Magyar nő leplezte le New York luxus-lakófelhőrkarcolóinak hideglelős titkait

2021-re nem maradtak fehér foltok a térképen. Az ember 48 órán belül el tud jutni a Föld tetszőleges pontjára, ahová pedig mégsem, azt legalább meg tudja nézni a Google Earthön. Egy magyar művész most mégis azzal tudott valódi szenzációt kelteni Amerikában, hogy XVIII-XIX. századi utazó módjára klasszikus értelemben vett útleírást írt egy olyan tájról, ahol ő járt először a civilizált emberek közül.

Egy olyan tájról, amely a világ legdokumentáltabb városának, New Yorknak a kellős közepén található. Mégis igaz rá, hogy kábé annyi külvilágbeli léphetett be eddig a területére, mint Afrika mélyére Stanley és Livingstone idejéig. Ez a luxuslakótornyok közrendűektől elzárt világa.

Ady és Andi a fővárosban

Ha a globalizált emberi kultúrának van fővárosa, akkor legkésőbb a XX. század közepe óta New York az. Ez a város egyszerre a világgazdaságot működtető pénzügyi rendszer központja, a Föld minden migránsának álma, a világturizmus egyik legfontosabb célpontja és a modern popkultúra mintaadó ősforrása. Szabad piac? Szabad élet? Kapitalizmus? Diszkó? Siker? Szervezett bűnözés? Pop art? Szabad út a csúcsig bárkinek és ugyanez az ellenkező irányban? Globalizáció? Kellemes élet? A XX.-XXI. század jó pár kulcsfogalmát felidézve New York neve ugrik be először.

A város vizuális képzeletünkre gyakorolt hatása annyira erős, hogy ha a modern ember a “nagyváros” vagy “metropolisz” szót hallja, önkéntelenül New York - vagyis egész pontosan azon belül Manhattan -  panorámája ugrik be neki. Sőt, ha a jövő városát próbálja elképzelni, mondjuk egy sci-fi filmben, akkor is Manhattanre szokott gondolni, csak repülő autókkal kiegészítve. 

Nem véletlenül. New York ugyanis azért is lett a globalizált emberiség fővárosa és álmainak tárgya, mert a XIX.-XX. század fordulója óta mindig a saját kora előtt jár. Technológiai, városszerkezeti és kulturális értelemben is. Olyan, mintha egyszerre létezne a jelenben és egy kicsit a közeljövőben. Vagyis New York jelene gyakran a városon kívüli világ jövőjét jelenti. 

Ebből a szempontból is baromi izgalmas az a hangos siker, melyet a már említett magyar művész kegyetlenül leleplező, de közben végig igen szórakoztató friss projektje aratott a Kozmopoliták Fővárosában. 

Párizs, a világ akkori fővárosa őszintén szólva magasról szart Ady Endrére, akármilyen mívesen sóhajtozott is újságíró kollégám a Boulevard Saint Michelen. Ami persze így természetes. Ehhez képest New York nemhogy nem szart Schmied Andira - pedig ez lett volna természetes -, de gazdag és befolyásos lakói valósággal tülekszenek, méghozzá ezrével, hogy megvehessék a fiatal magyar művész "Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan" című könyvét, melyben maró iróniával leplezi le őket. 

Schmied Andi ugyanis Manhattan utcáin járva felnézett az égre, és végtelen kékség helyett öregedő, adóoptimalizálásban megráncosodott, nagy hatalmú férfiakat látott, ahogy a lakásuk legjobb kilátást nyújtó pontján kilépnek a szabad tér közepébe állított dizájnkádjukból, majd az alattuk száz-kétszáz méterrel kepeckedő hangyányi emberek feje fölött diadalmasan meglengetik a pöcsüket. Sőt, ha éppen meg vannak részegülve egy jól sikerült adóoptimalizálástól, bele is pisálnak a kötelezően csészegomba formájú dizájnkádjukba.

