Az egész világot irányítani akartuk, és végül semmink sem marad

A 21. század elejére az ember soha nem látott mértékben vonta irányítása alá a világot, alig akad már olyan szférája az életnek, amit ne tudnánk még szabályozni, módosítani vagy átalakítani. Ahol pedig még esetleg nem megy, ott is úgy szól az ígéret, hogy csak idő kérdése, és az emberi tudás hamarosan azt a területet is az ellenőrzése alá hajtja. 

De az irányításnak ez a folyamatos terjeszkedése nem várt mellékhatásokkal járt: egyre többen érezzük úgy, hogy a világ elnémult a számunkra, egyre kevésbé szólít meg minket, idegennek vagy egyenesen fenyegetőnek mutatkozik, és nem találjuk a helyünket benne. Ez az egyik fő állítása a német szociológus, Hartmut Rosa legutóbbi könyvének, A világ irányíthatatlanságának. Rosa a jénai egyetem oktatója, a világ gyorsulásáról szóló tanulmányaival vált nemzetközileg is ismert kutatóvá, az elmúlt években pedig elsősorban azzal foglalkozik, hogy hogyan néz ki az autentikus viszony az ember és a világ között, és hogy hogyan lehetetlenült el ez a kapcsolat a későmodern társadalmakban. 

Hartmut RosaFotó: Wikipédia

Helyünk a világban

A világ irányíthatatlansága című könyv filozófiai alapállása, hogy az ember számára mindig úgy adódik a világ, mint ami jelen van, és ez a tapasztalat megelőz minden mást. Rosa többször is hivatkozik Merleau-Ponty filozófiájára (amiről tavaly hosszabban is írtam), melynek hangsúlyos állítása, hogy eleve a világban tapasztaljuk meg magunkat, a világban létezésünk ténye megelőz bármilyen felosztást, megkülönböztetést a világ dolgai között. 

Ahhoz persze, hogy az ember boldogulni tudjon a világban, muszáj volt megtanulnia távolságot teremteni a többi dologtól: ez a távolság szükséges ahhoz, hogy a világ dolgait céljaink érdekében használni tudjuk, és az emberi gondolkodás az elhatárolódás e képessége miatt alakulhatott ki. De évezredeken át ez a távolságteremtés mindig korlátozott volt: tele volt a világ olyan dolgokkal, melyek ellenálltak, kihívást vagy veszélyt jelentettek az ember számára. A világtól való elszakadás ezért sosem volt teljes, az embert folyamatosan olyan élmények érték, melyek emlékeztették az alapvetőbb viszonyra, melyben ő is csak a világ egy eleme. 

A 17. - 18. századtól kezdve azonban valami alapvetően megváltozott. Az ipari forradalom és a kapitalizmus kialakulása után az emberek soha nem látott módon váltak képessé arra, hogy a világot az irányításuk alá hajtsák. Rosa könyvében számos példát hoz ezekre a változásokra: a mikroszkópok és teleszkópok feltalálása révén jelentősen megnőtt a látható dolgok száma; pár évszázad alatt óriási jelentőségű változások zajlottak a közlekedésben, előbb a vizeken juthattunk egyre messzebb, majd idővel egyre mélyebbre, aztán az égen is megjelentünk, és a 20. században már az űrbe is eljutottunk. A felfedezéseknek hála egyre több és több minden vált menedzselhetővé: távoli tájak lettek európai fővárosokból irányíthatóak, gyógyszerekkel és beavatkozásokkal nőtt a befolyásunk az emberi test működése fölött, az éjszaka sötétjét az áram feltalálásával gyűrtük le. 

