Szerénységre taníthatná az emberiséget, ha ráakadnánk egy fejlettebb idegen civilizáció nyomaira

  • Pár évvel ezelőtt az ‘Oumuamua névre keresztelt égitest felbukkanása felbolygatta a csillagászok világát, és az első észlelt csillagközi objektum körül azóta is rengeteg a kérdőjel.
  • Olyannyira sok, hogy a világ egyik legismertebb asztrofizikusa szerint komolyan kéne venni a lehetőségét, hogy az ‘Oumuamua egy idegen civilizáció terméke. 
  • Avi Loeb, a Harvard asztrofizikusa mesélt nekünk arról, hogy milyen érvek szólnak a földönkívüli eredet mellett, és miért fogadják el ezt a felvetést annyira nehezen a világ tudósai. 

2017. október 19-én rendkívüli dolgot fedezett fel a Hawaii szigetén található Pan-STARRS teleszkópon át Robert Weryk csillagász: a valaha észlelt első csillagközi objektumot, azaz egy olyan égitestet, ami nem a mi Naprendszerünkből származik. 

A rejtélyes látogató ekkor már sebesen távolodott a Földtől, és a csillagászoknak összesen 11 napjuk volt, hogy további adatokat gyűjtsenek róla. Az objektumot a hawaii ‘oumuamua kifejezés alapján nevezték el, ami szó szerinti fordításban annyit jelent, hogy előőrs, a Nemzetközi Csillagászati Unió pedig később úgy fordította le a nevet, hogy „távoli hírhozó, aki elsőként érkezik”.

Az ‘Oumuamua látogatása világszerte felkeltette a csillagászok és az asztrofizikusok érdeklődését, és ez az érdeklődés csak tovább nőtt, ahogy érkeztek be az újabb, és egyre különösebb adatok. Az égitest körül ugyanis nagyon sok volt a furcsaság. Olyannyira sok, hogy egy ponton egy rendkívül elismert asztrofizikus felvetette, hogy szerinte ezekre az a legegyszerűbb magyarázat, hogy az objektumot egy idegen civilizáció gyártotta. 

Ha eddig nagy volt a tudományos felhajtás az ‘Oumuamua körül, akkor innentől tényleg elszabadult a pokol, nem volt nagyobb újság vagy tévécsatorna, ami ne foglalkozott volna a rejtélyes látogatóval, és a földönkívüli eredet lehetőségét felvető asztrofizikussal, Avi Loebbel. 

Avi Loeb évtizedek óta a világ egyik legelismertebb asztrofizikusa, rekord ideig vezette a Harvard csillagászati tanszékét, számtalan magasan jegyzett tanulmány szerzője, alapítója és igazgatója a Harvard Fekete Lyuk Intézetének. És egy évvel az ‘Oumuamua felfedezése után arról írt, hogy nem szabad kihagynunk a lehetőségek közül, hogy nem egy természetes jelenséget, hanem egy mesterségesen létrehozott csillagközi tárgyat észleltünk. 

Avi LoebFotó: BRYAN BEDDER/AFP

Nem túl meglepő módon Loeb szavai hatalmas felhajtást okoztak. A feltételezés, hogy egy idegen civilizáció nyomai bukkantak fel a Naprendszerben, eleve izgalmasan hangzik, de ezúttal a pályája csúcsán lévő sztártudós állította ezt. 

Loeb persze nem azt mondta, hogy a közelünkben felbukkant tárgy minden kétséget kizáróan egy idegen civilizáció terméke, csak azt, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján ez jobban megmagyarázza az ‘Oumuamua különleges tulajdonságait, mint az eddig felmerült, természetes eredet mellett érvelő elméletek. 

Felvetését az elmúlt két évben könyvvé bővítette, ami idén januárban a világpremier idején magyarul is megjelent Földönkívüli, Egy idegen civilizáció első nyomai címmel. Az ‘Oumuamua különösségéről, a tudóstársadalomban tapasztalt ellenállásról és az idegen élet kutatásának fontosságáról Loeb otthonából, Zoomon keresztül beszélt nekünk. 

