A hagyományos autokrácia a Terminátor, Orbánék már a Terminátor 2

Szavazz az elmúlt 7 év 7 legjobb cikkére!
  • Az információt mostanra már nem lehet teljesen elzárni a közönség elől, a cenzúra új eszköze így a zaj lett.
  • Ha sikerül teljesen összezavarni és cinikussá tenni az embereket, az éppen olyan hatékony fegyver tud lenni, mint a szigorú tiltás.
  • Az új autokráciák sokkal rugalmasabbak, jobban tudnak alkalmazkodni egy gyorsan változó környezethez, mint a hagyományos, merev diktatúrák.
  • Mindehhez az is kellett, hogy a nagy világmagyarázatok elvesztették erejüket.
  • Interjú Peter Pomerantsevvel, aki két könyvet is írt a témában.

„Semmi nem igaz, bármi lehetséges.” Ez volt a Kijevben született brit író és tévéproducer, Peter Pomerantsev első könyvének címe. Pomerantsev tíz évet töltött az éppen átalakuló Oroszországban 2001 és 2010 között, a tévéiparban figyelte meg az éppen formálódó putyinizmus szürreális világát, ahol a látszat teljesen maga alá gyűrte a valóságot, és kialakult egy újfajta politikai harcmodor.

„Tegnap még lakótelepeken énekelték a szovjet himnuszt, és azt hitték, a Levi’s farmer és a tejpor a luxus csúcsa, ma pedig luxusautók és magánrepülők veszik körül őket, a pénz pedig olyan gyorsan jött, hogy egészen valószerűtlennek tűnik” - írja a moszkvai partik mélyéről, nem elfelejtve, hogy közben alig egy évtizeddel a kommunizmus bukása után Oroszországban az egészen extrém egyenlőtlenség felé lendült ki az inga. Néhány év alatt fordult ki a sarkából a világ, és azokból, akik a korábbi rendszerben valakinak számítottak a gyári munkásoktól a tanárokon át a háborús hősökig, nyomorgó senkik lettek, kispályás bűnözőkből közben egyik pillanatról a másikra vált milliárdos. Az oroszok jogosan érezhették azt, hogy minden viszonyítási pont elveszett, és semmiféle racionális világmagyarázatot nem lehet többé komolyan venni.

Ilyen viszonyok között virágzásnak indult a valóságshow-politika. A reklámiparban és a színház világában edzett spin doktorok úgy kezdték megrendezni a közéletet, mintha tényleg egy tévéműsorról lenne szó.

Vlagyiszláv Szurkov, Putyin főtanácsadója volt az egyik főrendező. „Egyet tapsol, és feltűnik egy új politikai párt. Még egyet tapsol, és létrehozza a Nashit, a Hitlerjugend orosz megfelelőjét, akiket utcai harcokra képeztek ki demokráciapárti tüntetők ellen, és akik a nem elég hazafias szerzők könyveit égetik a Vörös téren. Hetente egyszer találkozik a tévécsatornák vezetőivel a Kremlben, és utasítja őket, kit kell megtámadni és kit kell megvédeni, kit engednek be a stúdiókba, ki van kitiltva, és hogyan kell bemutatni az elnököt”, írja erről a világról Pomerantsev. A cél az volt, hogy a közéletben szinte semmi se történjen úgy, hogy azt ne a Kreml irányítaná - de ehhez már nem a szovjet diktatúra merev eszközei kapcsolódtak, hanem sokkal rugalmasabb módszerek. 

Moszkva oligarchikus rendszernek tűnhet reggel, demokráciának délután, monarchiának este és totalitariánus államnak éjjel, 

írta Pomerantsev.

Vlagyimir Putyin sajtótájékoztatót tart.Fotó: Evgeny Biyatov/Sputnik

A könyv nagy sikert aratott 2014-ben, magyar fordításban idén decemberben jelenik meg az Európa Kiadónál. Pomerantsev közben visszatért Nyugatra, rendszeresen publikált a témában, a London School of Economics kutatója lett, amerikai és brit bizottságok hallgatták meg. Eleinte azt gondolta, Oroszországgal maga mögött hagyta a bizarr látszatvilágot. Aztán arra lett figyelmes, hogy az ott megismert információs hadviselés mindenfelé elterjedt. 