A felszín: vicces kalandok álruhában

Schmied projektjének kiindulópontja egy olyan érzés volt, ami a New Yorkot meglátogató nem-művészek, sőt reménytelenül prózai tuskók nagy részét is el szokta kapni: felliftezett az Empire State Building tetejére, elámult azon, hogy odafönt egy másik világ van, majd elkezdte fúrni az oldalát a kíváncsiság, hogy milyen lehet a kilátás a világ legmenőbb és legdrágább lakásainak ablakából. A világ legmenőbb és legdrágább ingatlanjai ugyanis New Yorkban, azon belül is Manhattanben találhatók. A Park Avenue 450-es szám alatt álló, eléggé ronda irodaházat 2007-ben 17104 dolláros, vagyis 5,3 millió forintos négyzetméteráron adták el. 2019-ben pedig 238 millió dollárérét kelt el egy Central Parkra néző, 2200 négyzetméteres penthouse lakás, ami 108 ezer dolláros, azaz 33,4 millió forintos négyzetméterenkénti árat jelent.

Csakhogy ezekbe a szuperlakásokba nem olyan egyszerű a bejutás. Sőt, a valóságban konkrétan lehetetlen. A csúcslakások ugyanis jellemzően az ezek hordozására épült, a műfajhoz képest is igen karcsú és extrém magas lakótornyokban, vagyis lakó-felhőkarcolókban találhatóak. Éppen azért ilyenekben, hogy jó, sőt kivételes legyen belőlük a kilátás. Hiszen éppen a kivételes kilátás a kivételes árszint egyik oka. A lakótornyokba pedig természetesen senki sem mehet be. Mármint a lakóikon, a szolgáikon, az ingatlanügynökökön és a leendő lakástulajdonosokon kívül.

Hősünknek több se kellett: létrehozott egy kitalált személyiséget, Gabriellát, egy milliárdos magyar galerista havi húszmillió forintos tűpénzből gazdálkodó feleségét, és az ő bőrébe bújva, álvevőként járta be New York legeslegdrágább ingatlanjait, miközben az álcát simán beszopó ingatlanügynökök egymással versengve nyalták a talpát. Gabriella pedig minden megtekintett ablakból lefotózta az elé táruló panorámát régi Nikon fényképezőgépével.

Ez már így is jó sztori lenne, akkor is, ha a főhőse üzletember, mérnök, orvos vagy unatkozó háztartásbeli lenne. Csakhogy ezt az egészet művészeti projektként csinálta, és mindebből most olyan könyvet rittyentett, amelyért nemcsak a művészeti közeg van oda: a rendkívül szórakoztató kötet pár hete jelent meg, és az első ezer példány szinte azonnal elfogyott, így mire írunk róla, már a második kiadást nyomják.

Ismerd meg Schmied Andit és a könyvet, amely éppen most hengereli le New Yorkot! 

Az igazi művészet igen komoly, és részben emiatt nehezen befogadható dolog. Mármint Magyarországon. A szociális egyenlőtlenségekkel foglalkozó művészet végképp az. Az itteni, karót nyelt közegben felnőtt fogyasztóként eleve nehéz betelni vele, hogy Schmied most kijött könyve, a Private Views: A High-Ride Panorama of Manhattan milyen szórakoztató, sokszor kifejezetten vicces olvasmány, annak ellenére, hogy többek között arról szól, hogy a nagyon gazdagok már a napot és a levegőeget is elveszik a náluk szegényebbek elől. Ráadásul szó szerint, nem pedig metaforikus értelemben.

A könyvnek már a borítója is vicces, a cím alatt a következő, a kemény vászonborítású anyagba mélyített, aranyszínű betűkkel szedett párbeszéd áll:

Ügynök: És mekkora a költségvetése?
Gabriella: Havi legföljebb 75 ezer dollár.
Ügynök: Igen. Ez egészséges költségvetésnek hangzik.

Maga Schmied erről azt mondta nekem, hogy "Simán lehet komikus valamiként is nézni, és társadalomkritikus műként is. Szerintem mindkettő megállja a helyét, és ugyanolyan fontos."

Jó hónapja élek együtt a kötettel, mely ezalatt a gyakorlatban bizonyította, hogy a jó művészet sokoldalú, és simán lehet egyszerre élvezetes, mulatságos és kőkeményen sokkoló. Hiszen néha a homlokomat ráncolva olvasgattam, és hiába vagyok a magánéletben lelkes kapitalista, ha ilyenkor szembejönne velem egy olyan ízlés nélküli semmirekellő, aki azért vett meg egy, a világ minden sarkából összehordott anyagokkal leburkolt lakást, hogy az üresen álljon a világ egyik legsűrűbben lakott városának kellős közepén, én magam vezényelném az Auróra-töltelékek rohamát a befektetési célból vásárolt ingatlanportfolió-elem ellen. Néha viszont - és őszintén szólva ezekből a pillanatokból volt a több - klasszikus vécéolvasmánynak használtam, amennyiben kis, élvezetes részletekben olvasgattam-nézegettem. Ennek is tökéletes. 

