Médiumokat és mágneses gyógyítókat figyelve jöttek rá a lélek működésére az első pszichológusok

Több 444 videó?
Szeretném

Európa számos országához hasonlóan, a 19. század végén és a 20. század elején Magyarországon is meredeken ívelt felfelé a különféle spiritiszta, okkult tanok népszerűsége, és ugyan a tudományos közeg egyáltalán nem fogadta heves kritikák nélkül ezeket, akadtak azért orvosok és kutatók, akik kíváncsiak figyelték a különféle szeánszokat és médiumokkal végzett kísérleteket.

Az 1920-as évek végén azonban kirobbant egy botrány, ami alapjaiban változtatott meg mindent: a korszak országosan ismert médiumáról, László Lászlóról kiderült, hogy csaló, és hogy emellett veszélyes bűnöző is, aki nem csak betöréseket követett el, de öngyilkosságra is rábeszélte több páciensét. 

8 Órai Ujság, 1932. szeptemberFotó: Arcanum

László László lebukása nemzetközi szinten is lejáratta a magyar spiritisztákat, és törést okozott több, tudományos háttérből érkező kutató számára is, akik addig nyitottak voltak a parapszichológiai kísérletek iránt. 

Ez a történet jelenik meg az egyik fontos fordulópontként Gyimesi Júlia A szellemektől a tudattalanig című könyvében, melyben azt vizsgálja, hogy milyen volt az az európai tudományos közeg, melyben a pszichológia, mint tudományterület kialakult, és hogy ezt a közeget hogyan hatották át a spirituális-okkult irányzatok. 

Tudomány képlékeny határokkal

Gyimesi Júlia pszichológus, a pszichológiatörténet kutatója, és mint a 444-nek elmondta, a többi, klasszikus természettudományhoz képest a pszichológia jóval nehezebb helyzetben van, amikor saját határait akarja kijelölni. Egyrészt mert egy rendkívül heterogén tudományterületről van szó, melyben jelen vannak a természettudományos mintára működő területek ugyanúgy, mint az olyan területek, melyeken inkább a humántudományok szabályai érvényesülnek, és vannak részterületek, melyeken pedig egyáltalán nincs szabályozva, hogy milyen tudományos elvek szerint lenne érdemes művelni. 

Másrészt a pszichológia rendkívül fiatal, mindössze 150 éves tudomány, melynek előzményei csak részben kapcsolódnak az orvostudományhoz: a pszichológia megszületésekor alkotó, jelentős gondolkodók sokat merítettek a filozófiából, illetve különféle kulturális hatásokból. Épp ezért a pszichológia előtörténete meglehetősen képlékeny, és Gyimesi szerint az egyik elfeledett vagy időnként egyenesen letagadott előzménye az ezotéria. Könyve épp ennek az előzménynek a felkutatásáról szól. 

„Amikor gondolkodunk a pszichológia történetéről, az sokszor úgy néz ki, hogy már eleve tudományként fogjuk fel, és csak azokat az előzményeket vesszük számba, melyek megfelelnek e tudományosság-elképzelésnek. Aszerint írjuk meg a pszichológiatörténetet, amilyennek ma gondoljuk vagy látni szeretnénk a pszichológiát” – mondja Gyimesi, aki szerint így viszont kimaradhat sok alapvető fontosságú hatás, ami nyomokban fellelhető a jelenkori pszichológia elméletében és gyakorlatában is. 

És Gyimesi szerint ahhoz, hogy a pszichológia biztató tudományos jövővel rendelkezhessen, fontos lenne rendbe tenni az előzményeket, így az ezotéria helyzetét is. Az ezotéria ebben a kontextusban nem egy szitokszóként jelenik meg, hanem egy olyan kulturális irányként, melyről pontosan lehet tudni, hogy rendkívül jelentős volt a 19. századi nyugati kultúrában, és melyből a pszichológia is sokat merített. 

Az elmúlt évtizedekben a nyugati ezotéria kutatása rendkívül felkapottá vált, történészek és vallástudósok kezdték vizsgálni, hogy a különféle ezoterikus tanok hogyan alakították a nyugati társadalmak gondolkodását, és hogyan szivárogtak be a tudományok területére is. 