Ezzel találkozott Londonban, a Brexit-kampányban, de ugyanezt látta például a Fülöp-szigeteken. Rodrigo Duterte elnöki kampányában pszichológiailag gondosan adagolva gerjesztették PR-esek a drogbűnözés körüli hangulatot, tudatosan keverve a bulvárhírek közé - a Dutertével szemben álló kritikus lap, a Rappler újságírói, köztük Maria Resa közben brutális trollkampányok célkeresztjében találták magukat. Hasonló trollhálózat működött Mexikóban, Magyarországon pedig komplett dezinformációs médiabirodalom épült ki. 

A valóság elleni háború nemzetközivé vált, erről szól Pomerantsev idén megjelent második könyve.

Pomerantsev szerint azért Oroszországból indult mindez, mert a hidegháborús bukás, és a teljes gazdasági-katonai visszaszorulás miatt az orosz vezetés egyszerűen hamarabb volt rákényszerülve, hogy új módszereket keressen. Ahogy pedig Oroszországban a nagy kommunista narratíva összeomlott, úgy a világ más részein lassan más nagy világmagyarázatok is elvesztették erejüket.

A XX. századi diktatúrák ellenzékei azt gondolták, a több információ automatikusan nagyobb szabadságot jelent, hiszen ha az igazságot nem lehet már elhallgatni, akkor könnyebb szembeszállni a hatalommal. Aztán jött a csavar: az új világban éppen a több információ zaja adott eszközt az autoriter rendszerek kezébe, hogy elnyomják és elnémítsák az ellenállást. A több információnak jobb vitákhoz kellett volna vezetnie, de egyáltalán nem ezt látjuk a mai közbeszédben. Ehelyett eljött a trollok, botok, hackek, alternatív tények, álhírek, a deep fake, Putyin és Trump világa.

Peter Pomarantsevet kérdeztük minderről.

Peter Pomerantsev.

Új könyvében dezinformációs technikákról ír, a címében mégis az szerepel: „Ez nem propaganda”. Akkor micsoda, ha nem propaganda, és miért fontos ezt kiemelni?

A cím René Magritte festményére, A képek árulására utal (ezen látható egy pipa „Ez nem egy pipa” felirattal - A szerk.). Magritte képe egy olyan éráról szólt, ahol a jelentés és az értelmezés is darabokra hullik. Erről szól a könyvem is: most azok a fogalmak hullanak szét, amikről azt hittük, stabil elképzeléseink vannak róluk, például a demokrácia, diktatúra, baloldal-jobboldal. Igyekeztem elkerülni a propaganda kifejezést, mert nagyon vitatott szófordulat, mindenki máshogy interpretálja, és fárasztó belebonyolódni ezekbe a vitákba. Ezért inkább csak leírom, hogy mi történik.

A könyvben arról is ír, hogy az új típusú nyilvánosságban a zaj vált a cenzúra eszközévé. Ez tudatos módszer, vagy organikusan alakult így?

Szó sincs róla, hogy organikus lenne. Több országban is tudatosan építettek ki trollfarmokat, bot-hadseregeket, cyber-milícikat és online csőcseléket azzal a céllal, hogy összezavarják az embereket. Ennek az eszköznek a bevetése abból a felismerésből ered, hogy a hagyományos cenzúrán keresztül nem igazán lehet már kontrollálni a nyilvánosságot. Ebben a világban az információt nem lehet teljesen elzárni. Még Kínában és Oroszországban sem megy ez már úgy, mint a XX. században, még ha próbálkoznak is vele.

Ezért inkább túltelítik az embereket zajjal, hogy cinikussá és gyanakvóvá váljanak mindennel szemben, ne bízzanak többé semmiben. A legkülönfélébb országokban vetik be ezt az eszközt, és egyelőre nem tudjuk, hogyan válaszoljunk, éppen azért, mert ez a taktika a felszínen összhangban van a szólásszabadság eszméjével. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19-es cikke például, ami a szólásszabadságról szól, nem mond semmit a dezinformációról. Egyelőre se a jogi, se a filozófiai kereteink nincsenek meg arra, hogy mit kezdjünk ezzel.

Akik részt vesznek ebben, tudják, hogy valójában cenzorként dolgoznak, vagy megindokolják ezt maguknak valahogy, például, hogy csak a véleményüket mondják el?

