Quo vadis, bőrbogyó?

Egyetlen fociszeretőt se tévesszen meg a kedd esti mámor. A Nagy Győzelem – és most teljesen mindegy, hogy az ember ezt az angol szurkolóknak, a józan észnek, Boris Johnson gyors fellépésének, az UEFA és a FIFA fenyegetéseinek vagy valami egészen másnak tulajdonítja – pusztán annyit jelent, hogy sikerült elhárítani a legrosszabbat, vagyis azt, hogy 12 klub, azaz pár tucat tulajdonos és topmenedzser egyetlen, át nem gondolt, hirtelen akcióval sikeresen szétrombolja, amit eddig foci néven ismertünk. Ez nem kis dolog, sőt óriási, de ami most következik, az még ennél is fontosabb és érdekesebb.

Alant megpróbálom végiggondolni, hogy:

  • Mi jöhet most rövid- és középtávon, vagyis hogy milyen végjáték várható a szakadárok drámájában, érik-e szankciók a Tizenketteket?
  • Valójában miért tört ki, majd miért bukott el a 12-ek felkelése Annak megértése ugyanis, hogy miért lépett elő ilyen tervvel a 12 klub és hogy valójában miért bukott el 48 órán belül az elvileg leghatalmasabbak összehangolt akciója, alapfeltétele annak, hogy tisztán lássuk, mire számíthatunk a jövőben.
  • Mik az elmúlt 5 nap legfontosabb tanulságai?

Mi lesz most?

A közeljövőt nézve lényegében csak annyi biztos, hogy idén nem indul semmiféle Európai Szuperliga.

De már az sem világos, hogy éri-e egyáltalán bármifajta azonnali retorzió az összeesküvőket, úgyis mint pénzbüntetés, kizárás a BL-ből, pontlevonás vagy egy osztállyal lejjebb sorolás a bajnokságukban. Illetve Angliában egyesek szerint szóba jöhet az ODT bevetése is. (A Premier League-ben ahhoz, hogy valaki PL-klub tulajdonosa vagy vezető tisztviselője legyen, át kell mennie ezen az Owners and Directors Test nevű ellenőrzésen, és ha valaki nem bizonyul eléggé feddhetetlennek, nem lehet klubtulajdonos vagy -vezető.)

Aleksandar Ceferin UEFA-elnök szerdai, kifejezetten békülékeny nyilatkozatai alapján sokan azt a következtetést vonták le, hogy az érintettek büntetlenül fogják megúszni az egészet, már ami az UEFA-t illeti. De Ceferin csütörtökön hosszú interjút adott a 24UR nevű szlovén híroldalnak, amiben már keményebb hangot ütött meg és arra utalt, hogy igenis várhatók retorziók és másfajta büntetést kaphat az elsőként dezertáló hat angol klub és mást a projekt mellett kitartó Real Madrid vagy Juventus. Azt mondta, hogy a jogászaik még vizsgálják a lehetőségeiket, de az angol klubok “nagyon jól döntöttek" így az UEFA figyelembe fogja venni, hogy beismerték, hogy hibáztak. Joan Laporta Barcelona-elnök húzását, miszerint a klubtagok döntésétől tette függővé a csapat Szuperliga-részvételét, az UEFA-elnök hasonlóan nagyra értékelte. 

A hozzáállását azzal a mondattal foglalta össze, hogy: 

„Az UEFA kapui nyitva állnak, de közben mindenkinek meg kell szenvedni a tetteinek következményeit.”

Azt, hogy ez mit jelent a gyakorlatban, nem kell sokáig találgatnunk, mert Karl-Erik Nilsson UEFA-alelnök szerint az esetleges büntetésekről már az európai szövetség vezető testületének pénteki, azaz mai ülésén döntenek. 

A lehetséges retorziók között van a kizárás a BL-ből, elvileg akár már a most futó sorozatból. Ceferin erről annyit mondott, hogy ez a szezon már folyik, és az érvényes tévés szerződések miatt a médiacégek beperelhetnék őket, ha nem játszanák le a jövő heti BL-elődöntőket, így „aránylag kicsi az esélye annak”, hogy ne rendezzék meg a Real Madrid-Chelsea és a PSG-Manchester City meccseket. De azt már nem zárta ki, hogy a következő kiírásból már kizárják a lázadókat, vagy egy részüket.