Nem is számítottunk rá

Az ‘Oumuamua esetében az első igazán meglepő nem valamelyik tulajdonsága volt, hanem hogy egyszerűen észrevettük. Loeb több mint egy évtizeddel ezelőtt írt egy tanulmányt arról a kérdésről, hogy ha feltételezzük, hogy a többi, csillag körül keringő bolygórendszer hasonlít a miénkre, akkor számíthatunk-e arra, hogy csillagközi üstökösöket észlelhessünk a rendelkezésünkre álló Pan-STARRS teleszkóprendszer segítségével. És az előrejelző számítások szerint az jött ki, hogy ez a rendszer nem fog észlelni csillagközi tárgyakat. Épp ezért az ‘Oumuamua puszta észlelése is meglepetést keltett, Loeb is ezért kezdett el komolyabban érdeklődni iránta. 

Ekkor még szó sem volt a földönkívüli eredet lehetőségéről: mint Loeb meséli, kezdetben általános meggyőződése volt a kutatóknak, hogy egy csillagközi üstökös nyomait fedezték fel. De ahogy érkeztek be az újabb és újabb adatok, világossá vált, hogy valami nem stimmel. 

Loeb könyvében részletesen és az asztrofizikáról keveset tudók számára is érthetően ír arról, hogy miért volt különleges az ‘Oumuamua: sem a formája, sem a fényessége, sem a pályája nem tűnt megszokottnak. Az elérhető adatok alapján az ‘Oumuamua ugyanis vagy rendkívül lapos vagy rendkívül hosszúkás volt, és nem hasonlított egyetlen, az emberiség által korábban megfigyelt természetes égitestre sem. Emellett jóval fényesebben tükrözte vissza a Nap fényét, mint amit egy üstököstől várni lehetett volna. De ami Loeb szerint a leginkább rendkívüli volt, az az ‘Oumuamua mozgása: amikor elhaladt a Nap körül, akkor a pályája eltért attól, amit a Nap gravitációs ereje alapján várni lehetett volna. Ilyen eltérés időnként üstökösök esetében is előfordul ugyan, de olyankor mindig fel lehet fedezni az ezt okozó gázképződés nyomait. Most viszont nem találtak ilyen nyomokat. 

Az ‘Oumuamuáról nem készültek fényképek, de a modellezések alapján Loeb szerint 90 százalék biztonsággal kijelenthető, hogy a kezdetben a sajtóban elterjedt, szivarszerű illusztrációk helyett valójában inkább egy palacsintára hasonlító formája volt: 100 méter széles, rendkívül vékony lemezként mozgott a világűrben. Ráadásul sokáig rendkívül különös tempóban: a rejtélyes tárgy ugyanis eredetileg a lokális nyugalmi pontban (LSR) helyezkedett el. Ez a Nap közelében lévő összes csillag mozgásának átlaga, és amelyik objektum ebben az LSR-ben van, az a többi csillag között mozdulatlannak tűnik, és tán mondani se kell, de nagyon ritka, hogy egy objektum LSR-ben legyen. 

Ezek mind-mind olyan tényezők voltak, melyek önmagukban is különlegesek és ritkák a természetes képződmények esetében, így együtt viszont egészen valószerűtlenek: Loeb számításai szerint ha mindegyik tényezőt számba vesszük, akkor annak az esélye az ‘Oumuamua csak egy véletlenszerű üstökös, egy billiárdodnyira tehető. És volt még egy adat, ami Loeb elmondása szerint arra ösztönözte, hogy felvesse a mesterséges eredet kérdését: amikor az ‘Oumuamua az útja során a Nap körül járt, gyorsabban haladt annál, mint ami a Nap gravitációs ereje miatt várható lett volna. Erre pedig nem volt racionális magyarázata a kutatóknak. Loebnek viszont beugrott valami egy éppen ekkor futó, földi projektjéből, és feltette a kérdést: 

mi van, ha az ‘Oumuamua valójában egy fényvitorla volt? 

