A maláj utasszállító lelövése után tanulta meg a világ, milyen az orosz információs háború

Kelet-Ukrajnában a katonai konfliktus 2014. április elején kezdődött. Oroszbarát szeparatisták Moszkva aktív támogatásával elkezdték középületek, rádióállomások, rendőrségek és egyéb kulcsfontosságú objektumok elfoglalásával megbénítani az ukrán állam szerveinek működését Donyeck és Luhanszk megyékben. A februári, EuroMajdan néven is ismert forradalommal hatalomra került új ukrán vezetés eleinte nem állt a helyzet magaslatán. Kelet-Ukrajnában a rendőrség, a határőrség és az államigazgatás eleve oroszbarát oligarchák befolyása alatt állt, így nem is fejtettek ki érdemi ellenállást a terjedő szeparatizmussal szemben.

Ehhez járult még a Krím elvesztése okozta sokk, a kibontakozó gazdasági válság, a reménytelenül szétzilált állapotban lévő ukrán hadsereg, az államigazgatás minden szintjén jelen lévő erős orosz beépülés, valamint a forradalmat követően időlegesen megerősödött, hazai mércével mérve elképzelhetetlenül szélsőséges nacionalisták befolyása. Mindezt legitimációs válság is súlyosbította, az előző ukrán elnököt, Viktor Janukovicsot ugyanis nem az alkotmányban előírt módon távolították el a hatalomból, így a forradalmat követően hatalomra került ukrán ügyvezető kormány legitimitása is kérdéses volt. Így, noha Kijev már április közepén megindította a terror-ellenes műveleteket (ATO – Anti-Terroriszticseszka Operacija), az ellentámadás kezdetben döcögősen haladt, míg a szeparatisták egyik települést a másik után foglalták el.

A helyzet Petro Porosenko 2014. május 25-i megválasztását követően kezdett változni, politikai és katonai értelemben egyaránt. Ukrajnának immár volt teljes mértékben legitim, a külvilág – Oroszországot is beleértve – által is elismert elnöke, kormánya, és a hathatós nyugati segítségnek köszönhetően elkezdett lassacskán működni az államigazgatás. Az ATO is lendületbe jött, 2014. június folyamán az ukrán erők – a hadsereg erői és különféle önkéntes zászlóaljak vegyesen – gyors ütemben szorították vissza a szeparatistákat.

A kezdeti sikerekben döntő szerepet játszott az ukrán légierő. A könnyű fegyverzetű, fegyelmezetlen, szedett-vedett szeparatista szabadcsapatok ugyanis lényegében védtelenek voltak az ukrán harci repülőgépekkel és helikopterekkel szemben. Elsősorban a Szuhoj Szu-25-ös csapásmérő repülőgépek és a Mi-24-es helikopterek okoztak súlyos veszteségeket a szakadároknak. A légicsapások pszichológiai hatása is jelentős volt, és komolyan gyengítette az ekkor még elsősorban helyi és Oroszországból érkezett önkéntesekből álló szeparatista csapatok morálját.

Ezt érzékelve Moszkva 2014. júniusától elkezdte könnyű légvédelmi fegyverekkel, elsősorban vállról indítható légvédelmi rakétákkal ellátni a szeparatistákat annak érdekében, hogy megakadályozza gyors vereségüket. A lázadók június-július folyamán legalább hét ukrán repülőgépet tudtak így lelőni, köztük egy Iljusin Il76-os nehéz szállítógépet, fedélzetén negyven ejtőernyőssel, és három Szuhoj Szu-25-ös földi támadó repülőgépet is. Bár a súlyos veszteségek miatt 2014. nyár végétől az ukrán légierő már beszüntette a tevékenységét Kelet-Ukrajna felett, a maláj gép július közepi katasztrófája még egy olyan időszakban történt, amikor az ukrán légierő aktívan részt vett a szeparatisták elleni küzdelemben.

Az ukrán légtér le volt zárva, de csak 7900 méterig

Három évvel ezelőtt, 2014. július 17-én a Malaysian Airlines MH17 jelű, Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó járatán 283 utas és 15 főnyi személyzet tartózkodott. A repülőgép a békeidőben megszokott repülési útvonalat követte, mintegy 10.000 méter magasságban.