A művész luxusingatlanban borong.

Schmied Andi először városépítésznek tanult a barcelonai Elisaván és a londoni UCL-en, a The Bartlett School of Architecture-ben, de azután is a városi terek tulajdonságai és anomáliái foglalkoztatták a leginkább, hogy átnyergelt a művészetre. (Jelenleg a MOME doktori iskolájának hallgatója.) Feltűnő, hogy ez a New York-i projektje sok tekintetben mennyire rokon egy korábbi munkájával, a Jing Jin City cíművel, amelyet szó szerint a Föld túlsó végén, Kínában csinált meg.

Kína annyira tele van a Nagy Ingatlanboom lázában felhúzott, de azóta is üresen álló lakóparkokkal, szállodákkal, sőt komplett városnyi ingatlanfejlesztésekkel, hogy véletlenül még én is belebotlottam egy ilyenbe életem egyetlen, mindössze szűk egyhetes kínai riportútján. Egy saccra Székesfehérvár-méretű szellemvároson utaztam át, ahol minden - láthatólag egyidőben épült, 20-30 emeletes - épület üresen állt, az összes földszinti üzlethelyiség kirakata üres volt, a repedésekből pedig már kezdett kinőni a növényzet, de a közlekedési lámpák például működtek, a kétszer négy-ötsávos utakon pedig néhány biciklista imbolygott. A városban csak karbantartó- és őrkülsejű emberek voltak láthatók, akik a szellemutcákban néhol megtelepedett kézikocsis mozgóárusoknál ettek, miközben - én legalábbis erre tippeltem - az egyszerre valós, mégis virtuális település fizikai testét őrizték.

A Jing Jin City egy hasonló projekt fotós dokumentálása. 

A Pekingtől nagyjából 150 kilométerre felhúzott ingatlanfejlesztés központjában egy 800 szobás Hyatt fürdőszálló, egy 18 szakaszos golfpálya és egy lóversenypálya található, ezek köré építettek 4000 - igen, négyezer - villát az utolsó fűszálig mesterségesen kialakított tájba. Az ingatlanok alig több mint tizede kelt el, a többi üresen áll. Mivel a beruházó itt nem magáncég, hanem a tartományi önkormányzat volt, a kísértetvárost nem merték csak úgy magára hagyni, hanem gondoskodtak az őrzéséről. A városnyi létesítményt emiatt csak őrök és takarítók lakták. Az őrök vigyázták a semmit, a kertészek pedig újra és újra levágták a füvet a lakatlan villák buja kertjeiben. És az abszurd álváros őrzése közben apránként elkerülhetetlenül elkezdték belakni azt: a kedvenc fotómon lékből pecáznak a luxusszállót és a villanegyedet elválasztó folyó jegén. Schmied projektje ennek a szellemvárosnak a fotós dokumentálásából, illetve néhány üres villaépületben berendezett installációkból állt. 

Bármilyen megdöbbentő, de ennek a friss a manhattani projektnek a fotói is üres, lakatlan terekben készültek, hiába járunk Amerika legsűrűbben lakott pontján. A lakótornyokból a városra lenéző manhattani szuperluxus-ingatlanok közel kétharmadában ugyanis nem lakik senki. Mármint nem a frissen elkészült, hanem az eladott, tulajdonossal bíró lakások majdnem kétharmada áll üresen. Hiszen befektetési célból vették őket, nem pedig emberi lakóhelynek. Így maguk a tűtornyok is rideg, élettelen, kísérteties helyek, ahol legfeljebb a gyúróteremben, a medence körül, vagy a gyerekjátszóban van némi élet, ahová a Fülöp-szigeteki vagy latin-amerikai dadusok le - vagy éppen fölviszik a rájuk bízott kicsinyeket.