Ezek a kutatók a nyugati ezotériát egy ernyőfogalomként használják, melyben összeérnek a különféle okkult, spirituális tanok, melyek alternatív utakat kínálnak a világ megismeréséhez. Mint Gyimesi elmondta, a helyzetet bonyolítja, hogy az ezoterikus tanokban jelen lehetnek tudományos igazságok és vallási gondolatok is, nagyon sokféle irány létezik, ezért nehéz dolgozni ezzel a fogalommal. 

Épp e fogalmi sokszínűség miatt is váltak fontossá azok a történeti munkák, melyek azt mutatják meg, hogy egy-egy ezoterikus tan hogyan fejlődött ki a saját korában, és aztán milyen utóhatásait lehet később felfedezni. Gyimesi példaként a mágnesekkel való gyógyítással kísérletező animális magnetizmust említi, amihez egészen máshogy állt a 19. század közvéleménye és sokszor a korszak tudósai is, mint ahogy mondjuk egy mai továbbélésére, a kézrátételes gyógyításra tekint most az emberek többsége. 

A szellemektől a tudattalanig egyik hangsúlyos állítása, hogy a különféle ezoterikus irányzatok egy része nagyon megtermékenyítő volt a 19. században formálódó pszichológia számára is. Gyimesi könyvében két okkult irányzat, a spiritizmus és az animális magnetizmus különösen fontos szerepet kap. 

Igény a megbízható médiumokra 

A modern spiritizmus, ami alapvetően a szellemidézés gyakorlatára épülő doktrína volt, a 19. század közepén fejlődött ki az Egyesült Államokban és Európában, és hamar nagyon népszerűvé vált, komoly mozgalmak nőttek ki belőle. Gyimesi elmondása szerint a spiritiszták a tudomány és a vallás közé pozicionálták magukat: 

„Nem egyszerűen csak a szellemek vallásos alapon történő megidézéséről van szó, hanem a spiritiszták amellett is érveltek, hogy a szellemek megidézése egyben bizonyíték lehet arra is, hogy a lélek független a testtől” – mondja Gyimesi. És ennek a feltevésnek komoly jelentősége volt, hiszen úgy vélték, hogy ha ezt sikerülne tudományos eszközökkel bizonyítani, akkor minden, amit a materializmus állít, tévesnek bizonyulna: nem a test, hanem a lélek lenne az elsődleges. 

A spiritiszták számára ezért lényeges volt, hogy tudományos eszközökkel igazolják, az ember több, mint pusztán a teste. Gyimesi több példán keresztül ír arról, hogy a kutatók nagy hangsúlyt fektettek a csalók leleplezésére, és a különféle spiritiszta szeánszokat is igyekeztek a kor tudományos normáival összhangban minél inkább ellenőrizhető körülmények között megszervezni. 

Ahhoz, hogy a spiritizmussal kísérletezni tudjanak, szükségük volt egy közvetítő személyre, azaz egy médiumra. Többnyire az történt, hogy a kutatók kerítettek egy megbízhatónak látszó médiumot maguk mellé, és ha szerencséjük volt, akkor nem lepleződött le, hogy egy csalóról van szó. Ha ugyanis kiderült, akkor akár egy egész tudományos életmű is odalehetett. A médiummal aztán elkezdtek kísérleteket végezni, például telepátiára vonatkozó feladatokat adtak nekik, mondjuk ki kellett találják, hogy mi van egy lezárt borítékban. 

Voltak olyan esetek, amikor a tudós és a médium is arisztokrata körökből származott, de olyan példákat is bőven ismerni, amikor jelentős társadalmi különbségeket írt felül egy ilyen kapcsolat. Gyimesi elmondása szerint sokszor ez a kapcsolat egyben felkarolását is jelentette a vidéken, szegényebb körülmények között élő látóasszonyoknak. A brit spiritizmus történetéből is sok híres esetet ismerni, volt, hogy évtizedeken át tartó együttműködések és nagyon szoros kapcsolatok alakultak ki a kutatók és médiumaik között. 