Ha fontolgatnak ilyesmit, várhatóan erről is pénteken döntenek. A kizárás persze nem a legvalószínűbb büntetés, hiszen a BL a tizenkettek nélkül nyilván kevesebbet ér.

Az UEFA mellett az érintett országok szövetségei vagy ligái is büntethetnek, és várhatóan fognak is. Az angol Premier League lépett ebben is elsőként: a hat érintett klub vezetőit már meg is kérték arra, hogy távozzanak a liga különféle bizottságaiból. De ez nyilvánvalóan csak az első és talán legenyhébb ellenlépés volt. A továbbiakról biztosat nem tudni, egyelőre csak óriási közösségi ötletelés folyik a szóba jöhető illetve kívánatos büntetésekről, és arról, hogy egyáltalán mi lehet a jogi alap a retorzióra. Tekintve, hogy a hat legnagyobb klub dezertálása mit művelt volna a világ leggazdagabb és legnézettebb bajnokságával, és hogy a másik 14 PL-klub ezért milyen dühös rájuk, itt egyelőre bármi elképzelhető. Az érintett klubok szavazati jogának elvételétől vagy korlátozásától a pontlevonáson és pénzbüntetésen át elvileg akár az PL-ből való kizárásig, és egy vagy több osztállyal lejjebb sorolásig, bár utóbbi a többi, elárult klubnak sem lenne érdeke, így a valós esélye szinte nulla.

De a BL és általában a foci jövője nyilván nem a visszavágás keménységén múlik.

Az egyik fő kérdés nyilván az, hogy a puccs bukása ellenére lesz-e valami a szuperkupa-koncepcióból, illetve ezzel összefüggésben mi lesz a BL-lel.

Az új BL és a Szuperkupa

AZ UEFA hétfőn nagy vonalakban megszavazta ugyan, hogy 2024-től hogyan reformálják meg a Bajnokok Ligáját, de ügyesen úgy intézték, hogy a részleteken még lehessen változtatni. Márpedig az Új BL, ha jobban megkapargatjuk, egyáltalán nem áll annyira messze a 12-ek hamvába holtnak tűnő Szuperligájától, illetve igen könnyen átalakítható valami igencsak hasonlóvá.

(Ebből is látszik az, amit az érintettek mondjuk nem is különösebben titkoltak, hogy a vita valójában nem annyira a lebonyolításról, hanem a bevételek elosztásáról szólt. Az sem véletlen, hogy a pénzelosztás esetleges változásairól az UEFA még semmit sem árult el.) 

Pedig az Új BL első látásra teljesen más, mint amit a 12-ek Szuperliga néven terveztek. Először is létszámcsökkentés helyett tovább duzzasztják a mezőnyt, 32-esről 36-osra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nagyok sűrűbben kerülnének össze az ő szempontjukból értéktelen kiscsapatokkal. Éppen ellenkezőleg. Az új lebonyolítás forradalminak minősíthető eleme ugyanis az, hogy az úgynevezett svájci rendszerű lesz. A leginkább a sakkból ismerős svájci rendszert olyan sportversenyekre találták ki, amiken túl sokan indulnak ahhoz, hogy mindenki mindenkivel játsszon, akár csoportokra oszolva, akár egyetlen tabellán, de a szervezők nem szeretnének egyenes kieséses rendszert sem, hiszen abban a résztvevők fele az első kör után máris mehet haza.

A szisztéma lényege, hogy nincsenek csoportok, az indulók pedig tetszés szerinti mennyiségű meccset játszanak úgy, hogy minden fordulóban hozzájuk hasonló erejű ellenfelekkel sorsolják össze őket. A BL-ben konkrétan az a terv, hogy az első körben a 36 csapat mindegyike 10 meccset játszik (5-öt otthon, 5-öt pedig idegenben), miközben az eredményeit egyetlen nagy, 36-os tabellán összesítik. A 10. forduló után a tabella első 8 helyezettje kapásból bejut a legjobb 16 egyenes kieséses szakaszába. Az utánuk következő 16 csapat pedig 8 párt alkot, majd oda-visszavágós párbajban dönti el, hogy melyik 8 csatlakozik a többiekhez. A lebonyolítás innentől ugyanolyan, mint eddig.

