy ez mire volt elég, azt viszont leszögezték, hogy „nem hiszünk abban, hogy a szovjeteknek kulcsszerepe van az amerikai béke- és atomfegyver-ellenes mozgalomban, vagy hogy azt irányítani, manipulálni tudnák”.

A szovjetek a neutronbombához hasonlóan kavartak az 1980-as évek elejének egy másik ijesztő újdonsága, az AIDS körül, és igyekeztek terjeszteni azt a hazugságot, hogy a betegséget az amerikai kormány szabadította a világra (a párhuzam a kínai laborból elszabaduló „vuhani vírussal” nyilván nem véletlen). Ezt az őrültséget legutóbb maga Kanye West visszhangozta Heard “Em Say című számában. Rid felteszi a kérdést:

„De van egyenes vonal a [szovjet hazugságot terjesztő] korai melegmozgalmárok, a KGB és Kanye West 20 évvel későbbi gondolatai közt? A válasz bizonytalan, és örökre az is marad.”

Az aktív intézkedések történetében mindig komoly gondot jelentett az őszinte aktivisták, a szimpla őrültek és a szovjet ügynökök szétszálazása. Nem csak az aktív intézkedéseket kivédeni próbáló nyugati titkosszolgálatok zavarodtak össze, hanem gyakran már a KGB sem tudta, hogy ki az embere. Ismét Rid:

„Elméletileg, az egyén szintjén egy ember vagy őszinte aktivista vagy irányított agitátor, de ez tényleg csak elméletileg van így.”

Könnyű egyszerűen a „hasznos idióta” címkét ragasztani azokra, akik ugyanazt gondolták, gondolják a világról, amit a szovjet/orosz titkosszolgálatok üzenni akarnak, és Rid szerint az is kétségtelen, hogy a KGB és társai mindig is utaztak azokra a könnyen megvezethető környezetvédőkre, globalizációellenes aktivistákra, az emberi jogok naiv védelmezőire, akiket tények és hamisítványok ügyes keverékével tovább lehetett terelgetni. De ettől még ezek az emberek lehettek őszinték – és akár még igazuk is lehetett.

AMIRE MENTEK

Az aktív intézkedések történetében kevés olyan akció volt, ami után egyértelműen sikerről lehetett beszélni. Amikor igen, azok is leginkább olyan periférikus helyeken történtek, ahol kellően tájékozatlan tömegek álltak rendelkezésre a becsapáshoz. Amikor például 1979-ben dzsihadisták foglalták el a mekkai nagymecsetet, a szovjetek azonnal terjeszteni kezdték, hogy az amerikaiak állnak az iszlám legszentebb helyének lerohanása mögött. A dezinfomációval (fake news-szal) félretájékoztatott pakisztániak fel is gyújtották az amerikaiaik iszlamabadi nagykövetségét, aminek négy halálos áldozata is lett.

Nyugaton ennél kevésbé drámai sikerekek értek el a kommunista országok titkosszolgálatai. Rid több volt NDK-s tisztet is idéz, akik mind egyetértettek abban, hogy csúcsművük Willy Brandt nyugatnémet kancellár hatalomban tartása volt 1972-ben. A szociáldemokrata Brandt ellen a konzervatív ellenzék bizalmatlansági indítványt nyújtott be, és mindenki, maga a kancellár is azt hitte, hogy azt meg is fogják szavazni az NSZK parlamentjében. Az utolsó pillanatban azonban néhány ellenzéki képviselő mégsem szavazta meg az indítványt, és Brandt maradhatott a helyén.

Az gyorsan kiderült, hogy az átszavazó képviselőket egyszerűen lefizették. Az viszont csak a Stasi archívumának megnyitása után lett ismert, hogy valójában ők fizettek, mert szerették volna hatalomban tartani Brandtot, aki normalizálni akarta a viszonyt a két Németország közt. Ezt persze nem mondhatták meg a nyugatnémet konzervatív képviselőknek, ezért velük bonyolult cselekkel elhitették, hogy valójában ők szolgálják az igazi nyugati érdekeket az átszavazással.

Az aktív intézkedés közvetlen eredményességéhez nem férhet kétség. Az eseményeket történelmi kontextusba helyezve viszont már ezzel kapcsolatban is felmerülnek kérdések. Máshogy alakult volna bármi az NDK-NSZK viszonyban, ha Brandt 1972-ben távozik és nem 1974-ben? Jobb vagy rosszabb lett volna attól a két Németország lakóinak? Brandtot hatalomban tartani jó szórakozás lehetett, és az akció keletnémet végrehajtóit biztosan meg is dicsérték utána, de a történelem folyására talán nem volt olyan nagy hatással.