A lakótornyok élettelensége éles kontrasztban áll azzal, hogy ezeket éppen úgy hirdetik, hogy kivételesen kellemes életre adnak lehetőséget a rengeteg luxusszolgáltatásukkal, a borospincétől az éttermeken és golfszimulátorokon keresztül a játszóházakig. Ha valakinek van elég pénze, és szereti az élet fogyasztói értelemben vett kellemes oldalát, úgy is mint evés-ivás és szórakozás, annak egész biztosan Manhattan nyújtja a legjobb lehetőségeket a Földön, bolygónyi kínálattal, mindezt harmadakkora alapterületen, mint Székesfehérvár. Ehhez képest különösen abszurd, hogy a leggazdagabbakat azzal csábítják a városrész - és a világ - legdrágább lakóépítményeibe, hogy a kellemes élethez el sem kell hagyniuk azokat. A dupla csavar az, hogy akik az ezzel járó felárral együtt végül megveszik a lakások lakásait, végül gyakran egy napot sem töltenek el bennük. 

Miközben Schmied a a világ elvileg legkirályabb lakóingatlanjainak ürességéről mesélt csetelés közben, egy gyerekkori olvasmányélményem jutott eszembe egy talán óceániai sziget lakóiról. Akiknél a pénz szerepét gondosan megmunkált, malomkő nagyságú kövek töltik be, amelyeket a megszerzésük után a part egy bizonyos szakasza előtt gondosan az átlátszó víz pár méteres tengerfenekére süllyesztenek, hogy biztonságban legyenek. A tulajdonosok föléjük úszva vagy evezve bármikor megnézhetik a vagyonukat, sőt, adott esetben el is barterezhetik azt bármire, de kiszedni, azt nem tudják, bár minek is tennének ilyet.

Schmied könyvének egyik tanulsága, hogy a manhattani toronylakásokat a tulajdonosaik pont olyan módon élvezik, mint a szigetlakók az óriási kőpénzeket: fejben.

Paródia és irónia 100-350 méter magasan

A könyv/művészi projekt két kulcsfogalma a paródia és az irónia. Talán emiatt is lett kapásból ennyire népszerű.  

A kötetet kézbe véve és gyorsan átpörgetve az ember első benyomása az, hogy az úgynevezett coffee table bookok paródiájával van dolga. Ha valaki nem ismerné a fogalmat, coffee table booknak azokat nagy méretű, nehéz és drága, jellemzően dizájn- vagy képzőművészeti albumokat nevezik, amelyeket annyira kényelmetlen lenne akárcsak kinyitni is, hogy a valóságban kizárólag szobadíszként, illetve a gazdájuk státuszának jelzésére szolgálnak. Vagyis ezek az Instagram nyomtatott változatai az Instagram Feltalálása Előtti Korból. A szerepük pedig pont ugyanaz, mint az "én csak a Mezzo tévét nézem" mondatnak. 

A kötet első blikkre pont ilyen: nagy, vastag, jó papírra nyomtatták, és istenverte drága dizájnlakások fotói sorakoznak benne, pont mint egy virtigli coffee table bookban. Aztán ha jobban elmélyedünk benne, gyorsan kiderül, hogy itt valami átverés van, mert ezek a lakások furcsán egyformák, és a fotók nyálcsorgatás helyett csömört és kiüresedettséget váltanak ki.

A kötet ctb-vé stilizálása azért is erős ötlet, mert az abban bemutatott lakásokban akár egyetlen valódi könyv megjelenése is elképzelhetetlen, egy ctb-é meg főleg. Az sem kizárt, hogy lesz olyan befektetésialap-kezelő, bróker, netes cégalapító vagy orosz oligarcha, aki pont ezt a könyvet fogja megvenni szobadísznek a legújabb manhattani befektetésébe.

További tanulmányozás után újabb paródiaréteg tárul fel. A könyv eleje ugyanis egy, a felfedezők klasszikus korszakából származó útleírás paródiájaként is felfogható: a szerző által bejárt vad, ismeretlen vidék térképével indul, majd egy rövid előszót követően interjút olvashatunk a hős utazóval, aki büszkén meséli el, hogy milyen trükkökkel jutott be a térképeken eddig fehér foltként feltüntetett egzotikus földre.