Mit jelent ez a mi szempontunkból? A most lázadó nagycsapatok a svájci rendszer miatt az első szakaszban hasonló erejű, azonos kalapba tartozó ellenfelekkel fognak játszani, vagyis mindenképp sokkal több kereskedelmileg jól hangzó párosítás várható. A BL csoportköre eddig úgy nézett ki, hogy minden csoportban volt 1 nagymenő, 1 menő, 1 semmilyen és 1, aki örült, hogy lyuk van a seggén, és egyszer az életben bejutott az elitbe. Így a sztárcsapatok az első szakasz hat csoportmeccse során vagy egy, vagy nulla hasonló kaliberűvel játszottak, kettő vagy nulla kereskedelmileg értékes rangadót. A svájci rendszerben ez az első szakasz tízmeccsesre duzzad, és potenciálisan sokkal több jól csengő párosítás alakul ki már ekkor. 

A jövő szempontjából igen fontos lehet, hogy a svájci rendszerben puszta döntés kérdése, hogy hány résztvevő legyen, és a csapatok hány meccset játsszanak, ellentétben az eddig ismert lebonyolítási formákkal. Ennek azért van jelentősége, mert az „UEFA-féle Új BL” valójában tökéletesen alkalmas arra, hogy bármiféle további drámai reformok nélkül alakítsák tovább európai szuperligává. Akármikor, némi túlzással egyetlen gombnyomással. 

Ha ugyanis megfelelően lövik be a meccspárosításokat eldöntő erősorrendet, és a csapatok a kezdeti 10 helyett annál több meccset vívnak az első körben - lerövidítve mondjuk a kieséses szakaszt, az egészen úgy nézne már ki, mint a Florentino Perez álmaiban olyan régóta szereplő Elit Szuperbajnokság. 

Azzal sem jártak volna rosszul

Azt, hogy az Új BL-t is mennyire a mostani lázadók szája íze szerint találták ki, jól illusztrálja az, hogy - a pillanatnyi tervek szerint legalábbis - ki kapja a négy új helyet a 36-osra duzzadó mezőnyben. Az eddiginél csak eggyel több csapat jut be a selejtezőkből. Egy további helyet kap a bajnokságok erősorrendjének ötödikjében, ami megingathatatlanul Franciaország, harmadik helyen végző csapat, és két hely jut az európai klubok koefficiens szerinti ranglistájának két legerősebb olyan csapata, amelyik nem végzett BL-t érő helyen, Európa-ligáson viszont igen. Ami természetesen megint csak a hamvába holt Szuperliga alapítóinak kedvez, mivel itt a legerősebb ligák 5-7 helyezettjei jönnek szóba. Ha már most ez a rendszer élne, a pillanatnyi állás szerint ezt a két, részben a múlt alapján osztott „szabadkártyát” a Liverpool és a Borussia Dortmund kapná. (Akit ennél is részletesebben érdekel a svájci rendszerű lebonyolítás, az olvassa el róla a bunteto.com remek cikkét.) 

Vagyis az a reform, amit a 12-ek most vasárnap akkora svunggal utasítottak el - majd fogadta el mégis a döntő többségük 48 órán belül - a végeredményt tekintve a ma ismerhető vázlatos formájában sem különbözik annyira a Legnagyobb Nevek Szuperligájától, és a paraméterek célirányos finomhangolásával könnyen még hasonlóbbá alakítható.

Azaz lehetőség mindenképp van arra, hogy a felek idővel megállapodjanak. 

A jövő elképzeléséhez azonban fontos tisztában lenni azzal, hogy mi is történt igazából múlt vasárnap és e hét keddje között.

A lázadás kiváltó oka világos, erről a részéről maguk a renegátok is teljes nyíltsággal beszéltek: az eleve pazarlóan működő elitklubok gazdálkodását a járvány csúnyán megroppantotta. De annyira, hogy nagyon sürgősen szükségük lenne pár milliárd euróra. 

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ez is bizonyíték arra, mennyire alaptalan az a Magyarországon főleg népszerű, minden tényalapot nélkülöző taxisbölcsesség, hogy a mai „pénzközpontú” fociban már semmit sem számítanak a helyszíni nézők (taxisbölcs nyelven az „őskövületek”, „dinoszauruszok” vagy „utolsó romantikusok”), mert minden kizárólag a tévénézőkön, azon belül is leginkább a globálisan népszerű sztárcsapatok és sztárjátékosok ázsiai fotelrajongóin múlik. Ha ez igaz lenne, akkor a globális márkacsapatok gazdálkodását eleve nem igazán befolyásolta volna a koronavírus, hiszen a tévés közvetítések hiánytalanul lementek, az átutalt összegeket nem befolyásolta a közegészségügyi helyzet, és egyetlenegy meccs sem maradt el a járvány miatt. 