A fényvitorla ötletével évszázadok óta kacérkodik az emberiség, és a 20. században komoly kísérletek is kezdődtek a kifejlesztésére, 2010-ben pedig már egy sikeres kilövés is történt. A fényvitorla egy olyan eszköz, amit nem a szél, hanem a napfény nyomása hajt, és amit egy lézerrel lehet megtolni a Földről. 2015-ben Loeb és kutatótársa már felvetette, hogy ha az emberiség képes volt kitalálni ezt az eszközt, akkor ez más intelligens civilizációknak is eszébe juthatott már, és érdemes lenne ennek nyomait keresni az űrben. 

Egy elképzelt fényvitorláról készült illusztrációFotó: JOE BERGERON/Leemage

Ezzel párhuzamosan Loeb részt vett a többek között Yuri Milner, Stephen Hawking és Mark Zuckerberg által 2016-ban életre hívott Breakthrough Starshot projektben, melyben egy fényvitorlás csillagközi utazás előkészítésén dolgoztak. E munka közben bukkant fel váratlanul az  ‘Oumuamua, és kavart össze mindent. 

Loeb ugyanis kutatótársaival felvetette, hogy vajon az ‘Oumuamua nem egy egykori fényvitorla hulladékaként lebeg-e a világűrben. A hipotézist bemutató cikküket elküldték a komoly presztízsű Astrophysical Journal Letters folyóiratnak peer-review ellenőrzésre, de közben kirakták egy preprint oldalra is. Itt akadtak rá tudományos újságírók, és ezután indult el a már említett médiaőrület, melynek végül e könyv is eredménye lett. 

Nem aratott osztatlan tetszést 

A média és a közvélemény hatalmas érdeklődéssel fogadta Loeb felvetését, de a tudományos közösség nagy része már közel sem volt ennyire lelkes, ismert fizikusok és csillagászok siettek közölni, hogy szerintük téves és alaptalan az idegen civilizáció űrszemetéről szóló elképzelés. 

Loeb erről azt mondta az interjúban, hogy szerinte ma a tudósok többségét egy  előítélet vezeti: hogy minden, amit az űrben látunk, természetes eredetű kell legyen, és kérdésként sem merül fel számukra, hogy esetleg más magyarázhatja a megfigyelt tárgyak eredetét. Mint mondta, ő pont azokat a tudósokat tiszteli a legjobban, akik minden egyes esetben azt az elvet követik, hogy nézzük meg a bizonyítékokat és a tudományos eljárásokat követve vizsgáljuk meg, mivel állunk szemben. 

Loebék tanulmánya után akadtak persze tudósok, akik tudományos alapon igyekeztek igazolni az ‘Oumuamua természetes eredetét. Több elmélet is született: az egyik szerint például az ‘Oumuamua egy teljes egészében hidrogénből álló jéghegy volt, és ezért nem volt észlelhető a gázkibocsátása a világűrt pásztázó  infravörös kamerák számára. De Loeb és kutatótársa, Thiem Hoang erre válaszul kiszámolták, hogy egy hidrogénből álló csillagközi jéghegy már jóval azelőtt elpárologna, hogy belépne a Naprendszerünkbe. 

Volt olyan elmélet is, mely szerint az ‘Oumuamua egy rendkívül sűrű és nagyon kis tömegű porfelhő volt, ami szerkezetileg elég stabil volt ahhoz, hogy egyben maradjon. És olyan elmélet is, mely szerint egy nagyobb objektumról szakadt le, és indult el saját útjára. De Loeb szerint ezek egyáltalán nem voltak meggyőzőek, mivel az ‘Oumuamua formája vagy sebessége nem támasztotta alá ezeket magyarázatokat. 