Az emberek általában megtalálják a módját, hogy megindokolják maguknak, és érzelmileg eltávolítsák maguktól, hogy mit csinálnak valójában. Sokan azzal jönnek, hogy a másik oldal is ezt csinálja. A magasabb pozícióban lévő figurák pedig, akik például „fekete PR”-cégek tulajdonosai, általában azt mondják, hogy ők csak egy szolgáltatást biztosítanak, és amíg vannak megrendelő politikusok, addig valaki meg fogja csinálni ezt nekik. Ilyen indokok vannak, de valójában azért nagyon nehéz ezt el is hinni, és elfogadtatni magaddal, hogy csak a véleményedet mondod, ha egyszer megmondják, mit kell írnod és kommentelned. Ha egy ilyen rendszerben dolgozol, azt teszed, amit mondanak neked, és valójában senkit sem érdekel a véleményed.

Ezeket a módszereket a nyugati sajtóban orosz típusú propaganda néven szokták összefoglalni. Ez jó megnevezés, vagy leegyszerűsítés?

Az igaz, hogy Oroszország volt az első állam, ami összekapcsolta ezeket a módszereket a bothadseregektől a zajkeltésen át a korrupcióig, és egy agresszív külpolitika szolgálatába állította. Mindezt úgy, hogy közben elvileg nem állunk háborúban Oroszországgal, tehát ez nem egy háborús információs hadművelet, hanem újfajta, szabályozatlan politikai verseny. Ebből a szempontból jó a megnevezés.

Persze ha egyesével nézzük a technikákat, akkor ezeket mind használták már máshol, például a PR-iparban. Kamuprofilokat például szinte minden PR-cég használ… na jó, mondjuk úgy, hogy a legtöbb PR-cég, mert sok barátom dolgozik ebben a szektorban, és mindig idegesek lesznek, ha túl cinikus vagyok. A külpolitikában pedig a Hidegháború elején vetettek be hasonló eszközöket mindkét oldalon, de az még egészen más világban és médiakörnyezetben történt. Az áttörést Oroszország érte el, azóta pedig mások is követik.

Számos országban azt látjuk, hogy a kormányok célja ugyanaz: széttördelni a társadalmi csoportokat, polarizálni az embereket, szétzúzni a bizalmat. Az ilyen rendszerek általában jól elvannak azzal, ha van egy kis ellenzékük, még jó is, ha lehet őket álhír-terjesztőnek, liberális elitnek, vagy bármi ilyesminek nevezni. Ez igaz a szinte diktatórikus Oroszországban és a demokratikus Amerikai Egyesült Államokban is.

Tüntetés Alekszander Vucsics szerb kormányfő ellen.Fotó: ANDREJ ISAKOVIC/AFP

Látszik már az ilyen módszerek hatékonyságának határa? A legutóbbi magyarországi önkormányzati kampányban például több mint ötszázszor mondták el az ellenzéki főpolgármester-jelöltről a kormánymédiában, hogy alkalmatlan. Ez maga a zaj, mégse volt jó semmire. Sőt, utólag a kormányoldalon is úgy értékelik, hogy talán túltolták.

A cenzúrához, a titkosrendőrséghez és a nyílt erőszakhoz képest valóban sokkal törékenyebbnek tűnik ez a módszer. A közbeszéd változhat, az emberek megunhatják a témákat, a rendszernek erre reagálnia kell. De hosszú távon lehet, hogy éppen ettől lesz erősebb. 

Mert át tud alakulni, képes változni. A régi autoriter rendszerek keményebbek voltak, de kevésbé rugalmasak. A hagyományos autokráciákhoz képest Orbán Viktor, Alekszandr Vucsics vagy Vlagyimir Putyin rendszerei olyanok, mint a Terminátor 2 az első részhez képest. Az első részben Arnie lassabb és merevebb volt, a második rész Terminátora már alakot tud váltani. Ezek az új rendszerek újabb és újabb alakokat tudnak ölteni egy állandóan mozgásban lévő környezetben, ami óriási előny.

Hogy látja Magyarország szerepét a „valóság elleni háborúban”?