„Ha a célba vett csoport azt gondolja, hogy egy dezinformációs kampány hatalmas siker volt, akkor az hatalmas siker volt”

– rajzolja fel Rid az aktív intézkedések Möbius-szalagját.

A MÉDIA SZÉGYENE

Egy megválaszolhatatlan kérdésekkel és feltárhatatlan rejtélyekkel teli könyvben kevés szereplő tűnik fel egyértelműen rossz színben. Ez alól egy szakma a kivétel: az újságíróké. Ez nem csak az ő hibájuk, hiszen az aktív intézkedések irányítói pontosan tudták, hogy a média a leghatékonyabb eszköz a befolyásolási kísérletekhez, ezért a sajtónak szinte minden ilyen akcióban szerepet szántak.

De ez nem mentség arra, hogy a hidegháború folyamán a nyugati világ szabad újságíróit is milyen könnyen lehetett felhasználni mindenféle dezinformációs kampányokban. Voltak egyenesen Moszkvából irányított újságírók is, de ennél aggasztóbb, hogy még a legszínvonalasabb angolszász sajtótermékek is rendszeresen tényként közöltek mindenféle szovjet kitalációkat, és sokszor csak akkor kapcsoltak, ha a CIA figyelmeztette őket, hogy meg lettek vezetve.

Azokban a nyugati országokban, ahol az angolszásznál kevésbé volt fejlett a sajtókultúra és -etika, végképp gyakori volt a szovjet propaganda és hamisítványok kritika nélküli leközlése. A már említett keletnémet titkosszolgálati vezető, Rolf Wagenberth jóval a Berlini fal leomlása előtt világosan látta:

„Az utca embere egyre nehezebben tudja felmérni és megítélni az írott szót. Különösen tehetetlen ezek a szörnyszerű véleménygyárak ellen. Itt lépünk be mi”.

Az, hogy erre valaki már az NDK-ban, évtizedekkel az internet és a közösségi média elterjedése előtt ráérzett, jó muníció mindenkinek, aki a történelem ciklikusságában hisz, és abban, hogy az alapvető pszichológiai, társadalmi dinamikák meglehetősen hasonlóan zajlanak le tértől és időtől függetlenül.

Rid könyve egymás után sorolja a 2010-es évek nagy botrányainak kísértetiesen hasonló előzményeit. Edward Snowdennek például volt egy előfutára, aki már 1971-ben borította a bilit az NSA-ról, az addig titkos amerikai Nemzetbiztonsági ügynökségről. A szovjetek már 1981-ben ügyesen hackelték meg kamuüzenetekkel a Western Union rendszerét. Sok hasonló példa van a hidegháború éveiből.

A MODERN ARANYKOR

A Szovjetunió összeomlása után az aktív intézkedések szerepe is visszaszorult, hogy aztán Oroszország megerősödésével és egyre agresszívabb nemzetközi kavarásaival szinkronban Moszkvában ismét elővegyék a cári idők óta tökéletesítgetett módszereket. Alkalmazkodni kellett az új időkhöz, Rid szerint „a technológia részben könnyebbé tette az aktív intézkedések kivitelezését, de egyúttal ellenük is dolgozott”.

Ma már nem lehet egyszerű hamisítványokat bejuttatni megbecsült nyugati lapokba, cserébe viszont eljött a leakek, hackek és trollok korszaka, és a dezinformáció szinte teljesen átkerült a digitális térbe. Az aktív intézkedések célja és logikája nem változott, mint ahogy az sem, hogy továbbra is nagyon nehéz mérni ezek hatékonyságát, hiába loggolnak valahol minden klikket és oldalletöltést. A befolyásolni kívánt fejekbe továbbra sem lát bele senki.

Rid szinte gúnyosan jegyzi meg, hogy egy alacsony beosztású amerikai hivatalnok, Edward Snowden nagy 2013-as adatlopása az NSA-tól nagyobb kárt okozott az amerikai hírszerzésnek, mint a KGB több évtizednyi mesterkedése aktív intézkedésekkel. Snowden – akit Rid inkább naiv idealistának tart, mint Moszkva bábjának – nem dezinformációban utazott, hanem klasszikus lopásban, ami tényleg sokkal hatékonyabb módszer az aktív intézkedéseknél.