A kibontakozó vita során Loeb annyit állított, hogy pusztán a rendelkezésre álló adatok alapján a mesterséges eredet még mindig meggyőzőbb, mint a többi felmerülő elmélet, és a tudósoknak is komolyabban kéne foglalkoznia ezzel a lehetőséggel. Azaz azzal, hogy ismereteink szerint a természet még soha nem hozott létre semmit, ami mérete, formája és összetétele alapján az ‘Oumuamuára hasonlítana. Loeb gyakran idézi Sherlock Holmes ismert detektívszabályát: „ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet.” Ez alapján született meg a hipotézise, hogy az ‘Oumuamuát egy földön kívüli civilizáció hozta létre.

A hivatalos álláspont ugyanakkor még mindig az, hogy az ‘Oumuamua üstökös volt, még ha sok mindent nem is érteni vele kapcsolatban. Az International Space Science Institute (ISSI) 2019 nyarán publikált szakértői jelentése arra jutott, hogy nem találták bizonyítékát annak, ami alapján az ‘Oumuamua földön kívüli mesterséges eredetéről szóló magyarázat meggyőző lenne. A szakértői bizottság egyik tagja, Matthew Knight, a Marylandi Egyetem csillagásza ugyanakkor egy Loeb által is idézett interjúban arról beszélt, hogy még soha nem láttak hasonlót, mint az ‘Oumuamua, és igazából még mindig rejtélynek minősül. 

Loeb szerint ugyanakkor az idő neki dolgozik: Chilében hamarosan üzembe helyezik az eddigi legnagyobb égboltfelmérési programhoz használandó teleszkópot, a Vera C. Rubin Obszervatóriumot (LSST), és szerinte utána sokkal gyakrabban fogunk majd az ‘Oumuamuához hasonló, különleges tárgyakat felfedezni. Az ‘Oumuamua érkezése ugyanis szerinte arról is tanúskodik, hogy sokkal több a hasonló tárgy az űrben, mint ahogy azt eddig gondoltuk, és ezért az érzékenyebb eszközökkel már a közeljövőben jóval többet is láthatunk majd belőlük. 

A legokosabb kölykök a környéken 

Loeb nem az ‘Oumuamua érkeztével kezdett el érdeklődni az idegen civilizációk létezése iránt, régóta foglalkoztatta a kérdés, hogy milyen esélyei vannak annak, hogy tényleg csak a Földön alakult volna ki értelmes élet az univerzumban. Könyvében is többször írja, csak a mi galaxisunkban ötvenmilliárd olyan bolygó van, ahol az életet a Földhöz hasonlóan lehetővé tevő körülmények a jellemzőek. Épp ezért szerinte közel sem annyira elrugaszkodott az állítás, hogy máshol is kifejlődhettek intelligens lények. És ha elhagyjuk a galaxisunkat, és az univerzum általunk látható részén lévő galaxisok lehetséges bolygóit is számba vesszük, egy felfoghatatlanul nagy számot kapunk. 

Épp ezért érvel Loeb úgy, hogy pusztán e számok alapján is komolyabb erőforrásokat kéne fordítanunk a földön kívüli élet keresésére. Ennek ellenére a tudományos életben még mindig főleg ellenállást tapasztalni, ha ez a téma szóba kerül. Pedig Loeb szerint az elméleti fizika egyes felkapott területeihez képest kifejezetten konzervatív az a kutatási igény, hogy olyasvalamit keressünk az univerzumban, amiről már tudjuk, hogy a Földön jelen van. Azaz az életet. Könyvében és cikkeiben Loeb rendszeresen a multiverzum elméletét, a szuperszimmetriát vagy a húrelméletet hozza fel példakánt olyan kutatási területekre, melyek rengeteg erőforrást emésztenek fel, nagy presztízst jelentenek a kutatóknak, közben jóval absztraktabbak és nem állnak rendelkezésre a kísérleti bizonyítékok. 

Az Oumuamua eleinte használt ábrázolásaFotó: M. Kornmesser/ESO

Beszélgetésünk során Loeb a sötét anyag példáját említette: a sötét anyag kutatására évtizedek alatt sok száz millió dollár ment már el, komoly munka folyik annak kiderítésére, hogy mégis milyen részecskéből állhat, de szerinte ennek felfedezése valószínűleg sokkal kisebb hatással lenne az életünkre, mintha a mienknél jóval fejlettebb technológiájú egykori civilizáció nyomait fedeznénk fel. 