A különféle spiritiszta társaságok üléseiről sok jegyzőkönyv és beszámoló megmaradt, de ezek kutatása egyáltalán nem magától értetődő feladat. Gyimesi szerint ugyanis alapvető nehézséget jelent, hogy mi az, amit egy kutató a mai tudásával elfogad egy jegyzőkönyvből, és mi az, amit gyanúsnak talál. 

„Elmegyek a levéltárba, és olvasom a korabeli jegyzőkönyvet, hogy XY felemelkedett a földről, és ott lebegett. És akkor én mondhatom a mai fejemmel, hogy ezt nem tartom valószínűnek, hogy tényleg így történt volna. De ha közben olvasnék bármit ugyanebből az időszakból, amit a mai eszemmel valószínűnek tartok, akkor nem lenne semmiféle kritikám a jegyzőkönyvekkel szemben” – meséli a módszertani problémáról. A tudománytörténészek számára eleve komoly kihívás, hogy hogyan viszonyuljanak egy korábbi korszak tudományos munkáihoz afelől, hogy ma mit tudni ezekről a kérdésekről, és az okkult tanok kutatói számára ez hatványozottan nehéz feladat. 

Tudományos és erkölcsi spiritizmus 

A spiritizmust egy sajátos kettősség jellemezte a 19. század Európájában: egyrészt ezek a tanok népszerűek voltak képzett személyek körében is, sok spiritiszta nagyon komoly tudományos háttérből érkezett, de közben szó sem volt arról, hogy a tudományos közélet tárt karokkal fogadta volna a szellemidézést tudományos alapon elképzelő kutatókat. 

A tudományos spiritizmus egyik központjának számító Nagy-Britanniában 1882-ben jött létre a Pszichikai Kutatás Társasága, melynek munkájában nagynevű professzorok is részt vettek, a hasonló amerikai társaság egyik elnöke pedig a század legjelentősebb gondolkodóinak egyike, William James volt. 

A nyugati spiritiszta társaságok munkájuk során egyre inkább a parapszichológia felé mozdultak el, és olyan témákkal kezdtek el foglalkozni, mint a testen kívüli létezés, a telepátia, a halálközeli élmények vagy a halál utáni megnyilvánulások vizsgálata. És kutatásaikban sok olyan téma is felmerült, ami később a pszichológia klasszikus kérdésévé vált: a módosult tudatállapotok, az észlelés problémái, az álom-ébrenlét kérdése vagy a hipnózis mind ilyen terület volt. Ez a továbbélés nem véletlen, hiszen Gyimesi elmondása szerint a nagy iskolaalapító pszichológusok jelentős része tagja volt a Pszichikai Kutatás Társaságának, és élénken figyelték az ott zajló kísérleteket. 

A nyugati országokban meghatározó tudományos megközelítéssel szemben Magyarországon inkább az erkölcsi-vallásos spiritizmus volt jellemző, és kevésbé voltak fejlettek azok a tudományos spiritiszta körök, melyek mondjuk Angliában működtek. Ennek a különbségnek az egyik oka az lehetett, hogy sok múlt azon, az egyes országokban kik kezdték el megszervezni ezeket a társaságokat, és ők milyen háttérből érkeztek. 

Európa több országához hasonlóan Magyarországra is a 19. század közepén érkezett meg a spiritizmus, az egyik legismertebb korai képviselője Vay Adelma báróné volt, akinek fejgörcsére a delejezést, azaz mágneses terápiát alkalmazó orvos, Gárdos János a médiummá válást javasolta gyógymódnak. Vay némi ellenkezés után belement a dologba, és végül a korszak ismert médiumává vált, és férjével, Vay Ödönnel közösen ők alapították meg az első jelentős magyar társaságot, a Szellemi Búvárok Pesti Egyletét is. Az egylet alapítója volt még Grünhut Adolf, aki a szabadságharc idején katonaorvosként ismerkedett meg a delejezéssel. 