Bár a harcok miatt a kelet-ukrajnai légtér le volt zárva, a lezárás csak 7900 méter magasságig volt érvényes, ugyanis a légitársaságok nem kaptak arra utaló jelzést, hogy a szakadárok a korábban használt, vállról indítható, kis hatótávolságú légvédelmi fegyvereknél komolyabb eszközökkel rendelkeztek volna. Mivel ezek hatótávolsága alig 2-3000 méter, ezért nem volt indokolt a teljes légteret lezárni, és a hosszabb út miatt komoly anyagi veszteséggel járó kitérőre kényszeríteni a légitársaságokat.

Voltak ugyan arra utaló szórványos jelek, hogy a szeparatisták esetleg a korábbinál erősebb légvédelmi fegyvereket is kaphattak Moszkvától – néhány nappal a tragédia előtt két ukrán katonai gépet is szokatlanul nagy magasságban ért rakétatalálat – , ezeket az információkat azonban nem sikerült időben megerősíteni, így a légitársaságokat nem értesítették. A maláj géppel körülbelül egy időben volt egyébként a kelet-ukrajnai légtérben az Air India és a Singapore Airlines egy-egy járata is.

A szeparatistáknak mindegy volt, mire lőnek

Július 17-én délután egy óra körül a szeparatisták egyik, egy Oroszországból néhány nappal korábban érkezett Buk-M1 rakétaindítóval felszerelt légvédelmi egysége észlelt egy repülőgépet Kelet-Ukrajna felett. A történtek megértéséhez fontos technikai részlet, hogy egy Buk-ütegbe különböző feladatú járművek tartoznak: egy parancsnoki jármű, egy nagy hatótávolságú radarral felszerelt légtérfigyelő, célazonosító és bemérő jármű, két-három, radarral is felszerelt hordozó-indító jármű (TELAR – transporter erector launcher and radar) és esetleg néhány rakétaszállító. A rendszer csak akkor működik tökéletesen, ha ezek mindegyike rendelkezésre áll. Kulcsfontosságú elem a nagy hatótávolságú radarral felszerelt légtérfigyelő, célazonosító és bemérő jármű, ez látja el ugyanis információkkal a rakétaindító járműveket, amelyek saját radarja csak a rakéták célra vezetését segíti.

A szeparatistáknak viszont nem állt rendelkezésükre a teljes üteg, így nagy hatótávolságú radar sem, hanem csak egy TELAR-juk, tehát rávezető radarral felszerelt rakétahordozó-indító járművük volt. Ez a jármű néhány nappal korábban érkezett Oroszországból, erősítendő a szeparatisták légvédelmét. Ennek radarjával csak azt tudták érzékelni, hogy valami repül az általuk felügyelt légtérben, azonosítani azonban nem tudták, a kijevi légi irányítással pedig értelemszerűen nem álltak kapcsolatban, hiszen épp a kijevi kormány ellen harcoltak. Mivel a szeparatistáknak nem volt saját légiereje, nem kellett azzal a problémával foglalkozniuk, hogy esetleg saját gépre nyitnak tüzet – jó eséllyel úgy gondolták tehát, hogy ami Kelet-Ukrajna felett repül, az csak ukrán, tehát ellenséges katonai repülőgép lehet. Eszükbe sem jutott, hogy a légtérben polgári gépek is lehetnek. Némi egyszerűsítéssel tehát úgy is lehet fogalmazni, hogy a szeparatistáknak nagyjából mindegy volt, mire lőnek – a rakétának pedig szintén.

Buk M1 típusú rakétaindítóFotó: Wikipédia

A tragédia egyik, máig teljesen feltáratlan eleme, hogy vajon Moszkva miért nem egy teljes Buk-üteget, hanem csak ezt az egy TELAR járművet adta át a Torez környékén harcoló szeparatistáknak. Lehetséges, hogy az üteg többi elemét később tervezték csak Kelet-Ukrajnába szállítani. Ezzel együtt az, hogy egy olyan fegyvert adtak át, amivel lőni ugyan lehet, de a megcélzott repülőgépet megfelelően azonosítani nem, nagyon súlyos felelőtlenségnek bizonyult. Valószínűleg az orosz döntéshozóknak sem jutott eszébe a továbbra is zajló polgári légiforgalomban rejlő kockázat.