Egy ilyen felfedezés Loeb szerint alapvetően változtatna azon, ahogy az emberiség magára tekint, azaz mint „a legokosabb kölyökre a környéken”, és a sokkal fejlettebb technológiával való szembenézés arra is rádöbbenthetne minket, hogy változtatnunk kell a viselkedésünkön. Alapvető filozófiai és vallási kérdések sora merülhetne fel. 

De a tudósok többsége Loeb szerint inkább abban érdekelt, hogy hogyan lehet minél inkább elkerülni ezeket a kérdéseket. Látja ezt az őt megkereső fiatal kutatók esetében is, akik érdeklődnek ugyan a téma iránt, de közben mesélnek arról is, hogy aggódnak a szakmai előmenetelük miatt, hiszen ezek a kutatások sokszor nincsenek finanszírozva és nevetség tárgyát képezik. Loeb szerint ez már csak azért sincs rendjén, mert lehet tudni, hogy a közvéleményt mennyire foglalkoztatja ez a kérdés, és a tudósoknak épp ezért feladata kéne legyen, hogy foglalkozzanak vele. Az ehhez szükséges eszközök pedig rendelkezésre állnak, a teleszkópok megvannak, csak szemléletváltásra lenne szükség. 

Könyvében részletesen ír arról, hogy a természettudományos elit hogyan zárkózott be egy buborékba: a világ vezetői egyetemein és intézeteiben dolgozó tudósok hajlamosak a legkisebb ellenállás irányába menni, mindenkinek az a célja, hogy a lehető legkevesebb hibát kövesse el, és a lehető leggördülékenyebb legyen a díjakkal és támogatásokkal övezett karrierje. Ez pedig befolyásolja azt is, hogy milyen kutatási területekre és témákra jut pénz, és mire nem. 

Loeb épp ez alapján beszélt arról, hogy azt nem nagyon hiszi, hogy ez a tudományos közeg egyik napról a másikra megváltozna, hiszen ehhez a saját privilegizált helyzetükön kéne változtatniuk. Könyvét éppen ezért vállaltan a fiatalabb kutatóknak írta, akik szerinte változást hozhatnak a tudomány működésébe. 

Miért lennének ránk kíváncsiak? 

Az idegen civilizációk keresésére persze indultak már korábban is próbálkozások, de Loeb szerint alapvetően egy téves feltételezésen alapultak. Ezek során ugyanis a híres Drake-egyenlet nyomán a világűrben terjedő rádiójeleket kerestünk, de ez szerinte olyan, mintha telefonbeszélgetést akartunk volna folytatni, ehhez azonban kell egy társ is, aki életben van a vonal másik végén. De ahogy nem lehetséges ma már párbeszédbe elegyednünk a maja kultúrával, ugyanúgy valószínű, hogy a világűrben is letűnt civilizációk nyomait találjuk meg hamarabb. Egyszerűen azért, mert a legtöbb csillag évmilliárdokkal hamarabb formálódott, mint a Nap, épp ezért sok civilizáció mára kihalhatott. Loeb épp ezért igyekszik írásaiban népszerűsíteni az űrrégészet gondolatát is, azaz hogy rádiójelek helyett tárgyi emlékek után is kutassunk az elmúlt években egyre népszerűbbé váló biomarkerek és  technomarkerek kutatása mellett. (A biomarkerek például az oxigén vagy a metán jelenlétére utalhatnak egy bolygó légkörében, míg a technomarkerek például az ipari szennyezés jeleit vagy a településekre utaló lokális hőszigeteket mutathatják meg.)