Dicsérő kritika Dr. Wolkenberg Alajos. A teozofia és antropozofia ismertetése és bírálata című könyvről, melyben a szerző nekiment a spiritisztáknak. Megjelent 1923-ban a Religio című folyóiratbanFotó: Arcanum

A 19. század végére fellendült a spiritiszta színtér Magyarországon, több egylet és folyóirat is létrejött, és akadtak már országszerte ismert médiumok is, például Eszter médium, és a rajta keresztül kommunikáló Névtelen Szellem. Gyimesi könyvében részletesen ír arról is, hogy voltak kísérletek a tudományosabb spiritizmus meghonosítására is, ezt a célt szolgálta például a Rejtelmes Világ című folyóirat. 

De hiába a tudományos felütés, a spiritiszta társaságok megjelenését Magyarországon sem a tudósok, sem az egyház nem fogadta túl lelkesen. Még az sem számított, hogy a magyarországi spiritizmus és animális magnetizmus képviselőinek jelentős része az orvosok közül került ki. Gyimesi elmondása szerint a különböző időszakokban eltérő mértékben volt vehemens a kritika, de a tudományos közeg alapvetően gyanakodva tekintett az új irányzatokra. A spiritizmusról például azt gondolták, hogy hiszteroepilepsziát okoz, azaz a résztvevők gyakorlatilag megőrülnek ezektől az élményektől, és a szeánszok következtében megtelnek majd a pszichiátriák.  

Nem meglepő módon a katolikus egyház sem fogadta lelkesen a dolgot, és Gyimesi szerint az egyház részéről megjelentek nagyon alaposan felépített, tudományos igényű kritikák, melyekben felvilágosult szempontok mentén érveltek a spiritizmus ellen. Ennek ellenére előfordultak olyan pillanatok is, amikor az egyház képviselői a spiritiszták mellett foglaltak állást, például amikor a tudományos materializmussal szemben akarták felvenni a harcot. 

A 20. század elején még élénk spirituális élet zajlott Magyarországon, a sajtó is előszeretettel számolt be egy-egy felkapott esetről, de aztán a 40-es évekre ezek a társaságok ellehetetlenültek: előbb az egyre hangsúlyosabbá váló antiszemitizmus okozott törést a társaságokban, majd a szovjet hatalomátvétel után, 1949-ben be is tiltottak minden spiritiszta csoportot.

Mint Gyimesi meséli, a magyar társaságok nem voltak annyira erőteljesek, hogy ekkora megrázkódtatásokat kibírjanak, ráadásul a cikk elején már említett László László-botrány ekkorra már sok, a spiritizmus iránt amúgy nyitott tudóst is elbizonytalanított, így Magyarországon évtizedekre visszaszorult az okkult tanok kutatása, hogy aztán a 80-as években a New Age-féle modern ezotéria formájában térjen majd Nyugatról sok elem vissza. 

A 20. század közepére azokban a nyugati országokban is jelentős változások történtek, ahol nem tiltották be a társaságokat: míg a 19. században a pszichológia és a parapszichológia sokkal közelebb volt egymáshoz, a 20. században egyre nagyobbá váltak a különbségek. A spiritiszta társaságok egyre inkább vallási jelleget vettek fel, és bár Gyimesi elmondása szerint voltak ugyan kísérletek a tudományos társaságok fenntartására is, a sok botrány és ellenállás miatt nem értek el átütő sikert. 

A német, francia vagy brit példákon azt látni, hogy a spiritiszta társaságok nem tűntek el ugyan teljesen, de egyre jelentéktelenebbé váltak, és helyükre a hatvanas évektől kezdve egyre inkább a különféle modern ezoterikus irányzatok, a keleti gyógyítás, a New Age törtek be. Ezek voltak azok a tanok, melyek aztán Magyarországra is megérkeztek pár évtizeddel később. 

A tudattalan előfutára

Ugyan a pszichológia ma létező számos területén felmutathatóak az ezoterikus előképek, Gyimesi könyvében leghosszabban a pszichoanalízis fejlődése felől vizsgálja ezek szerepét. Mint hangsúlyozza, nem azért, mert a korai pszichoanalitikusok bármivel is közelebb álltak volna az okkult tanokhoz, mint a többi pszichológiai iskola képviselői, hanem egyszerűen azért, mert a pszichoanalízis története a kutatási témája. 