A jövőre nézve az az igazán ijesztő, hogy a probléma kezelésére mind a lázadó reformerek, mind az UEFA ugyanazt tudta csak kitalálni: legyen több BL-meccs (és alakítsuk úgy, hogy ezek között lehetőleg minél több jól marketingolható összecsapás legyen. 

Ez egyfelől azért ijesztő, mert a kortárs foci egyik legkomolyabb problémája már eddig is az volt, hogy túl sok a meccs, amitől gyakran szó szerint is szétszakadnak a játékosok. Másfelől mert egyáltalán nem biztos, hogy a megaklubok súlyos gazdasági problémáira a heti rendszerességgel játszott csúcsmeccsek jelentik a megoldást. A nagy rangadók többek között attól nagy rangadók és tömegeket lázba hozó események, hogy nem minden héten rendeznek ilyeneket. Arra, hogy mi történhet, ha elkoptatják az élményt, mindenki emlékszik, aki már 2011-ben is focinéző volt. Ekkor történt meg az, hogy a sorsolások szeszélye miatt 18 napon belül négy El Clásicót is játszottak Hiába ez a Föld leghíresebb párosítása, hiába voltak ezen felül is a lehető legtévébarátabbak a körülmények (még csúcson lévő, szuperagresszív korszakát élő Mourinho a bársonyos hangú Guardiola ellen, a négyből kettő fontos BL-összecsapás volt, két, minden kontinensen népszerű, éppen ellenkező stílusban játszó globális brand csapott össze egymással), az egész érdektelenségbe fulladt a második meccs után. 

De a problémák ezzel a megoldással nem pusztán esztétikai jellegűek. 

Biznisz is meg nem is

A nagycsapatok mostani anyagi problémáinak a gyökere lényegében bele van kódolva a fociba. A futballra ugyanis egyszerre igaz, hogy üzlet, és hogy a legkevésbé sem az. Üzlet, hiszen gazdasági társaságok tartják fenn, jelentős összegek cserélnek gazdát, sokan szépen megszedik magukat rajta, és formailag az egész úgy néz ki, mint egy olyan biznisz, amiben nem fagyasztott marhát, autót vagy poloskairtó szolgáltatást árulnak, hanem meccseket és játékosokat. 

De a focibiznisz mégsem normális gazdasági tevékenység. A biznisz célja a minél nagyobb nyereség. A foci célja viszont a győzelem, azon belül is minél több serleg megnyerése. És ez nem valami életidegen, romantikus vélemény. Hiába hajt ugyanis valaki a futballban a minél nagyobb nyereségre, és csak arra, hiába tesz magasról közben a szurkolókra, a romantikára meg a sportra, a siker elsőrendű alapfeltétele akkor is az, hogy a csapat nyerjen valamit, lehetőleg minél több valamit. Anélkül ugyanis nincs sem lelkes ázsiai fotelszurkoló, sem busás tévészerződés. A címek elnyeréséhez viszont eddig egyetlen igazán eredményes módszert voltak képesek kitalálni a focigazdaság szereplői: minél többet költeni, mert a nagy dolgokat az nyeri, akinél a legjobbak játszanak, a legjobbak pedig oda mennek, ahol a legmagasabb fizetést kínálják nekik. Egyes játékosoknak persze lehetnek más szempontjai, de a játékosfizetések és a csapat eredményei közötti hosszú távú összefüggés statisztikailag bizonyított tény. 

Emiatt van az, hogy az üzleti alapú futballban is túlnyomórészt azok eredményesek, akik sorozatban hoznak üzletileg nem racionális döntéseket azzal, hogy többet költenek, mint amennyit egy szokásos cég költene bármilyen iparágban. Ezt a focibiznisz másik irracionális vonása miatt tehetik meg büntetlenül: a futballklubok ugyanis olyan más iparágakban nem tapasztalható érzelmeket keltenek, hogy a végén valaki mindig megmenti őket. Ez ugyanúgy igaz a kommunista tervgazdaságokra és a kapitalista versenypiacokra. Van, ahol az állam siet a rosszul gazdálkodó klubok segítségére, van ahol a helyi üzletemberek, van, ahol a befogadásra vagy hírnévre vágyó külföldi oligarchák, van ahol a hitelező bankok nem vállalják a felelősséget azért, hogy ők döntsék be az ország kedvencét, de a vége szinte mindig ugyanaz. Ráadásul minél nagyobb (= minél nagyobb összegeket eltapsoló) csapatról van szó, annál biztosabb, hogy az soha az életben nem mehet teljesen, menthetetlenül tönkre.