A maláj Boeing 777-es fekete doboza 13:20 perckor rögzítette az utolsó adatokat, ekkor érte a gépet a rakétatalálat. A repülőgép segélyhívást vagy vészjelzést nem adott le. A Buk-rakétának megvan az a jellegzetessége, hogy „szemből támad”, így a rakéta felrobbanásakor keletkező nagy sebességű repeszfelhő először a megcélzott repülőgép első részét szaggatja szét, ahol a pilótafülke is található. Az MH17-es személyzetének reagálni sem maradt ideje. A géptörzs már a levegőben szétszakadt, a roncsok és a holttestek óriási területen szóródtak szét, számos holttest lakóházakba, kertekbe csapódott, legtöbbjük Grabove közelében. Az egyetlen szerencse a szerencsétlenségben, hogy a lezuhanó maradványok a földön nem tettek kárt emberéletben.

A Buk rakétaindítót szállítják át az ukrajnai Makiivka városában, itt még mind a négy rakéta rajta.Fotó: Bellingcat

A tragédia után a brit Bellingcat nyílt forrású oknyomozó csoport a közöségi hálózatokon fellelhető fényképek és geolokáció segítségével képes volt azonosítani nemcsak a rakétát indító, 332-es oldalszámú Buk M1 járművet, de még azt a hozzávetőleges útvonalat is, ahogyan Oroszországból egy nyerges vontatón a Donyeck-medencébe szállították. A Bellingcat azt is feltárta, hogy az MH17-es tragédiája után a Buk-M1-et visszaszállították Oroszországba, azóta pedig nincs nyoma.  

Baloldalt az előző kép az érkező BUK-ról, jobbra egy 2014 július 18-án, az utasszállító lelövésének másnapján készült fotó, ami hiányzik a négy rakéta egyike, és amin Oroszország felé szállítják a rakétaindítótFotó: Bellingcat

A gép lezuhanása után a szakadár hatóságok eleinte késleltették a holttestek összegyűjtését és azonosítását, később azonban együttműködtek mind az ukrán, mind pedig a nemzetközi szakértőkkel. A gép fekete dobozait a szeparatisták találták meg, és azokat három nappal később Donyeckben átadták Malajzia képviselőinek. A holttesteket először hűtővagonokban Harkivba szállították, majd ezt követően Hollandiába. Párhuzamosan pedig két vizsgálóbizottság is megkezdte a működését: az egyik a tragédia okaival foglalkozott, a másik pedig a büntetőjogi felelősséget vizsgálta.

A lezuhanás okait vizsgáló, holland vezetésű bizottság 2015. október végén publikálta a tragédiáról szóló részletes jelentését. A közel háromszáz oldalas anyag részletesen bemutatja nemcsak a tragédia előzményeit, de beszámol a vizsgálat minden egyes lépéséről is, ideértve a roncson talált sérülések elemzését és a halottak azonosítását is. A jelentés végkövetkeztetése egyértelmű: az MH17-essel egy, a szeparatisták által ellenőrzött területről, Torez környékéről indított Buk-M1 légvédelmi rakéta végzett. A büntetőjogi felelősséget vizsgáló bizottság 2016. szeptember végén bocsátotta ki a maga jelentését. Ebben az anyagban már tovább szűkítették a rakétaindítás feltételezhető helyszínét, és leírták azt is, hogy a fegyver Oroszországból érkezett Kelet-Ukrajnába.

Először büszkén hirdették, hogy kilőttek egy ukrán katonai gépet, aztán elkezdték eltüntetni a nyomokat

A találatot és a gép lezuhanását követő pillanatokban a szakadárok először azt hitték, hogy ismét sikerült lelőniük egy ukrán katonai repülőgépet. Ezt pontosan mutatja Igor „Sztrelkov” Girkin szakadár vezető üzenete Oroszország legnagyobb közösségi média hálózatán, a V kontaktye-n, amelyet néhány perccel a roncs becsapódása után írt:

Igor „Sztrelkov” Girkin bejegyzése a VK nevű orosz közösségi oldalon a maláj gép kilövése utána

A poszt szabad fordításban a következőt jelenti:

A torezi körzetben épp most lőttünk le egy An-26-ost. (az ukrán légierő által is használt katonai szállító repülőgép – a szerző), valahová a Progressz bánya környékére esett. Már figyelmeztettük őket – ne repüljenek a mi egünkön. Itt a videó-bizonyíték a „madárhullásról”. A madár a meddőhányón túlra zuhant, lakott területben nem tett kárt. Polgári lakosok nem sebesültek meg. Van információ egy második lelőtt repülőgépről is, valószínűleg Szuhoj.