Rosa szerint ezek a tudományos és technológiai felfedezések nemcsak kísérőjelenségei voltak civilizációnknak, hanem az egész működését áthatották: a növekvő irányítás logikája határozta meg a modern tudomány, gazdaság, jog és politika működését is, és a modern társadalmak a 18. századtól kezdve a folyamatos terjeszkedés révén tartják fenn magukat. Erről mondja Rosa, hogy  

az újkori nyugati társadalmak csak dinamikusan tudják stabilizálni magukat: a status quo fenntartásához folyamatos gazdasági növekedésre, technológiai előrelépésre, kulturális innovációra van szükségük, eme állandó növekedés nélkül fenntarthatatlanná válnának. 

Azaz ezek a társadalmak strukturálisan és intézményi szinten is rá vannak szorulva arra, hogy a világ egyre nagyobb és nagyobb szeletét hajtsák technológiailag, gazdaságilag és politikailag irányításuk alá. Hogy folyamatosan erőforrásokat fejlesszenek, piacokat nyissanak, társadalmi és pszichológiai potenciálokat aktiváljanak, fokozzák a technológiai képességeket, mélyítsék a tudás lehetőségét, fejlesszék az irányítás lehetőségeit, és így tovább. 

Csakhogy míg a kapitalizmus kezdetén ehhez a folyamatos növekedési kényszerhez az az alapvetően pozitív ígéret társult, hogy a gazdasági-technológiai fejlődésnek hála idővel mindenkinek jobb lesz az élete, a szüntelen növekedés a 21. századra sokak számára egy fenyegető erővé változott. Ma elsősorban már nem úgy szól az ígéret, hogy a gazdasági növekedés által majd mindannyian egyre jobban és jobban fogunk élni, hanem úgy, hogy csak így kerülhető el, hogy ne veszítsük el azt, amit már elértünk. 

„Az eszkalációt már nem a több iránti vágy tartja fenn, hanem a félelem, hogy kevesebbünk és kevesebbünk lesz. Bármikor, amikor megállunk egy pillanatra, talajt veszítünk egy rendkívül dinamikus környezetben, melyben egy állandó versenyhelyzetben vagyunk benne”

– írja Rosa arról, hogy a folyamatos növekedési kényszer hogyan vált egyéni és közösségi szinten is állandó fenyegetéssé. Egyéni szinten ez jelenik meg abban az üzenetben, hogy ha nem akarjuk elveszíteni a munkahelyünket, folyamatosan gyorsabbá, kreatívabbá, hatékonyabbá kell válnunk, nem mondhatjuk azt valamire, hogy elég, mert azonnal hátrányba kerülnénk másokkal szemben. De ez az üzenet a társadalmak szintjén is működik: a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell, hiszen különben „lemaradunk”, összeomlik az egészségügy, a nyugdíjrendszer, más országok megelőznek minket. 

Ez a rendszer persze nem maradhatott volna ilyen sokáig fenn, ha pusztán a félelemre építene. Szorosan társul mellé még mindig az az ígéret, hogy a világ egyre nagyobb és nagyobb szeletét hajthatjuk irányításunk alá. A technológiai fejlesztések, a közlekedés egész világot behálózó módjai, a telekommunikáció és a tömegmédia, az internet mind ezt segítette elő, ahogy ezzel magyarázható a hatalmasra nőtt városok népszerűsége is, melyek épp azt ígérik, hogy minden szolgáltatás és lehetőség elérhető bennük.

Az elmúlt három évszázad során a nyugati társadalmakban élő emberek a világ egyre nagyobb területét vonták ellenőrzésük alá, és Rosa szerint ez a folyamat alapvető változást jelent a korábbi társadalmak életéhez képest. 

A későmodernitás embere számára az alapvető viszony a világ felé egy agresszív viszonyulás lett: úgy tűnnek fel számára a világ dolgai, mint amik kisajátíthatóak, irányíthatóak és uralhatóak. 