És egy ilyen tárgyi emlék lehet az ‘Oumuamua is Loeb szerint. Melynek funkciójával kapcsolatban a fényvitorla csak az egyik hipotézis. Mint Loeb fogalmazott, ahhoz, hogy tudhassuk, mire szolgált ez az eszköz, több bizonyítékra lett volna szükség. De ötletei persze vannak: az ‘Oumuamua lehet szerinte akár egy bója, egy űrkommunikációs hálózat része, vagy egy útjelző tábla, ami a csillagközi tájékozódást segíti. Szerinte ezek azért számítanak hihető felvetésnek, mert mind olyan tárgy, amit már az emberiség is felfedezett és legyártott, így el tudjuk képzelni, hogy egy intelligens civilizáció idővel feltalálja ezeket az eszközöket. 

Azt ugyanakkor nem gondolja, hogy az ‘Oumuamua révén bárki kémkedni akart volna utánunk: mint Loeb elmondta, több mint tízezer év volt, amíg ez a tárgy átkelt a Naprendszeren, és szerinte nem igazán voltunk izgalmasak tízezer évvel ezelőtt. Ahogy nem vagyunk túl izgalmasak most sem. Loeb épp ezért tartja arrogánsnak a Fermi-paradoxont.

Az olasz fizikus, Enrico Fermi a feljegyzések szerint 1950-ben többek között Teller Edével ebédelt, amikor szóba került az az ellentmondás, hogy miközben a Föld egy tipikus bolygónak tűnik és sok hasonlót ismerni, azaz feltételezhetnénk, hogy az élet sokfelé elterjedt, egyelőre nem találtuk nyomát más civilizációk létezésének. Fermi ekkor tette fel híres kérdését, hogy „Where is everybody?”, azaz de akkor hol van mindenki, amit azóta e ellentmondás legismertebb összefoglalója lett. 

De Loeb nem kedveli ezt a paradoxont, mert szerinte ebből az következik, hogy mi itt a Földön mindenképp figyelmet érdemlünk, és már rég jönnie kellett volna valakinek, hogy megszemléljen minket. Az asztrofizikus szerint azonban a legvalószínűbb az, hogy teljesen átlagosak vagyunk, és ha vannak odakinn fejlettebb civilizációk, nem nagyon érdekeljük őket. Példaként az interjú során azt hozta fel, ahogy mi sem fordítunk túl nagy figyelmet a járda szélén szaladgáló hangyákra, úgy nem kéne azt gondolnunk, hogy mi feltétlen annyira izgalmasak leszünk mások számára. 

Arról nem is beszélve, hogy a Tejútrendszer csillagainak többsége törpecsillag, melynek kibocsátott fénye az infravörös tartományba esik, így ha élnek is a mellette lévő bolygón lények, a Föld fénye sérthetné a látószerveiket. Így nehéz elképzelni, hogy egy csillagközi utazási iroda a Földet ajánlja turisztikai célpontként, tette hozzá tréfálkozva Loeb. 

Az asztrofizikus a járvány alatt gondolkodott el azon a lehetőségen, hogy az igazán fejlett civilizációk akár úgy dönthettek, hogy nem akarnak érintkezni másokkal, és senkivel sem keresik a kapcsolódási lehetőségeket. De ez nem jelenti azt, hogy ne tudhatnánk meg róluk többet: ahogy a újságírók néha hírességek kukáit túrják át Hollywoodban információkért, mi is megfigyelhetjük a fejlett civilizációk után az űrben maradt szemetet. 

Fényvitorla illusztrációjaFotó: MARK GARLICK/SCIENCE PHOTO LIBRA/Science Photo Library

Ez ismét az űrrégészet felé mutat: mint Loeb hangsúlyozta, jelenleg nem tudjuk, hogy mi volt az ‘Oumuamua, de ha mesterséges tárgy, akkor még sok hasonló lehet ott, ahonnan ez jött. Épp ezért szerinte kamerákat kéne a Föld pályája köré telepíteni, melyek minden csillagközi tárgyat lefényképeznének. És ha egy tárgy elég izgalmasnak tűnne, arra akár érdemes lenne leszállni, és mintát is venni belőle. Ezzel a módszerrel nem az emberiségnek kéne messzi helyekre eljutva kutakodni, hanem a nálunk felbukkanó, hatalmas utakat megtevő tárgyak nyomán tudhatnánk meg, hogy mi történik a távolban. 