A kötet törzsanyaga ezután úgy csöpög az iróniától mint egy köbméterenként 13 ezer dolláros dél-eritreai grenadillafából faragott szobai párologtató. Épületről épületre megismerjük a Gabriella által megtekintett ingatlanokat, mindegyikről egy rakás nagy méretű fotóval, miközben az ál-milliárdosnő és a soros ingatlanügynök beszélgetéséből olvashatunk részleteket. Az irónia itt ismétléses poénok formájában bontakozik ki. Az ember egy idő múlva rájön, hogy hiába járunk a világ menő tervezői által megálmodott épületekben, mintha minden tök egyforma lenne, és végig  el se hagytuk volna a legelső házat. Aztán rájön arra is, hogy a leggyorsabban megunható elem ebben az egészben éppen a projekt és a kötet címadója, a lakások irreálisan magas értékének biztosítója, vagyis a panoráma. 

Amikor rákérdeztem, Schmied élőben is megerősítette, hogy tényleg mennyire ugyanolyanok ezek a lakások. És azt is elmagyarázta, hogy miért. Érdekes módon azért, mert a nagyon gazdagok még gazdagabbak lettek:

"Egyrészt akinek régebben ennyi pénze volt, vagyis nagyjából 50-80 millió dollár, az felfogadta a saját építészét és belsőépítészét. De ma már akinek akár egy ilyen lakása is van, annak a statisztikák szerint átlagban 5 ilyen értékű lakása van. Tehát nem nyomhatják végig ugyanazt a fárasztó építészeti procedúrát ennyiszer. Jobb híján megbíznak a legmenőbb nevű építészekben és beruházókban, akik kulcsrakészre csinálják a pont ugyanolyan lakásaikat. Alapból egy épületen belül kábé 90 pont ugyanolyan lakás van (alaprajz és minden más is megegyezik), de a többi épületben is gyakorlatilag ugyanazt kapod. Néhol Chinchilla Mink márvány van, máshol Calacatta Tucci, de nagyjából ennyi a különbség. Az alaprajzok logikája is pont ugyanaz: az egész lakás a "view"-ra, vagyis a kilátásra van kihegyezve, amivel a vendégeidet bármikor le tudod nyűgözni."

Emiatt talán ez a kedvenc fotóm az egész könyvből:

Az ügynökök meg megállás nélkül nyomják a gátlástalan ügynökbullshitet, aminek a hatására a szerző azzal erősít rá, hogy őket mindenütt egyszerűen csak ügynöknek nevezi, mintha ugyanazzal a szakemberrel társalgott volna az összes megnézett lakásban.

Luxustoronyügyben egyébként az építészek is imádnak bullshitelni, de Schmied átlát a szitán:

"Sokszor arra hivatkoznak ezek az építészek, hogy a vertikális építkezés nagyon fenntartható, és a jövő erről szól. De amikor 800 m2-es lakásokat építenek a világ minden tájáról összeszedett anyagokkal, és ezek a lakások utána tök üresen állnak, az minden, csak nem fenntartható."

Az irónia ellenpontozására a törzsanyag egyes pontjain a manhattani városszerkezet és a lakófelhőrkarcoló építés megértéséhez szükséges olyan alapfogalmakról fűztek be kisebb pótlapokon cikk terjedelmű informatív szövegeket, mint az úgynevezett zoning - ez a manhattani építési szabályokat takarja, amelyek megszabják, hogy a városrész adott területein milyen magas és mekkora alapterületű épületek húzhatók fel - vagy a kilátás szerepe vagy a luxus toronylakásokban felhasznált építési alapanyagok vagy a lakótornyokban elérhető szolgáltatások. 

A kötet utolsó harmadában 7 esszé olvasható a projekt által is felvetett kérdésekről. Amit Schmied a könyv addigi részében nagyrészt indirekt módon mesélt el az egymás után sorakozó luxusház-adatlapokkal, fotókkal és az ügynökkel folytatott beszélgetéseinek részleteivel, azt a vendégszerzők itt részletesen kielemzik. Például azt, hogy a manhattani lakótornyok hogyan tolják a város lakóinak arcába a toronylakók obszcén gazdagságát, miközben nem kis részük üresen áll. Vagy azt, hogy miközben a közrendűek szintjén is elviselhetetlenül drága Manhattanben évről évre csökken az új építésű ingatlanok átlagmérete, az ilyen szuperluxus lakásoké folyamatosan nő. Az értelmetlen folyamat ott tart, hogy  a New Yorkban ritkán tartózkodó Jeff Bezos Ötödik sugárúton található háromszintes új triplexében 12 hálószoba található, Kenneth Griffin befektetési bankár Central Parkra néző, az árát tekintve csúcstartó lakásában pedig 16 hálószoba és 18,5 fürdőszoba van. Igen, 18,5.