Rosa többször is hangsúlyozza könyvében, hogy nem etikai megfontolások mentén ír, nem azt akarja eldönteni, hogy ezek a változások jók vagy rosszak voltak-e az ember számára, ő pusztán a változások tényét akarja rögzíteni. És az is egyértelmű, hogy a világ feletti ellenőrzés növelésének volt számos olyan előnye, ami sok ember életminőségét javította: a technológiai fejlődés következtében az életünkben sok minden könnyebb, gyorsabb, hatékonyabb, olcsóbb lett. 

De a 21. század elején azt is világosan látni, hogy hiába e változások, sokan nem érzik jól magukat a bőrükben. Még a fejlett országok jól kereső rétegeinél is tapasztalható az elégedetlenség és a szorongás. Rosa szerint ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy miközben a saját érdekeink mentén irányításunk alá vontuk a világot, sokak tapasztalata lett az, hogy a világ elnémult a számukra, és már maximum csak fenyegetően mutatkozik előttük. Ezt lehet megtapasztalni a klímaváltozás jelenségében, ami gyakorlatilag annak felismerése, hogy az emberi környezetpusztítás következményei egyre inkább fenyegetik a világot és így minket is. A másik fenyegető tényező a politikai közbeszédben a globalizáció lett: azok a rendkívül komplex politikai-gazdasági folyamatok, melyek megteremtették a kapitalizmusnak azt a szintjét, amiben élünk, sokak számára az ismerős, saját világ megszüntetésével fenyegetnek, egyre kevésbé érezzük úgy, hogy elboldogulunk a világban, hogy át tudjuk látni az életünket érintő folyamatokat. 

Rezonálni a világgal 

Abban a felismerésben, hogy a kapitalizmus és a modernitás hogyan teremt szakadást az egyének, illetve a közösségek, a környezet és így a világ között, nincs sok újdonság, a szociológia kezdete óta sokszor megírt kérdésről van szó. Rosa is felsorolja könyvében a legismertebb előképeket (Marx és az elidegenedés, Max Weber és a világ varázstalanítása, Durkheim és az anómia), ugyanakkor szerinte ezek a folyamatok a 21. század elejére új lendületet kaptak, a digitalizáció és a kapitalizmus növekedése révén egyre inkább odalesz az a maradék pár szférája is az életnek, amit még nem az irányítás megszerzésének motivációja hat át, amire nem úgy tekintünk, mint elvégezendő, kipipálandó teendők sorára. 

Hogy megérthessük, hogy ez hogyan vezet szorongáshoz és frusztrációhoz, Rosa kulcsfogalmához, a rezonanciához kell fordulnunk. Pár évvel korábban ezzel a címmel jelent meg eddigi legnagyobb visszhangot kiváltó könyve, és a rezonancia koncepciója áthatja A világ irányíthatatlansága című könyvét is. 

A rezonancia a világhoz való viszony uralomra, teljes irányításra törő módjának az alternatívája. Egy olyan viszonyulás, melyben a világ dolgai nem rendelődnek alá a megismerő embernek, hanem kölcsönösen megérintik és akár meg is változtatják egymást. Ez elsőre kicsit ezoterikusan hangozhat, de valójában az egyik legalapvetőbb emberi tapasztalatunkról van szó: azokról az élményekről, amikor azon kapjuk magunkat, hogy valaki vagy valami kibillentett minket a dolgok megszokott menetéből, a hatása alá kerültünk, és reagálnunk kell erre a helyzetre. 

A legalapvetőbb példa a rezonanciára a beszélgetés egy másik emberrel, mely során megtapasztalhatjuk, hogy a szavainknak hatása van a másik gondolataira, ahogy annak, amit ő mond, hatása lehet ránk. Szavai nyomán olyan dolgok juthatnak eszünkbe, amit akár még pár perccel korábban sem gondoltunk volna, megváltozhat a véleményünk valamiről, nagyon régi emlékek törhetnek elő a semmiből. Egy ilyen beszélgetésben úgy veszünk részt, hogy nem tudhatjuk, hova fog kifutni, hogyan fogunk kijönni belőle a végén. Ehhez Rosa szerint arra van szükség, hogy merjünk sérülékenyen belépni a beszélgetésbe, azaz meglegyen a lehetősége annak, hogy meglepjenek, zavarba hozzanak minket. 