Nem vagyok Magyarország-szakértő, de azt tudom, hogy amikor a Nyugat-Balkánon utazom, gyakran hallom azt a véleményt, hogy „be akarunk lépni az EU-ba, hogy olyanok legyünk, mint Orbán”. Az illiberális rendszere alternatív modellé vált, és a legszebb, hogy még csak meg sem büntették emiatt az EU-ban. Orbán még mindig körön belül van, és megtalálta a módját, hogy belülről játssza ki a szabályokat. Azok tekintik őt példának, akik azt akarják megvalósítani, hogyan lehet a végsőkig feszíteni a húrt úgy, hogy közben a rendszeren belül maradsz. Most például a lengyelek akarják utánozni, de olyan durván, hogy lehet, hogy nem fog összejönni.

„Az objektivitás csak mítosz, ami nem is létezett soha”, véli a könyv néhány szereplője, amikor azt akarja megindokolni, miért nem rosszabb az sem, amit ők csinálnak. Írás közben újraértékelte, mit jelent az objektivitás?

Én is a kései posztmodern környezetben nőttem fel. Foglalkoztam azokkal a kérdésekkel, hogy mit jelent az objektivitás, ismerem a feminista kritikát, hogy az csak férfi szubjektivitás, olvastam Michel Foucault-t, aki arról írt, hogy a tudás relatív fogalom, és a hatalom részhalmaza. Ezeknek a megközelítéseknek mind fontos, felszabadító szerepük volt, de közben nem arról szóltak, hogy utasítsuk el a racionalitást, hanem éppen arról, hogy menjünk még tovább.

Ezeket az elképzeléseket viszont tagadhatatlanul meghackelték. A Trumpok, Berlusconik és Putyinok hackelték meg, most pedig már ott tartunk, hogy a kínai kormány Foucault-t idézve kritizálja az egyetemes emberi jogokat.

Mi a mainstream média felelőssége ebben?

A BBC-nek például nem sikerült alkalmazkodnia az új időkhöz. Visszanézve látszik, hogy korábban kellett volna egy közösségimédia-platformot építeniük, de ezzel nem foglalkoztak, nem léptek be az új világba. Így eljutottunk oda, hogy csak az idősebbek nézik a BBC-t, a fiatalok viszont egyáltalán nem. Elmulasztották ezt az átalakulást, és lehet, hogy már túl késő.

Az a modell, amiben van egy objektív közvetítő, aki ül a valóság felett, pártatlanul és objektíven, az a mai környezetben már nem működik úgy, mint régen. Szerintem nem lesznek már Walter Cronkite-típusú, mindenki által elfogadott figurák. Ennek vége van. De ettől még érdemes harcolni az objektivitásért, vagy az objektivitás értékeiért, és megpróbálni racionális párbeszédeket és vitákat folytatni.

A könyv egyik fejezetének szereplője Szrgya Popovics szerb aktivista, akit a magyar kormány veszélyes felforgatóként tart számon. A könyvben viszont arról van szó, hogy a módszereit ma már éppen, hogy ellentétes céllal használják, mint ahogy kitalála őket.

Annak, amit Szrgya hirdet, mindig is voltak nyilvánvaló gyengeségei, ezt ő is elismeri. Kézikönyveket ír arról, hogyan lehet alulról forradalmakat szervezni erőszakmentesen, és ezt a demokratikus és diktatórikus erők harcának történelmi keretébe helyezi. De mindig is megvolt az esélye annak, hogy ezeket a módszereket nem jó szándékú szereplők is használni kezdik. Mondjuk a szélsőjobb. Szrgya taktikái, például a horizontális szövetségépítés ugyanolyan jól használhatók illiberális forradalmakhoz is. A másik probléma, hogy a rendszerek megváltoztak. Ő még a statikus rendszerek elleni harcról beszélt, a mai autokráciák pedig már sokkal rugalmasabbak.

(Pomerantsev idei könyvében megszólal például Martin Sellner, az Identitás Generáció nevű szélsőjobboldali szervezet osztrák ágának vezetője, aki elmondja, nagy hatással volt rá Popovics munkája. Ő ezt úgy fogja fel, hogy egy puha autoriter rendszerrel szemben harcol, ami tabuvá teszi a migrációról való párbeszédet, és ennek megtörésében ugyanolyan jól használhatók ezek a taktikák. De használnak hasonló eszközöket macedón és montenegrói politikai erők is, legkevésbé sem a liberális demokrácia érdekében. - A szerk. )

Orbán Viktor Brüsszelben.Fotó: OLIVIER MATTHYS/AFP

Mit javasol egy átlag olvasónak, aki se nem újságíró, se nem politikus, csak szeretné a híreket követni, de belezavarodik a zajba? Hogyan kezelje ezt a helyzetet?