A fürdőszobafétis egyébként egyáltalán nem véletlen Schmied szerint, aki ezt mondta erről: 

"Szerintem erős szimbolikája van a "lenézés"-nek, ami abban áll, ahogy kinézel ezekből a lakásokból. A legnagyobb intimitásodból látsz rá mindenki hétköznapjaira, ahogy mondjuk sétálnak az utcán. Te akár a fürdőkádadban is ülhetsz meztelenül közben; senki nem lát, olyan magasan vagy."

Miközben a könyv maró kapitalizmuskritikaként is olvasható, arra is lehetőséget nyújt a befogadónak, hogy átgondolja, mennyire volt jogos a torkából feltörő, zsigeri “rohadjon meg mind” sziszegés, a fojtott régenbezzegezés és az azt követő “ez tényleg csak manapság történhet meg” mormogás.

Nem biztos, hogy 100 százalékosan.. 

A társadalmi különbségek nagyjából azóta képeződnek le a városok szerkezetében, hogy léteznek városok. Például az, hogy egy városon belül hol laknak a szegények, és hol a gazdagok. Európában, ahol általánosan jellemző az olcsó és fejlett tömegközlekedés, a városmagok jellemzően elit környéknek számítanak, az ezt körbevevő területek középosztálybelinek, míg a külvárosok a legszegényebbek és a leggazdagabbak lakhelyei. Az Egyesült Államokban, ahol az eleve fejletlen tömegközlekedés a városmagokra korlátozódik, a downtownok tipikusan a legalacsonyabb átlagjövedelmű (=nem autóval járó) rétegek, vagyis a feketék és latinók lakóhelyei. Mármint általában. Azokban a városokban, ahol történelmi okokból más a helyzet - például a világ egyik legjobb metróhálózatával bíró New Yorkban, ahol a szörnyű dugók ellenére sokkal kisebb az autózás szerepe -, már egész más a helyzet.

A képet rögtön megkavarja, ha egy város nem síkon épült. Azt, hogy ki lakik a hegyen/dombtetőn, többek közt a klíma befolyásolja. Mivel a hegyekben hűsebb a klíma, a tehetősebbek sok helyen a városok magaslatain telepedtek meg, főleg a forró klímájú területeken. Ahol a társadalmi különbségek nagyok maradtak, és a legalacsonyabb jövedelmű néprétegek máig nagyon szegények - annyira, hogy nem telik nekik légkondicionálóra -, ott a néhol megfordult ez a séma, és a nyomornegyedek kerültek a hűsebb magaslatokra, a gazdagabbak pedig a síkabb részeken is meg tudják fizetni a hűvöset.

Vannak egészen másféle, mesterséges magaslatok is a városokban, a sokemeletes házak. Ezek az ókori Rómában jelentek meg insula néven. A város virágzásának évszázadai alatt ezekben a folyóvízzel felszerelt, akár kilenc emelet magas bérházakban lakott Róma lakosságának túlnyomó része, a leggazdagabb családok kivételével lényegében mindenki. A társadalom lakhely szerinti térbeli tagozódása így kettős volt. A legvagyonosabb kevesek domus nevű, kifelé zárt, egy belső udvar köré szerveződő családi villákban laktak. 3.-4. századi összeírások szerint Rómát a középületeken kívül 1800 ilyen villa és 42-46 ezer insula alkotta. Ezek a városon belül nem különültek el bérház- és villanegyedekre. 

A sokemeletes római házakon belül világos társadalmi-anyagi elkülönülés nyilvánult meg, amennyiben a szegényebbek lakták a felsőbb emeleteket, amit a liftek hiánya magyaráz. Ez ugyanakkor azzal járt, hogy Rómában mindennapi tapasztalat volt, hogy a legkülönbözőbb anyagi helyzetű polgárok laktak közös épületben. 

Ugorjunk 1500 évet! 