De a rezonálás messze nem csak emberi párbeszédek esetén történhet meg. Hasonló élményünk lehet akár egy könyv olvasása közben, vagy amikor egy hangszeren játszunk, amikor önfeledten beleugrunk egy tóba, vagy amikor belemerülünk mondjuk valamilyen kézműves tevékenységbe. A közös ezekben a tapasztalatokban, hogy azon kapjuk magunkat, hogy valami a világ felől megszólított minket, és kezdenünk kell ezzel valamit. Ennek a megszólítottságnak akár fizikai jelei is lehetnek, például amikor hirtelen észreveszed, hogy libabőrös lettél, vagy váratlanul könny szökik a szemedbe. 

Akár egy másik emberrel zajló beszélgetésről van szó, akár egy nem-emberi élményről, közös még ezekben a tapasztalatokban, hogy valami olyat mozgatnak meg bennünk, amivel addig nem voltunk tisztában. Ennek következtében onnantól a másik fél is más színben tűnik fel a számunkra. A rezonálásban nem egyszerűen kisajátítjuk a másikat, hanem mindketten megváltozunk a közös élmény hatására. Rosa hangsúlyozza, hogy egy nagyon érzékeny dinamika működik itt: egyszerre kell elég nyitottnak lennünk ahhoz, hogy meghalljuk a másik hívását, de közben kell legyen saját hangunk, amin reagálni tudunk. 

A rezonálás legkritikusabb feltétele, hogy ez nem történhet meg parancsra, nem tudod megvásárolni vagy előre eltervezni, nincsenek önsegítő guide-ok, melynek elemeit végigpipálva garantált a siker. Jó példa erre egy olyan karácsony este, amit görcsös erőfeszítések előztek meg, hogy minden tökéletes legyen, de épp ez az előzetes nyomasztás lehetetleníti el, hogy a végén tényleg önfeledten éld meg az estét. Vagy példa lehet egy drágán megvásárolt jegy a kedvenc előadód koncertjére, aminek „muszáj katartikusnak lennie”. Vagy a drága vacsora a pároddal, aminek egyszerre kéne romantikusnak és felszabadultnak lennie, és amiről már előre reméled, hogy majd megérint téged. 

A rezonálás egyik alapszabálya Rosa szerint, hogy minél jobban erőlködsz, annál kevésbé fog összejönni. 

És ugyan a rezonálás alapvető emberi tapasztalat, Rosa szerint egyre kevésbé férünk hozzá. Ahogy egyre jobban kiterjesztettük az irányítást a világ fölé, úgy egyre kevesebb tere maradt meg a rezonálásnak, hiszen a világnak egyre kisebb szeletei vannak csak, melyek fölött nem gyakorlunk még ellenőrző-irányító funkciót. Emiatt mindannyian veszítünk, hiszen önmagunkat is e másokkal folytatott, kölcsönös viszonyokból ismerhetjük meg igazán. 

Pedig a világ fölötti ellenőrzés kiterjesztése elvileg épp azt ígérte, hogy sokkal több hasonló tapasztalatban lehet részünk: a technológiai fejlődésnek hála ma már bármikor elérhetjük minden ismerősünket, a világ összes zenéje, filmje, szövege elfér a zsebünkben, csak a pénzünkön múlik, hogy a világ melyik egzotikus, távoli helyét keressük fel. A megismerhetőségnek elvben minden gátja odalett. 