Girkin ezt akkor posztolta, amikor a roncs már földet ért – jól látható a háttérben a füstfelhő – de az első szakadár egységek még nem értek oda a lezuhanás helyszínére. Girkin bejegyzése tehát pontos lenyomata annak, amit a találatot követő néhány percben a szakadár vezető gondolt a történtekről. Később, 2014. július-augusztus folyamán komoly, már a tragédiát követő orosz dezinformációs kampány részét képező vita bontakozott ki arról, hogy vajon valódi volt-e Sztrelkov üzenete. Mára azonban eléggé egyértelmű, hogy igen.

A szeparatista parancsnok üzenetéből már lehetett sejteni, amit később az említett nemzetközi vizsgálat is igazolt: a szakadárok véletlenül ukrán katonai repülőgépnek nézték a maláj utasszállító radarjelét. Tulajdonképpen tehát hibás célazonosítás történt, ami a hadtörténelemből jól ismert jelenség. A hibás célazonosítás legtipikusabb formája, amikor saját erőket néznek ellenségnek; ezt nevezi a szakirodalom baráti tűznek. Az ilyen incidensek gyakorisága mutatja, hogy sajnos egyáltalán nem szokatlan, hogy nem sikerül megfelelő pontossággal azonosítani egy-egy célt, ám ennek ellenére tüzet nyitnak rá.

Sztrelkov posztját már a tragédia estéjén eltávolították a V kontaktye felületéről, próbálva eltüntetni a nyomokat. Ez azonban eleve kevés sikerrel kecsegtetett, hiszen a háborút közelről követő újságírók, elemzők, szakértők természetesen kiemelt figyelmet fordítottak a maláj gép katasztrófájára is, így az inkriminált posztot nagyon sokan lementették. Nem sokkal később pedig az ukrán hírszerzés nyilvánosságra hozott egy lehallgatott telefonbeszélgetést, amelyen a becsapódás helyszínéről jelentették éppen az egyik szakadár parancsnoknak, hogy ez bizony polgári gép volt, a parancsnok pedig utasította az embereit, hogy mindenképpen szerezzék meg a gép fekete dobozait, mert azoknak Moszkvába kell kerülniük. Mint fentebb láttuk, ez végül nem így történt¸ az adatrögzítőket a szeparatisták átadták Malajziának.

Elkezdődik az információs hadviselés

A tragédia délutánjára-estéjére Moszkva számára egyértelművé vált, hogy mi történt, tehát hogy az általa támogatott szakadárok egy Oroszországból származó fegyverrel véletlenül lelőttek egy nyugati utasszállítót. Az orosz döntéshozók számára teljesen világos volt, hogy a nemzetközi vizsgálat és a tragédiát övező kiemelt médiafigyelem kontextusában igen valószínűtlen volt, hogy huzamosabb ideig el lehetne titkolni a tragédia okait.

Más stratégiát kellett tehát választani. Amennyire a történtekből rekonstruálható, Moszkvában az a döntés született, hogy minden eszközzel meg kell próbálni a felelősséget Ukrajnára hárítani, és közben hitelteleníteni a nyugati vizsgálatokat. Ebbe beletartozott az is, összhangban a kortárs orosz információs hadviselés általános logikájával, hogy egymásnak is ellentmondó információk publikálásával olyan „információs zajt” kelteni, ami összezavarja a közönséget, és amelyben elvész a valóságot leíró narratíva. Az ehhez használt eszközök közé pedig nemcsak vad és abszurd pletykák és álhírek fértek bele, de hivatalos nyilatkozatok is. Más megfogalmazásban, az MH17-es tragédiáját követően indított orosz információs művelet stratégiai célja nem az volt, hogy a világ Moszkvának higgyen, hanem az, hogy Kijevnek és a Nyugatnak sem.

Átírták a Wikipédiát

A tragédia másnapján az egyik szeparatista vezető úgy nyilatkozott, hogy a repülőgép eleve halottakkal volt tele (!), és az amerikaiak távvezérléssel küldték Kelet-Ukrajna felé és ott felrobbantották, hogy így hiteltelenítsék a felkelést. Az egyik első kremli „értelmezés” szerint a maláj gépet az ukránok lőtték le tévedésből, mert valójában Putyin elnök repülőgépét akarták lelőni, csak összekeverték a két gépet. Az, hogy Putyin repülőgépe nem akkor és nem arrafelé repült, érzékelhetően nem zavart senkit. Amint a nyugati vizsgálatok elkezdték sejteni, hogy az MH17-essel egy Buk rakéta végzett, attól kezdve az orosz propaganda-gépezet azt kezdte sulykolni, hogy azt a bizonyos rakétát az ukrán haderő indította.