Ahol a focinak erős kulturális gyökerei vannak, ott klub igazán, véglegesen szinte soha nem megy csődbe. Nagycsapat meg tényleg konkrétan soha. Annak ellenére sem, hogy a 99 százalékuk üzleti értelemben balfaszul és önveszélyesen gazdálkodik. De valójában miért is ne tennék.

De akkor mire föl a 12 lázadó mostani, szinte hisztérikus lépése? Ennek az egyik oka a covid miatti, sosem tapasztalt helyzet. Amióta foci létezik, még sosem zártak be annyi időre a stadionok. A másik ok pedig talán az, hogy az európai - azon belül leginkább az angol - nagycsapatok tulajdonosai között nagyjából egyidőben egy rakás, a sportbiznisztől üzletszerű működést és stabil nyereséget, plusz értéknövekedést váró amerikai befektető-tulajdonos jelent meg, akik - a maguk szempontjából abszolúte érthetően - ugyanúgy viszonyulnak a befektetésükhöz, mintha az vágómarhát árulnának. Ez az oka például annak, hogy a Liverpool Virgil van Dijk súlyos sérülése után sokáig nem igazolt senkit a helyére. Nincs olyan, nem amerikai kézben lévő klub, amelyik ne azonnali bevásárlási rohammal reagált volna.

Miért nem néznek meccset?

A lázadás harmadik valószínű oka egy, a focibiznisz összes szereplőjét sokkoló tendencia: pár éve csökkenni, sőt zuhanni kezdett a nézettség. A két évvel ezelőtt lezárult BL-közvetítési ciklusban a meccsek átlagos nézettsége a hivatalos adatok szerint kétmilliárd néző körül alakult. Ne engem vádoljatok a józan ésszel beláthatóan irracionális számért, a felek ezt az adatot használják, a tévés nézettségi adatok pedig a szó köznapi értelmében mindig hazudnak. A lényeg úgysem az, hogy ez a szám mekkora, hanem az arányok. Az átlagnézettség azóta ugyanis - ugyanezzel a kétmilliárdot kihozó módszerrel mérve - 1,3 milliárd körülire zuhant, ami 35 százalékos, brutális csökkenést jelent. 

Florentino Perez és a Tizenkettek válasza az volt a jelenségre, hogy a csökkenés oka az, hogy a meccsek között túl sok a nézőket lázba nem hozó. Így ha csak - vagy nagyrészt - a legnagyobb nevek játszanának egymással és a lófaszjóskákat nem engednék fel a pályára, egyből minden megjavulna.

Perezéknek azonban jó eséllyel nincs igazuk. Nem azért, mert morálisan nem helyes, ha csak egy zárt kör játszhat a legfontosabb európai kupában. Hanem azért, mert a sportközvetítések nézettsége világszerte csökken. Miközben a nézők átlagéletkora egyre emelkedik. Nemcsak a fociban. Talán elkerülhetetlen kulturális jelenségről van szó, talán másról, de az egészen biztosnak tűnik, hogy önmagában nem az okozza a bajt, hogy a Real Madrid néha kénytelen a Getaféval vagy a Sahtar Donyeckkel is játszani. Florentino Pérez odáig ment, hogy a figyelemzavaros fiatal nézők visszaszerzése végett akár a játékidőt is csökkentené az elképzelt Szuperligában. Csakhogy a nézettség például abban az amerikai fociban is csökken, miközben a közönség átlagéletkora növekszik, amit kifejezetten a koncentrálni csak másodpercekig képes nézők kedvéért találtak ki. Pedig az NFL a lényegét tekintve sokkal közelebb áll a most elbukó Szuperligához, mint a BL-hez.

Az eddig kiszivárgott információk arra utalnak, hogy a kiesésmentes Szuperkupa koncepcióját mégsem az amerikaiak találták ki, hanem Florentino Perez és az olaszok, az amerikai kézben lévők pedig lelkesen csatlakoztak hozzájuk. A hagyományos európai nagycsapatok a fentiek miatt ugyanis a gazdasági problémáikra a veszteségek leírásán kívül egy receptet tudnak elképzelni: a bevételeik növelését.