Gyimesi szerint a korai pszichológusok arra jöttek rá, hogy néhány nagyon alapvető kérdésre talán az okkult kutatás felől remélhetnek választ. Olyan kérdésekről van szó, mint hogy például mi történik akkor, amikor két ember egymásra hangolódik, és megéreznek olyasmit is, amit az érzékszervi modalitásaikon keresztül nem adhattak volna egymásnak át. Ez egy olyan tapasztalat, amivel a pszichológusoknak rendre dolga van, de kezdetben hiányzott hozzá az értelmezési keret, ami felől felfejthették. 

„A terápiás gyakorlatban például előfordul, hogy pszichológusként valaki azzal szembesül, hogy a páciens kitalálta a gondolatát. Ha elkezdesz ezen dolgozni, akkor jó eséllyel az fog kiderülni, hogy nem telepátia történt, hanem indulaáttétel, és kialakult egy egymásra hangolódás a pszichológus és a páciens között” – mondja Gyimesi, aki beszélt arról is, hogy ahhoz hogy egy ilyen pszichológiai fogalom, mint az indulatáttétel felfedeződjön és tudományos fogalommá váljon, kellettek ezek a korai kísérletezések. 

A korszakból hátramaradt feljegyzésekből és levelekből látni, hogy a korai pszichológusok bátran és tudatosan nyitottak e kérdések felé, még akkor is, ha a nyilvánosság előtt többen óvatosak voltak. A pszichológiatörténet egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Sigmund Freud is sokáig tartózkodott attól, hogy nyíltan állást foglaljon az okkult tanok szerepével kapcsolatban. Gyimesi szerint elsősorban azért, mert a pszichoanalízist a kezdetektől sokan támadták, és Freud vélhetően nem akarta még az okkultizmussal való kapcsolatot is magukra húzni. 

„De összességében, ha a teljes életművet,  leveleit is megnézzük, akkor az derül ki, hogy Freud elég valószínűnek tartotta, hogy létezik valami az emberek között, ami túlmutat az ismert érzékleti modalitások világán.” 

– mondja Gyimesi, aki szerint Freud levelezéséből például látszik, hogy a telepátia létezése számára egy elfogadható felvetés volt, még ha nem is nyilatkozott erről sokat. 

A pszichoanalízis és az okkult tanok korai viszonyát lehet feltárni a tudattalan fogalom alakulásában is. Mint Gyimesi hangsúlyozza, már a pszichoanalízis megszületése előtt is nagyon sokféle tudattalan fogalom létezett, és ezek egy része szorosan kapcsolódott a spiritizmushoz. A cambridge-i Frederic W. H. Myers tudattalan-koncepciója például nagyon hasonlít Freudéhoz, csak Myersnél ott van még annak a lehetősége is, hogy kapcsolatba kerülhetünk a nagy, felsőbb létezőkkel.  Ezek a különféle, nem annyira tudományos tudattalan felfogások épp azután kezdtek el visszaszorulni, hogy Freud megjelent a kifejezetten szekuláris tudattalan képével, amiben már nincs semmiféle ezotéria, az ember van, a maga különböző rétegeivel. 

„Nekem az a gyanúm, hogy Freud épp azért is tudott annyira sikeres lenni, mert a szekularizált tudattalan fogalmát vezette be, ami sokkal jobban megfelelt a kor tudományos elvárásainak” – mondja Gyimesi, aki beszélt arról is, hogy a fennmaradt levelekből is kiderül, Freud igyekezett kordában tartani magát az okkult tanokról való megnyilvánulásokkal, és tanítványait is erre próbálta meg rávenni. Ebben viszont egyáltalán nem járt sikerrel.

A legismertebb ebből a szempontból Carl Gustav Jung esete, aki eleve mindvégig sokkal közelebb állt a spiritizmushoz és az ezoterikus pszichológiához, mint bárki a jelentős pszichológus kortársai közül, és aztán ebből fel is épített egy nagyon gazdag, magas színvonalú pszichológiát. De ugyanígy érdeklődött a téma iránt a legismertebb magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor is. 