Az orosz narratívák közös eleme volt, hogy Ukrajnát hibáztatták, ideértve annak gyakori hangoztatását is, hogy a tragédiáért Ukrajna a felelős, hiszen ukrán terület felett történt. Ez az álláspont szemérmesen elhallgatta azt a tényt, hogy Ukrajna nem ellenőrizte az adott területet, mivel ott éppen az Oroszoroszágból támogatott szeparatisták voltak az urak. Ez az értelmezés szervesen illeszkedett abba az orosz narratívába, amely szerint Ukrajnában polgárháború van és Oroszország nem része a konfliktusnak.

Ezzel párhuzamosan futott egy olyan, sokáig fenntartott narratíva is, hogy a maláj gépet egy ukrán Szuhoj Szu-25-ös lőtte le. Ezt alátámasztandó az orosz védelmi minisztérium 2014. július 21-én tartott egy sajtótájékoztatót, és ott az hangzott el, hogy a maláj gépet tízezer méter magasan egy ukrán Szuhoj Szu-25-ös lőtte le. A probléma ezzel csak az, hogy a Szuhoj Szu-25 egy egy földi célok támadására kifejlesztett, erősen páncélozott, lomha repülőgép, amelynek a maximális repülési magassága körülbelül hétezer méter, de ha fegyverzetet is hordoz, akkor ennél is kevesebb. Egy Szu-25-ös tehát semmiképp sem tudott volna a maláj gép repülési magasságáig felemelkedni, hiába állította ennek ellenkezőjét az orosz védelmi minisztérium - a belinkelt sajtótájékoztatóban 15:00-nál hangzik el ez az állítás. Mindenesetre annak érdekében, hogy az orosz narratívát hitelesebbé tegyék, és megtévesszék a haditechnikai kérdésekben kevésbé járatos külföldi újságírókat, valakik még arra is vették a fáradságot, hogy orosz IP-címről átírják a Wikipedián a Szuhoj Szu-25-ös maximális repülési magasságát.

Néhány hónappal később, 2014. novemberében az orosz állami televízió olyan, állítólag emailben érkezett műholdfelvételeket publikált, amelyeken látható volt egy, az MH17-es irányába repülő vadászrepülőgép, amely levegő-levegő rakétával lőtt a maláj gépre. A felvételről igen hamar kiderült, hogy primitív hamisítvány – ezzel együtt arra alkalmas volt, hogy az orosz álláspont ismét bekerülhessen a nyugati hírekbe.

Az állítólagos műholdfelvétel, amelyet az orosz állami televízió 2014. novemberében publikált

A cél nem a meggyőzés, hanem a zavarkeltés

Két nappal azelőtt, hogy az MH17 tragédiájának büntetőjogi aspektusát vizsgáló bizottság kibocsátotta volna a jelentését, 2016. szeptember 26-án az orosz Védelmi Minisztérium újabb sajtótájékoztatót tartott. Ebben egy, állítólagosan nemrégiben megtalált radar-információra hivatkoztak, azt állította, hogy az MH17-es pusztulásának idején az illető orosz radar nem érzékelt légvédelmi rakétaindítást a szeparatisták által ellenőrzött területről, amiből szerintük az következik, hogy az illető légvédelmi rakétát ukrán területről indították. Az újabb moszkvai információs manővernek érzékelhetően az volt a célja, hogy „elébe menjen” a két nappal később nyilvánosságra kerülő holland jelentésnek, és próbáljon zavart kelteni a témával foglalkozók között.

Noha a 2016 szeptemberi orosz védelmi minisztériumi sajtótájékoztató, amely szerint az MH17-essel földről indított légvédelmi rakéta végzett, látványosan ellentmondott az egy évvel korábbi, szintén védelmi minisztériumi tájékoztatónak, amely szerint egy ukrán Szuhoj Szu-25-ös volt a felelős a lelövésért, ezen az ellentmondáson a moszkvai döntéshozók elegánsan átsiklottak. A második sajtótájékoztató jól illeszkedett az orosz információs hadviselésnek abba a fentebb leírt logikájába, hogy a cél nem a meggyőzés, hanem a zavarkeltés – ebben a keretben pedig az ellentmondások kimondottan előnyösek.