Mivel ebből a kettőből az egyik eddig mindig bevált, joggal gondolhatná az ember, hogy talán tényleg nem létezik más megoldás, mint a menekülés a költekezésbe, aztán majd lesz valahogy. Ha azt nézzük, hogy a legutóbbi tíz BL-döntőből négyet is az esztelen pénzszórásáról híres Real Madrid nyert meg, kettőt pedig a hasonlóan gazdálkodó Barcelona, a prudens gazdálkodás rajongói akár a kardjukba is dőlhetnének azonnal. De közben az is tény, hogy tízből kétszer a spanyolok gazdasági értelemben vett antitézise, a már-már normális cég módjára működő Bayern München lett a bajnok. Vagyis lehet azért úgyis nyerni, ha nem kizárólag a bevételeket növeljük, hanem a költségeiket is csökkentjük.

Végül az is baromi érdekes, hogy mit lehetett tanulni ennek a hétnek az eseményeiből. 

Leginkább azt, hogy éles helyzetben derül ki igazán, hogy a túlnyomó többség futballról való gondolkodását meghatározó, axiómaként kezelt igazságok mennyit érnek.

Kezdve mondjuk azzal, hogy „ez rég lejátszott meccs, nem is kérdés, hogy úgyis megvalósul a legnagyobb klubok zárt elitligája”. A tény, hogy a gazdaságilag legerősebbek ezt célzó projektje 48 órán belül omlott össze látványosan, nem pont erre utal. Folytatva azzal, hogy „javíthatatlan romantikus/naiv hülye az, aki nem látja át, hogy a mai fociban kizárólag a tévénézők számítanak, a hús-vér nézőknek és a szurkolóknak leáldozott”. A valóság az, hogy feketén-fehéren kiderült: a hagyományos értelemben vett szurkolók igenis fontosak a mai fociban is. A Nagy Terv ugyanis az angol szurkolók azonnali, egységes és hangos ellenállása miatt bukott meg, nem másért. Az UEFA és a FIFA kizárásról szóló fenyegetései ebből a szempontból nem voltak meghatározóak, hiszen ezekre számítani lehetett. Az a sztori minden szereplője előtt abstart világos volt, hogy az UEFA és a FIFA egyszerűen nem reagálhat másként kapásból, minthogy belengeti a renegátok kizárását. A lázadók terve elég nyilvánvalóan az volt, hogy a vasárnap publikált tervüket tárgyalási alapnak használva egyezkedni kezdjenek. 

Mivel az UEFA bevételei leginkább ezen sztárcsapatoktól függenek, az is józanul várható volt, hogy a kezdeti kardcsörtetés után gyorsan leülnek tárgyalni. Mivel a két fél BL-reform-tervei mint korábban említettem, a valóságban annyira nem is különböztek egymástól, például mert az UEFA-félét közösen dolgozták ki, teljesen életszerű volt a megegyezés. A két, egyformán sötét fél megegyezését semmi más nem akadályozta meg, mint a szurkolók egyértelmű fellépése. 

A fociokoskodók minden kiégett legyintgetése ellenére az derült ki, hogy a foci (sőt focibiznisz) – ma még legalábbis – egyszerűen nem tud hús-vér nézők nélkül létezni, annak ellenére sem, hogy a tévében tízezerszer annyian követik a meccseket, mint a stadionokban. 

Az elmúlt napok messze legfontosabb tanulsága azonban az, hogy objektíve bebizonyosodott, mennyire nem igaz az, amit olyan sokan szajkóznak, egymással gyakran éppen ellentétes előjellel, nevezetesen, hogy a foci „csak a pénzről szól”. A puccs ugyanis végső soron nem pénzkérdéseken és nem is intézményi fenyegetéseken dőlt el, hanem azon hogy akiknek tényleg fontos a futball, azok képtelenek voltak elfogadni, hogy a földkerekség legfontosabb focitornáján minden évben majdnem pont ugyanazok játsszanak, és a liga alapítói sose eshessenek ki. Vagyis egy abszolúte filozófiai kérdésen. Hiszen a valóságban úgyis szinte mindig ugyanabból a 10-12 csapatból kerül ki a BL-győztes, és azok, aki zárt kaszinóvá akarták átformálni a BL-t, úgyis majdnem mindig feljutnak a főtáblára. De a futball vonzerejét ettől még az adja, hogy a kicsi legalább elvileg legyőzheti a nagyobbat.

Ha foci kizárólag pénzkérdés lenne, akkor augusztusban egész biztosan elindulna az Európai Szuperkupa.