Csakhogy Rosa szerint azzal, hogy ilyen mértékben hajtottuk irányításunk alá a dolgokat, a világ dolgainak saját hangját némítottuk el. Egyre kevésbé mutatkozik meg bennük számunkra az a fajta kiszámíthatatlanság, ami meglephetne, kibillenthetne minket. Ha minden másodpercben tízmillió számra érhetőek el dalok az okostelefonodon keresztül, sokkal kisebb az esélye annak, hogy egy dal katartikus élményt jelentsen a számodra. Ha minden pillanatban minden barátoddal felületes, sehonnan sehova nem tartó csevegésfolyamokban veszel részt, egyre ritkábban fognak olyan beszélgetések érni, melyek tényleges változást vagy törést idézhetnének elő az életedben. 

Rosa könyve németül 2018-ban, a járvány előtt jelent meg, és ebben a rezonancia visszaszorulására példaként a tengerhajós turizmus elképesztő terjeszkedését hozza fel. Szerinte ezek a hajóutak azért váltak annyira népszerűvé, mert a tökéletes irányítási lehetőséget ígérték a nyaralás idejére. Egy ilyen út során minden részlet meg van tervezve, a véletlenek, kellemetlen lehetőségek gondosan ki vannak zárva, de épp ezért, minimálisra csökken annak az esélye is, hogy a személyiségünket megváltoztató élmény érjen minket. 

Nem hiszünk magunkban 

Rosa felfogásában a rezonálás soha nem egy passzív viszony: amikor megszólít minket a világ egy szelete, arra nekünk reagálnunk kell ahhoz, hogy egy mindkettőnket átalakító kapcsolat jöhessen létre. És szerinte a modernitás alapvető tévedése az volt, hogy összekeverte ezt a világ felé való alapvető nyitottságot az irányítással. 

Könyvében sok példát hoz arra, hogy a születéstől kezdve az oktatáson, a pályaválasztáson és a családalapításon át az idős korig hogyan szivárgott be minden életszféránkba az irányítás uralma, hogyan lett meghatározó az állandó önoptimalizációs kényszer, hogyan rendeltük életünk egyre több területét a technológia felügyelete alá. 

De, és ez a modernitás paradoxona, az irányítás növekvő léptékétől egyáltalán nem érezzük jobban magunkat, sőt, sokaknak csak nőtt a szorongása, sokan egyre kevésbé érzik magukat kompetensnek a saját életük és környezetük kérdéseiben. Ahogy mondjuk az okosórák révén testi működésünknek egyre több részlete folyamatosan monitorozható és összevethető, sokak számára nem az egészségesebb életet hozta el, hanem az állandó aggodalmat olyan értékek miatt, melyek okát és pontos funkcióját sem feltétlen értjük. 

Rosa idéz kutatásokat, melyek szerint például azzal, amilyen mértékben beszivárogtak a különféle mérőszámok a gyereknevelés területére, sok szülő élte meg úgy, hogy csökkent a saját szülői hatékonysága, egyre inkább külső nézőpontokra szorulnak rá a gyerek életét érintő kérdések eldöntésében. Ahogy kísérletekből ismerni azt a pszichológiai összefüggést, hogy a különféle biztonsági berendezések, kamerák telepítése hogyan vezethet nagyobb biztonságérzés helyett növekvő aggodalomhoz, ugyanígy, a növekvő szorongást lehet megfigyelni Rosa szerint azoknak a modern szülőknek az esetében is, akik gyerekeik minden egyes karcolásánál, fejlődésükben tapasztalható legkisebb anomália esetén is szakemberhez fordulnak, hogy megtudják, mi a „baj”. 