Gyimesi elmondása szerint Ferenczi közel sem volt annyira radikális, mint Jung, de ő is reagált a korszellemre: megsejtette, hogy a pszichés jelenségek egy részénél parapszichológiai jelenségek lehetnek a háttérben, és elkezdett ezzel foglalkozni. Sok jel utal arra, hogy a spirituális tanok rendkívül fontosak voltak Ferenczi számára, érdekelte az automatikus írás, a jövőbelátás, és részt vett különféle telepátia-kísérleteken is. Tudni azt is, hogy Freud levélben kifejezetten figyelmeztette is, hogy egy ideig ne publikáljon ilyen témákban. 

„A korabeli visszaemlékezések és feljegyzések alapján azt lehet sejteni, hogy aki megismerkedett Ferenczivel, az igen hamar egy olyan beszélgetés közepén találhatta magát, melyben az okkult, spiritiszta témák is előkerültek. Lehet azt is tudni, hogy Ferenczi folyamatosan kereste az ideális médiumot a kutatásaihoz, és többször csalódnia kellett” – mondja erről Gyimesi, aki külön hangsúlyozta Elizabeth Severn jelentőségét: az amerikai nő nyolc éven át volt Ferenczi páciense, de mellette ő is végzett analíziseket, és lehet tudni, hogy szoros kapcsolata volt a parapszichológiai tanokhoz. 

És azzal, hogy mára Ferenczi mennyire rendkívül felkapottá vált a nemzetközi pszichoanalitikus színtéren, Severn alakja is újra jóval hangsúlyosabbá vált. Az új kutatásoknak hála jóval többet tudni nézeteiről, és arról is, hogy Ferenczi milyen jelentős mértékben inspirálódhatott a nő által. Mint Gyimesi elmondta, Ferenczi utolsó műve, a Klinikai napló tele van ezoterikus pszichológiai gondolatokkal, melyek később átformálva, nagyon alapvető pszichoanalitikus-pszichológiai gondolatokként éltek tovább. 

Ferenczi esetében azonban nem szimplán ezotériáról kell beszélni Gyimesi szerint, hanem arról, hogy az ezoterikus tapasztalatokat hogyan használta fel tudományos céllal a pszichológia számára. És bár ez végül nem vált egy alaposan kidolgozott kutatási területté, de az egész életművén belül így sem lehet mellékesnek tekinteni.

Gyógyítás mágnessel

A spiritizmus mellett a másik jelentős irányzat, ami meghatározó volt a korszakban, és ami Gyimesi könyvében is nagyobb szerepet kap, az animális magnetizmus. Ennek alapjait Franz Anton Mesmer dolgozta ki a 18. század második felében, de az elmélet nagyon sokat változott az utódok révén, és a 19. századra széles körben elterjedt gyakorlat lett, sok követővel. 

Mesmer azt gondolta, hogy létezik egy addig nem megismert anyag, a magnetikus fluidum, ami áramlik az univerzumban, így a testben és az emberek között is, és ezt az anyagot mágnesekkel lehet manipulálni, ezt pedig akár az orvoslásban is ki lehetne használni. Gyimesi elmondása szerint Mesmer abszolút természettudományként gondolt az elméletére, de az animális magnetizmusnak már a kezdetektől fogva nem volt egyértelmű a tudományos fogadtatása, még ha abban a korban sokkal kevésbé is számított meredek felvetésnek, mint amilyennek ma tűnhet. 

Élete során Mesmer nagyon sokat küzdött a tanai elfogadtatásáért, és bár a tudományos közösség alapvetően gyanakodva figyelte, sok követője akadt. Követői körében az elmélete pedig továbbfejlődött: egy ponton eljutottak odáig, hogy nem is feltétlen van szükség mágnesekre, akár az is gyógyító lehet, ahogy két ember hat egymásra. Ekkor lendült fel az érdeklődés a különféle kézmozdulatokkal való gyógyítás és személyes ráhatások iránt. 

Franz Anton Mesmer páciensei körébenFotó: leemage via AFP

És e kutatásoknak hála a 19. század végére kiderült, hogy ha nem is a mágnesek vagy fluidumok, de létezik valami, ami tényleg hatásos lehet. Ekkor született meg a szuggesztió koncepciója, ami hamar a tudományos mainstream részévé vált. A hipnózis korai elméletei innen származnak, és a hipnózis felfedezésével kiderült, hogy léteznek módosult tudatállapotok, és ez az egész egy lavinát indított el, ami részben a pszichoanalízishez is elvezetett. 