Loeb szerint ez akár még a mi életünk során megtörténhet, és ehhez csak arra lenne szükség, hogy a tudomány hangsúlyai máshova kerüljenek. El kéne engedni azt a szemléletet, hogy a rendkívüli állítások alátámasztásához rendkívüli bizonyítékokra van szükség, és pusztán a meglévő bizonyítékokat kéne vizsgálni, és ebből levonni a következtetéseket. „A rendkívüli konzervativizmus csak rendkívüli tudatlansághoz vezet” – idézte fel a beszélgetés során Loeb a könyvében is szereplő állítást, majd kiemelte: ha nem adjuk meg az esélyt, hogy felfedezzünk dolgokat, soha nem fogjuk megtalálni őket. 

Szerényebb tudomány kell 

Ez a felfogás összekapcsolódik könyvének egy másik kiemelt üzenetével: Loeb szerint a tudománynak és a tudósoknak sokkal alázatosabbnak és szerényebbnek kéne lenniük. Mint meséli, az asztrofizika világában eltöltött évtizedek során tanulta meg, hogy a szerénység a legjobb tudományos megközelítés, és ez a szerénység lehet az, ami civilizációnk túlélési esélyeit is megnöveli. 

„Arisztotelész amellett érvelt, hogy mi vagyunk az univerzum közepén, és az emberek elhitték, mert ez a gyönyörű modell hízelgett az egójuknak. De hiába volt gyönyörű az elmélet, téves volt” – mondja Loeb, aki tudománytörténeti példaként említi azt is, amikor a Galileo Galileivel vitatkozó filozófusok nem voltak hajlandóak belenézni a tudós távcsövébe. Ez a döntésük azonban nem írta felül a valóságot, hogy a Föld kering a Nap körül, csupán a tudatlanságukat tartotta fenn. 

És Loeb szerint persze dönthetünk úgy, hogy nem figyelünk arra, ami az égen történik, csak élvezzük a földi javakat. Pont mint a dinoszauruszok, akik csak arra figyeltek, hogy füvet legeljenek, aztán 66 millió évvel ezelőtt egy Manhattan méretű szikla az űrből a bolygóba csapódva megölte az élőlények háromnegyedét. 

„Lehet mondani, hogy nem érdekel minket az ég, csak füvet akarunk enni, és persze, egyél füvet, de az égiek egyszer úgyis utolérnek” – mondja Loeb, aki azokat, akik minden űrben felbukkanó tárgyat automatikusan természetesen eredetűnek gondolnak el, egy elképzelt barlanglakóhoz hasonlítja, akinek az időben visszamenve mutatnák egy okostelefont, és a barlanglakó azt a telefont csak egy fényes kődarabnak nézi, mert korábban is csak sziklákkal találkozott. 

Követhetjük tovább ezt a hozzáállást, de ez szerinte egy nap visszaüthet: Loeb  példaként hozza fel, hogy a múlt században bármiféle körültekintés nélkül kezdtünk el rádiójeleket küldözgetni a világűrbe. És persze, hatalmas távolságok vannak odakinn, évtizedek, de akár évszázadok is eltelhetnek, mire válaszol esetleg valaki, de lehet, hogy egy nap beállítanak. 

Loeb szerint épp ezért az lenne a gyakorlatias és helyes hozzáállás, ha elismernénk végre, hogy a világűr a mi tágabb környezetünk, és megpróbálnánk megtudni, hogy vajon mi vagyunk-e a legokosabb lények a környéken. Az ő tippje amúgy az, hogy nem. 

Loeb könyve eleinte elsősorban az ‘Oumuamua felfedezéséről és rejtélyességéről szól, de haladva előre egyre inkább tolódnak el a hangsúlyok. Hiszen arra a kérdésre, hogy léteznek-e földönkívüliek vagy sem, nem tudunk válaszolni, mert nincs ehhez elég bizonyítékunk. Arról viszont lehet beszélni, hogy miért folyik olyan kevés kutatás ezen a téren. A Földönkívüli így válik fokozatosan egy tudománykritikává, és Loeb egyre többet foglalkozik azzal, hogy miért nincs rendben az, ahogy a természettudományok csúcsintézményeiben kijelölik a kutatásra érdemes témákat. 