„A szakemberektől és az orvosi eszközöktől való függősség aláássa a szülők önhatékonysággal kapcsolatos elvárásait, és egyben a lehetőségét, hogy megéljék azt. Többé már nem a szülők azok, akik odafigyelnek gyermekeik igényeire és (rezonálva velük) közösen megkeresik a megfelelő választ, hanem orvosok és szakértők, akik a megbízható adatokra támaszkodva teszik a fejlesztési folyamatokat a lehető legirányíthatóbbá”

– írja Rosa, aki nem egy radikális technológiaellenes irányt képvisel, nem amellett érvel, hogy akinek mondjuk magas a vérnyomása, az hibát követ el akkor, ha az orvosa tanácsának megfelelően időnként megméri azt. Amivel gond van, az az, ahogy ez a „parameterizálhatóság” egyre inkább egyeduralkodóvá vált, azaz minden összemérhetővé, összevethető vált, életünk minden funkciója mérőszámot kapott. A mérőszámok mellé végeláthatatlan mennyiségben érhetőek el szakértői tanácsok, életmódkönyvek, önsegítő programok, és az emberek egyre inkább úgy érzik, hogy elveszítik kompetenciájukat a saját életük irányítása fölött.

A digitalizáció pedig csak még egyet lendített ezeken a folyamatokon. Az például, hogy ma már gyakorlatilag a világ összes információja csak pár kattintásnyira van tőlünk, vagy hogy végtelen mennyiségű termékből vásárolhatunk az interneten, elsőre felszabadítóan hangozhat, valójában azonban súlyos terhet rakott az emberre. Az irányítás növelésének kényszerére épülő világban ugyanis az irányítás további kiterjesztése többé nem a világ ellenállásán múlik, pusztán figyelmünk kapacitásán és a pénztárcánk mélységén. 

És épp azért, mert többé nem a világ, hanem mi magunk jelentjük a terjeszkedés gátját, irányul akkora figyelem a folyamatos önoptimalizációra: a világgal szembeni agresszív viszony egyre inkább saját magunkra irányul. Rosa itt nagyon hasonló dolgokról ír, mint a koreai-német filozófus, Byung-Chul Han: hogy az állandó önoptimalizáció hogyan vált saját magunk elnyomásának eszközévé. 

Látni ezt abban a logikában is, hogy minden mérés, kimondva vagy kimondatlan, de azonnal a jobb és hatékonyabb működésre sarkall minket: nincs senki, aki miután megnézte az aznap megtett lépéseinek számát az okostelefonján, ne arra gondolna, hogy ennél legközelebb tudna egy kicsit többet is menni. 

Ez a teljesítményalapú, irányításra törő logika hat át egyre több mindent az életünkben, és ezzel az emberi létezés elevensége lesz oda Rosa szerint. Mert az emberi létezés alapvetően nem a dolgok feletti ellenőrzés gyakorlásából áll, hanem a velük való rezonálásban, hogy engedjük, hogy hassanak ránk, és az önhatékonyságunkat megélve reagálunk rájuk. 

Rosa szerint összetett okai vannak, amiért mégis úgy érezzük, hogy ez a fajta irányíthatatlanság egyszerűen nem fér bele az életünkbe: azt szoktuk meg, hogy az oktatástól a gazdaságon át a gondoskodásig mindig mindenhol a lehető legjobb eredményt kell elérni, a lehető leggyorsabban. Egy tanár nem engedheti meg magának, hogy „cél nélküli” beszélgetésbe elegyedjen a diákjaival, mert folyamatosan haladni kell az anyaggal. Az orvos nem engedheti meg magának, hogy ne a bevett, leghatékonyabbként ismert módszerrel kísérletezzen, mert már vár a folyóson a következő páciens. 

Annak ellenére, hogy közben pontosan tudjuk, hogy a komoly változásokat előidéző, jelentős élmények gyakorlatilag soha nem ebből a logikából fakadnak. De mégis, mi magunk is elvárjuk az irányíthatóságot. Rosa szerint azért is, mert a világhoz való szinte minden viszonyunk piacosítva lett, alig akad már olyan szférája az életünknek, ami ne fogyasztásra alapulna. Emiatt pedig kialakult az az elképzelés bennünk, hogy mivel fizető fogyasztók vagyunk, jár nekünk az irányíthatóság. 