Az animális magnetizmusnak nagyon sokféle változata létezett, Magyarországon például a terület kutatói közül sokan a magnetikus mozdulatokat igyekeztek rendszerezni, és kézikönyveket gyártottak arról, hogy hogyan hatékony mozdulatokkal gyógyítani. Ezeket a szakkönyveket használták tevékenységük során a magnetizőrök, akik megjelenése Gyimesi szerint izgalmas fejleményt jelentett a tudománytörténetben, hiszen ők voltak azok a különleges gyógyítók, akik már nem voltak teljesen azonosak a fizikai betegségeket gyógyító orvossal, de még pszichológusok sem voltak, valahol a kettő között helyezkedtek el. 

Ezekben a kézikönyvekben még arra is kitértek, hogy a magnetizőrnek erkölcsös embernek kell lennie, hiszen anélkül nem tudna gyógyítani. A magnetizálás, azaz a delejezés a népi gyógyítók körében is elterjedt, és ezek a gyakorlatok jóval azután is megmaradtak, hogy a „tudományosabb” magnetizőrök szinte mind eltűntek. És Gyimesi szerint nem elrugaszkodott felvetés az sem, ha ma valaki a különféle kézrátétellel, energiaátvitellel működő „gyógyításokban” fedezi fel e régebbi magnetikus technikák egyes elemeit. 

Gyimesi Júlia könyvében és a beszélgetés során is hangsúlyozta, hogy amikor az animális magnetizmus 19. századi népszerűségére gondolunk, akkor érdemes belegondolni abba is, hogy abban a korszakban a hagyományos orvoslás beavatkozásai sokszor jóval nagyobb kockázatot jelenthettek, mint manapság, és ez így is magyarázhatja, hogy nagyobb volt az igény a különféle alternatív megoldások iránt. 

Magyarországon az animális magnetizmusnak épp úgy akadtak követői az  arisztokrácia körében, mint a népi gyógyítók között. Az egyik legismertebb korai magyar magnetizőr Szapáry Ferenc volt, akit mágnesező grófként emlegetett a 19. századi sajtó. A fennmaradt beszámolók szerint a gróf eleinte a családi birtokhoz tartozó Abonyban végzett kísérleteket a helyi parasztokon, majd Drezdába költözött, hogy magnetikus kórházat nyisson, de a helyi orvosokkal való konfliktusa miatt az 1840-es években visszaköltözött Magyarországra. Budapesti magánpraxisa hatalmas siker volt, és pár évvel később Párizsban is komoly sikereket ért el, a francia fővárosi elit ismert alakjává vált. 

Szapáry egyik legjelentősebb tanítványa Gárdos János volt, akinek kutatásai visszaköszöntek Ferenczi Sándor írásaiban is. Gárdos magnetizmussal kezelte Jelineknét, azt a médiumot, aki Ferenczinek is médiuma lett később. Gárdos ugyanis fizikai betegségekkel küzdő nőknek tanácsolta azt, hogy médiummá kell válniuk a gyógyulásuk érdekében. Gyimesi elmondása szerint Gárdos eltökélt szándéka volt, hogy az animális magnetizmus magyarországi tudományos kutatását megalapozza, de ebben nem sikerült áttörést elérnie. Annak ellenére sem, hogy végrendeletében pénzt és könyvtárát is felajánlotta az orvosi egyetemnek, hogy foglalkozzanak a témával. Amit az egyetemen ugyan meg is tettek, de épp ellenkező kifutása lett, és a Gárdos-féle alapítvány leginkább hipnóziskutatással foglalkozott, miközben az animális magnetizmus cáfolatát igazolták. 