„Az, hogy a két hipotézis közül a tudományos konszenzus a konzervatívabbat és korlátozóbbat részesíti előnyben, többet árul el a tudomány művelőiről és kultúrájáról, mint a bizonyítékokról” – írja könyvében Loeb, aki saját, Izraelben eltöltött gyermekkori élményei alapján ír arról, hogy a tudományt sokkal inkább úgy kéne elképzelnünk, ahogy a gyerekek megismerik a világot. Folyamatos tanulási élményként, melyben bőven vannak buktatók és kudarcok is, de ezek arra szolgálnak, hogy összezavarják, amit addig tudtunk, és új kérdések feltétele felé lökjenek el minket. 

Épp ezért szeretné például, ha a jelentős tudományos döntéshozó testületek jóval nagyobb arányban támogatnának nagy kockázatú projekteket. Az ‘Oumuamua esete pedig épp azt mutatja meg Loeb szerint, hogy ha gondolatkísérlet szintjén sem merül fel számunkra, hogy egy idegen civilizáció fejlett technológiájának maradványára bukkantunk, akkor jelentősen csökken az esélye, hogy a következő alkalommal észrevegyünk egy mellettünk elszáguldó idegen tárgyat. 

Az biztos, hogy Loeb nem csak beszél a gyermeki kíváncsiság fontosságáról: az ‘Oumuamua idegen eredetét felvető tanulmánya óta is sorra adja ki tanulmányait, melyekben általában elsőre meghökkentőnek ható ötletek valószínűségét számolja ki. 2018-ban például bekapcsolódva a népszerű galagtikus pánspermia-elméletbe, kutatótársaival kiszámolták, mennyi az esélye annak, hogy az élet a Földre egy másik bolygóról származó szikla felszínén lévő baktériumok révén érkezett meg, legutóbb pedig Noé űrhajójának szükségességéről közölt egy gondolatkísérletet, azaz arról, hogy a bibliai bárka példájához hasonlóan az összes földi élőlény DNS-információit, illetve egy 3D-nyomtatót kéne útjára indítani az űrben, hogy a földi életnek legyen esélye a túlélésre a bolygónkat elpusztító esetleges katasztrófa után. 

Loeb az ötletét a beszélgetés során azzal indokolta, hogy jelenleg „minden tojásunk egyetlen kosárban van”, azaz minden, ami fontos számunkra, a Földön található meg. Épp ezért szerinte a helyes döntés az lenne, ha lennének másolatai a világűrben a földi életnek. Olyan ez, mint a Johannes Gutenberg-féle nyomdaprés: előtte minden biblia kézzel készült, rendkívül értékes és nehezen pótolható példány volt, de ahogy elindult a tömeges nyomtatás, nem számított többé akkora katasztrófának, ha egy példány odalett. 

Szerinte egyszerűen hosszabb távon kéne gondolkodnunk, hiszen lehetnek katasztrófák a Földön, például a gondatlan technológiai fejlesztéseink révén, melyek a klímaváltozáshoz is hozzájárultak. Loeb azt gondolja, hogy talán a koronavírus is egy figyelmeztetés volt a természet részéről: megmutatta, hogy a járvány mindenkit érint, és az emberiségnek nem lokális, hanem csak közös, globális jövője lehetséges. Loeb épp ezért gondolja úgy, hogy az űrről való közös gondolkodás, vagy az, ha bizonyítékot találnánk egy földönkívüli technológia létezéséről, összehozná az embereket, mert felismernénk, hogy egy faj vagyunk, közös a sorsunk és felelősségteljesen kell gondolkodnunk a jövőről. 

Földönkívüli - Egy idegen civilizáció első nyomai című könyv magyarul az Agave Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.