Azt pedig, hogy valami a világban irányíthatatlan lehet, igazából már el se nagyon tudjuk képzelni. Azt szokás gondolni, hogy ha van is még létező a világban, ami kifog rajtunk, akkor csak idő kérdése, hogy feltörjük a titkát, és az irányításunk alá hajtsuk. Ezzel azonban nem csak a dolgok komplexitása lesz oda a számunkra, de Rosa szerint be is csapjuk magunkat. 

Az irányíthatatlanság ijesztő visszatérése 

Rosa az irányítás igényének túlburjánzásával magyarázza azt is, hogy olyan sokan nem érzik jól magukat a bőrükben, miközben anyagi értelemben egyáltalán nem élnek rosszul. Szerinte ugyanis hiába épül a totális irányítás logikájára életünk szinte minden színtere, valójában ez a logika nem fér össze azzal, ahogy az ember működik. Jól látni ezt a vágyaink esetében: a vágyunkat mindig az hajtja, hogy valami addig nem birtokolt a birtokunkba kerüljön, de Rosa szerint az emberi vágy alapszerkezete a kapcsolatokra irányul. Elsősorban nem kéznél lévő tárgyakra vágyunk, hanem kölcsönös, reszponzív kapcsolatokra, rezonálásra. 

Épp ezért, ha egy vágyott tárgy teljesen az irányításunk hatalma alá kerül, megszűnik vágyottnak lenni: egy tökéletesen megismert zene üressé válik, egy teljesen az uralom logikájára épülő emberi kapcsolat elhidegül, a minden véletlenszerűségétől megfosztott játék unalmassá lesz. Rosa szerint a modernitás kultúrája abban követett el alapvető hibát, hogy mivel a kölcsönös viszonyokat nem lehet teljesen uralni, a vágy céljává egyre inkább a tárgyakat tette meg, és 

a világ felé örökké nyitott, lezáratlan vágyakozásunkat átfordította a teljes irányítás vágyává. 

A kapitalizmus legnagyobb trükkje az volt, ahogy a folyamatos növekedés szolgálatába tudta állítani azt, hogy sosem érezzük kielégülve a vágyainkat. A megvásárolt tárgyak ugyanis jellemzően nem biztosítják az általunk vágyott rezonáló kapcsolatot, ezért hiába fogyasztunk egyre többet és többet, minden vásárlás után megmarad az elégedetlenségünk. De sosem annyira, hogy ne vásároljunk tovább. 

És miközben a fogyasztáson keresztül nem érzünk kielégülést, a technológiai fejlődés 21. századi lendületének köszönhetően a világ már nem egyszerűen némának, hanem egyre fenyegetőbbnek és idegennek mutatkozik a számunkra. 

Rosa könyvének konklúziója, hogy az irányíthatatlanság visszatért az életünkbe, de egy sokkal ijesztőbb módon, mint ahogy korábban megéltük: ezúttal nem a világ alaptermészete az irányíthatatlansága, hanem egy általunk teremtett szörnyszülött. A modern társadalmak dinamikus stabilizációjának következtében teremtettünk egy nagyon bonyolult világot, mellyel egyre kevésbé boldogulunk. 

Amikor Rosa bonyolultságról beszél, valójában egy elég banális tapasztalatra gondol: hogy mivel végig az orrunk előtt történt, ezért észre sem vettük, de az elmúlt évtizedek technológiai fejlesztései következtében egyre kevésbé értjük a világ alapvető funkcióinak működését. 