A polgárháború után rohamosan gazdagodó Egyesült Államokban sosem látott módon pörgött a gazdaság, minek köszönhetően egyre nőtt az igény az újabb és újabb irodaépületekre, de a pénzügyi-gazdasági centrumoknak számító városközpontokban egy idő múlva egyszerűen nem fért el több belőlük, az ingatlanárak meg egyre emelkedtek. Az új építési technológiák megjelenése a XIX. század utolsó évtizedeiben már lehetővé tette, hogy a csapdahelyzetből felfelé törjenek ki az érintettek, amennyiben elkezdtek a korábbiaknál jóval magasabb irodaházakat építeni. Az amerikai nagyvárosok 3D-sítésének igazi úttörője Chicago volt, azt szorosan követte New York. Itt már akkoriban Manhattan aránylag kis szigete számított a város pénzügyi-kereskedelmi központjának, így itt épültek az első felhőkarcolók, melyek az igencsak korlátozott alapterület, a különösen magas ingatlanárak és a laza szabályozás miatt hamarosan sokkal magasabbra nőttek, mint a magasságukat már a századforduló előtt korlátozó Chicagóban.

A New York-i felhőkarcolók a legutóbbi időkig szinte kizárólag kereskedelmi célokat szolgáltak: üzletek és irodák voltak bennük. Mióta végképp elszálltak az ingatlanárak, egyre inkább divatba jönnek a kizárólag vagy főleg lakófunkciójú lakótornyok. Ilyenek Manhattan több környékén is épültek, de a legikonikusabbnak talán a Billionnaire's Row avagy Milliárdossor számít, amely a Central Park déli végénél húzódó 57-dik utca egy szakaszának beceneve, ahol egymás mellett épültek és épülnek az istenverte drága, gigantikus ácsceruzák. 

Csakhogy a jelenségben annyira nincs semmi új, hogy aki először látja a Milliárdossort, annak jó eséllyel azonnal San Gimignano ugrik be róla, ahogy például az ebbe a kötetbe esszét író Michael Sorkin építésznek is. A tök ugyanilyen - csak a technológia akkori fejlettsége miatt 150-300 helyett 30-50 méter magas tornyairól híres - toszkán kisváros XII.-XIV. században emelt építményei ugyanis társadalmi értelemben is a kortárs manhattani luxuscerkák szellemi rokonai. A funkciójuk kizárólag a tulajdonos családok vagyonának és befolyásának jelzése volt azáltal, hogy sokkal magasabbra emelkedtek a köznép és a toronnyal nem rendelkező gazdagok házainál. San Gimignanóban is a beépíthető szabad terület hiánya vezetett a vertikális terjeszkedéshez. Az itteni tornyokra is igaz az, ami a mai manhattaniekre, miszerint a magasság hajszolása miatt a külsejükre kevesebb figyelmet fordítottak a településen amúgy megszokottnál, és ezek is azzal jelzik a náluk alacsonyabb épületek és emberek alávetettségét, hogy árnyékot vetnek rájuk. A tikkasztó toszkán időjárást tekintve ez ott mondjuk pont nem negatívum. Ja és ezekből is rohadt jó a kilátás, amit a pórnép annak idején természetesen nem élvezhetett. 

Annyira jó, hogy még én is ilyen schmiedandiingot tudtam bemutatni az egyik torony tetejéről:

Szóval ami New Yorkban történik, az talán nem is a kapitalizmus példátlan pimaszságának, hanem inkább az emberi természet változatlanságának, vagyis az időtlen seggfejségnek tudható be. Az pedig biztató gondolat, hogy a szupergazdag adóelkerülők és pénzmosók presztízsépítkezései csak addig szokták idegesíteni az embereket, amíg az érintettek életben vannak, hogy pár generációnyi idő elteltével azt, amit addig botrányosnak neveztek, egy idő múlva már szépnek lássák. Ki tudja, lehet, hogy pár évtized vagy évszázad múlva az 57. utca lesz az új San Gimignano.

Teljes joggal lehet persze sóhajtozni azon, hogy Manhattanben a szó szoros értelemben is az adóelkerülők, pénzmosók és egyéb sötét pénzeszsákok uralják a látványt. De abban a városban, amelynek minden porcikája azt harsogja, hogy "BÁRMI lehet belőled", ez végül is nem is annyira inadekvát üzenet, még az égre írva sem. Hiszen ki ne szeretne sötét pénzeszsák lenni?  

Ha most azt mondtad magadban, hogy te nem, akkor ez a könyv neked készült.

A könyvről itt talál bővebb információt.