8 Órai Ujság, 1926. februárFotó: Arcanum

A 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben a magyar sajtó is szívesen foglalkozott a népi magnetizőrökkel, azaz az úgynevezett delejesekkel. Az egyik legismertebb közülük a sashalmi delejes asszony, Wunderlichné volt, aki az 1920-as években volt nagyon népszerű. A korabeli beszámolók szerint a háza előtt akár napokig is kígyózó sorban álltak az emberek a gyógyulás reményében. Csalás miatt ugyan feljelentették, de támogatóinak köszönhetően a bíróság felmentette. Ahogy megúszta a büntetést egy másik ismert delejező, Lachawicska László egykori rendőrfelügyelő, akit többször is kuruzslásért jelentettek fel, de akiről tanúk rendre azt állították, hogy nem fogadott el pénzt a tevékenységéért. 

A könyv egyik legizgalmasabb szereplője Völgyesi Ferenc, a 20. század nemzetközileg is jegyzett hipnotizőre, akinek forgatókönyvekre kívánkozó életútja volt. Völgyesi az állatokon végzett hipnózisaival vált országosan ismertté, és közelről ismerte a 20. század első felének spiritiszta, parapszichológiai tanait. Gyimesi elmondása szerint a spiritiszta kutatások során rendkívül fontos volt, hogy legyen ott egy tudományos szaktekintély, aki igazolni tudja, hogy nem csalásról van szó, és a médium tényleg médium. Völgyesi sokszor töltötte be ezt a szerepet, annak ellenére is, hogy az ő tudományos megítélése is rendkívül vitatott volt, és például a budapesti állatkert állatain végzett hipnotizálását is csalásnak nevezte az ezt megörökítő fotós. 

Ám minden kritika és tudományos ellenvetés ellenére a közvélemény felé nagyon hatékonyan tudta úgy eladni magát, mintha a tudomány képviselője lenne: Gyimesi jelenkori párhuzamot hozva a mai celebpszichológusokhoz hasonlította Völgyesit, aki gyakran állt a szélesebb nyilvánosság elé olyan tudományosnak hangzó megállapításokkal, melyek mögött nem volt tudományos bizonyíték. 

Magyarország, 1937. júniusFotó: Arcanum

Völgyesi azon kevesek egyike volt, aki a spiritiszta tanok felől érkezett, és az államszocializmusban sem kellett ezzel teljesen felhagynia, ugyanis remekül tudta összeegyeztetni az ezoterikus pszichológiai nézeteit a korszakban elfogadott pavlovi pszichológiával. Töretlen karrierjéhez hozzájárulhatott az is, hogy Völgyesi a levéltári dokumentumok alapján élete végefelé pár évig Viktor fedőnéven az állambiztonság nemhivatásos ügynöke volt, és jelentett többek között az általa rendkívül gyűlölt pszichoanalitikusokról is. 

Gyimesi Júlia szerint Völgyesi életműve jó példa arra, hogy miért lenne fontos, hogy a tudományos témákkal a napi sajtóban találkozó közönség kellő forráskritikával tudna viszonyulni ahhoz, amikor amikor valaki magát a tudomány képviselőjeként eladva állít dolgokat.

Meglelni a tudomány határait 

A szellemektől a tudattalanig egyik alapvető állítása, hogy a pszichológia, mint tudományterület adós maradt a saját előzményeinek feltérképezésével, ezzel pedig akár saját legitimitását is veszélybe sodorhatja. Mint Gyimesi fogalmaz, a pszichológusok számára is fontos kérdés, hogy el tudják-e érni, hogy tudományterületüket a laikusok ne mossák össze a különféle ezoterikus irányokkal, melyben a reinkarnációtól kezdve az energiával való gyógyításon át az előző életekbe történő utazásig minden benne van. 

„Nem gondolom, hogy a pszichológia minden részének feltétlenül tudományosnak kell lennie, de fontos tisztázni, hogy hol vannak a határok, és mire mit lehet használni, melyek a pszichológiának azok a részei, melyek alkalmazott tudományként működnek” – mondja Gyimesi Júlia, kinek könyve, miközben tele van hol megdöbbentő, hol szórakoztató történetekkel a magyar és az európai spiritualizmus aranykorából, épp e határok felfedezését teszi könnyebbé. 

A korabeli újságfotók az Arcanumból származnak. A borítókép csak illusztárció, Fritz Lang 1922-es, Dr. Mabuse, a játékos című filmjéből (AFP).