Tavaly télen nagy visszhangot váltott ki annak a férfinak a Twitter-posztja, aki a fia sötét gyerekszobájában képtelen volt világítást teremteni, mert egy internetes hiba miatt leállt a lakás világítását vezérlő Google Home-rendszer. De hosszan lehet még példákat hozni: a hackerek által megtámadott okoshűtők, az okostévék és világítások, melyek bekapcsolják magukat, a megmagyarázhatatlan módon eltűnő emailek, a központi rendszer által valamiért lezárt autózár, amit képtelenség a helyszínen kinyitni, a közepes országok áramfogyasztását felemésztő kriptobányászás, a gyerekeknek szánt Youtube-világban felbukkanó rendkívül bizarr videók, a gyakorlatilag emberi tevékenység nélkül, a másodperc töredéke alatt zajló magas frekvenciájú tőzsdei kereskedés, vagy ahogy szó nélkül tűri a világ, hogy Elon Musk több ezer műholdjával elfedje előlünk a csillagos eget. 

Olyan tárgyak és funkciók, melyek évszázadokon át úgy tűntek fel számunkra, mint melyekhez bármikor hozzáférhetünk és rendelkezhetünk velük, hirtelen idegenek és fenyegetőek lesznek, nem tudjuk őket megjavítani, üzemeltetésük teljesen kívül esik a kompetenciánkon. Rosa szerint nem csak a mezei felhasználók, de sokszor a kereskedők és a szakemberek számára is: a kódalapú, mindent mindennel összekötő rendszerek már messze túlnőttek azon, amit egy emberi perspektívából átlátni és érteni lehetne, és az 5G-s hálózatok terjedése csak gyorsítani fogja ezeket a folyamatokat. 

És nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy technológiailag lett ennyivel bonyolultabb a világ, de mellé Rosa szerint a társadalmi folyamatok is sokkal gyorsabbá és összetettebbé váltak. Nincsenek már kész karrierutak, elsajátítandó skillek és folyamatosan változó elvárások vannak, elképesztő léptékben ömlenek ránk a gyakran egymásnak is ellentmondó információk, hogy melyik munkatípusok vannak veszélyben, és mi lesz a felkapott szakma 10 év múlva, hogy hogyan kéne éljünk az életünk, épp melyik étrend számít egészségesnek, és mely élelmiszerek a kerülendők, hogy épp milyen elvek mentén érdemes nevelni a gyerekeket. Képtelenség lépést tartani ezzel az információáradattal, és Rosa szerint ez sokaknál kiégéshez és depresszióhoz vezet. 

Ez a fajta irányíthatatlanság már nem ugyanaz, amit korábban ismerhettünk. Ahhoz ugyanis még lehetséges volt rezonálva viszonyulni, ebben a világban viszont sokan már csak erőtlennek, hibásnak és hatalom nélkülinek érzik magukat, és Rosa szerint e frusztrációk felől is érdemes vizsgálni a közelmúlt politikai folyamatait, a rendszerellenes mozgalmak megerősödését.

„Elkeseredésünk gyökere nem abban rejlik, amit még mindig megtagadnak tőlünk,  hanem amit elvesztettünk, mert az irányításunk alá vontuk”

– írja Rosa, aki maga is úgy látja, hogy A világ irányíthatatlansága meglehetősen pesszimista könyv lett, ugyanakkor a végén felveti, hogy messze nem ez az utolsó szó, amit a modern társadalmak irányíthatóságáról el lehet mondani, és ő is folytatni fogja a kutatásait. Arról, hogy mire lenne szükség, ebben a könyvben csak nagyon kevés szó esik: alapvetően egy beállítódásváltás kéne, mely után a világhoz való viszonyunk alapja többé nem az agresszív, kisajátításra és dominálásra törő viszony lenne, hanem egy olyan viszonyulás, melyben odafigyelünk a világ saját hangjára, és reagálunk arra, úgy, hogy közben mindketten változunk ebben a folyamatban. 

Egy ilyen fordulatot egyáltalán nem könnyű elképzelnünk, de Rosa könyve arra figyelmeztet minket, hogy előbb-utóbb valahogy mégis muszáj lenne, mielőtt a magunk körül felépített modern világ végleg ránk nem omlik.

Címlapkép: Angela Weiss / AFP