Azt azonban Rid is elismeri, hogy

„a Snowden utáni két év a dezinformáció rövid modern aranykora volt. Ekkor több olyan tényező is összejátszott, amelyek valahol mind az 1990-es évek internet-utopianizmusának folyományai voltak. Az a gondolat, hogy az illegális információszivárogtatás erősíti, nem gyengíti a demokráciákat. Az anonim internetes aktivizmus felfutása. Az a téveszme, hogy nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenyomozni az internetes hackereket. A digitális nyomozáshoz szükséges eszközök nem forogtak közkézen, és a közvélemény nem is tudott ezek létezéséről. A naiv elképzelés, hogy a közösségi média nem visszaélésekhez fog vezetni, hanem tájékozottabb felhasználókhoz. Ez az öt tényező mind egyszerre volt jelen az interneten a 2010-es évek elején, hogy aztán fél évtizeden belül eltűnjenek vagy megváltozzanak. De 2013-ban még tökéletes techno-kulturális terepet nyújtottak az aktív intézkedésekhez.”

Bár a módszerek nem voltak újak, a 2010-es évek aktív intézkedései a technológiai környezet miatt újszerűnek hatottak, és Rid szerint ez „kombinálva a NATO-ban domináns disztopikus ‘kiberháború’ elmélettel azt jelentette, hogy az aktív intézkedések hatását politikusok, katonák és újságírók egyaránt durván eltúlozták”.

A hagyományos média szerepe, akárcsak az élet egyéb területein, a 2010-es években az aktív intézkedésekben is gyengült, és helyüket fokozatosan a közösségi média vette át. De az újságíróknak még így is kulcsszerep jutott az üzenetek hitelesítésében, felhangosításban, és az aktív intézkedések hatékonyságának eltúlzásában.

Ez utóbbira a legjobb példa az angolul IRA (Internet Research Agency), a sajtóban a leggyakrabban „szentpétervári trollgyár” néven emlegetett orosz intézmény, amiről a 2010-es években cikkek ezrei születtek. Rid szerint ez inkább egy „spammelő callcenter” volt mint komoly titkosszolgálati intézmény, és szerinte semmiféle mérhető hatása nem volt az amerikai választópolgárokra. Ez azonban nem akadályozta meg az amerikai sajtót és a Demokrata Párt politikusait abban, hogy Donald Trump megválasztása után „látványos dezinformációs sikertörténetet” csináljanak egy bénácska trollgyárból.

A napi nyolc órában kommentelgető és mémeket gyártó szentpéterváriak legnagyobb sikere az a kép lett, amin a Sátán és Jézus szkanderoznak. HA NYEREK, CLINTON NYER – mondja az előbbi. NEM, HA RAJTAM MÚLIK - mondja az utóbbi. Ez a kép a New York Times címlapját is megjárta, a 2016-is amerikai választások körüli orosz dezinformációs kavarásokról szóló cikk illusztrációjaként, hogy aztán a fél világsajtó átvegye. Így nyilván százmilliók látták – miközben az eredeti Facebook-bejegyzés, amit Szentpétárvárról 1 amerikai dollárral, azaz 64 rubellel támogattak meg hirdetésként, összesen 71 oldalletöltést és 14 kattintást generált 2016 október 19-én, az egyetlen napon, amikor a közösségi médiában hirdetésként futott. Nem nagyon van jobb példa az utóbbi évtizedekből Rid már idézett alaptételére: az a hatékony aktív intézkedés, amiről elhiszik, hogy az.

„Valószínűleg lehetetlen mérni a trollkodás és az internetes kampányok hatását” 

– idézi a könyv a téma egyik legnagyobb szakértőjét, Kate Starbirdöt.

Rid munkája alapmű mindenkinek, aki szeretné megérteni, hogy próbálnak befolyásolni minket, hogy befolyásoljuk saját magunkat, és hogy ezek a befolyásolási kísérletek, az aktív intézkedések hogyan alakultak az utóbbi nagyjából száz évben. Nagy hiányossága, hogy egyáltalán nem foglalkozik Kínával, pedig a közeljövőben az ázsiai nagyhatalom lesz a Nyugat legnagyobb kihívója, és a koronavírus-járványban is már világosan látszott, hogy Pekingtől sem idegen az aktív intézkedések bevetése, még ha nem is valami ügyesek ebben a műfajban.

Nyilván sokat fognak fejlődni, és aktív intézkedéseik egy része ellen a nyugati világ egyszerűen védtelen lesz. Ezzel kapcsolatban Rid hosszasan idézi a neutronbomba körüli békemozgalmakkal kapcsolatos kongresszusi meghallgatást. Amikor egy republikánus képviselő hitetlenkedve kérdezte a CIA képviselőjét, hogy miként működhetnek hazájukban olyan szervezetek, amelyekről tudják, hogy a szovjetek állnak mögöttük, az utóbbi azt válaszolta:

„Ez egy nyitott társadalomban így van.”