Amíg nem történik strukturális változás, nem igazán tudom, mit tehet az egyén. Erre ugye azt szokás mondani, hogy legyél szkeptikus és kérdőjelezd meg, amit hallasz: dehát éppen az a propaganda célja is, hogy kételkedj mindenben, legyél passzív és vágyj inkább egy erős vezetőre, aki kivezet a sötét világból. Szóval még a legyél kritikusabb elképzelés is meg lett hackelve, önmaga ellen fordították, így nem vagyok túl bizakodó. Érdemes sok fikciót olvasni, mert az segít abban, hogy el tudjunk képzelni egy jobb világot. Azt javasolnám mindenkinek, hogy időnként kapcsolja ki a híreket, és olvasson regényeket.

Az egyik fontos állítása, hogy a probléma gyökere nem a technológiai változás, hanem az, hogy a nagy narratívák megbuktak, vagy legalábbis nincs már igazi magyarázó erejük. A hidegháború végével a két nagy világmagyarázat közül a kommunista elbukott. A demokratikus-kapitalista egy ideig egyeduralkodó volt, aztán a demokrácia-narratívát az iraki háború, a kapitalizmus mindenek felettiségét pedig a 2008-as világválság darálta le Nyugaton. Nincsenek nagy, egységes keretek, ebben világban pedig könnyű még jobban összezavarni az embereket. Ez azt is jelenti, hogy a kiút egy új, nagy narratíva lenne?

Nem hiszem, hogy van visszaút abba a világba, ahol vannak a nagy narratívák, és ezeket magyarázza 2-3 tévécsatorna. Inkább horizontális kapcsolatokat és bizalmi kötődéseket kell építenünk, és az érdekes azonosságokat kell megkeresnünk. Most például tüntetések zajlanak világszerte, de ezek nem férnek bele egy nagy közös történetbe. Az okok különbözőek Hongkongtól Bagdadig, de ettől még meg kell értenünk, hogy mi bennük a hasonló. Egyébként nem is hiszem, hogy vissza kellene térnünk: azért ne romantizáljuk túl a nagy világmagyarázatokat!

Azért vannak esélyesek a nagy történet címre: például a klímaváltozás.

Igen, ennek van esélye, és jó is, hogy egyesíteni tud embereket. De közben nem lép túl önmagán a téma, nem lett belőle egységes keret, bár a Green New Dealben próbálkoznak ezzel.

Ha nekem lenne egy transzparens, etikus, a liberális világrend érdekében fellépő troll, vagyis inkább elf farmom, akkor minden országban megnézném, hogy ott mik azok a problémák, amik az emberek szerint globális megoldást kívánnak. Ez lehet a migráció, a klímaváltozás, a digitális jogok, vagy bármi más, a téma akár folyamatosan változhat is. Mi pedig azon dolgoznánk, hogy folyamatosan újabb csoportokat egyesítsünk, és olyanokat is bevonjunk, akik nem tartoznak a liberális buborékhoz. Újra és újra meg kell találni azokat a témákat, amik mögött ott van az a mélyebb elképzelés, hogy multilaterális és multinacionális intézményekre van szükségünk. Meg kell tanulnunk olyan rugalmasnak lenni, mint a másik oldal, és nekünk is alkalmazkodni kell az állandóan változó környezethez.

Ha már a másik oldalt említi, hogyan írná le a saját oldalát?

A diskurzív demokráciában hiszek, ahol a viták vezetnek egy egészségesebb rendszerhez. Abban, hogy kooperálnunk kell országok és csoportok között, multinacionális szervezetekben. Lehet, hogy új szervezetek kellenek ehhez, de ez még mindig a liberális világrend ideája. Vannak most olyan vezetők, akik le akarják rombolni a nemzetközi szervezeteket, és vagy befolyási zónákat, vagy kapitalista anarchiát akarnak helyette. Én inkább 1989 szellemét vinném tovább, a liberális internacionalizmust egy új érában. Maga az ötlet egyáltalán nem új, de újra kell gondolni. Egy csomó nyugati ember elfelejtette már a II. világháborút, 89-et, vagy azt, hogy miért is élünk demokráciában, miről szól ez az egész, hogyan jutottunk ide. Újra kell fogalmaznunk az érveinket.