A különböző orosz narratívák tehát egymással párhuzamosan futottak. Mindezeket megtámogatták jó minőségű, erősen az érzelmekre ható összeállításokkal, amelyeket nemcsak az RT állami hírtelevízió sugárzott (például ezt, amit 2014. október 22-én publikáltak), de az interneten is nagy számban publikálták őket. Az RT anyaga remek példa arra, hogy hogyan lehet egyébként valós részletek felhasználásával teljesen hamis képet összeállítani, és ugyanakkor igen ügyesen hatni a nézők érzelmeire. Az RT-nek gyakori eljárása, hogy „szakértőként” szólaltat megy különféle, egyébként teljesen ismeretlen embereket, így próbálva növelni az elmondottak hitelességét. Szép példája a „szakértők” használatának, hogy az október 22-i RT videóban egy megszólaltatott állítólagos volt német pilóta éppenséggel a visszájára fordítja a Szuhoj Szu-25-ös maximális repülési magasságával kapcsolatos vitát, kiállva a tízezer méter körüli érték mellett, másokat vádolva azzal, hogy a hétezer méteres érték hamisítvány. (Ha valaki elveszve érzi magát, viszonylag egyszerű egyébként valós adatokra szert tenni: meg kell nézni az ukrajnai konfliktus előtti, papíralapú kiadványok valamelyikében a Szuhoj Szu-25-ös, lásd például ezt a 2007-es kiadványt, amelyben szintén a 7000 méteres maximális repülési magasság szerepel.)

Mindezeket a narratívákat nemcsak az orosz hivatalos szervek, illetve az állami médiacsatornák terjesztették, hanem Facebook és Twitter-hálózatok százai, és az orosz információs gépezet szerves részét alkotó internetes troll-hálózatok is – sőt, terjesztik a mai napig is, amikor a maláj gép katasztrófája szóba kerül.

Már tudjuk, hogy működik az orosz információs hadviselés

Az MH17-es lelövése sokrétű és nagyhatású következményekkel járt. A kelet-ukrajnai harcokra addig csak módjával figyelő Nyugat brutális hirtelenséggel szembesült a valósággal. Ennek következménye volt, hogy az Európai Unió az első, valóban erős szankciókat nem a Krím elfoglalása, hanem a maláj gép lelövése után vezette be Oroszországgal szemben.

Mivel a 298 áldozat legnagyobb része holland állampolgár volt, Hollandia érthető módon végig prioritásként kezelte a vizsgálatot, és mindent megtett, hogy biztosítsa a nemzetközi közösség támogatását. Így tulajdonképpen szükségszerű volt, hogy a valóságot elkendőzni, a nemzetközi vizsgálóbizottság munkáját hitelteleníteni próbáló orosz információs erőfeszítések is kiemelt figyelmet kaptak.

Nem túlzás azt állítani, hogy az orosz információs hadviselés erejére és a hatékony védekezés fontosságára a Krím elfoglalása mellett az MH17-es pusztulása hívta fel igazán a nemzetközi közösség figyelmét. Sokat tanult a folyamatból a nyugati média is, fokozatosan elsajátítva az orosz hivatalos álláspontok kezeléséhez szükséges óvatosságot. A maláj gép lelövése után már senki sem nézte ugyanolyan szemmel az orosz kormányzati sajtótájékoztatókat, mint előtte.

Mindezek mellett a tragédia és az azt követő vizsgálat, elsősorban a Bellingcat és ukrán partnerei munkájának köszönhetően rávilágított arra is, hogy a civil társadalmi szolidaritás és a média tudatosságának növelése kulcsfontosságú az orosz információs hadviseléssel szembeni ellenállásban. Kiderült, hogy a Kreml propagandája által terjesztett mítoszok és álhírek leleplezhetőek nyílt források használatával is, ilyen módon pedig lehetőség nyílik a nyugati társadalmak információs hadviseléssel szembeni védettségének növelésére is. Mivel az információs eszközök használata egyáltalán nem csak az orosz rezsimre jellemző, és várhatóan hosszú távon is meghatározza majd a hadviselés jövőjét, az MH17 tragédiájából levonható tapasztalatok közül talán ez a legjelentősebb.

Rácz András

(A szerző történész, Oroszország-szakértő)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;